A tudomány Metropolisa
Nicholas Metropolis (1915–1999)

Az Új-Mexikó állambeli Los Alamos város Sombrillo Szeretetkórházában 1999. október 17-én, 84 éves korában elhunyt Nicholas (Nick) Constantine Metropolis, a Manhattan-terv veteránja, a számítógép-tudomány egyik úttörõje. A nagyközönség körében igen kevéssé ismert, kiemelkedõ kutató szakmai pályafutása mégis szinte a teljes természettudományt és matematikát átöleli. 1999. október 23-án, a görög ortodox vallás szertartása szerint helyezték örök nyugalomra az Illinois állambeli Westchesterben.

  Görög bevándorlók (Constantine és Katerina Metropolis) gyermekeként született Chicago szegényebb, nyugati felében 1915. június 11-én. A családban hét gyerek volt, három fiú és négy leány. Az Austin High School elvégzése után a Chicago Egyetemre íratkozott be, ahol fizikát tanult, és 1936-ban szerzett diplomát (B. Sc.) kísérleti fizikából.

  Posztgraduális tanulmányait Robert S. Mulliken vezetésével folytatta, aki 1966-ban kapott Nobel-díjat a molekulák szerkezetével kapcsolatos elméleti vizsgálataiért. A doktori (PhD) fokozatot így kémiából szerezte meg 1941-ben.

  Még doktori ösztöndíjasként, Chicagóban személyesen megismerkedett a tudomány olyan kiemelkedõ képviselõivel, mint Allison, Bethe, Bothe, Compton, Fermi, Lawrence, Millikan, Oppenheimer, Rossi, Turkevich és Teller. A doktori fokozat megszerzése után 1941–42-ben Harold C. Urey professzor asszisztenseként tevékenykedett James Franckkel együtt a Metallurgical Laboratoryban, majd Enrico Fermi és Teller Ede munkatársaként az elsõ atomreaktor építésén dolgozott. Teller rábeszélésére kezdett el érdeklõdni az elméleti fizika iránt. Innen hívta meg õt Oppenheimer a Manhattan-tervben való részvételre.

  1943 áprilisában érkezett meg Los Alamosba, ahol elsõ kutatási feladata az anyagok állapotegyenletének meghatározása volt numerikus számításokkal, nagy nyomáson és sûrûségen, valamint igen magas hõmérsékleten. A háborús évek alatt nagy gyakorlatot szerzett a numerikus számításokban Richard Feymann, a késõbbi Nobel-díjas mellett. Nagy hatással volt rá Neumann János, valamint annak közeli barátja, Stanislaw (Stan) Ulam, az emigráns lengyel matematikus, így belevetette magát a számítástudományba is.

  1945. július 15-e hajnalán azon kiválasztottak között volt, akik Los Alamosból nagy vihar közepette autóbusszal utaztak az elsõ kísérleti atomrobbantás színhelyére, az alamogordói sivatagba (a Trinity Site robbanás okozta óriási kráterét évente kétszer ma is megnyitják a kíváncsi turisták elõtt). Metropolis így emlékezett vissza erre az eseményre: „Olyan erõs volt a villámlás, hogy a buszon sokan azt gondoltuk, a többiek nem vártak meg bennünket, és nélkülünk kezdték el a kísérletet.”

  A háború után, 1946–1948 között a Chicago Egyetemen kapott tanársegédi állást és vállalt oktatási feladatokat, de 1948-ban visszatért Los Alamosba, ahol az elméleti (T) részleg egyik csoportja (T7) vezetõjeként megtervezte és 1952-ben megépítette a MANIAC (Mathematical Analyzer, Numerical Integrator And Computer) elektronikus számítógépet, majd 1957-ben annak korszerûsített változatát, a MANIAC II-t. Ezekre az évekre esik több úttörõ cikkének megjelenése, például az Ulammal közösen írt, az úgynevezett Monte Carlo-módszer alapjait ismertetõ cikke, valamint az anyagok állapotegyenletének számítási módszereit ismertetõ mû.

  Az ötvenes évek végén és a hatvanas években nagy fejlõdésnek indult mind az atomok, mind az atommagok héjszerkezetének elmélete, amelynek gyakorlati számításokra való alkalmazása nagymértékben az impulzusmomentum kvantumelméletének kiterjedt használatán alapult. Metropolis munkatársaival a Los Alamos-i MANIAC II. segítségével máig egyedülálló táblázatot készített a Wigner-féle úgynevezett 3j és 6j szimbólumok értékeibõl, amelyet egy monumentális könyv alakjában adtak ki, és bibliaként forgattak hazánkban is az elméleti magfizika mûvelõi. A táblázat különlegessége abban rejlik, hogy az együtthatók egzakt értékét adta meg prímtényezõs felbontásban, mivel azok a forgáscsoport esetében szerencsére valamennyien racionális számok voltak.

  1957–1965 között ismét visszatért a Chicago Egyetemre, ahol professzori kinevezést kapott, majd megszervezte és létrehozta a Számítástudományi Kutatóintézetet, amelynek elsõ igazgatója is lett.

  1963-ban kezdett érdeklõdni a számítógépes (Monte Carlo, illetve szimulációs) módszerek sokoldalú alkalmazása iránt a természettudomány legkülönbözõbb területein, valamint a számítástudomány, illetve kombinatorika mélyebb kérdései kezdték el foglalkoztatni. E célokhoz nagyobb lehetõségeket teremtett Los Alamos szakmai közössége és felszereltsége, ahova aztán 1965-ben visszatért, és haláláig ott is maradt. 1973–1991 között kiterjedt szakmai együttmûködést folytatott a kombinatorika kiemelkedõ kutatójával, Gian Carlo Rotával is.

