A közzétett közvélemény csapdái
FRIED ERVIN

A közvélemény-kutatás a matematikai statisztikán alapszik; a matematikai statisztika a valószínûség-számítást használja fel; a valószínûség-számítás a matematika egy ága.

Én matematikus vagyok, de amivel foglalkozom, távol esik a valószínûség-számítástól. Igaz, tanultam valószínûség-számítást, még az 1951/52 tanévben, a kiváló tudós, Rényi Alfréd elõadásait hallgatva. Az is igaz, hogy mindkét vizsgám jelesre sikerült nála. Ennek ellenére nem vagyok igazán illetékes e témában.

Azt tudom, hogy a valószínûség-számítás az úgynevezett „véletlen tömegjelenségekkel” foglalkozik. Ennek egy igen jellemzõ esete az úgynevezett nagy számok törvénye. Erre példa az, hogy ha egy kockával nagyon sokszor egymás után dobunk, akkor „durván szólva” mindegyik szám ugyanannyiszor kerül felülre. Persze, nem pontosan ugyanannyiszor, és nem is biztos, hogy ugyanannyiszor. A valószínûség-számítás „törvényei” megengedik, hogy mondjuk ezer egymás utáni dobás esetében ezerszer a hatos legyen felül. Sõt, az is biztosra vehetõ, hogy van ilyen sorozat. Mivel a dobások eredménye véletlenszerû, ezért nagyon hosszú (101 000 000 talán elég) dobássorozat esetében „igen valószínû”, hogy ilyen részsorozat is fellép. Maguk a valószínûség-számítási eredmények sem azt mondják, hogy a várható az biztosan teljesül, csak azt, hogy nagy valószínûséggel. Sokkal érdekesebb az, ha a fenti eredményt „fordítva” mondjuk ki. Például az említett esetben mit gondoljunk, ha nem minden szám kerül „lényegében” ugyanannyiszor felülre. Ha „nincs semmi ok”, akkor ez nem így történik. Ha tehát valamelyik szám „többször van felül”, akkor ennek valami oka van; például a kocka hibás.

A statisztika egyik lényeges módszere a mintavétel. Annak idején a következõ példát hallottam az órán. Tegyük fel, hogy egy gép csavarokat gyárt, mindennap egymilliót. Ezeknél pontos méretre van szükség. Ha ezeknek a méreteit mind külön ellenõriznénk, az túlságosan sok idõt venne igénybe. Ezért „véletlenszerûen” kiveszünk belõlük mondjuk ezret, és csak azoknak a méretét ellenõrizzük. Ha ezek mind jók, akkor azt mondjuk, hogy az aznapi teljesítmény hibátlan, ha az ellenõrzött csavarok 1 százaléka hibás, akkor ugyanezt állítjuk az aznapi termelésrõl. (A valóságban persze sokkal bonyolultabb a helyzet.)

Lényegében ugyanez történik például az úgynevezett algebrai kódelméletben is, ahol 0-1 sorozatokkal küldünk „üzeneteket”. Itt néhány ellenõrzõ jegy segítségével, és a sorozat jegyeinek megfelelõ összekeverésével biztosíthatjuk, hogy a kapott üzenet „igen nagy valószínûséggel” helyes. Ez történik a számítógépekben is, ahol „baj esetén” hibajelzést kapunk. Persze a hiba legvalószínûbb oka a „garbage in, garbage out” jelenség – azaz ha hibás a program, akkor hibás az eredmény. Ettõl függetlenül mégis lehet más oka is a hibának, de annak a valószínûsége sokkal kisebb.

A statisztikai módszereket az orvostudományban is igen eredményesen lehet használni. Nem szabad azt hinni, hogy ez a felhasználás igazán a modern korban született volna. A különbség csak annyi, hogy annak idején ezt tapasztalatnak nevezték. Ilyen tapasztalati módszer például az akupunktúra. Azt viszont, hogy ez miért hatékony, csak modernebb vizsgálatok tudták megmagyarázni. Tekintettel arra, hogy a régi „kísérletek” során csak „kisszámú tömegjelenség” vizsgálatára nyílt lehetõség, ezért nem mindig sikerült megtalálni az igazi okot. Minden bizonnyal így keletkeztek a babonák. Az már egészen más kérdés, hogy egyes emberek ezt saját maguk sikere érdekében tényleges csalásra használták – és használják ma is. Hasonló alapja van sok lélektani és szociológiai vizsgálatnak is.

