Elnöki megnyitó-beszéd

a K. M. Természettudományi Társulat közgyûlésén, 1899. évi januárius 26-ikán

SZILY KÁLMÁNTÓL

Tisztelt Közgyûlés! Most harmincz esztendeje, 1869. januárius havában jelent meg a Természettudományi Közlöny elsô füzete, s a Társulat ekkor, elhagyva addigi munkássága szûkre szabott kis körét, kilépett a nagy közönség elé. Kijelentette ünnepélyesen, hogy ezentúl a természettudományi ismeretek népszerûsítése s megkedveltetése lesz a fôczélja. Nem hivatkozott – mint akkoriban szokás volt – a hazafiságra; nem kívánt senkitôl áldozatot, s mégis bizton remélte, hogy a nagy közönség, saját jól felfogott érdekében, támogatni fogja.

Ha most a historikus szemével visszatekintünk az akkori viszonyokra, el kell ismernünk, hogy e föllépésre az idôpillanat jól volt megválasztva. Még soha sem voltak a hazai viszonyok e vállalkozásra oly kedvezôk, mint akkor. A nemzet, felszabadulva az absolutismus nyüge alól, minden téren lázas sietséggel kezdett hozzá annyi évek mulasztásainak helyrepótlásához s a kiépítés nagy munkájához; bizalommal hallgatott tehát Társulatunk fölhívó szavára is. De nemcsak a hazai viszonyok; kedvezôk voltak a természettudományok akkori fejleményei is. Századunk ötödik és hatodik tizedében a gondviselés annyi nagy természettudóssal áldotta meg egyszerre az emberiséget, a mennyivel Newton, Huygens, Leibniz kora óta még soha. A hôelmélet s az energia megmaradásának törvénye, a színkép-elemzés s ennek alkalmazása a csillagos ég fizikájára, az érzékek fiziológiája, a gyakorlati chemia bámulatos haladásai, a már-már teljes pompájában bontakozni kezdô elektrotechnika, Darwin tana a létért való küzdelemrôl, Pasteuré a parányi szervezetekrôl akkoriban már a fejlôdés azon szakaszába jutottak, hogy a nagy közönség figyelmét is fölkelthették. A magyar közönségben megvolt tehát a fogékonyság, s megvolt hozzá az anyag is, mely az érdeklôdést biztosíthatta.

A Társulat választmánya nem is vesztegetett sok idôt elôleges tanácskozásokra. Fülében csengett Széchenyi maró gúnyja, mellyel az efféle magyar tanácskozásokat illette: „Fellobban a tárgy; rakatik elv; szedetik pénz; eltanácsoltatnak órák, napok, hetek; de egyesítô planum, convergens systema nincs; s im ezért, épen ezért sehol sincs s nem is lehet valódi siker” (A magyar játékszínrõl). Akkori választmányunk nem tanácskozott bizony valami sokat; megbízott három fiatal embert, a Társulat titkárait, kik nem régiben tértek vissza külföldi tanulmányútjokról: alkossanak convergens systemát, s hajtsák végre az átszervezés munkáját. Szégyenszemre be kell vallanunk, hogy mi bizony nem tanulmányozgattuk – új magyar szokás szerint – a külföldi hasonczélú társulatok és vállalkozások szervezetét, nem is törekedtünk valami ügyes utánzatra; egyes-egyedül azt kutattuk s azt fontolgattuk, miként férhetünk hozzá a magyar ember szívéhez és agyához, s mi az, a mit a mi viszonyaink között el lehet, tehát okvetetlenül el is kell érnünk. A fôczél, a melyre mindenekelôtt törekednünk kellett, az volt, hogy a Természettudományi Közlöny egyesítse és maga köré csoportosítsa az összes – akár akkor meglevô és folyton nagyobb számmal fejlôdô – hazai természettudományi írókat. A vezérelv pedig, hogy a Közlöny ôrizze meg a tudomány szabadságát, híven számot adjon minden jelentôsebb tudománnyos eseményrôl, sôt föltevésrôl is, a nélkül, hogy bárkinek bármiféle nézetét vagy hitét hiába való tudákoskodásból – mint ez akkoriban a materialismus német bajnokainál szokás volt – sértegetni akarná. Mindjárt, kezdettôl fogva, következetesen kerülje azokat a magyarnak csúfolt természettudományi mûszókat, a melyek az akkori tankönyveket eléktelenítették: s adjon példát és szoktassa rá természettudományi íróinkat, hogy amikor magyarul írnak, magyarul is gondolkozzanak.

A kísérlet sikerült; fényesebben sikerült, mint a hogy a legvérmesebbek is remélni merték volna. 1868 elején a Társulati tagok száma nem érte még el a 600-at; mikor a Természettudományi Közlöny századik füzete napvilágot látott, a tagok létszáma 4850, a kétszázadik füzetnél 5800 volt, s most meghaladja már a 8000-et.

Az emberi természetnek, úgy látszik, lényeges alkotó része az a vágy, hogy minden fogalmat, minden eszményt, sõt minden törekvést is emberiesítsen, s minden dolgot, legyen az jó, vagy rossz, s minden intézmény felvirágzását vagy tönkrejutását egy ember, vagy egyesek érdeméül vagy bûnéül tudja be. De egy korall-polip nem emeli felszínre a korall-szigetet, egy hangya föl nem építi a hangyabolyt; szintúgy egy ember, ha törekvéseihez s terveihez társakat nem talál, bizony nem alkothat soha valami szembeötlôt, még kevésbbé valami maradandót.

