Ez gyors volt. Bementem, és naná, hogy kihúztam, amit nem akartam. A professzor szerencsére jókedvében volt, és unszolt, hogy legalább egy értelmes mondatot szóljak a témáról, mire betippeltem, hogy Raman itt járt Szegeden Budó Ágostonnál. A vizsgáztató csak nézett rám, és megkérdezte, hogy mit tudok még Budóról. Én felmutattam a könyvemet,  mosolygott. Megúsztam a kirúgást. Most viszont professzori parancsra mehetek utánanézni, ki is volt Budó Ágoston.

Most este hozzá is kezdek a mentőfeladathoz, nem akarom az utolsó napokra hagyni. Az internet jó kiindulási pontnak tűnik. Bár csak néhány utalást találok, de kezdetnek jó lesz. Még meg kell szereznem néhány régebbi újságcikket, hogy teljesen összeálljon a kép. Már kezdem érteni, miért büszkék rá a szegediek.

Budó Ágoston 1914. március 4-én született. Tisztelettudó gyerekként járta végig a középiskolát, és a gazdasági világválság kellős közepén érettségizett le. Részt vett a Középiskolai Matematikai és Fizikai Lapok versenyén, még a fényképe is bekerült a legügyesebb feladatmegoldók közé. Egyetemre akart menni, szülei jogászként képzelték el jövőjét. Budó eleget is tett a kérésüknek, bár volt egy alkalom, amikor úgy tűnt, ellenszegül: elment a Műszaki Egyetem felvételijére is. Sajnos azonban nem volt nála elég pénz a felvételi adatlaphoz, így húsz filléren bukott meg mérnöki pályája. 

A jogi egyetemen az első félévet még úgy is jelesen zárta, hogy ebben nem lelte akkora örömét, mint a fizikában, ami sokkal jobban foglalkoztatta. Már akkor is létezett az Eötvös Loránd Matematikai és Fizikai Társulatnak elsőéves hallgatók számára kiírt versenye (ez ma Eötvös-verseny néven fut), amin joghallgatóként elindult. A sok, fizikusnak és mérnöknek tanuló egyetemista között szemtelenül meg is nyerte a versenyt. Az eredményt Rados Gusztáv professzor, a Társulat első matematikai titkára jelentette be, akihez a nyertes megilletődve ment kezet fogni a kérdő tekintetek kereszttüzében. A professzor állhatatosságra buzdította, de szavai mögül kiérződött, hogy legközelebb fizikusként szeretne vele találkozni. 

Szüleinek - talán a nagyobb hatás kedvéért - nem is beszélt az eredményéről, így azok csak egy újsághírből értesültek a versenyről, és a győztes kilétéről. Így már édesapja is belátta, hogy rossz pályára küldte fiát, aki innentől kezdve a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészeti karán tanulhatott, matematika-fizika szakon. Egyetemi évei alatt a magyar teniszbajnokság élvonalában szerepelt, de egy tüdőgyulladás után már csak hobbiként űzte a sportot. 

Az 1933-34-es tanévben már tudományos munkával is foglalkozott, mikor felfedezte őt a Budapesti Műszaki Egyetem Fizikai Tanszékén dolgozó Schmid Rezső. Innentől kezdve egyszerre két egyetemre járt: a pesti oldalon tanult és vizsgázott, a budai oldalon pedig molekulaspektroszkópiával foglalkozott, és erre a témára egy cikk erejéig még 1956-ban is visszatért.

Bár ez csak egy kicsiny fejezete a modern fizika eddig befejezetlen nagykönyvének, mégis bőven találhatott benne akkor egy fizikus kutatnivalót. A molekulaspektroszkópia ugyanis akkor kezdhetett csak kifejlődni, amikor már minden tudós elfogadta a fény kettős természetét, és a XX. század első húsz évének más nagy vívmányát. Ez a terület a molekulák színképeit elemzi, amelyekhez elengedhetetlen tudás az atom Bohr-modellje. Egyébként a mai orvostudományban használt magmágneses rezonanciára alapuló mérések szintén a molekulaspektroszkópia témakörébe tartoznak.
 