Sok esetben azt kell tudni, hogy egy személy bizonyos esetekben (például orvosi beavatkozás vagy lélektani igénybevétel esetén) miképpen reagál. Ezt az illetõtõl nem lehet megkérdezni, két ok miatt sem. Egyrészt, mert az illetõ maga sem tudja (az orvosnál vizsgálat közben nem is tudhatja, hogy a szervezete mire miképpen reagál). A másik ok az, hogy mindenki – saját „hite” szerint – a lehetõ legjobb színben szeretne feltûnni. Éppen ezért a vizsgálatok alkalmával egy „tesztsorozatot” végeznek, amelynek a kimenetele a várható reakciótól függ. Emlékszem, hogy egy apróbb mûtét elõtt elküldtek idegorvosi vizsgálatra is. Ott mindenféle „hókuszpókuszt” csináltattak velem (például csukott szemmel nyújtsam elõre mindkét karomat), majd a végén leírták a diagnózist, amit persze nem értettem. Ezt a leletet megmutattam egy orvos barátomnak, aki kérdésemre azt mondta, ez azt jelenti, hogy „nagyon hamar felmegy a pumpa”. Ekkor döbbentem rá, hogy ez tényleg így van. Ha valaha is megkérdeztek volna, biztosan azt mondom, hogy rendkívül nyugodt vagyok. Hasonlóképpen következtetnek rajzokból a gyerekek lelki világára – bár nem vagyok meggyõzõdve arról, hogy mindig helyesen.

A szociológiai vizsgálatok körébe tartoznak a közvélemény-kutatási kérdések is. Valójában a választás és a népszavazás is közvélemény-kutatás. Nem szabad azt gondolni, hogy ilyen esetekben mindenki aszerint szavaz, hogy mit tart jobbnak. Amikor például arról volt szó, hogy belépjünk-e a NATO-ba, akkor én meg voltam gyõzõdve, hogy az a kisebbik rossz, ha belépünk. Ennek ellenére „nem”-mel szavaztam, mert biztos voltam abban, hogy több lesz az igen, és azt szerettem volna, hogy minél kisebb legyen a különbség. Szóval ez igen bonyolult kérdés.

Térjünk azonban vissza a közvélemény-kutatáshoz. Az intézmények itt is statisztikai módszereket használnak. Vagyis avégett, hogy a közvéleményt – mondjuk tízmillió ember véleményét – megismerjük, véletlenszerûen megkérdeznek például ezer embert. Itt viszont nagyon sok probléma vetõdik fel. (Erre egyébként elõször a családom egy távolabbi tagja hívta fel a figyelmet. A politikai nézetünk nagyon különbözõ, de ennek ellenére szeretjük és tiszteljük egymást. Azóta a közvélemény-kutatásról egyre több kétely jelentkezett bennem.)

