Székely Kinga

A Baradla-barlang

Barlangrekonstrukció a természetvédelem szolgálatában

Az Aggteleki Nemzeti Park területén, Aggtelek és Jósvafő települések között húzódik hazánk leghosszabb, és többek között földtani, ásványtani, hidrológiai, régészeti, biológiai értékei alapján legjelentősebb barlangja, a Baradla. Nevének hallatán az emberek jó részének képzeletében - felidézve az egykori látogatás emlékét - hatalmas föld alatti csarnokok, monumentális, színpompás cseppkőképződmények jelennek meg. A természet e lenyűgöző látványosságának ismertségére jellemző, hogy amikor 1975-ben felállították hazánk természeti csodáinak listáját, a közvélemény-kutatás alapján a Baradla az első helyre került. Egyediségét az UNESCO is elismerte, hiszen az Aggteleki- és Szlovák-karszt többi barlangjával együtt - mint a mérsékelt égöv leghosszabb, aktív, cseppkövekkel gazdagon díszített barlangját - 1995-ben felvette a világörökség listájára.

Azt, hogy mikor és ki volt az első ember, aki a messziről látható, mintegy 50 m magas sziklafal tövében megbúvó hasadékon át leereszkedett a mélybe, nem tudhatjuk. A régészeti leletek tanúsága szerint a bejárat előterét és a bejárat környéki termeket az ember hatezer évvel ezelőtt vette birtokba, de több évezreden át azt csak menedékként, szállásként, kultikus helyként használta. A barlanglátogatás kezdete feltehetően az újkor kiteljesedésének idejére, az 1600-as évek végére, az 1700-as évek elejére tehető. Az első látogatásra vonatkozó dokumentum ifj. Buchholtz György (1688-1737) természetbúvár 1723-ban íródott latin nyelvű naplójában található.

A barlang ekkor még természetes állapotában fogadta a vendégeket. A szűkületek kúszásra kényszerítették a merész vállalkozókat. A túra a fáklya, rőzse- és faforgács lángja, valamint gyertya fénye mellett több órát is igénybe vett, és vezető nélkül bizony bárki eltévedhetett. Pedig ebben az időben a ma több mint 25 km hosszúságban feltárt rendszerből még csak mintegy 2 km volt ismert. Az Ungrisches Magazin 1781-ben minderről így írt: "Bejárata olyan szűk és alacsony, hogy csak nagy nehézségek árán lehet keresztüljutni rajta, és így kell négy-öt öl hosszan lefelé kúszni, míg a barlangba magába vagy inkább a barlangokhoz jutni, ugyanis valóban különbözőek. Vannak, amelyek meglehetősen magasak és hosszan elnyúlóak. Egyik a másikat mind nagyságban, mind érdekességben felülmúlja. Órákon át lehet egyikből a másikba menni anélkül, hogy mindent láttunk volna, mert a borzalmas szakadékok miatt, amelyek itt is, ott is mutatkoznak, további vizsgálatuk lehetetlen, mint ahogy egynémelyek, akik túl messze merészkedtek, többet nem kerültek elő. Ezért magának a vezetőnek, akit az itteni veszélyek miatt kell felfogadni, mindenhol megvannak a jelzései, amelyhez a járást igazítja."

A barlangtúra megkönnyítése érdekében az első beavatkozásra 1806-ban, pontosan 200 évvel ezelőtt, József nádor látogatását megelőzően került sor. Magyarország első közjogi méltóságának tiszteletére a bejáratot és az alatta húzódó szűkületeket robbantással kitágították, a patakot pallókkal hidalták át. A lejutás ettől kezdve ugyan könnyebb volt, de a vízen átvezető létesítmények állandó felújítást igényeltek, hiszen a magas páratartalomban a faszerkezetek rövid időn belül elkorhadtak, vagy az áradás ragadta magával azokat. Ezért a vezetők gyakran azt a megoldást választották, hogy a magukkal cipelt pallókkal segítették a közlekedést.

