KÖZLEMÉNYEK

Ôszi pókélet a Fehértónál. 1947. október 10-én kellemes és eredményes utat tettem a szegedi Fehértónál. Úgy is mondhatnám: Fehértóban. Verôfényes kora délután érkeztem, azonban a három legnagyobb és Sándorfalva felé esô medencében egy szem víz sem volt már. A száraz nyár kiitta az utolsó cseppig. Természetesen "medertúrát" rendeztem feleségemmel együtt, azaz a három nagy, kiszáradt medence szikkadt felületén haladtunk szép lassan Kettôshatár felé, míg el nem értük a többi kisebb de vízzel telt és vadmadaraktól megszállott medencéket.

A szokatlan száraz idôjárás szokatlan volt a pókok számára is. A vízkedvelô fajok úgyszólván sehol sem voltak megtalálhatók. A kiaszott mederben és a szárazon zörgô parti nádaskoszorúban csak elhagyott pókfészkek hirdtték, hogy itt hajdan szebb élet folyt. Õszi fonalat ("ökörnyálat") eregetô pók sehol nem vitorlázott a meleg ôszi légben, s lépéseink alatt kopogott a száraz meder felülete. A víztükör helyébe, a végtelennek tetszõ vízhorizont örökébe a száraz, vastag kéreggel benövô, aranysárga és zörgõ mohaszônyeg lépett és a délutáni nap sugaraiban pompás aránysárga fénnyel ragyogott messzire...

De hol van itt hát az ôszi pókélet? Van-e egyáltalában?

De mennyire volt!

Rendes körülmények között a cselôpókok októberben már téli nyugovóra készülôdnek. Befödik földi aknalakásuk nyílását s csak olykor mászkál kint még egy-egy példány a kései rovarok elejtésére, vagy néhány hím, mely nem kapott nôstényt és nem tudta nászát megülni.

1947. októberében azonban nem ez történt. Minden hím párt kaphatott magának, mert a cselôpókok egész légiója, tömege lepte el az aranyszínû, száraz mohagyepet a kiszáradt tófenékben. Minden lépésre úgyszólván újabb és újabb példányokkal találkoztunk. Nagyon gyakran arra kellett ügyelnünk, hogy agyon ne tapossuk ezeket a gyönyörû állatokat. Oly sok volt belôlük! Több évtizedes cselôpókkutatásaim során csak most elôször találtam magam szemben ekkora tömegükkel! A cselôpókok eme inváziójával szemben egész túránk alatt alig láttunk két-három szöcskét, de ezeken kívül valóban semmiféle más rovarral nem találkoztunk. A cselôpókok hatalmas tömegükkel valósággal uralták a terepet. Mindenütt a földön csak cselôpók és cselôpók; fiatal, kifejlett, hím és már terhes nôstények szaladgáltak. Kiszámítottam, hogy egy négyzetméterre 23, sôt helyenként 45 példány is esett. Az egész kiszikkadt mederrész (a három medencét együtt számítva!) kb. 10,5 négyzetkilométernyi terület volt. Tehát ez kereken 10 500 négyzetméter. Ha csak a legkevesebbet számítjuk, tehát egy négyzetméterre csak két cselôpókot veszünk fel, akkor 10 500 négyzetméternyi területen az egész száraz tófenékrendszerben ezen a délután 21 000 cselôpók egyén volt kint. Három egyénre számítva, 31 500 egyén, s így tovább. Ez a szám akkora nagy állatnál mindenesetre megfelel az idôjárás rendkívülisége mértékének.

Sajnos, látcsô nem volt velünk, így nem állapíthattam meg, hogy milyen fajú gázlómadarak voltak azok, melyek hetedmagukkal igen szaporán és gyorsan szedegették az élelmüket a száraz meder felületérôl; bár ott cselôpókon kívül úgyszólván alig volt más élôlény. Közeledtünkre hamar felrepültek s így csak feltevésem maradt az, hogy talán e pókokat tizedelték.

A cselôpók kannibál természetû lévén, nem szorult most a sovány szöcsketáplálékra, elláthatta magát önfajta húsából. Még a Fehértó körtöltése is tele volt aknáival, ott, ahol már a mederben (a Kettôshatár felé esô kis medencékben) víz és vízimadárélet volt.

Míg a nagy aszály a víz körüli életet élô pókoknak hontalanságot, elvándorlási kényszerûséget, vagy egyenesen pusztulást jelentett, a cselôpókoknak viszont mint szárazságkedvelô pusztai állatnak kedvezett, s így a biológiai egyensúly mérlege a másik oldalra billent félre. Egyelôre csak a, sajnos, fajukban meg nem állapított gázlómadarak voltak a biológiai túlszaporodás mérséklôi, a cselôpókok pusztítói.

Kolosváry Gábor.


Természettudomány, III. évfolyam. 1948. 291292. oldal
https://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/
https://www.ch.bme.hu/chemonet/TermVil/


Vissza