  Formálisan 1980-ban ment nyugdíjba, de továbbra is rendszeresen bejárt munkahelyére, ahol haláláig tagja maradt a tudósok alkotó közösségének. Számos kitüntetését és az õt elhalmozó elismeréseket nehéz lenne itt felsorolni, de õ sem örülne az efféle méltatásnak.

  Kollégái a matematikai logika szerelmesének nevezték, és ma is gyakran idézik híressé vált megjegyzését: ”I couldn’t disagree with you less.” (Nem tudnék kevésbé egyet nem érteni veled.). Ez mindennél jobban illusztrálja csavaros gondolkodásmódját.

  Nick Metropolis a természettudományok és a matematika szinte minden területén maradandót alkotott. Sikerekben gazdag, de kevéssé látványos életében jelentõs szerep jutott magyar tudósoknak is. Teller Ede és Neumann János nemcsak szakmailag, hanem emberileg is nagy hatással voltak rá barátságuk révén. A háború utáni években alakult ki barátsága Balázs Nándorral, a New York Egyetem, Stony Brook elméleti fizika professzorával.

  Hogy milyen ember is volt Nick Metropolis, talán Stan Ulam egy visszaemlékezése fejezi ki legszemléletesebben: „... egy csoport közülünk hetente egyszer összejött pókert játszani. A csoporthoz tartozott Metropolis, Davis, Calkin, Flanders, Langer, Long, Konopinski, Neumann (ha a városban volt), néha Kistiakowski, Teller és mások. Kis tétekben játszottunk; a játék egyszerûsége, és a felkiáltásokkal és nem túl finom nyelvezettel tarkított frivol beszélgetések üdítõen hatottak abban a komoly környezetben, ami akkor Los Alamos volt.

  Ilyen játéknál, hacsak az embert nem érdekli nagyon maga a játék és nem csupán el akar lazulni, nem fog jól szerepelni. Neumann, Teller és én az osztás vagy licitálás közben teljesen más dolgokról beszélgettünk, következésképpen gyakran veszítettünk. Metropolis egy alkalommal azzal büszkélkedett, micsoda gyõzelem volt, hogy tíz dollárt nyert Neumanntól, aki a játékelmélettel foglalkozó híres könyv szerzõje. Öt dollárért megvette a könyvet, a másik ötdollárost pedig a fedõlap belsõ oldalára ragasztotta gyõzelme jelképeként. Egy nem tudósnak vagy nem matematikusnak talán nem világos, hogy az ember képes fejben igen intenzív elméleti munkát végezni, miközben valami sokkal prózaibb dolgot mûvel.”

  A világ ismét szegényebb lett egy kiemelkedõ tudóssal, ráadásul olyan korban, amikor Gian Carlo Rota szerint: „Mint mindenütt manapság, a matematikában is egyre nehezebb lesz az igazságot kimondani.”

BENCZE GYULA


Balázs Nándor levele, melyet felolvastak a Los Alamos-i emlékülésen

Kedves Nick!
Idõbe telik megérkezni az elíziumi mezõkre. Ezért remélem, hogy szellemed még itt lesz meghallani az én pár búcsúszavamat, szavaimat, amelyek fellengzõsnek hangzottak volna míg testedben is jelen voltál. Így azonban már más a helyzet.

  Jelenléted adta meg eddig számomra a folytatólagosságot a chicagói és Los Alamos-i boldog idõk között. Valóban, haláloddal eltûnt az utolsó személyes kapcsolatom e két hely között.

  Ma is még tisztán áll emlékezetemben elsõ találkozásunk az Institute for Nuclear Studiesban. Itt láttalak téged az én irodámmal jóformán szemben álló laboratóriumban, ahol egy magas és hosszú állvány elõtt álltál, forrasztópákával kezedben, és rám mosolyogva – amikor láttad meglepetésemet – meghívtál, hogy lépjek be. Ez lett egy hosszan tartó, több mint negyvenéves barátság kezdete. Bõven volt idõm ezalatt, hogy élvezzem kedvességedet és felhasználjam intuíciódat és türelmedet, míg kérdéseimre válaszoltál, és taníts engem (mint ahogy nagy honfitársad, Socrates tette), feladva megfelelõ kérdéseket. Az évek múltával ez így folytatódott itt, Los Alamosban is; bár végül már tragikus volt látni, hogy miképpen rejtõzik el szíves intelligenciád az egyre gyengülõ testben.

  Most már eltávoztál tõlünk, ránk hagyva ennek a veszteségnek terhét. De most te végre betekinthetsz az Úristen nagy könyvébe, és megtekintheted azokat a természeti törvényeket és tételeket, amelyek felfedezése és megértése itt még ránk vár.

  Remélem, hogy idõrõl idõre majd megsúgsz nekünk valamit ezekbõl, hogy megnövelhessük érzésünket és ihletünket, mint ahogy azt te tanácsaiddal valaha annyiszor tetted.

  Boldog nyugalmat, kedves barátom!
 

Nándor

Természet Világa, 131. évf. 4. sz. 2000. április
https://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/ 
https://www.ch.bme.hu/chemonet/TermVil/ 


Vissza a tartalomjegyzékhez