A XIX. században a Magyarországi Kárpát Egyesület tett a legtöbbet a kiépítés érdekében, amely szervezet 1881-től foglalkozott a barlang bemutatásával. A vendégek fogadására, az aggteleki bejárat mellett, még abban az évben menedékházat építtetett, ami a mai Magyarország területének első ilyen jellegű létesítménye volt. A barlangban a hidakat, az utakat kijavították, a legjelentősebb szűkületeket kitágították. A Styx vizének ingadozása miatt a nehezen, a magas vízálláskor sehogyan sem járható Nehéz út kikerülésére új átjárót létesítettek az ún. régi rész végpontján (Münnich-átjáró). A túra hosszának lerövidítése érdekében pedig egy lejtaknát robbantottak a Vörös-tó közelében. 1890-től - az új bejáratnak köszönhetően - a főág megtekintésekor nem kellett az utat oda-vissza megtenni. A Vörös-tónál felépített turistaháztól induló, Aggtelek felé tartó egyirányú forgalom eredményeként a látogatás ideje 10-12 óráról 5-6 órára csökkent. Ugyanakkor lehetőség nyílt egy rövidebb túra megtételére is, a Jósvafő irányába húzódó, szinte még érintetlen járatban egészen a Csillagvizsgálóig és vissza.
 

A feltárójáról elnevezett Kaffka-
termet új híd íveli át
Az új, íves járda jobb rálátást biztosít
a "Színpad cseppköveire"

A barlangban tartós járatkiépítést először 1926-ban végeztek, amikor a kultuszminiszter a Baradlát nemzeti kinccsé nyilvánította, s felújítására nagy összegű segélyt biztosított. 1800 m hosszban betonjárdát, kőlépcsőket és 104 kisebb-nagyobb betonhidat létesítettek benne. Ugyanekkor alakították ki a barlanghoz vezető vízvezetéket, telefont, korszerűsítették a vasutat és közutat, majd 1928-ban Kaffka Péter felmérése és tervei alapján elkészült a főág végpontjáról induló harmadik kijárat, így megnyílt az út a Jósvafő település felett húzódó Törőfej-völgy turisztikai fejlesztése előtt.

A legjelentősebb, a mai napig kiható változások a barlang történetében 1935-1944 között történtek. A turisztika fejlődésében nagy szerepet játszott a Baradla-Domica összefüggésének 1932-ben történt feltárása. A két országra kiterjedő föld alatti labirintust a világ egyik legnagyobb cseppkőbarlangjának tekintették, melynek rendezését "nemzetközi szempontoknál fogva" issürgősnek ítélték. Az Országos Természetvédelmi Tanács beadványának hatására, miniszterelnöki utasítás alapján négy tárca (bel-, igazság-, kereskedelem- és közoktatásügyi) és az érintett két vármegye (Abaúj-Torna és Borsod-Gömör-Kishont) képviselői foglalkoztak az üggyel.

A barlang tulajdonjogának rendezése mellett, annak kezelésével a Magyar Turistaszövetséget bízták meg, és igazgatójává dr. Kessler Hubertet (1907-1994), a neves barlangkutatót nevezték ki. Ő volt a Baradla eddigi legsokoldalúbb vezetője. Főként saját elképzelései és tervei alapján szinte mindent átalakított a barlangban és a bejáratok környékén. 1935-ben a Baradla alatt húzódó, akkor még feltáratlan Alsó-barlangon át távozó felszín alatti patak vizével működtetett turbina segítségével - hazánk többi barlangjához hasonlóan - a Baradlába is bevezették az elektromos világítást. Az aggteleki szakaszon a denevér-ági bejárat megnyitásával, valamint a Paradicsom- és a Denevér-ág közötti táró kirobbantásával kényelmes körjáratot létesítettek. Felújították az utakat, szabályozták a Styx medrét, és egy gát segítségével csónakázásra alkalmas tavat alakítottak ki. A felszíni környezet rendezése során megépült az aggteleki Barlang Szálló, a jósvafői Tengerszem Szálló, a Tengerszem-tó a gyalogösvénnyel, valamint a jósvafői bejárathoz vezető autóút.

A Baradla kulturális és turisztikai jelentőségét mutatja, hogy a Magyar Természettudományi Múzeum már 1945 júniusában megkezdte a második világháború okozta károk helyrehozatalát, mert a térségben folyó harcok eredményeként nemcsak a felszínen, hanem a barlangban lévő létesítményekben is súlyos károk keletkeztek. A forgalom megindítását nagy helyreállítási munkák előzték meg. A járdák, korlátok és a villanyvilágítás felújítása után a Csónakázó-tó sérült gátját is kijavították.
 

