PAPP SÁNDOR
Társadalom–gazdaság–természet
A civilizációs társadalmak egyensúly nélküli hármassága
A civilizációs társadalmakat érintõ válságok sorozata a XX. század második felében újabb tényezõvel, az ember és a természeti környezet közötti konfliktussal bõvült. Az ökoszféra (természet) és az ember alkotta mûvi világ (technológiai, gazdasági rendszerek) kapcsolatában súlyos zavarok támadtak, egyre határozottabb a felismerés, hogy a nem megújuló nyersanyag- és energiaforrások kimerülhetnek, a természet hulladéktûrõ képessége pedig nem korlátlan. Kényszerítõ erõvel fogalmazódik meg tehát a kérdés: a visszaélés az erõforrások használatával milyen mértékben fosztja meg a jövendõ generációkat és a másfajta berendezkedésû társadalmakat az értelmes és elfogadható emberi létezés lehetõségétõl.
A gazdasági-technológiai és népességnövekedés mára számos globális környezeti gond forrásává vált:
– a klímaváltozás lehetõsége, amelynek talán ma már a legmarkánsabb jele lehet a biztosítók által kifizetett viharkárok éves összegének „viharos” növekedése;
– a sztratoszféra ózontartalmának fogyása;
– savas ülepedés;
– a trópusi esõerdõk pusztulása;
– a biodiverzitás csökkenése;
– a termõtalajok tartós lepusztulása.
Egy elnagyolt modell – a civilizációs óriásgép
Ahhoz, hogy a jelenlegi trendek távlati hatásait tekintve egyre súlyosabb környezetkárosodás összetevõit közelebbrõl szemügyre vehessük, meg kell vizsgálnunk modellszerûen a civilizációs óriásgép (l. Mumford), a civilizációs társadalmak mûködésének lényegét, amely ma két pilléren nyugszik: maximális anyagi fogyasztás és ehhez illeszkedõ optimális termelés. Ez a modell, a fogyasztás mítosza, a második világháború után alakult ki, s a társadalmak fejlettségi szintjét mindmáig ezen az alapon határozzák meg.
A civilizációs alakzatok hármas nagy rendszerként írhatók le, amelynek egyik eleme a társadalom, a maga érdektagoltságával és -artikulációjával, továbbá értékfelfogásával, intézményeivel, politikai, jogi garanciális rendszereivel. A másik elem a gazdasági-technológiai rendszerek, objektumok összessége (technoszféra), az emberi aktivitás nyomán kialakult mûvi világ (második valóság), a harmadik részrendszer pedig a természet – elsõ valóság, teremtett világ –, amely magában foglalja a három természeti elemet (föld, víz, levegõ) és az élõ szervezetek bennük található összességét.
Az egyes részrendszerek közötti kapcsolat alapmechanizmusa a következõ: a technoszféra mûködése során a természeti rendszerekbõl nyersanyagokat és energiahordozókat vonunk ki, ezekbõl árut termelünk, amelyet a társadalom elfogyaszt, illetve szolgáltatásként vesz igénybe, s ezenközben környezetterhelés (termelési, illetve fogyasztási) alakul ki. A modell alapjában véve semmi újat nem fogalmaz meg, hiszen az emberi aktivitás kezdeteitõl a vázolt kapcsolatrendszer nagyjából így mûködik. A döntõ különbség mégis az, hogy a XX. század második felére az ember anyagcseréje természeti környezetével oly mértékben felgyorsult, hogy bizonyos korlátok kényszerítõ erõvel kirajzolódni látszanak. A bemutatott hármas nagy rendszer az elmondottakon túl néhány sajátos vonást mutat. Három elemébõl kettõ – társadalom, gazdaság – állandóan növekedni kíván, míg a természeti környezet, amelyben mindez lejátszódik, s amelyet égitestünk reprezentál, 13 ezer kilométer átmérõjû, ún. zárt objektum. Feltûnõ lehet az is, hogy a technológiai-gazdasági rendszerek autonómiája az elmúlt évtizedekben hihetetlenül megerõsödött – gazdaságba ágyazott társadalmak –, és saját törvényszerûségeit (növekedés, haszonmaximálás) elfogadtatni kívánja a társadalom egészével, funkcionálissá és piacszerûvé téve ezáltal minden emberi kapcsolatot. Másfelõl, növekedése közben (egyirányú folyamat) láthatólag nem kíván tudomást venni arról, hogy a természet folyamatai körfolyamatok.