Nem akarok szerénykedni, t. Közgyûlés, s így nem is tagadom, hogy a Természettudományi Társulat felvirágoztatásában nekem is volt részem, sõt erre büszke is vagyok. De ha visszapillantok a Társulat utolsó harmincz évére, történetének lapjain hány társunk nevét látom följegyezve, kik szintoly büszkén vallhatják magukat e munka részeseinek.

Ott látom az elsô sorban Sztoczek, Szabó és Than nevét, kik közül a két elsô Társulatunk mély hálájával szállt a sírba, a harmadik pedig most is régi szeretetével támogatja czéljainkat. A Közlöny megindulásakor ôk voltak a Társulat oszlopai s az új irány legbuzgóbb szószólói; a tüzesvérû fiatal munkások bölcs tanácsadói, vagy ha kellett, mérséklôi; s mind az elôadói széken, mind az íróasztal mellett leghívebb támogatói is. Az ô nyomdokaikba léptek már fiatal koruktól kezdve, s az ô példájokat követték az én kedves elnöktársaim: b. Eötvös Loránd és Hôgyes Endre.

Külön lapon látom följegyezve Semsey Andor társunk nevét, ki az ô éles ítéletével s páratlan bôkezûségével mindenkor megragadta a kellô pillanatot, mikor Társulatunknak, közvetve vagy közvetlenül, nagy szolgálatot tehetett.

Hosszú sorban vonulnak el lelki szemeim elôtt a Választmány hajdani és mostani tagjai, Társulatunk e bizalmi férfiai, kik nemcsak ellenôrizték és irányították a tisztviselôk mûködését a közös tanácsban, nemcsak a szakosztályok munkásságát vezették, hanem magok is hozzá járultak tettel és tollal az elért sikerekhez.

De kétségtelen, hogy nekünk tisztviselõknek, az én hajdani titkártársaimnak: Wartha Vinczének, Lengyel Bélának, Pethô Gyulának, Paszlavszky Józsefnek, s az elsô-titkári széken utódaimnak: Fodor Józsefnek s ismét Lengyel Bélának, Wartha Vinczének s Paszlavszky Józsefnek, s volt könyvtárnokunknak: Heller Ágostnak, aki az egy pár szekrénybe elférô könyvgyûjteményt igen értékes szakkönyvtárrá fejlesztette, s végül pénztárnokunknak s iroda-igazgatónknak: Lengyel Istvánnak jutott a munka javarésze. Azt mondják, hogy Davy, a híres angol chemikus, mikor kérdezték tôle, melyik fölfedezésére legbüszkébb, azt felelte: Faradayra. Én is elmondhatom, t. Közgyûlés, hogy büszke vagyok Paszlavszky Józsefre és Lengyel Istvánra, a kiket én fedeztem föl. Fodor József, Lengyel Béla és Wartha Vincze tagtársaink tanúim lehetnek, hogy Paszlavszky József másod-titkársága mellett könnyû volt a mi elsô-titkárságunk. A mi pedig Lengyel Istvánt illeti, abban mindannyian egyetértünk, hogy lelkesebb, lelkiismeretesebb, szorgalmasabb és leleményesebb iroda-igazgatót nem födözhettem volna föl Társulatunk számára.

A Természettudományí Közlöny annyi száz munkatársát már nem nevezhetem meg név szerint, csak egyet említek meg, nem azért, mert régi barátság fûz hozzá, hanem mert e téren az ô érdemei a legfényesebbek: Herman Ottót, ki felolvasásaival, czikkeivel és könyveivel oly nagy mértékben emelte Társulatunk népszerûségét.

És ha azt kérdezzük, t. Közgyûlés, miféle csodaerô volt az, a mely ennyi különbözô állású, ízlésû és gondolkozású férfit egy közös munkára össze birt forrasztani, s az ô közös munkájokat ily eredményre birta vezetni, igen röviden, mindössze két szóval, megmagyarázhatjuk – e csodaerô: az önzetlen ügyszeretet. Ez hevítette mindannyiunk kebelét harmincz év elôtt és a lefolyt harmincz év alatt, s ez az önzetlen ügyszeretet a mi Társulatunkban még nem halt ki ma sem.

Legutóbbi választmányi ülésünkön a megjelent 33 választmányi tag, a Természettudományi Közlöny harmincz éves fennállásának emlékezetére, egy értelemmel elhatározta, hogy ezentúl mindenikök minden évben egy-egy hosszabb vagy rövidebb czikkel hozzá fog járulni a Közlöny eddigi színvonalának biztosításához. Kérem a t. Közgyûlést, méltóztassék e nemes elhatározást örvendetes tudomásul venni, jegyzôkönyvében megörökíteni, s egyszersmind kijelenteni, hogy ugyanezt a most és ezentúl választandó Választmányi tagjaitól bizalommal elvárja.

Rajtatok áll, Társulatunk fiatalabb tagjai, hogy az itt uralkodó szellemet magatokba szíva, ti is oly önzetlen szeretettel szolgáljátok a Társulat ügyét, mint azt ‘az öregek’ tették.
 

„Mit mi nem egészen dicstelenül kezdénk, 
Folytassátok, ifjak, teljes dicsôséggel!”


Természettudományi Közlöny, XXXI. kötet. 1899. 57–60. oldal
https://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/
https://www.ch.bme.hu/chemonet/TermVil/


Vissza