Elõzõ rész

  1931-ben Náray-Szabó is Szegedre költözött, ahol már az egyetemen dolgozott Szent-Györgyi Albert biokémikus, Bay Zoltán fizikus, Bruckner Gyõzõ szerves kémikus és még sokan mások. Jóllehet, azzal a tudattal utazott el a Tisza-parti városba, hogy ott saját tanszéket kap, kezdetben be kellett érnie az Eötvös-kollégium igazgatói posztjával. Egy évvel késõbb “Az anyag szerkezete” témában magántanári minõsítést szerzett és így rendszeresen elõadhatott az egyetemen. A Rockefeller Alapítvány és a Széchenyi Tudományos Társaság hathatós támogatásával itt állította fel az elsõ magyarországi röntgendiffrakciós laboratóriumot. Kutatásait nem a kémiai intézetben, hanem a Bay Zoltán vezette kísérleti Fizikai Intézetben végezte. ’ hívta meg Szabó Zoltánt, hogy elektrokémiai kutatásaiban mûködjön közre. Szabó Zoltán követte õt az Eötvös Loránd Kollégium igazgatói tisztében.

  Ennek az idõszakának legfontosabb eredményei közül az analcit – NaAlSi₂O₆·H₂O –, a pollucit – CsAlSi₂O₆·xH₂O – és a kriolit – Na₃[AlF₆] – szerkezetfelderítését kell megemlíteni. Az analcitról Taylor még 1930-ban megállapította, hogy pszeudoköbös hálózatában a SiO₄-, ill. AlO₄-tetraéderek rendezetlenül foglalnak helyet. Náray-Szabó és Sasvári Kálmán az analcitot összevetették a pollucittal és azt tapasztalták, hogy anionrácsuk azonos, a Cs⁺-kationok azonban nagyobb hézagokat foglalnak el benne, mint a Na⁺-kationok az analcitban. Késõbb, 1942-ben (már Budapesten), a leucitot – KAlSi₂O₆ – is megvizsgálták és arra a felismerésre jutottak, hogy rácsa hasonló az elõbb említett ásványokéhoz, de kristálytípusa “tetragonális, mert a K⁺-kationok nem töltik be teljesen az anionváz nagyobb hézagait (a kisebbekbe nem férnek be), és így a rács deformálódik”. Ezek az összehasonlító vizsgálatok vezettek el az ún. testvérszerkezetek elméletének kidolgozásához, amelyrõl a továbbiakban még részletesen is szólok.

  Az alumíniumgyártás egyik fontos segédanyaga a könnyen olvadó kriolit, amelynek szerkezetvizsgálatát Náray-Szabó István és Sasvári Kálmán 1937-ben végezte el. Kimutatták, hogy a rácsot Na⁺-kationok és [AlF₆]^3–-anionok alkotják. Az ásvány viszonylag alacsony olvadáspontját az magyarázza, hogy hevítésre az eredetileg egyhajlású kristályszerkezet köbössé alakul át, majd összeomlik.

  A teljesség kedvéért említem meg az AlB₂-ról 1936-ban és a zirkónium-szilicid (ZrSi) szerkezetérõl 1937-ben közölt dolgozatát. Az elõbbirõl Náray-Szabó megállapította, hogy “elemi testében egy molekulasúlynyi AlB₂ van, amely réteges rács, egymásra következõ B- és Al-rétegekkel oly módon, hogy az alumíniumot 12 B-atom hatszögû prizma csúcsain elhelyezkedve veszi körül (Al–B 2,73Å), a bórnak pedig 3 B-szomszédja (B–B 1,73Å) és 6 Al szomszédja van”. A másik vegyület rombos, B 27 típusú kristályrácsában zegzugos Si-láncok találhatók.

  Szeged Náray-Szabó életében egyéb fontos események színhelye is volt. 1933-ban feleségül vette Dobay Dórát, aki kémia–biológia szakos egyetemi hallgató volt. Házasságukból három gyermek született. A legidõsebb, Mária, Szegeden látta meg a napvilágot 1934-ben; Júlia következett a sorban, õ 1939-es születésû, míg a legfiatalabb Náray-Szabó csemete az 1943-ban született Gábor volt. Õ apja nyomdokaiba lépett és vegyész lett, a Magyar Tudományos Akadémia fõtitkárhelyettesének tisztét is betöltötte.