A barlang vörös-tói bejárata az új fogadóközpontból
nyílik
A Libanon hegyét díszítő, tíz méter magasságot
is elérő, vékony, álló cseppkövek cédrusokra
emlékeztetnek

Fejlesztésre csak az 1960-as évektől kezdődően került sor. 1960. április 4-ére elkészült az aggteleki Labirintus-ág kiépítése. Az Oszlopok csarnokából kiágazó, mintegy 200 m hosszúságú szakaszt a Kis-Baradla-víznyelőnél kirobbantott táróvágattal a felszínre nyitották. Korszerűsítették a jósvafői szakasz villanyvilágítását, s újra üzembe helyezték a beomlott vörös-tói lejáratot. A Hangversenytermet 1000 főt befogadó koncertteremmé alakították, felújították a Csónakázó-tó gátrendszerét, és kiszélesítve újjáépítették a tó melletti járdát, melyek szélére csőkorlátokat szereltek, amit vízvezetékként is hasznosítottak.

Az 1960-as évek második felében javaslat született az utak és a csónakázási lehetőség bővítésére, a kijáratok számának növelésére, és ismét előtérbe került a barlangi vasúttal kapcsolatos elképzelés, amit már a harmincas években megterveztek a Postojnai-barlang példája nyomán. A tervek elkészültek, a beruházás azonban különféle nehézségek miatt - szerencsére - elmaradt. Ennek köszönhetően természetes állapotban maradt az árvizek idején járhatatlan Nehéz út, a Retek-ág, és a Meseországból sem nyílik kijárat a felszínre. A barlangi vasútról nem is beszélve, ami a teljes főág természetes arculatának átalakításához vezetett volna.

A barlangkiépítés ezen időszakában - akár történelmi korszaknak is nevezhetjük - még nem volt kiforrott műszaki norma, az egyedüli cél a barlang minél jelentősebb szakaszának a tömegek számára járhatóvá tétele, valamint a képződmények minél jobb láthatóságának megteremtése volt, a védelem szempontjai ekkorra még nem alakultak ki. A kiépítéseknél a bányákban használt módszereket alkalmazták a legkönnyebben a legolcsóbban beszerezhető anyagok használatával, helyi erők bevonása mellett. A barlangban nagy fényerő és betonfelület kialakításával a felszínihez hasonló körülményeket kívántak biztosítani, az esztétikai megjelenés még nem volt mérvadó. A kábelek rendezetlen, követhetetlen nyomvonalvezetése egyaránt jelentett természetvédelmi és műszaki problémát. A lebetonozott, falon vezetett, patakmederben elhelyezett, képződményekre rögzített vezetékek nemcsak a természeti érték látványát rontották, hanem balesetveszélyesek is voltak, és fokozták a hibalehetőséget. A kapcsolók, a járatvilágítás, a reflektorok jó része is a falon, a képződmények közelében volt, és ez a rossz benyomás mellett elősegítette a környezetidegen lámpaflóra kialakulását. A nagy terek, illetve a jelentősebb képződmények díszvilágítására nagy teljesítményű (500-2000 W) és nagy, 70 cm átmérőjű reflektorokat alkalmaztak. A világítás esetleges szakaszolását nem természetvédelmi szempontból, csak az egyidejű teljesítmény korlátozása miatt alkalmazták, és a haladási irányt sem vették mindig figyelembe. Tömegesen használtak olyan anyagokat (fa, alumínium, vas), amelyek barlangi alkalmazása gyors tönkremenetelük miatt kedvezőtlen. Az ilyen anyagok rövid élettartama következtében gyakran kellett javításokat, felújításokat végezni. A használaton kívüli berendezéseket, építési törmeléket nem, vagy csak részben távolították el, így azok egymásra "rétegződtek". Ennek eredményeként képződmények temetődtek el, és a barlang elhanyagolt, rendezetlen képet mutatott.
 