A hármas nagy rendszer elemeinek kölcsönös függõsége oly mértékû, hogy társadalmi feladat, cél, stratégia nem fogalmazható meg gazdasági, illetve környezeti feladat, cél, stratégia nélkül, és – természetesen – megfordítva sem.
Alig több mint egy évtizede még közkedvelt fogalom volt a harmonikus fejlõdés paradigmája. Az elmondottak nyomán érdemes megvizsgálnunk, hogy a hármas nagy rendszer elemeinek egymáshoz való viszonya harmonizálható-e. Ahhoz, hogy ezt megtegyük, legalább két elemének – technoszféra, természet – az értéktartalmát kell szemügyre vennünk. Ha ugyanis ezek egymástól lényegesen eltérnek, akkor a harmonizálásra kevés az esélyünk, csupán a kapcsolat optimalizálására vállalkozhatunk.
– A gazdasági-technológiai rendszerek alapértékei: hatékonyság, termelékenység, növekedés, haszonmaximalizálás, mamuttechnológiák és -szervezetek, monokultúrák.
– A természet alapértékei: változatosság, sokszínûség, tág határok közötti kiegyenlítõképesség, körfolyamatok, öngyógyító képességgel rendelkezik.
A vázoltak nyomán aligha kell bizonygatni, hogy a két részrendszer közötti viszony inkább kényszerkapcsolat jellegû, ily módon csupán valamilyen szinten optimalizálható. Ezt talán jól jelzi az a megnevezésbeli változás, ami szerint ma már fenntartható fejlõdésrõl, illetve fenntartható társadalomról beszélünk.
Azonban hangsúlyoznunk kell, hogy mindkét fogalom értelmezési bizonytalanságoktól terhes. A fenntartható fejlõdés paradigmájával összefüggésben a legnagyobb nehézség az, hogy a fenntarthatóságot és a fejlõdést minden érdekelt a maga módján értelmezi. A technoszféra érdekeltjei fejlõdésen a gazdaság növekedését és a profitmaximalizálást értik, tehát ezen utóbbiak fenntarthatóságáról szólnak. A természeti környezet érdekében fellépõk pedig a földi ökológiai rendszerek eredeti vagy közel eredeti állapotának fenntartását kívánják. Az ugyan biztos, hogy a fenntartható fejlõdésnek ma még nincs egyetemesen elfogadott definíciója, ám az valószínû, hogy a jelenlegi technológiai-gazdasági-pénzügyi tendenciák hosszabb távon nem tarthatók fenn.
Ez a felismerés szülhette a fenntartható társadalom realistábbnak ígérkezõ paradigmáját. A társadalmak a külsõ és/vagy belsõ forrásból származó zavarokat akkor képesek kiegyenlíteni, ha állandó alapértékekkel, egyensúlyban artikulált érdekekkel, jogi, garanciális rendszerekkel és rugalmas intézményekkel, szervezetekkel-szervezõdésekkel rendelkeznek, továbbá erõforrásigényük (humán, materiális) hosszabb távon kielégíthetõ. Másként fogalmazva ez azt jelenti, hogy a civilizációs alakzatok hármas nagy rendszerként – társadalom, gazdaság, természet – definiált modelljében mód van ugyan nem egyensúlyi, de bizonyos határok között stabilis állapotokat (a nem egyensúlyi rendszerek stabilitásának kérdése) megteremteni.
Ehhez az ún. emberi, vagy F. Fukuyama szerint a társadalmi tõke meghatározott szintjére, minõségére van szükség. Azonban ennek a tõkének a materiális mellett intellektuális és spirituális tényezõk (a cselekvéshez szükséges hit, bizalom, kompromisszumkészség, tolerancia, szolidaritás) is alapvetõ elemét képezik. A fenntartható társadalom érdekében tehát az oktatási rendszerekben is kényszerû erõvel bekövetkezõ paradigmaváltásra van szükség. Az ehhez kívánatos egyensúlyi helyzettõl ma távolodni látszunk. Az oktatási rendszerek deklarált feladata napjainkban egyértelmûen az ún. „haszonkultúra” oktatása, azaz olyan ismeretek elsajátíttatása, amelyek elsõsorban üzleti-könyvelõi szempontnak felelnek meg. Az ily módon mûködõ rendszerekbõl kikerülõ szakemberek munkáját a következõ jellemzõk minõsítik: kóros növekedéskényszer, megalomániára való törekvés, agresszivitásig fokozódó versenyszellem, termelékenység és hatékonyság, nyereségmaximalizálás. Itt azonban nem humánhatékonyságról, hanem gépi, motorikus hatékonyságról van szó. Az elõbbi ugyanis tartalmaz egy gyanús elemet, a kiszámíthatatlan érzelmi momentumokat (ösztönreakciókat), ily módon tehát nem eléggé motorikus, a technológiai-gazdasági rendszerekbe nem eléggé szigorúan illeszthetõ be.