  Náray-Szabó reggel kilenc órára járt be az egyetemre. A közelben béreltek lakást, hogy gyalog is hamar beérjen. Délig dolgozott, majd megebédelt és fél órára lepihent. Ezután visszament a laboratóriumba és este hétig, fél nyolcig dolgozott.

  Szegeden élénk társasági élet is folyt. Már sokan megírták, mennyire népszerûek voltak a csónakázások a Tiszán, a folyóparti csónakházban jól fõztek, az egyetem tanárai gyakran összejöttek itt, s ilyenkor hozzátartozóik és barátaik is csatlakoztak hozzájuk. A kellemes légkör, a jó hangulat és nem utolsósorban az olcsó ár (napi egy pengõbõl az étkezés mellett szállásra is futotta) még Budapestrõl is sok professzort csábított ide, voltak, akik itt töltötték nyári szabadságukat.

  1938-ban megüresedett a budapesti József Nádor Mûszaki Egyetem kémiai–fizikai tanszéke. Nyolcan pályázták meg a helyet, köztük Náray-Szabó István is, aki valószínûleg megelégelte, hogy Szegeden még mindig csak magántanár volt. Sir Lawrence Bragg közbenjárására (indoklásában egyebek között azt is megemlítette, hogy az addig elvégzett 300 szilikát-szerkezetvizsgálat közül tíz Náray-Szabó nevéhez fûzõdik) Teleki Pál akkori vallás- és közoktatási miniszter végül Náray-Szabó Istvánt nevezte ki tanszékvezetõnek, aki azonnal nagy lendülettel látott hozzá a szükséges mûszaki berendezések, köztük egy röntgenfelszerelés és néhány diffrakciós kamra beszerzéséhez. Hûséges munkatársával, az egyetemi adjunktusként vele együtt Budapestre költözõ Sasvári Kálmánnal rövid idõ alatt mûködõképessé tették a mûszereket és folytatták a Szegeden elkezdett összehasonlító szerkezetvizsgálatokat.

  Az ezüst-klorát – AgClO₃ – a már említett leucit és a perovszkit – CaTiO₃ – tanulmányozása során felismerte, hogy sokszor eltérõ kémiai összetételû kristályok is egy szerkezeti családba tartozhatnak, vagyis testvérszerkezetek. Ez lényegében az izomorfia fogalmának kiszélesítése, amellyel eredetileg az azonos vagy igen hasonló anionokat tartalmazó, azonos kristálytípusú, egymással elegykristályokat alkotó vegyületeket jelölték. Náray-Szabó István meghatározása szerint “testvérszerkezeteknek nevezzük az olyan típusokat, amelyek azonos vagy csak kevéssé deformált anionrácson (ill. fémes rácson) alapulnak. Így a MgO, LiFeO₂ és Li₂TiO₃ mindhárman oxigénionok legszorosabb köbös illeszkedésén alapulnak, ezért elegykristályokat is tudnak alkotni, bár a három vegyület kémiailag nem mondható hasonlónak. A fenti három típus tehát testvérszerkezet (...) Hasonló az analcit, pollucit és leucit esete; a két elsõ (NaAlSi₂O₆·H₂O, ill. CsAlSi₂O₆·xH₂O) tetragonális, pszeudoköbös, a cella éle majdnem azonos; a leucit, KAlSi₂O₆, makroszkopikusan is tetragonális. A két elsõnél az alkálifémionok – a közepes nagyságú Na⁺ és az igen nagy Cs⁺ – a rács különbözõ helyein vannak; a K⁺-ion, mely a kettõ között áll nagyság szempontjából, hasonló helyet foglal el, mint a Cs⁺, de azt nem tudja teljesen kitölteni, ezért a rács deformálódik, a K⁺-ion körül összezárul. Szerkezeti víz csak az analcitban van, de ez a rácsnak nem lényeges alkotórésze, távozása a rácsot nem bomlasztja szét”.