Budó Ágoston tizenkilenc cikket jelentetett meg ebben a témában, ezek közül hatot teljesen önállóan, tizenkettőt Kovács Istvánnal, egyet pedig M. Zemplén Jolánnal. A legelsőt 1935-ben, negyedéves egyetemista korában publikálta. Ekkoriban írt egy olyan  cikket is, amelyben más úton, egy egyszerűbb levezetéssel jutott Debye Nobel-díjjal jutalmazott eredményeihez. Ugyanezeket az egyenleteket használta fel később, amikor a Perrin-Budó-általánosítás egyetemessé tette Debye munkáját. Ekkor alig volt idősebb, mint én most. 

Egy másik híres munkája szintén egyetemi évei alatt készült, ez a kétatomos molekulák spektrumaiban található finomszerkezetekről szól. Fontosságát hangsúlyozza, hogy az akkoriban legjelentősebb fizikai újság, a német Zeitschrift für Physik is leközölte, és ezután rengeteg európai és amerikai kutató hivatkozott is rá. A Web of Science kutatásösszegző honlap 1975 óta tartja nyilván, hogy hányan hivatkoztak egy-egy cikkre az egész világon. Budó ezen cikkét csak 2001 óta több mint százhúszan citálták, és feltételezhetjük, hogy megjelenése óta ez a szám több ezerre rúgna.  

Egyetemi évei alatt szerzett érdemei miatt két évre ösztöndíjat kapott. Ennek első évében, 1936-ban Budapesten maradt, befejezte a még folyó kutatásokat, majd Berlinbe ment, hogy a második évet Debye professzor mellett töltse, a Max Planck Intézetben. Budó Ágoston a Nobel-díjas tudós egyik legelmésebb segítője volt a kint töltött időben. A rá bízott feladatokon kívül más kísérleteken is dolgozott a dielektrikumok, azaz szigetelők témájában, mert izgalmasnak találta a témát. Amikor úgy érezte, hogy a saját maga által - magának - felállított problémát megoldotta, elment a professzorhoz, és megmutatta neki az eredményeit. Debye érdekesnek találta, hiszen ő is foglalkozott ezzel a témával, így hosszan tárgyaltak róla, míg végül arra jutottak, hogy Budó megoldása sokkal helytállóbb. Ezt Debye azzal jutalmazta, hogy saját cikkében Budó bizonyítását publikáltatta. 

Életre szóló barátságot kötött a japán Miyamotóval, aki szintén Debye-nál töltötte ösztöndíjas éveit. A tokiói tudóssal közösen dolgoztak a Nobel-díjas professzor által elírt feladatokon.

Visszaérkezésekor rövid előadás keretében beszámolt az Eötvös Loránd Fizikai Társulatban a kint töltött évről és eredményeiről. Ebből tudjuk meg, hogy nemcsak saját, hanem mások kísérleteinek levezetését is rábízták, tudván, hogy nincs az egyetemen nála jobb elméleti fizikus. 

1938 nyarán Budó Ágoston hazatért, és a Műszaki Egyetemen kapott fizetéstelen tanársegédi állást. Megélhetéséhez óraadó tanári munkát vállalt a Dohány utcai ipari tanuló iskolában és a Reáltanoda utcai gimnáziumban, emellett éjszakánként molekulaspektroszkópiai kísérleteken dolgozott. Egy év után úgy érezte, hogy eljött az idő egy kedvezőbb állás megpályázására, és ez ügyben a minisztériumhoz fordult. Itt felsorolta neves külföldi lapokban megjelent publikációit és más eredményeit. A minisztériumi asszisztens végighallgatta, majd annyit mondott, hogy járja csak végig a szamárlétrát, ahogyan mindenki más is. 27 évesen és 14 tudományos írással a háta mögött így került 1940-ben Szegedre.

