Múlt év december 15-én a Természet Világa hagyományos év végi szerkesztőbizottsági ülésén a főszerkesztő egy előterjesztést tett. Rövid méltatás után a folyóirat munkáját segítő tudós társaság jelenlévő tagjaihoz fordult: felkérjük-e Charles Simonyit, hogy legyen szerkesztőbizottságunk tagja? A válasz egyöntetű igenlés volt. S miután a világhírű szoftverszakember is rábólintott a felkérésre, szerkesztőbizottságunk újabb kiválósággal gazdagodott.

Charles Simonyi Budapesten született 1948. szeptember 10-én. Szerencsés embernek mondhatja magát: szüleitől, Somossy Zsuzsától és Simonyi Károlytól értékes géneket örökölt. 

Simonyi két egyetemi katedrát is alapított: az egyiket az angliai Oxford Egyetemen a tudomány népszerűsítésére – professzori székét jelenleg Richard Dawkins, a híres evolúcióbiológus tölti be –; a másik a princetoni Institute for Advanced Study Charles Simonyi elméleti fizika katedrája. Magyarországon két díjat alapított az alkotó elmék elismerésére, a Charles Simonyi kutatói ösztöndíjat és édesapja emlékére a Simonyi Károly-díjat, amelyet a tudományos vagy a tudományos és az oktatási munkában kiemelkedő teljesítményt nyújtó fizikusnak, illetve mérnöknek ítélnek oda évente.

A "Simonyi Hall" előtt

A Magyar Tudományos Akadémia 2004-ben választotta külső tagjai sorába.
2006 áprilisában Charles Simonyi aláírt egy előszerződést az Orosz Űrügynökséggel, hogy űrturistaként a Nemzetközi Űrállomásra repülhessen.

 A programozásról vallott nézeteit két rövid interjúrészlet jellemezheti, egyiket John Brockmann készítette, a másik Shamit Verma honlapjáról való:

 1. "A programozási nyelvek terén igen lassú a fejlődés, mivel nehéz létrehozni és még nehezebb elfogadtatni őket. Ha megjelenik egy új programozási nyelv, a felhasználóknak újra kell írni alapprogramjaikat és meg kell tanulniuk az új nyelv használatát. Ezért az új programozási nyelvek alapvetően csak akkor jelennek meg, ha egy független forradalom zajlik, amely indokolttá teszi a korábbi szoftver kiselejtezését, mint az Unix, amely a C nyelvhez vezetett, vagy a Web, amely a Java megjelenését eredményezte. Mégsem a nyelvek képzik az értéket, hanem az absztrakció, amit hordoznak. Ez nagyon hasonlít Dawkins génekről alkotott elképzeléséhez. Lényegében a gének reprodukálódnak, nem az egyének. Az absztrakció számít, nem a nyelvek. Csak éppen nem gondolunk az absztrakcióra a nyelvtől függetlenül, mivel egyedül az hordozza az absztrakciót. Ha sikerülne olyan ökológiát létrehozni, amelyben egy absztrakció minden mástól függetlenül létezhet, akkor sokkal gyorsabban fejlődne az absztrakció, és olyan fejlődésnek lennénk tanúi, amiben jóval hatékonyabb absztrakciók születnek.
 Hogy az az ökológia működjön, csak az absztrakciókat kell teljesen önleíróvá tenni, azaz egy absztrakció hordozza saját maga leírását, mind arról, hogy milyen a megjelenése, mind pedig arról, mit is csinál. Ezt szándékprogramozásnak nevezzük, mivel az absztrakciók valójában a programozó eredeti számítási szándékát képviselik. És ez a fontos invariáns; minden más, az, hogy valami hogyan néz ki, hogyan valósul meg, olyasmi, ami fejlődhet, tökéletesedhet, vagyis változhat. Amit változatlanul megtartunk, az a számítási szándék, és azt külön kell választani a megvalósítás részleteitől."

A budai hegyekben

2. "- Elképzelhető, hogy egy forrásnyelvi programra valaki ránéz és azt mondja: "Ezt Charles Simonyi írta"?

 - Hogyne. Azt persze, hogy én magam írtam-e, nem könnyű eldönteni, de egy valami biztos: látszik, hogy az én részlegemben vagy a hatásomra írták. Ennek az az oka, hogy kb. 1972 óta minden programban olyan elnevezési konvenciót használok, amelyet "magyar jelölés"-nek hívnak. Ez felismerhető a Bravóban, a Microsoft Wordben és sok más programban is.

- Miért "magyar" ez a jelölés?

 - Viccből. Amikor nem értünk egy szöveget, azt mondjuk: "Ez nekem kínai." A "magyar" elnevezés csavar egyet ezen a szóláson, mert éppen azért vezettem be, hogy a program olvashatóbbá, érthetőbbé váljék. Az a vicc, hogy a program ettől olyan érthetetlennek látszik, hogy akár magyarul is lehetne. Pedig a jelölés a programban szereplő összes mennyiség elnevezését szabályozza.

 Ha képzeletben felaprítunk egy programot, majd szétválogatjuk a darabjait, a legnagyobb halmot a nevek alkotják. Ha azt írjuk, hogy "almák+narancsok", az "almák" öt karakterből, a "+" egyből, a "narancsok" kilencből – az egész kifejezés tizenöt karakterből áll. A művelethez azonban csak egyetlen karakternek, az összeadás jelének van köze. Úgy láttam, van mit javítani az elnevezésen. A "magyar jelöléssel" szinte automatikusan készítünk nevet egy mennyiség tulajdonságaiból. Az ötlet nagyon hasonlít ahhoz, ahogy a szabókat Szabónak, a kovácsokat Kovácsnak nevezték el.
 Tehát ahelyett, hogy egy struktúrának önkényes nevet adnánk, és azután mindenkinek meg kellene tanulnia a név és a tulajdonságok közötti kapcsolatot, magukat a tulajdonságokat használjuk az elnevezéshez. Ennek a módszernek sok előnye van. Nagyon egyszerű például az elnevezés: leírjuk a tulajdonságot és már kész is a név. Könnyebben érthető a program is: olvasáskor a névből számos tulajdonságra következtethetünk. A sok tulajdonságot azonban nehéz tömören leírni. A „magyar jelölés” ezért rövidítésekkel kódolja a tulajdonságokat. Annak, aki nem ismeri a jelölést, teljesen érthetetlen a program. Néhányan azt hiszik, hogy ha egy program minden egyes szavát el tudják olvasni, a program olvasható. Ebben az összefüggésben a program olvashatósága nem fontos. Senki sem visz fel egy programot a színpadra, hogy hangosan felolvassa. Itt az érthetőség számít. A magyar jelöléssel készült program "szavait”"nagyon nehéz kiejteni, ezért azt gondolhatnánk, hogy olvashatatlan. De a nevek és a tulajdonságok közötti kapcsolat miatt könnyen érthető. Azok a kollégák, akik megtanulták a magyar jelölést, akkor is használják, ha már nem dolgoznak nálam."

A Microsoftnál

 Meggyőződésünk, hogy Charles Simonyival a Simonyi név továbbra is méltó módon lesz képviselve Európa egyik legrégibb tudományos ismeretterjesztő folyóiratában, a Magyar Örökség-díjas Természet Világában.