  A deformálódott rácsok arra is magyarázatot adtak, miért akadnak a perovszkit típusba tartozó szerkezeti család tagjai között nagy számban ferroelektromos anyagok. Pl. a BaTiO₃ “rácsát az jellemzi, hogy a titán kismértékben tetragonálisan torzult oxigéntetraédernek nem a középpontjában van, hanem a c tengely irányában kissé eltolódva. Ez okozza azt, hogy a BaTiO₃ ferroelektromos, vagyis nagy és az elektromos térerõsséggel változó dielektromos állandója van”.

  Eredményeinek lényegét a róla elnevezett izomorf-helyettesítési törvény fogalmazza meg: az ionok egymás közti cseréje izomorf helyettesítés alapján oly módon történik, hogy azok az azonos elõjelû ionok, amelyeknek átmérõje közelítõleg egyenlõ, akkor is helyettesíthetik egymást, ha vegyértékük nem azonos. Természetesen a vegyérték-egyensúly fennmarad, mert ilyenkor mindig egyidejûleg két ion cserélõdik ki.

  1942-ben jelent meg Pócza Jenõvel közösen írt dolgozata az ezüst-klorát – AgClO₃ – kristályszerkezetérõl. Alkálifémek klorátjaival hasonlították össze és arra a megállapításra jutottak, hogy bár a ClO₃^–-anion mindkét anyagban ugyanolyan alakú és nagyságú, a kristályszerkezet mégis más, miután az ezüst-klorátban “a ClO₃^–-gyökök tükörsíkon helyezkednek el, az Ag⁺-ionnak hat O^2– szomszédja van”.

  Náray-Szabó az 1940-es évek elsõ felében a perovszkit családba tartozó ásványok és kristályok tanulmányozása közben néhány ritka földfém vegyületét is megvizsgálta. 1943-ban az ittrium-ferrátról – YFeO₃ – közölt dolgozatot, s a kérdéshez visszatért 1947-ben a Mûegyetemi Közleményekben publikált tanulmányában, amelyben a perovszkit típusba tartozó, lantanidákat is tartalmazó további kettõs-fémoxidok (LaScO₃, YScO₃ és LaYO₃) röntgendiffrakciós vizsgálatáról számolt be. (Ebben a dolgozatában ír a kadmium-sztannátról – CdSnO₃ – is, amely ugyancsak a perovszkit csoportba sorolható.)

  A negyvenes éveiben járó tudós mögött már számos nagyszerû eredmény állt, s mi sem lehetett természetesebb számára, mint hogy egy összegzõ munka megírására vállalkozzék. 1942-ben jelent meg Atomok, molekulák, kristályok címû könyve. A németországi Springer Verlag felkérésére fogott bele Kristálykémia címû könyvének megírásába, amely végül csak magyarul jelent meg 1944-ben, a német változat kiadását a háborús viszonyok megakadályozták. Budapest ostromakor egyébként Náray-Szabó súlyosan megsebesült, s ennek nyomait egész életén át viselte.

  A háborút követõ hónapokban mindenki a romokban heverõ ország újjáépítésén fáradozott, s természetesen az egyetemeken is megkezdõdött a munka. Náray-Szabó István a kémiai-fizikai tanszék mûszerparkjának helyreállítását tartotta egyik legfontosabb feladatának, de közben tankönyvet írt és folytatta elõadásait is. A Magyar Tudományos Akadémia 1945-ben levelezõ tagjává választotta. 1947-ben megjelent Szervetlen kémia címû tankönyvének elsõ kötete, s már javában dolgozott a folytatáson, ennek megjelenésére azonban majdnem tíz évig kellett várni. A tudós életébe ismét – s ezúttal eléggé durván – beleszólt a politika.