A legegyszerûbb és legáltalánosabb gondom az, hogy mennyire „véletlenszerû” a mintavétel. A csavarok, vagy a számjegysorozatok esetében egyáltalán nem lehet „belelátni” a dolgok mélyébe. Itt maga a mintavételek sorozata is véletlenszerûen történik. Ha kiderül, hogy valamikor a valóság ellentmond a statisztikának, akkor a mintavételi módszereken is változtatni kell, ami lehetséges, mert a csavartermelés és a sorozatkészítés újra és újra megismétlõdik. (Gondoljunk például arra, hogy hibás eredmény esetén az autógyárak visszahívják a „selejtes” kocsikat.) Az emberek esetében ez nem így van, mert a következõ „mintavételkor” már esetleg más kérdést tesznek fel. (Arra az esetre, amikor a kérdés nem változik, még visszatérjünk.) Ha azt akarják megtudni, hogy a „köz” mit vár el egy terméktõl, akkor olyan személyeket kérdeznek meg, akiknek a termékeket szánják. Ilyen esetekben a kérdezõnek igen alaposan körül kell néznie, mert a rossz mintavétel anyagi hátránnyal járhat a kérdezõ „szerv” számára. Igaz, van még egy lehetõség a javításra, a reklám. Véleményem szerint a reklámok nagy része hazugság. No persze nem egyszerû hazugság, mert azt könnyû lenne leleplezni. Ezek olyan hazugságok, amelyek szó szerint igazak, csak éppen hazug állításokat tartalmaznak. Rendszerint olyan szavak szerepelnek bennük, amelyeknek nincs világos értelmük, vagy olyan képeket tartalmaznak, amelyeket az emberek szívesen néznek, és ezért azt hiszik, hogy a termék tetszik nekik. Mostanság a reklámok igen erõszakosak és nem csak egyszerûen ismeretetik a terméket, megadva a vevõnek a vásárlási lehetõséget. Emlékszem a háború elõtti idõkbõl egy mozireklámra, amely a következõ volt. Lépések kopogását hallottuk, emeletre menõ nõi lábakat láttunk, majd a végén hangzott el a szöveg: érdemes felmenni a második emeletre Szemere szûcshöz. Ez a reklám közölt valamit, amin a vevõ elgondolkozhatott. Persze nem biztos, hogy tényleg érdemes lett volna felmenni, az sem világos, hogy kinek érdemes; de nem volt erõszakos. Én azokhoz tartozom, akik nem vesznek agyonreklámozott márkát; ha szükségem van ilyen árura. (Tudom, a reklám pontosan azoknak szól, akiknek az áru nem is kell – éppen ezt tartom erkölcstelennek.) A reklámok közé tartozik a választási reklám is. Az errõl alkotott véleményem ismertetését itt és most nem tartom célszerûnek.

Nézzük most a közvélemény-kutatással, illetve ennek objektivitásával kapcsolatos másik kifogásomat. A közvélemény-kutató – mint általában az emberek – nem politikailag független. Ez esetleg tudatos is lehet, általában nem az. Az, hogy milyen választ vár, a kérdezõknek is sugall valamit. A kérdezõ – mint függõ személy – szeretne megfelelni az elvárásoknak. Ez már még kevésbé tudatos. Ezek után következik maga a kérdezés. A kérdezett személy, a „tisztességes állampolgár”, szeretne megfelelni a kívánalmaknak, mert ez a mindennapi életben is az „elõrejutást” vagy a „talpon maradást” jelenti. A megkérdezett ugyanis se nem csavar, se nem sorozat, hanem ember, akinek „lelke” van. Itt még kevésbé lépnek fel tudatos tényezõk. Él viszont a „pavlovi reflex”, hogy a lehetõség szerint minél jobban megfeleljen az elvárásoknak. Nagyon kevés „lázadó lélek” van, aki csak azért is mást mond, mint amit elvárnak tõle. Nem tudom, hogy történik egészen pontosan a kérdezés. Csak azt tudom elképzelni, hogy a kérdezett személytõl nyíltan megkérdezik a véleményét. Ha azt lehetne megtenni, amit az orvosi vagy lélektani teszteknél, hogy más dolgokat kérdeznek, és abból szûrik le a választ, akkor a fenti szubjektivitás ki lenne kapcsolva. Igaz, akkor a válaszhoz vezetõ út objektivitása volna kétséges, méghozzá sokkal nagyobb mértékben, mint az említett két tesztfajta esetében.

A harmadik – és talán legjelentõsebb – kifogásom éppen abban rejlik, hogy bizonyos esetekben (például amikor azt kérdezik, hogy kire szavazna, vagy ki a legszimpatikusabb politikus) ugyanazt a kérdést teszik fel többször egymás után.