Összefoglalva tehát azt mondhatjuk, hogy a társadalmak fenntartható mûködésének bizonyos mértékû gazdasági növekedés szükséges, de nem elégséges feltétele. A társadalmi, illetve környezeti költségeket internalizálni nem képes technológiai-gazdasági-pénzügyi rendszerek hosszabb távon nem tarthatók fenn.
Az elmondottakat jól szemlélteti az a világbanki adatsor, ami bizonyos környezetállapot-jellemzõk változását vizsgálja az egy fõre esõ bruttó hazai termék függvényében. Míg a közegészségügy a GDP növekedésével folyamatosan javul, addig a közlekedési emisszió növekedés után maximumon megy át, majd javulni kezd, a szén-dioxid-kibocsátás és a hulladék mennyisége viszont az egy fõre jutó GDP növekedésével egyre nagyobb lesz. Ez egyértelmûen arra utal, hogy az utóbbi két globálisan jelentkezõ környezeti gondot a gazdasági növekedés automatikusan nem fogja megoldani. Ehhez politikai döntés szükséges. Nyilvánvaló, hogy a hármas nagy rendszer „társadalom” elemében is találhatók olyan tényezõk, amelyek a GDP növekedésével automatikusan nem javulnak (egészségügy, oktatás stb.).
A civilizációs társadalmak SWOT-analízise – egy provokatív ötlet
Az új évezred küszöbén különösen nagy a csábítás arra, hogy a jövõt kutatva jóslatokba bocsátkozzunk, hogyan alakul az emberiség jövõje, különösképpen pedig annak az euro-amerikai civilizációnak a sorsa, amely a mi nemzeti jövõnkre is a legnagyobb hatást gyakorolja.
A gazdasági szervezetek és az intézmények jövõképének, stratégiájának kidolgozásához napjainkban egyre gyakrabban alkalmazott módszer az ún. SWOT-analízis. Ennek lényege – mint ismeretes – az erõsségek, a gyengeségek, az esélyek és a veszélyek leltárba vétele, minek utána természetszerû feladat az erõsségek számának gyarapítása, az esélyek minél jobb kihasználása, s a gyengeségek eliminálásával együtt a veszélyek elhárítása. Gazdasági szervezet esetén ennek célja a profitabilitás növelése, intézményeknél pedig a mûködés tökéletesítése. Ha ezt a civilizációs társadalmakra alkalmazzunk, akkor az analízis a fenntarthatóság szempontjából szolgáltathat megszívlelendõ tapasztalatokat.
Melyek tehát az euro-amerikai civilizációra vonatkozó legfontosabb állítások:
Erõsségek
A világ fõ termelõje és fogyasztója
– birtokolja, mûködteti a bankrendszert, ellenõrzi az összes keményvalutát;
– uralja a nemzetközi tõkepiacot;
– élen jár a mûszaki oktatásban, kutatásban, fejlesztésben;
– uralja a világûrkutatást, a nemzetközi kommunikációt s a legfejlettebb technikájú fegyvergyártást;
– ellenõrzi a tengeri útvonalakat, képes masszív katonai beavatkozásra;
– a tõke, a munkaerõ, az áruk, a szolgáltatások és a szellemi termékek „szabad” áramlása;
– demokratikus intézményrendszer;
– sok társadalomra jelentékeny morális befolyást gyakorol;
– egyéni emberi jogok;
– értékpluralizmus;
– a kényelem és élvezetek szintje;
– közösségi ellátás, szolidaritás.
Gyengeségek
A transznacionális terrorizmus, bûnözés, maffia, drogkartell, korrupció;
– kettészakadó társadalmak;
– környezeti ártalmak, egészségkárosodás;
– etnikai, vallási, civilizációs konfliktusok;
– a jogi és piaci szabályozás mindenhatóságába vetett hit;
– értékrelativizmus, permisszív társadalom;
– elidegenedés, identitásválság, túldimenzionált énközpontúság, elmagányosodás;
– az emberi kapcsolatok funkcionálissá és piacszerûvé válása, elegendõ munkahely hiánya;
– a test és jelen idõ „filozófiája”;
– emberi bizalom helyett gépi biztonság és megbízhatóság;
– a család – mint modell – elveszítette hagyományos értékét.