  Noha Náray-Szabó István aktívan sohasem politizált, a második világháború alatt, s különösen a németek magyarországi bevonulását követõen, õt is egyre jobban aggasztotta, hogy Magyarország tehetetlenül sodródik az árral és a németek szövetségeseként a vesztesek oldalán találja magát. Az idõ tájt sok tisztességes magyar értelmiségi megpróbálkozott valamilyen módon fellépni a német befolyás ellen és az angolokkal kereste a kapcsolatot. Szent-Györgyi Albert kalandfilmbe illõ isztambuli utazása közismert. Mások illegális csoportokat szerveztek, amelyek azonban nem tudtak tömegmozgalmat elindítani, vagy a rossz konspiráció miatt igen hamar a Gestapo, illetve a magyar biztonsági szolgálat látóterébe kerültek. Náray-Szabó István nem titkolta nézeteit; egyszer, amikor éppen elõadást tartott az egyetemen, géppisztolyos nyilasok léptek az elõadóterembe, mire erélyes hangon kiparancsolta õket a helyiségbõl. Egyik szervezõje és vezetõje volt a Magyar Közösség elnevezésû csoportnak, amely nemcsak a német befolyás ellen küzdött, hanem azon is fáradozott, hogy Magyarország a világháborút követõen elkerülje az orosz megszállást. Ennek érdekében a csoport tagjai igyekeztek kihasználni angol és amerikai kapcsolataikat, amit késõbb a kommunisták irányította magyar rendõrség államellenes összeesküvésnek minõsített és letartóztatta a csoport tagjait. Mindez még 1947-ben, tehát egy évvel a kommunista fordulat elõtt történt, de már olyan politikai légkörben, amely elõrevetítette az ország szomorú jövõjét. A Rákosi vezette kommunista pártnak minden áron hazaárulókat és összeesküvõket kellett produkálnia, hogy megindokolhassa a hatalom akár erõszakos úton történõ átvételét is.

  A Magyar Közösség ellen indult koncepciós pert teljes mértékben koholt vádakra alapozták és végeredménye nem lehetett kétséges. Náray-Szabó István eredetileg csak tizenötödrendû vádlottként állt a bíróság elé, de mint késõbbi munkatársa, Kálmán Alajos Náray-Szabó Istvánról tartott emlékbeszédében elmondta, a kiváló tudós igen nehezen tudott uralkodni magán, ha igazságtalansággal vagy butasággal találkozott, s a per folyamán is olyan hevesen igyekezett meggyõzni bíráit, hogy hamarosan az egyik fõvádlottá minõsítették át. A köztársaság elleni összeesküvés vádjával négyévi fegyházra és kétévi internálásra ítélték. A Magyar Tudományos Akadémia 1948-ban kizárta soraiból és tagságát életében már nem is újították fel. A börtönévekrõl és szenvedéseirõl sohasem beszélt, de a raboskodás be nem hegedõ sebként maradt meg a lelkében. Hajdani munkatársa, Sasvári Kálmán elmondásából tudjuk, hogy a legnagyobb megaláztatás az lehetett számára, amikor egy alkalommal bútorokat kellett cipelnie a Mûegyetem budafoki úti épületébe, ahol a tanszéke is volt; nem a munka, a hely megválasztása volt sértõ.

  1953-ban térhetett vissza a társadalomba, de katedráját nem foglalhatta el. Amikor bebörtönözték, Schay Géza (1900–1991) kapott megbízást a tanszék vezetésére. ’ tapintatból fizikai kémiai tanszékre változtatta meg a nevét, s miután Náray-Szabó kiszabadult, igyekezett mindent megtenni az érdekében. Helyet azonban akkoriban nem tudott felkínálni neki, csak három évvel késõbb, 1956-ban sikerült õt beajánlania a Magyar Tudományos Akadémia Központi Kémiai Kutatóintézetébe, ahol Náray-Szabó bekapcsolódott a magkémiai osztály munkájába. A közben eltelt három esztendõt Korach Mór (1888–1975) jóvoltából az Építéstudományi Intézetben töltötte. Korach professzor a magyar kormány hívására 1952-ben érkezett haza Olaszországból, ahol negyven éven át tanított és kutatott. A szóban forgó intézetet abban az idõben alapította, s minden használható emberre szüksége volt. Náray-Szabót az épületfizikai osztály megszervezésével bízta meg. Korábban gyakorlati célú kutatásokat nem végzett, letartóztatása elõtt és még a börtönben is egy ideig elméleti problémákkal foglalkozott. A polimerek és a makromolekulák érdekelték, a szilárd kristályos rendszerek fizikai-kémiai törvényszerûségeit kutatta, de a körülmények sajátos alakulása miatt egyre kevésbé volt képes figyelni az új eredményeket és lépést tartani a fejlõdéssel. A második világháború évei egyébként is szemléletváltást hoztak a tudományos kutatásban. Az amerikai atombombaprogram, az ún. Manhattan Project véget vetett a “kis tudomány”, a Little Science korszakának és elhozta a “nagy tudomány”, a Big Science korát, amelyre a csapatmunka a jellemzõ. Náray-Szabó István még Manchesterben megszokta, hogy egyedül dolgozzék, legfeljebb egy-két embert avatott be a problémába, s ehhez a késõbbiekben is ragaszkodott. Az anyagi gondok is arra sarkallták, hogy minél több pluszmunkát vállaljon el, így az Építéstudományi Intézetben is számos olyan feladatba belefogott, amely korábbi érdeklõdésétõl meglehetõsen távol állt.