Az Állami Polgári Iskolai Tanárképző Főiskola tanáraként 9 évig oktatott, ez idő alatt kezdte el máig használatos műveinek megírását. Először csak főiskolai jegyzetként jelentette meg őket, majd folyamatos változtatások, javítások és évek alatt váltak több évtized legfontosabb fizika könyvéi. A „Budó”-ból naponta egy oldal készült el lelkiismeretes munkával, de ha valahol valamilyen hibát érzett saját mondattanában, napokig gondolkozott egy-egy helyes kifejezésen. Csak akkor adta ki keze alól a műveket, ha minden mondat pontosan azt mondta, amit ő mondatni akart vele.

1949-ben a Debreceni Egyetem Elméleti Fizikai Tanszékének lett tanszékvezetője, elfogadva Szalai Sándor felkérését. Itt fejezte be a Mechanika című tankönyvet, ami német nyelven is több kiadást megélt m lett. 

Eközben Szegeden elhunyt Fröhlich Pál, a Kísérleti Fizika Tanszék vezetője, így átmenetileg Széll Kálmánra bízták a tanszéket. Ő azonban csak ritkán járt be, az érdemi munkát Szalay László végezte 1949 ősze és 1950 tavasza között. 

Budó Ágoston 1950 elején tért vissza Szegedre, miután szakmai előmenetele révén megpályázta és elnyerte a „KisFiz” tanszék vezetői pozícióját, ami addigra lassan már fél éve üres volt. Annak ellenére döntött így, hogy jobban szerette az elméleti, mint a kísérleti fizikát, de így nem kellett költöznie családjának. A karon még Fröhlich Pál szellemi hagyatéka élt, amit Budó cseppet sem nézett jó szemmel. Ugyanis az addigra megfáradt, majd elhunyt fizikaprofesszor nem fordított sok figyelmet a kutatásokra. Igaz, a második világháború utáni években ez nem is volt egyszerű, hiszen a háború során rengeteg eszköz elveszett. A műszerek egy részét Fröhlich professzornak úgy sikerült megmentenie, hogy az alagsorban elfalaztatta őket.

A Budó által vezetett tanszék kezdetben nem végzett kutatásokat, mert a professzor úgy találta, hogy meg kell reformálni a laboratóriumokat, éppúgy, mint magát az egyetemi kutatást. A tanszék tanárai szintén éjszakákon át dolgoztak, hogy újra magas szintűvé varázsolják az oktatást. A gyakorlati órákat Budó Ágoston és Szőllősy László tartotta, akik meg akarták szerettetni a tárgyat a hallgatókkal. A korábban is ott tanulóknak és dolgozónak kezdetben furcsa volt az újonnan bevezetett rendszer, de hamar beleszoktak. 

A rá jellemző igényességgel alakított át mindent hatékonyabbá, és csak akkor engedélyezte újra a kutatásokat, amikor már úgy érezte, kellően felkészült a tanszék. Fröhlich vezetése alatt elsősorban néhány molekulaspektroszkópiai vizsgálat folyt, főként zselatinnal, emellett Gombay Lajos zselatin-foszforokon félvezető-fizikai vizsgálatokat is végzett. Budó azonban a zselatint elvetette, mert szerinte a szerkezetét nem ismerik eléggé ahhoz, hogy egy kutatás témája lehessen. Ehelyett előtérbe helyezte azt a néhány korábbi eszközt, amiket a fotolumineszcencia-kutatásra használhattak volna már korábban is. 

Több, eladáson használatos kísérleti eszközt saját maga készített, mivel a háború után a szertárak kiürültek. Például az önindukciós mérésekhez szükséges tekercsek legtöbbjét a debreceni év alatt állította elő.

Nem sokkal Szegedre kerülése után, 1952-ben egy kellemetlen hír látott napvilágot: lesz olyan egyetemi intézet Magyarországon, ahol nem lehet a későbbiekben tudományos kutatásokat folytatni. Amikor úgy érezték, hogy e szél megcsaphatja Budó tanszékét, a professzor néhány neves tudóst kért meg, hogy emeljék fel szavukat ez ellen. Az akkor már külföldön élő Szent-Györgyi Albert is kifejtette gondolatait ezzel kapcsolatban: a szegedi egyetemen kell, hogy legyen kutatás, hivatkozva az egyetem múltjára, amelynek ő is részese volt.