A Polip és az Alabástrom-oszlop 
nevű képződmények
A Vörös-tó-jósvafői szakasz egyik látványossága
a Halszárító nevű függőcseppkő csoport

Bár Kessler Hubert 1965-ben készült javaslataiban - az anyag és a technológia kiválasztása, valamint a beavatkozás mértéke tekintetében - fellelhető a természet megóvásának szemlélete, azonban a mai, jól bevált módszerek kiforrásáig még négy évtizedes útkeresés a jellemző. Az 1980-as évekre vált elfogadottá, hogy a bemutatást a természetes állapot legkisebb zavarásával, egységes normák szerint kell megvalósítani. Az esztétikai megjelenés, a természet alkotta formák és színek visszaadása, valamint a műszaki létesítmények minél könnyebb szerelhetősége lett a fő szempont. Ennek elemei a végig nyitható kábelcsatorna, a szakaszolt világítás, a díszvilágítás teljesítményének jelentős csökkentése, és megkezdődött az alkalmatlan anyagok kizárása is. Ezen időszakban a járatvilágítás még a falon maradt, csak részleges felújítások valósultak meg, és a tönkrement régi berendezések elbontása, eltávolítása is esetleges volt.

Nagy előrelépést a Baradla aggteleki szakaszának 1990-1992. évben végrehajtott rekonstrukciója jelentett. A felsorolt elvek mellett újdonságnak számított a három rendszerből álló világítás kialakítása. A biztonsági célt elsősorban az egyedi lábakon vagy a korlátokon elhelyezett járatvilágítás biztosítja, míg a barlang bemutatását szakaszokra bontott általános világítás, a látványos részletek, megállók megtekinthetőségét pedig csak helyből és rövid ideig működtethető, nagyobb teljesítményű megvilágítás (a tértől függően 150-750 W) szolgálja. A természetes jelleg és szín visszaadása érdekében a képződmények és szakaszok megvilágításánál izzólámpát alkalmaztak, kerülve a különböző színhőmérsékletű lámpák használatát. Ez alól kivétel a járdavilágítás kompakt fénycsöves megoldása. A világítótestek helyét nem íróasztal mellett, hanem helyszíni próbavilágítás alapján határozták meg, ügyelve arra, hogy a lámpák ne világítsanak a látogató szemébe. Amennyiben ezt nem tudták megoldani, akkor a kérdéses képződménynek vagy szakasznak a bemutatása elmaradt.

A beruházás tapasztalatai alapján az a vélemény alakult ki, hogy a barlangkiépítés minden mozzanata íróasztal mellett nem tervezhető meg, ezért a kivitelezés folyamatosan "helyszíni művezetést" igényel, ahol a műszaki és a barlangvédelmi szakemberek az adottságok alapján közösen pontosítják a feladatokat. Így tűzik ki - többek között - a járdák nyomvonalát is, hiszen ott nemcsak a járattalp adottságait, hanem a látványt, a képződmények sérthetetlenségét, a természetes állapot minél teljesebb megőrzését és a biztonságos közlekedést is figyelembe kell venni. Gyakran a járat falának kidomborodása vagy egy belógó sziklaél, képződmény nem várt akadályt jelenthet. Módosult a vélemény a teljes hosszban nyitható kábelcsatornáról, helyét a csak a szerelőaknáknál nyitott változat vette át. A járda egységes megjelenése így nemcsak szebb, hanem biztonságosabb közlekedést tesz lehetővé, a szerelőaknán keresztül pedig megoldhatók a műszaki feladatok. Egyértelművé vált, hogy a korlátok és acélszerkezetek kialakítására az egyetlen, hosszú távra alkalmazandó megoldás a nem korrodálódó anyag használata. Ez ugyan a kivitelezés során jelentősebb anyagi ráfordítást igényel, de utána nem kell számolni a berendezések karbantartásával, festésével, rozsdamentesítésével, gyakori cseréjével.