  Mind a természetes, mind pedig a mesterséges építõanyagok legfontosabb alkotórészei a szilikátok. A legelterjedtebb mesterséges építõanyag a beton, amelynek tulajdonságait számos tényezõ befolyásolja, s a vele szemben támasztott követelményektõl függõen módosul a gyártási technológia, a kötõanyagként használt cement és az egyéb adalékanyagok aránya stb. Mivel a betonban a bázikus elegyrészek vannak túlsúlyban, már a talajban elõforduló gyenge savak is megtámadhatják, ezért szükség van a betonkorrodáló hatás kivédésére. Erre Náray-Szabó István Kovács Józseffel és Novák Andrással közösen kidolgozta az okratálás módszerét, amelynek lényege, hogy a betont SiF₄-gázzal utókezelik. A szilícium-fluoridot rendszerint túlnyomással átáramoltatják a betonon, amelyben a finomstruktúrájú szilikátok bázikus elegyrészei (pl. az OH-ionok) semlegesítõdnek és ezáltal ellenállóbbá válik a savas vagy szulfátos altalaj, a víz és más anyagok korrodáló hatásával szemben.

  Az 1956-os év több szempontból is változást jelentett Náray-Szabó István életében. Schay Géza ajánlatára a Központi Kémiai Kutató Intézet magkémiai csoportjának vezetésével bízták meg, sõt a forradalom idején az igazgatóhelyettesi feladatokat is ellátta, a felkelés leverése után azonban – erkölcsi bizonyítvány híján – leváltották ebbõl a tisztségébõl. Ekkor (1957-ben) csatlakozott hozzá Sasvári Kálmán, aki 1949-tõl az Egyesült Izzó kutatólaboratóriumában dolgozott. Együttesen hozták létre a KKKI-ben a röntgendiffrakciós csoportot, amelynek elsõ fiatal munkatársa 1958-ban Kálmán Alajos vegyész lett. 1962-ben csatlakozott hozzájuk Argay Gyula fizikus is. Számos szervetlen kristály szerkezetét vizsgálták meg.

  A kálium-ólom-piroszilikát – K₂Pb₂Si₂O₇ – kristályrácsában a (Si₂O₇)^6–-ionokat a Pb-atomok réteglapszerû alakzattá kapcsolják össze, miközben a Pb 3 O^2–-ionnal trigonális piramist alkot. Az egyes rétegeket csak a K⁺-ionok tartják össze, ennek köszönhetõen a kristály tökéletesen hasad.

  A korábban már vizsgált nátrium-jodátról – NaIO₃ – Náray-Szabó és Kálmán kimutatta, hogy bár szerkezete hasonlít a perovszkit szerkezetéhez, de nincs benne végtelen oktaéderhálózat, ezért csak pszeudo-perovszkitnak tekinthetõ.

  A nátrium-szelenát – Na₂SeO₄ – kristályszerkezetérõl Argay Gyulával megállapították, hogy a thénardit (a-Na₂SO₄) nevû ásvánnyal izomorf. 1964-ben részletesen meghatározták a krokoit – PbCrO₄ – rácsát.