Esélyek
Globalizáció: azon gazdasági, politikai és társadalmi értékrend világméretû elfogadtatása, amelyben az euro-amerikai civilizáció vezetõ szerepet töltött be;
– a gondolkodásmód és értékválasztás megváltozása, intellektuális és spirituális megújulás (énközpontú gondolkodásmód: analitikus, redukcionista, lineáris, racionális; énközpontú értékválasztás: versengés, mennyiség, uralom, expanzió; integratív gondolkodásmód: szintézisre törekvõ, egészre irányuló, nem lineáris integratív értékválasztás: minõség, társviszony, megtartás);
– konfrontáció helyett együttmûködés a természettel – kooperatív evolúció;
– az élet tisztelete, az erõszakmentesség parancsa, a szolidaritás elve, jog és szabadság, de kötelesség (család és társadalom) és felelõsség (különösképpen a vezetõké), tolerancia, kompromisszumkészség, empátia;
– a jóléti társadalom megõrzése, az elosztási rendszerek átalakítása;
– az állam szerepének újraértelmezése, regionalitás, a szubszidiaritás elve.
Veszélyek
A biológiai reprodukció elégtelen szintje, fogyó, elöregedõ társadalmak, a bevándorlás okozta konfliktusok;
– a civilizációs társadalmak egyre fokozódó nyersanyag-, energiahordozó- és információfüggõsége;
– fokozódó környezeti konfliktusok;
– fundamentalista piacgazdaság – a nyereség privatizálása, a veszteség államosítása;
– fokozódó munkanélküliség, a közösségi ellátás csökkenõ szintje;
– multinacionális vállalatbirodalmak, a világgazdaság és a nemzetállam konfliktusa;
– neobarbarizmus, tekintélyelvû állam;
– belsõ széthullás, külsõ támadás.A felsorolt állítások felületes áttekintése is egyértelmûen arra utal, hogy civilizációnk, amelynek „idegrendszerét” az informatikai forradalom éppen most alakítja ki, technikailag, technológiailag, gazdaságilag, pénzügyileg, katonailag rendkívül erõs, ám az emberi tényezõ, az emberi minõség állapota aggodalomra ad okot. A fenntarthatóságnak – nem nagy kockázat állítani – a meghatározó elemei ezen utóbbi körben keresendõk.
A korábbi századok társadalmainak három meghatározó pillérét a kétségbevonhatatlan dogmák, társadalmi és értékhierarchia (vertikális társadalom), valamint a megvalósításban gyakorolt diszciplína képezte. Napjaink liberális demokráciáira az értékpluralizmus és értékrelativizmus, a mellérendelõ (horizontális) társadalom, továbbá a permisszivitás a jellemzõ. Ám ezek a paraméterek elsõsorban az etikai és esztétikai értékeket, s a konvencionális intézményeket érintik, hiszen a civilizációt alapvetõen meghatározó gazdasági-technológiai rendszereket tekintve egyértelmû a merev dogmák uralma (növekedés, profitmaximalizálás). Ezek a rendszerek kõkemény hierarchia szerint szervezettek, és a gazdasági-technológiai rend semmiféle permisszivitást nem engedélyez.
Korunk civilizációs társadalma ezért tudathasadásos. Míg az elszabadult individualizmus, a túldimenzionált énközpontúság kedve szerint tördeli fel a hagyományos etikai és esztétikai értékeket, valamint intézményeket, mint termelési és fogyasztási tényezõ önként veti alá magát a gazdasági-technológiai rendszerek katonafegyelmének. Mintha az utóbbiért cserébe kapná az elsõ magatartás lehetõségét. Míg a popperi „nyílt társadalom” az elsõ esetben valóban a szinte anarchiába hajló szabad választás lehetõségét engedi meg, a gazdasági-technológiai rendszerek merev szabályai majdhogynem jobban korlátozzák a szabad választást, mint az államilag oktrojált ideológiák.Az euro-amerikai civilizáció alapvetõen energiafüggõ ún. „kõolaj-civilizáció”, amely bizonyos prognózisok szerint ezekben az évtizedekben éri el teljesítõképességének maximumát. Ezen erõforrás szûkülése nyilvánvalóan átalakulásokat hoz majd magával. Ám fontos hangsúlyoznunk, hogy miként a vaskorszak sem azért ért véget, mert elfogyott volna a vas, a kõolaj-civilizáció jövõje sem köthetõ közvetlenül a fosszilis tüzelõanyagok még rendelkezésre álló mennyiségéhez. Egy civilizáció túlélheti, ha alapvetõ erõforrásai beszûkülnek, de drámai átalakuláson mehet át már azt megelõzõen is, hogy ezek az erõforrások még viszonylag elegendõ mennyiségben rendelkezésre állnak.