Budó egyébként már Szegedről ismerte a Nobel-díjas tudóst. Szent-Györgyi a háború után két diplomatát küldött érte, hogy családjával együtt kivigye Amerikába, ám Budó Ágoston nemet mondott. Annak ellenére döntött így, hogy sejtette, egy vesztes országban nem lesz lehetősége lépést tartani a nemzetközi kutatásokkal. (Azokra az időkre jellemző, hogy este már hívatták a profot az elvtársak, és gratuláltak a döntéséhez.)

A beharangozott szankciók végül elmaradtak, a kutatás tovább folyhatott. Azonban az oktatást meg kellett reformálni, ugyanis ekkoriban nem volt elég matematika és fizika szakos tanár. Mikor Budó az egyetemhez került, évente átlagosan öten fejezték be tanári tanulmányaikat - és ez ma sajnos megint így van. Emiatt az állam végül is támogatta a kísérletekkel tarkított fizikaoktatást, mert ettől nagyobb érdeklődést reméltek a szak iránt. Az anyagi segítség ugyan csekély volt, mégis lassan nőni kezdett a kísérleti berendezések és a hallgatók száma. Eredményes tanításukhoz hozzájárultak Budó tankönyvei is.

1954-ben az egyetem gyakorló iskolájává nevezték ki a Tömörkény Gimnáziumot, a professzor maga gondoskodott szakvezető tanárról: egy fiatal kolleginának ajánlotta fel a lehetőséget. Azonban a rá jellemző gondossággal meg akart győződni róla, hogy jó kezekbe került ez a pozíció. Így egy záró tanításra ő is átsétált a szakmódszertanos kollégával a közeli épületbe. Mikor ezt a gimnázium ablakából meglátták, nagy futkosás vette kezdetét: hova ültessük, hozzatok gyorsan egy fotelt a második emeletre! Húsz éven át ilyen hatása volt ennek a mondatnak: Jön Budó!  

Az ő közbenjárására indult be a szegedi egyetemen is a fizikusképzés, ami addig a budapesti és debreceni egyetemek előjoga volt. 

A tudományos munkát 1951-től a fotolumineszcencia kutatása tette ki. Ez olyan anyagokról szól, amelyek fotonok hatására fényt bocsátanak ki magukból, azaz fluoreszkálnak. A Budó-féle kutatócsoport talán legnagyobb érdeme az, hogy megállapították, mekkora a szekunder és primer, valamint a tercier és szekunder lumineszcencia fények intenzitásviszonya. Hasonló témában alkotott az indiai Nobel-díjas Raman, aki 1957-ben Magyarországra is eljött, hogy megnézze Budó Ágoston tanszékét, sőt egy eladást is tartott a mai Budó tanteremben. 1960-ban a kanadai Gerhard Herzberg professzor, aki 1971-ben kapta meg a kémiai Nobel-díjat a "molekulák és különösen a szabad gyökök elektronszerkezetének és geometriájának meghatározásáért", szintén ellátogatott Szegedre. Mindegyikük elismeréssel szólt Budó professzor és csoportjának munkájáról. 

A történelem a tudósokat is megérintette: 1956. november 3-án 18 szegedi professzor  "segélykiáltást" juttatott el a világ összes egyetemének, amelyben a magyar nép szabadságjogáért és függetlenségéért való kiállásukat kérik. (Szent-Györgyi Albert közbenjárására ez a felhívás megjelent a The New York Times-ban és a Nature-ben is.) Budó Ágoston nevét is ott olvashatjuk az aláírások között.  Pár hét múlva a forradalomban részt vett diákokat kicsapással, valamint az ország összes egyeteméről történ eltiltással büntették. Ez ellen Budó úgy adott hangot, hogy a nyilatkozat végén megjegyzésként szerepel: Szőkefalvy-Nagy és Budó professzorok ezzel nem értenek egyet. Az akkori vezetésnek ezek a "viselt dolgai" persze nem tetszettek, de mivel az országnak és az egyetemnek szüksége volt tanárokra, ráadásul addigra Magyarország egyik legismertebb fizikusprofesszora lett, nem rakhatták ki a pozíciójából. A begyűjtött "fekete pontját" azonban valamilyen módon le kellett vezekelnie, ezért a kar dékánjává tették. Ez tényleg nem jutalom volt számára, hiszen dékánként sokkal kevesebb időt tölthetett valódi hivatásával. Ennek ellenére a tőle megszokott lelkiismeretességgel végezte ezt a munkát is két éven át. 