A Baradla Vörös-tó-Jósvafő közötti szakaszán a leromlott állapotú, szegényes látványt nyújtó műszaki berendezések az 1990-es évekre biztonságtechnikai és természetvédelmi szempontból egyaránt elfogadhatatlanná váltak. Legfőbb problémát a patakmederbe fektetett kábelek tönkremenetele, a biztonságos energiaellátás hiánya, a jósvafői kijárathoz közeli részben gyakran tapasztalható omlásveszély és a meredek lépcsős járdaszakaszok szabálytalan kialakításából adódó balesetveszély jelentette. A természetes látványt jelentősen rontották a néha több rétegben, faltól falig betonozott, foltokban javított járdák; a düledező támfalak; a mélyebb pontokon felgyülemlő pocsolyák; a járda vonalát nem mindig követő, szögletes vonalvezetésű, rozsdás, különböző átmérőjű csövekből összetoldott korlátok. Ugyancsak elfogadhatatlan volt a sok használaton kívüli műszaki berendezés; a cseppkövekre szerelt lámpatest; valamint a monumentális, gyakran rosszul elhelyezett, "műcseppkövekkel" takart reflektor és nyomógomb. Mindemellett a gyakori műszaki hibák és a túlzott energiaigény nagy terhet rótt az üzemeltetőre.
 

Hazánk legnagyobb barlangterme
méltán viseli az Óriások nevet
A Matyórojt csodálatos színeiben a
Hosszútúra résztvevői gyönyörködhetnek

A barlangot működtető Aggteleki Nemzeti Park Igazgatóság e szakasz rekonstrukciójának előkészítését az 1990-es évek közepén kezdte meg, de a több évtized alatt kiforrott, a Szabványügyi Hivatal által kiadott szabványokban rögzített elvárások figyelembevételével történt kivitelezésre csak 2004-2005-ben kerülhetett sor. A PHARE támogatásával megvalósult, a speciális feladatra létrejött Kaffka Péter Konzorcium által kivitelezett, majd 1 milliárd forint összegű beruházás nemcsak a felszín alatti járatokra, hanem a funkcionálisan hozzá tartozó felszíni területre is kiterjedt.

A vörös-tói lejáratnál háromszintes látogatóközpont épült, ahol helyet kapott a barlang bejárata, a turizmus kiszolgálását biztosító műszaki berendezések, pénztár, információs iroda, büfé, ajándékbolt, illemhely, csomagmegőrző, előadóterem, túravezetői váró, valamint az állandó jelenlétet biztosító gondnoki lakás. A töböroldal ívét követő épület lehetővé teszi a vendégek kulturált fogadását, a támfalában elhelyezett 18 tábla a nemzeti park értékeivel, látnivalóival ismerteti meg az érdeklődőket, az országút mellett kialakított személyautó- és autóbusz-parkoló pedig a jósvafői kijárat zárt, korlátozott kapacitású völgyét tehermentesíti.

A jósvafői kijárat is megújulva várja a vendégeket. A meghosszabbított épületrészben illemhely, a kettősenergia-ellátást biztosító transzformátorállomás és főelosztó, valamint a barlangi biztonsági világítás energiaellátását szolgáló központi szünetmentes áramforrás kapott helyet. Az új barlangi villamos berendezés, a barlangon belül vezetett, a fogadóépületet ellátó és a barlangi járda tisztítását lehetővé tévő vízvezeték, valamint a szennyvízátemelő felügyeletére távjelző berendezés létesült, ami a jósvafői és a vörös-tói kezelőhelyiségben a berendezések üzemállapotát, esetleges hibáit jelzi.

A barlangszakasz rekonstrukciója a régi műszaki berendezések elbontásával, a korábbi munkák során bent hagyott hulladékdepók felszámolásával, s ezen anyagok felszínre szállításával kezdődött. Ezután - kőzetállékonysági vizsgálat alapján - a túraútvonal környezetében valamennyi omlásveszélyes helyet megszüntették kőzetcsavarozással, a laza tömbök eltávolításával, illetve védőpillérek, támfalak létesítésével.

A biztonságos és kényelmes haladás érdekében a patakmeder vonalát folyamatos ív mentén követő, kiegyenlített szintkülönbségű, új terméskő járdaszegélyfal, simított betonfelületű járda, lépcsők és hidak létesültek. A veszélyes helyeken, az út íve mentén, hegesztett szerkezetű rozsdamentes acélkorlátot helyeztek el. A Pokol-szakaszon megszűnt a balesetveszélyes csigalépcső, helyét - az omlást megakadályozó támfal melletti - egyenes karú lépcső váltotta fel. Az Óriások termébe fel-, illetve levezető lépcsősor áthelyezésével nagy mennyiségű támfal szűnt meg, és áttekinthetőbbé vált hazánk legnagyobb barlangterme. A vörös-tói lejtős akna, a jósvafői kijárati táró és a Kaffka-átjáró kényelmesen járhatóvá bővült.