A legnagyobb gond az, hogy a kérdezések során a megkérdezett tudja az elõzõ eredményeket, és ennek birtokában várják tõle a választ. Ebben pontosan olyan „hibalehetõség” rejlik, mint amire a kvantummechanika mutat. Nevezetesen, ha egy elemi részecske pillanatnyi állapotát megfigyeljük, akkor ezzel már meg is változtattuk ezt az állapotot.

Esetünkben ezt talán legjobban az alábbiakkal magyarázhatjuk meg. Isaac Asimov Alapítvány címû regényében szerepel egy „pszichohistória” nevû elképzelt tudomány, amelyik a jelenlegi állapotok ismeretében, illetve ezek megfelelõ megváltoztatása alapján meg tudja határozni a jövõt – bizonyos feltételek mellett. Természetesen az eredmény csak bizonyos valószínûséggel várható. A legfontosabb feltétel az, hogy a „kísérletben” részt vevõ emberek ne tudjanak arról, hogy ez egy kísérlet, és ne tudjanak arról, hogy mi a jelenlegi és jövõbeli eredmény.

Nos, éppen ez az, ami itt csorbát szenved. A megkérdezettek pontosan értesülve vannak arról, hogy mi az elõzõ felmérés eredménye. Ez igen nagy mértékben befolyásol(hat)ja a következõ válaszukat. Ezt könnyen meg lehet indokolni. Az ember csoportos élõlény, és életfeltételeit az biztosítja, hogy milyen csoporthoz tartozik. Minél nagyobb ez a csoport, annál jobban biztosítottnak érezheti a helyzetét. Ha tehát úgy látja, hogy valamelyik csoport nagyobb (erõsebb), akkor igyekszik ehhez a csoporthoz tartozni. (Ez öntudatlan, ellentétben a politikusok körében fellépõ megalkuvással.) Természetesen ez nem egyetemleges. Az emberek jó része valami (igaz vagy hamis) elvi elképzelésbõl indul ki. A nagy többség viszont határozatlan és kénytelen a hangadókhoz csatlakozni.

Az elõzõekhez hozzáteszem azt, hogy éppen ez mutatja a demokratikus rendszerek tökéletlenségét. Az emberek népszavazással dönthetnek olyan kérdésekrõl, amikhez nem is értenek. Sõt, még ennél is rosszabb a helyzet, mert a „hangadók” elhitetik velük, hogy mi a helyes(?) álláspont. Miért kellett nekem például arról szavaznom, hogy „ne legyen vízerõmû Nagymarosnál”. Itt olyan bonyolult „érdekek” ütköztek (energetikai, természetvédelmi stb.), amelyekhez nem értek, noha e dolgokat megértem. Arról esetleg lehetett volna szó, hogy a közvetlen környezet lakóit kérdezik meg. Valószínûleg õk sem látják át a kérdést, de ha átlátják is, nem biztos, hogy a többség érdekéért nem kell-e feláldozni a kisebbségét. (Persze ezt is óvatosan kell csinálni. Például szerintem az, hogy valahol egy várost elkerülõ autópályát építenek, a környékbelieknek kellemetlen; de sokkal nagyobb kárt lehet meggátolni azzal, hogy az autók nem teszik tönkre a város levegõjét.)

Természetesen itt azért el kell mondani Churchill véleményét, amely szerint a demokrácia rossz, de eddig még nem találtak ki jobbat.

Végeredményben az, ami ellen felemelem a szavamat, a választások elõtti közvélemény-kutatás. Pontosabban szólva nem maga a közvélemény-kutatás, hanem annak a nyilvánosságra hozatala, ami igen erõs torzítást eredményez. Ilyen fonák helyzetek nemcsak a politikában, hanem a tudománypolitikában is elõfordultak, még a közelmúltban is. Semmit sem szólnék akkor, ha ezeket az eredményeket nem hoznák nyilvánosságra – de akkor meg minek?
 
 

Köszönet illeti a T029525 sz. OTKA-támogatást
Természet Világa, 133. évfolyam, 3. szám, 2002. március
https://www.chemonet.hu/TermVil/
https://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/

Vissza a tartalomjegyzékhez