Sokkal szívesebben viselt tisztségeket az Eötvös Loránd Fizikai Társulatban, ahol a Csongrád Megyei Csoportnak alapítástól kezdve haláláig, azaz 1950-1969 között elnöke volt.

Budó professzor szerkesztette az Acta Physica et Chemica-t, és cikkeit - többek között - ebben jelentette meg, amikor külföldi lapokban nem lehetett publikálni. A külföldi tudósok - kis túlzással - azért járatták ezt a folyóiratot, hogy Budó cikkeit olvashassák. 

Jól ismerte az akkori tudománypolitikai helyzetet, és képes volt megbecsülni tetteinek következményét. Tudta például, hogy ha bármilyen komoly szerkezetet összeállítanak a szegedi egyetemen, és az jól működik, akkor azt felviszik Pestre. (Így járt Simonyi Károly gyorsítója is, amelyet eredetileg Sopronban állított fel.) Szintén biztos volt benne, hogy a félvezető-kutatás jövője fontos, és bár nem támogatta annyira, mint saját kedvence területeit, mégis sok kiváló kollégát állított rá erre a témára.  Ő maga azért nem kedvelte a félvezetőket, mert az 50-es években még nem tudták a működésüket kvantitatív módon leírni, a sávmodelleket csak később alkották meg. A "MTA Lumineszcencia és Félvezető Tanszéki Kutató Csoport" elnevezés azonban jól hangzott, az itt zajló kutatásokra szívesen adtak pénzt.  

Munkásságát sokféleképpen tüntették ki. 1950-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja lett, majd tíz évvel később "előlépett" rendes taggá. 1951-ben Kossuth-díját a Kovács Istvánnal együtt végzett molekulaspektroszkópiai kutatásaikért vehette át. 1961-ben az MTA elnökségének lett tagja, majd 1964-ben az Akadémia Matematikai és Fizikai Tudományok Osztályának titkárává választották. Ez persze nem volt könnyű munka, és éppúgy, mint a dékáni hivatás, több kényelmetlenséget hozott, mint hasznot. "Kaptak az akadémikusok tiszteletdíjat…2, de ez nem volt számottevő az egyetemi tanári fizetés mellett. Ellenben sokkal több munkával járt, véleményezni kellett pályázatokat, és már kevésbé volt Akadémia, inkább egy "Tudománypolitikai Minisztérium".

Így ekkor már nemcsak a Duna két partja, hanem az ország két része közt ingázott. Haláláig Szegeden tanított és kutatott, szervezett és írt, irányította a szegedi Akadémiai Bizottság munkáját, eközben Budapesten az egyetemi oktatással kapcsolatos teendőkkel és osztálytitkári kötelességeivel foglalkozott. Szabadideje így szinte nem is volt, csak az éjszaka közepén tudta magát regényolvasással szórakoztatni. Végzetes szívrohama is akkor érte, mikor éppen hazafelé tartott Pestről, hogy családjával töltse a karácsonyt. A vonaton, december 23-án este halt meg. 

Az eddig leírtak nagy részét a Fizikai Szemle cikkeiben, valamint az interneten találtam. Ezek az írások azonban elsősorban szakmai oldalról mutatják be Budó Ágostont. Hogy tudhatnék meg többet magáról az emberről? Olyan személyeket kell keresnem, akik ismerhették életükben. Sajnos a három tudós, aki legtöbbet mesélhetne róla - Kovács István, Mátrai Tibor és Ketskeméty István - már elhunyt. De nem adom fel! Mi lenne, ha bekopogtatnék a nyugalmazott professzor úr ajtaján?... Ez nyerő ötlet volt! Kaptam még néhány nevet - hű, az egyikük akadémikus! - és egyik lánya címét.  Nézzük, milyen kis történeteket tudnak mesélni arról az emberről, akit szakmailag kifogástalannak, de emiatt emberileg megközelíthetetlennek képzelek el.