A kábelek és csővezetékek számára a kábelaknáknál nyitható, beton közműcsatornát létesítettek. A látványt korszerű, kis energiaigényű általános és díszvilágítás biztosítja. Az önműködő, infrakapus vezérlőberendezéssel működő világítási szakaszokat a túravezetési szokásoknak megfelelően alakították ki. Így biztosítja a berendezés a legrövidebb bekapcsolt állapotot. A teljes szakaszon korszerű, kompakt fénycsöves biztonsági világítás létesült, melynek energiaellátását a felszínen telepített központi szünetmentes áramforrás biztosítja. Ezeket a lámpatesteket a korlátokon vagy egyedi lábakon helyezték el, ennek eredményeként a barlang oldalfalán a lámpaflóra kialakulása nagymértékben csökkenthető.

Havas lejtőre emlékeztető cseppkőképződmény

Az Óriások termének kiváló akusztikájáról a látogatók a zárt klímakamrába telepített, 25 CD-t magába foglaló, infra-távirányítással működő HIFI-zenelejátszó segítségével győződhetnek meg. A váratlan események elhárításához a túraútvonal mentén 9 ponton elhelyezett telefon nyújt segítséget. A vörös-tói létesítmény kiszolgálására és a barlangi járda takarítására kiépített vezeték vízellátását a jósvafői kijárati táróban létesített új nyomásfokozó szivattyútelep biztosítja.

Magyarország mindeddig legnagyobb barlangi beruházása a természetvédelem és a modern barlangkiépítés szempontjainak figyelembevételével valósult meg. Az alkalmazott műszaki megoldások eredményeként az új létesítmények csekély karbantartást, főként csak a fényforrások cseréjét és a járdák tisztán tartását igénylik, így a javítási munkákkal járó károkozás is minimálisra csökkenthető. Rövid távon nem várható, hogy a felhasznált eszközök és anyagok tönkremenjenek, ezért a hosszú élettartamú berendezéseknek köszönhetően a barlang több évtizeden át nagyobb beruházás nélkül, kulturáltan és biztonságosan üzemeltethető, a korábbihoz képest lényegesen alacsonyabb energiaigénye pedig gazdaságosabb működést tesz lehetővé.

A 2005. június 3-án ünnepélyes keretek között átadott új létesítmény a világörökséghez tartozó, az év minden napján megtekinthető Baradla-barlang turisztikai lehetőségeinek fejlesztését, természeti állapotának stabilizálását, valamint hosszú távú védelmét szolgálja. Segítséget nyújt a térségbe érkező, több mint évi 150 ezer fős turizmus térben és időben való széthúzásához. Nem szükségszerű, hogy mindenki a Baradla aggteleki bejáratán át jusson be a barlangba, hiszen a vörös-tói látogatóközpont a kulturált fogadási, várakozási körülmények mellett lehetővé teszi, hogy az érdeklődő a barlang másik arcát, érintetlenebb, színesebb cseppkővilágát, hazánk legnagyobb állócseppkövét, a Csillagvizsgálót és legnagyobb barlangi csarnokát, az Óriások termét is megismerhesse. Az egyirányú forgalom a csoportok gyakoribb indítását biztosítja. A Tengerszem Szálló mellett fekvő kijáraton távozó vendégeknek további programlehetőség a mélyben zölden csillogó Tengerszem-tó, valamint a gyalogösvényen is megközelíthető Jósvafő település Tájházának, az 1773-ban épült festett fakazettás református templomának, különálló, 1851-1852-ben épült barokk harangtornyának és a műemléki védelem alatt álló népi építészeti emlékeinek megtekintése. A barlanglátogatás, vagy az egyéb programok befejezése után a vendégek ingyenes buszjárattal juthatnak vissza a vörös-tói bejárat melletti autóparkolóhoz.

Természet Világa, 137. évfolyam, 6. szám, 2006. június
https://termvil.hu/archiv/
https://chemonet.hu/TermVil/