Az euro-amerikai civilizáció jövõjét tekintve többet mond az a tény, hogy alapvetõ területeken (gazdasági teljesítmény, katonai potenciál) relatíve, de a népességszámot tekintve abszolút értelemben is visszavonulóban van.
A kitörés egyik útja lehet a globalizáció, másfelõl az intellektuális és spirituális megújulás, a gondolkodásmód és értékválasztás megváltozása. Ma a döntéshozók kitapinthatóan az elsõ úton járnak, azaz legfõbb gondjuk, hogy világméretben elfogadtassák azon gazdasági, politikai és társadalmi értékrendet, amelyben az euro-amerikai civilizáció vezetõ szerepet tölt be. Viszonylag kevés erõfeszítés történik azért, hogy az ember újraértelmezze helyét a természethez való viszonyában, hogy a konfrontáció helyett belépjen az együttmûködés, a mennyiség helyett a minõség, az uralom helyett a társviszony korszakába.
A civilizációkra – talán mondhatjuk – nem annyira pillanatnyi állapotuk és teljesítõképességük a legjellemzõbb, hanem az, hogy milyen jövõképet rajzolnak fel maguk számára. A friss, feltörekvõ kultúrák jövõképe determinisztikus, az érett kultúráké inkább sztochasztikus, a „ha akkor” feltételezés/kérdés-válasz logika mentén különbözõ forgatókönyveket vázolnak fel. A hanyatlók jövõképe egyre több kiszámíthatatlan (kaotikus) elemet tartalmaz, s távlatait tekintve is beszûkül (a politikai forgószínpad 4 éves, a gazdaság néhány éves megtérülési ciklusai; a korproblémákra adott tiszavirág életû divatválaszok).
Megatrendek
Befejezésként érdekes lehet röviden megvizsgálnunk, hogy a világ vezetõ gazdasági szakfolyóiratai a XXI. századra milyen megatrendek kialakulására, miféle állapotok közötti átmenetekre számítanak:
– a stabilitásból a rugalmas alkalmazkodásba,
– a divatból az értékek felé,
– a homogenitásból a sokszínûségbe,
– a nemzeti életbõl az üzleti élet irányába,
– a sebezhetõségbõl az önvédelembe,
– a nemzeti közösségekbõl a globális közösségbe,
– a passzivitásból az interaktivitásba,
– a versenybõl az együttmûködés irányába
– a tömegcikktõl a személyre szabott termékek és szolgáltatások felé,
– az emberi erõ kiváltása mechanizmusok (robotok) révén.A trendek között nyilvánvalóan lehetnek olyanok, amelyeket nem tartunk igazán kedvünkre valóknak, ám elfogadásuk legkevésbé sem személyes választás kérdése. Egy nemzeti közösség akkor képes a világméretû versengésben talpon maradni, ha a trendek közül kiválasztja azokat, amelyek mentén erõforrásait a legjobban képes hasznosítani.
Bizonytalanok vagyunk azonban azt tekintve, hogy szándékosan vagy véletlenül nem esik említés a felsorolt tendenciák érvényesülése kapcsán jelentkezõ társadalmi, illetve környezeti következményekrõl. Ha az elhanyagolás tudatos, akkor a modell lehet ugyan vonzó, teljesítõképes, de hosszabb távon biztosan nem tesz eleget a fenntarthatóság kritériumainak. Külön írást érdemelne annak vizsgálata, hogy a két másik részrendszerre gyakorolt hatás milyen területen jelentkezhet; pl. az emberi munkaerõ nagy mértékû szabaddá válása milyen társadalmi feszültségeket ébreszthet, s a nagy ívû trendek megvalósításához a nem megújuló természeti erõforrások milyen mértékben és meddig állnak rendelkezésre a világ népességének akár a jelenleginél kisebb növekedési rátája mellett is, és meddig folytatható a természeti környezet lokális, regionális és globális rombolása stb.
A tervutasításos gazdaság megbukott, mert nem vette figyelembe a piac törvényeit, bár a világ egy részén bizonyos ideig éppen azért válhatott uralkodóvá, mert az õt megelõzõ korszak piacgazdasága érzéketlennek mutatkozott a társadalmi problémák iránt. A piacgazdaság hosszabb távon – nemkülönben – komoly nehézségek elé néz, ha nem veszi figyelembe az ökológia törvényeit is.
Természet Világa, 133. évfolyam, 3. szám, 2002. március
https://www.chemonet.hu/TermVil/
https://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/
Vissza a tartalomjegyzékhez