A korábbi egyetemi tanszékvezető, Fröhlich Pál egy dudát szereltetett fel az épületben, amit a tanszékvezetői irodából lehetett megszólaltatni. Mikor Budó megkapta a Kísérleti Fizika Tanszék vezető pozícióját és az ezzel járó kényelmes irodát, megtartotta a kürtöt, és minden beosztottjához más-más morzejelet rendeltetett. Ha megszólaltatta a dudát, akkor az érintett már rohant is az irodába. Ezt a kürtöt Budó gyakran használta, mert mások véleményét is sokszor megkérdezte egy-egy dologról. Hiszen az egyre gyorsabban fejldő és bővülő témák mindegyikéhez ő sem érthetett, de kollégái segítségével igyekezett lépést tartani. Hasonlóképpen, ha egy új eszköz érkezett a tanszékre, amelyet ő nem ismert, akkor rá se nézett, de hamarosan szólt a duda, és egy olyan kolléga loholt a professzori szobába, aki felvilágosítással tudott szolgálni a műszerről.

Ha viszont őt kérdezték valamilyen jelenségről, akkor cikkeket és könyveket sorolt fel - gyakran német nyelveket - válasz gyanánt. Ezzel valószínűleg az önképző módszerre akarta nevelni beosztottjait. Amikor Gyulai Józsefnek - akit gyakorlatilag személyi titkáraként kezelt - először kellett egy hivatalos levelet megfogalmazni, semmi támpontot nem adott neki. Az első próbálkozásra éppen csak egy pillantást vetett és visszaadta: ez így nem jó. Bővebben nem fejtette ki, a "titkárnak" magának kellett megszenvednie, amíg végül úgy a tizedik levél elfogadhatóra sikeredett. Azonban maga az érintett is azt vallja: csak a sok elutasítás miatt tanult meg jól hivatalos levelet írni. 

Főnökként odafigyelt a beosztottjai problémáira, de amikor ezt az oldalát mutatta, igyekezett a keménykezű vezető látszatát fenntartani. Egy kartárs - így szólította kollégáit - nem tudott normális albérletet szerezni, hiszen délelőttönként az egyetemen kellett dolgoznia és délutánra már elkeltek a jó helyek. Pár nap múlva három címet nyomott a kartárs kezébe, dorgáló szavak kíséretében, mert egy délelőttöt az illető mégis csak albérletkeresésnek szentelt. Más alkalommal a beteg kollégát látogatta meg a kórházban, de rögtön tudatta vele: "Aztán ha megbetegszünk, azt be kell ám jelenteni!" Karácsony közeledtével a feleségek számíthattak egy kis előlegre-kiegészítésre, hogy az ünnepeket szebbé tudják varázsolni.

Emberi, és egyben szakmai nagyságát és emiatti befolyását mutatja a következő eset: egy kartárs, úgy érezvén, hogy egy találmányát el akarják venni tőle a pestiek, bejelentette, hogy inkább Afrikába menne tanítani. Pár nap múlva - miközben járt Budapesten is - hívatta, és azt mondta neki: Gyulai kartárs, ne menjen Afrikába, szereztem magának egy amerikai ösztöndíjat!

Mikor a teniszt egészségügyi okokból abba kellett hagynia, pingponggal helyettesítette. A tanszéken sok jó játékos volt, így, miután véget ért a hét, szombat délután az egyik laborban felállították a pingpongasztalt és játszottak. Budó Ágoston is többször részt vett ezeken az asztalitenisz meccseken, ilyenkor futótűzként terjedt a hír: a főnök is pingpongozik! Hatására az irodista kisasszonyoktól kezdve a kíváncsi kollégákig többen benéztek abba a laborba, ahol a játék folyt. 

Bár vigyázott, hogy a három lépés távolság mindig meglegyen közte és kartársai között, azért szívesen részt vett a tanszéki "bulikon", például a névnapok megünneplésén. Ilyenkor az is kiderült, hogy a professzor úr egyáltalán nem a kockafej tudósok kategóriájába tartozott, hiszen szívesen és jól táncolt. Egy másik alkalomra az akkor divatba jött kvízműsorok alapján állított össze egy kolléga játékot. Az itt készült kép a bizonyíték: a professzor mosolyogni is tudott! 