  1962-ben az ezüstakkumulátorokban lejátszódó redoxfolyamatok tisztázása céljából egy sokoldalú vizsgálatba fogott. A NO₃^–-ionok beépülésével képzõdõ ezüst-oxidokat nemcsak röntgendiffrakciós eljárással, hanem – Magyarországon elõször – neutronkrisztallográfiásan is megfigyelte. Ebben a munkában Szabó Pál is közremûködött. Amikor valaki egyszer megkérdezte tõle, miért éppen ezzel foglalkozik, csak annyit válaszolt: pusztán kíváncsiságból. Mint Kálmán Alajos megállapítja: ez a kutatói ars poetica napjainkban talán naivnak, nem idevalónak tûnik, de mégis rokonszenves és Náray-Szabót olyan kiváló tudósokkal rokonítja, mint Newton, Faraday, Jedlik Ányos vagy a krisztallográfia területén Fedorov és Schönfliess. Ugyanakkor gyakorlati érzékkel is meg volt áldva. Élete utolsó évtizedében Kálmán Alajossal és Péterné Gál Évával közösen a magyarországi talajok agyagásvány- és összásványtartalmának mennyiségi meghatározására alkalmas módszert dolgoztak ki. Ezek az eredmények a termõtalajok mûtrágyázásánál (pl. az optimális K-tartalom meghatározásában) fontosak lehetnek. Náray-Szabó István tanítványai újabb munkatársak bevonásával több ezer talajminta komplex krisztallográfiai vizsgálatát végezték el, s a magyarországi talajtan egyik kiváló képviselõjének, Stefanovits Pál akadémikusnak a vezetésével 1985-ben elkészült Magyarország agyagásványtérképe.

  Schay Géza Náray-Szabó tudományos munkásságának utolsó másfél évtizedét így összegezte: “Náray-Szabó István vezetésével a KKKI-ben külön röntgendiffrakciós csoport alakult, és csakhamar sikerült megfelelõ berendezést is beszerezni, amelyet az azóta eltelt évek során nemcsak kibõvítettünk, hanem korszerû szintre is emeltünk. Bár a legutóbbi idõkben a röntgendiffrakciós kutatások az intézet szerves kémiai profiljának elõtérbe jutásával és egyéb ilyen irányú igények jelentkezésével a szerves vegyületek szerkezetének felderítése irányában tolódott el, és Náray-Szabó ennek a munkának a megszervezésében értékes tanácsadásával igen nagy érdemeket szerzett, õ maga azonban inkább szervetlen kémiai irányú munkásságát folytatta. Több újabb szerkezet-meghatározást hajtott végre, így például jelentõsek kémiai szempontból is az ezüst magasabb oxidjainak szerkezetére és összetételére vonatkozó vizsgálatai, legjelentõsebb eredménye azonban a kvantitatív röntgendiffrakciós fázisanalízis kidolgozása, amely eljárás ipari anyagok, talajok stb. ásványi összetételének megbízható, rutinszerû vizsgálatára alkalmas”.

  A különbözõ anyagok szerkezetvizsgálata mellett Náray-Szabó István elsõsorban könyvek írására összpontosította energiáit. A már említett Szervetlen kémia második kötete 1957-ben, a harmadik pedig 1958-ban hagyta el a nyomdát. 1960-ban jelent meg a három kötet tömörített változata Rövid szervetlen kémia címmel, s 1963-ban adta ki A szilikátüveg tulajdonságai címû mûvét. Az 1944-es Kristálykémia átdolgozott és kiegészített változata 1965-ben látott napvilágot. Ezt orosz és angol nyelvre is lefordították és 1969-ben adták ki. Az angol változat recenzense azonban a Nature hasábjain nem titkolta kifogásait sem, elsõsorban néhány fontos fejezet kidolgozatlanságát rótta fel a szerzõnek. Az eredeti munka elõszavából viszont kiderül, hogy a Kristálykémia csak az elsõ kötete lett volna a három kötetre tervezett – Lakatos Bélával és Szarvas Pállal közösen írt – Szerkezeti szervetlen kémiának: “Az I. kötetben az atomrendezõdések geometriai törvényszerûségeivel foglalkozunk – írják a szerzõk. – Ez a tulajdonképpeni kristálykémia, amelynek klasszikus kereteit azonban az utolsó fél évszázad kísérleti eredményei töltik ki. A II. kötetben ismertetjük azokat az atomi sajátosságokat, amelyek a molekula, ill. a vegyületképzõdés szempontjából döntõ fontosságúak, majd ezen az alapon részletesen tárgyaljuk az egyes kémiai kötések létrejöttének elõfeltételeit és a velük kapcsolatos sajátságokat. A III. kötetben pedig azt vizsgáljuk meg, hogy ezek a kötõerõk miképpen építik fel az anyagot a különbözõ halmazállapotokban, és milyen sajátságokat vonnak maguk után”. Ez a nagyszabásúnak ígérkezõ vállalkozás azonban nem készült el, s talán ezzel is magyarázható, hogy Náray-Szabó munkája végül bizonyos hiányérzetet keltett.