Azért így már teljesebb a kép, lassan összeáll a kirakós játék Budó profról. Talán még annak kellene utánanéznem, hogyan is őrzik az emlékét.

Kezdjük a Budó Ágoston tanteremmel szembeni kis kiállítással, ahol a professzor saját, tankönyveihez írt jegyzetei is megtalálhatóak, valamint a cikkeit tartalmazó Zeitschrift für Physik-ek és más folyóiratok. A fényképek többsége Ramannal együtt ábrázolja. Nem messze innen ki van állítva néhány azok közül a régi eszközök közül is, amelyeket akkoriban használtak.

1975 óta Budó Ágoston Feladatmegoldó Versenynek nevezik azt a megmérettetést, amelyet még ő maga indított és Jedlik Ányosról nevezett el. 

Az Álmok álmodói - világraszóló magyarok című kiállítás összeállítói (Gazda István vezetésével) sem feledkeztek meg a szegedi "Budó-Ketskeméty-féle lumineszcencia iskoláról" - vagyis arról a műhelyről, ahonnan ma nemzetközi hírnévnek örvend tudósok indultak.

Az Eötvös Loránd Fizikai Társulat egyik tudományos díját Budó Ágostonról nevezték el.

2000-ben posztumusz megkapta a Magyar Örökség Díjat.

Van olyan család, ahol a hívójel beépült és generációról generációra száll: az édesapa még annakidején ti-tá dudaszóval (vagyis a hívójelével) adta tudtul, hogy hazaért a Trabival. Ma ugyanerre a jelre ugranak fel boldogan, ha lányukat egy hosszabb autós útjáról várják haza.

Sok időt fordítottam rá, de megérte. Így utólag úgy érzem, hogy Budó professzor talán többet érdemelt volna, még akár egy Nobel-díjat is, hiszen Gerhard Herzberg is molekulaspektroszkópiai módszerekkel jutott el eredményeihez és a díjhoz. Azért nem bánom, hogy holnapután nem nála kell vizsgáznom…

(Köszönettel tartozom dr. Dombi József címzetes egyetemi tanárnak, dr. Gyulai József akadémikusnak, Dr. Hevesi Imre professzornak a rám fordított idejükért, dr. Lang Jánosné nyugalmazott középiskolai szakfelügyelőnek, dr. Molnár Miklós docensnek, hogy rendelkezésemre bocsátotta a dr. Ketskeméty István professzorral készült interjúját, valamint tanácsaiért és kiegészítéseiért; dr Huhn Andrásné adjunktusnak a mellékletben látható dokumentumokért.) 
 

Források:
https://www.delmagyar.hu/cikk.php?id=67&cid=2035516 
https://titan.physx.u-szeged.hu/physics/budo/budo.html
https://jelesnapok.neumann-haz.hu/prod/unnep/budo_agoston_szuletesnapja__1914
https://www.kfki.hu/fszemle/archivum/fsz0411/dombi0411.html
https://www.komal.hu/tablok/?ev=1931&tablo=2
https://www.oki.hu/printerFriendly.php?tipus=cikk&kod=2000-06-mu-Tobbek-Tizenharom
Fizikai Szemle:
1969/186p: Hajduska István: Budó Ágoston 
1989/344p: Kovács István: Budó Ágoston molekulaspektroszkópiai és a dielektrikumos relaxációs jelenségekkel foglalkozó kutatásai
1989/347p: Ketskeméty István: A Budó-féle lumineszcencia-iskoláról különös tekintettel a kutatás megszervezésére
1989/360p: Ketskeméty István: Emlékülés Budó Ágoston születésének 75. évfordulója alkalmából

A szerző a Természettudományos múltunk felkutatása kategória II. díjasa

---

Természet Világa,

139. évfolyam, 4. szám, 2008. április https://www.termvil.hu/  https://www.chemonet.hu/TermVil/