  De egyre több elismerésben és megtiszteltetésben is része volt. 1963 márciusában vendégprofesszorként egy hónapot töltött a nagy hírû freibergi Bányászati Akadémián. 1964-ben Ausztria, a Szovjetunió, Hollandia és az NSZK vendége volt. Kitûnõen beszélt és fogalmazott németül, angolul és franciául, sõt nagyon jártas volt a latinban is.

  Emberi tulajdonságai közül néhányat már említettem. Munkatársai, ismerõsei elmondása szerint szilárd jellem, igazságos, de szigorú és fõleg szókimondó ember volt. Sajnos néha nem tudta visszafogni indulatait, ha valami “hülyeséggel” találkozott, ilyenkor eléggé hangosan fejezte ki véleményét. Ezzel persze sok ellenséget is szerzett magának. Tanítványai azonban szerették és tisztelték, amit nemcsak jelentõs szakmai munkásságának, hanem kiváló pedagógusi képességeinek is köszönhetett. Feljegyezték egyik mondását: “Édesem, az embernek a hallgatótól nem azt kell megtudnia, hogy mit nem tud, az nagyon könnyû, hanem azt, hogy mit tud!”

  Hazája sorsát mindig szívén viselte. Már kezdõ mérnök korától anyagilag is segítette az akkoriban kibontakozó falukutató mozgalmat. Sok nagyon tehetséges és külföldön híressé vált magyarral ellentétben õ végleg hazatért, amikor úgy gondolta, hogy Németországban és Angliában már eléggé felvértezte magát az önálló kutatómunkához.

  Életének utolsó éveiben már gyakran betegeskedett, s kedélyére a nyugdíja körüli huzavona is nyomasztóan hatott. Jóllehet a hivatalos magyar vezetés a hatvanas években már elismerte, hogy Rákosi Mátyás idejében koncepciós perek zajlottak Magyarországon, és sok ártatlanul elítélt embert rehabilitáltak, Náray-Szabó István joggal érezhette úgy, hogy õ csak afféle megtûrt ember, akit hagynak ugyan élni és dolgozni, de tulajdonképpen továbbra is bûnösnek tekintik. A Magyar Tudományos Akadémia csak több mint másfél évtizeddel 1972. szeptember 16-án bekövetkezett halála után, 1989-ben adta vissza akadémiai tagságát, 1990-ben pedig posztumusz Széchenyi-díjjal tüntették ki.

  Külföldön sohasem vitatták tudományos eredményeit. John Bernal brit tudománytörténész elsõ találkozásukkor a következõket mondta neki: “Örülök, hogy megismerhettem a kristálykémikusok klasszikusát”. A Nemzetközi Krisztallográfiai Szövetség (IUCr) 1984-es hamburgi kongresszusán, ahol egy kiállítás keretében bemutatták a krisztallográfia jeleseit is, a két világklasszisnak számító tudós, W. Bragg és F. Machatschki mellett harmadikként Náray-Szabó István neve is ott szerepelt a szilikátrendszertan úttörõi között.

  Sir Thomas Blundell a fehérjekrisztallográfia fontosságáról szólva arra hívta fel a figyelmet, hogy a sok ezer ismert fehérjeszerkezet genetikai információinak elolvasásában a legmegbízhatóbb út a szerkezeti azonosságok, ill. hasonlóságok megállapítása és gyakorlati értelmezése. Nos, Náray-Szabó István Berlinben a húszas években, az akkori kezdetleges röntgendiffrakciós berendezések segítségével már végzett ilyen jellegû vizsgálatokat, s csak sajnálhatjuk, hogy ebben az irányban nem kutatott tovább. De így is az elismerés hangján kell szólnunk tudományos munkásságáról, egész életmûvérõl. ’ alapozta meg Magyarországon a röntgendiffrakciós szerkezetvizsgálatokat, kristálykémiai iskolát teremtett és tanítványok népes csapatát indította el a tudományos felfedezések útján. Mint egy külföldi szaklap nekrológjának szerzõje írta: “Üstökös volt, s amerre elvonult, megvilágította az eget”.