A sarkított fény nyomában az Északi-sarkon
Jégtörő hajóval a "Világ tetején"
Első rész
Amikor 2005 nyarának végén az ismerőseim különféle kéréseit azzal hárítottam el, hogy nem tehetem, mert az Északi-sarkon leszek, azt hitték, viccelek. Magyarázgatnom kellett, hogy tréfáról szó sincs, tényleg a világ tetejére utazom 2005. augusztus 15. és szeptember 30. között a Svéd Sarkkutatási Titkárság meghívására, a Beringia 2005 nevű sarkkutató expedícióra. Miután a Föld északi pólusáról visszatértem, sokan azt firtatták, hogy egy magyar biofizikus miként juthat el az Északi-sarkra. A következő kipróbált recepttel szolgálhattam. írj számos cikket és egy könyvet a sarkított (poláros) fény természetben előforduló mintázatairól, azok méréséről, valamint légköroptikai és biológiai jelentőségéről. Ezekre fölfigyel a Zürichi Egyetem Állattani Intézetének igazgatója (Rüdiger Wehner), aki a fénypolarizáció-érzékeny sivatagi hangyák (Cataglyphis) tájékozódását vizsgálja, és meghív egy tunéziai expedícióra az égboltfény polarizációjának mérésére. A sivatagi forróságban megismerkedsz egy svéd kutatóval (Susanne Akesson), aki ugyan Tunéziában éppen a Cataglyphis hangyák navigációját fürkészi, de egyébként a svéd Lundi Egyetem Állatökológia Tanszékén a vándormadarak orientációját tanulmányozza. Ő évekkel később a Beringia 2005 expedíción egy sarkvidéki vándormadárfajnak a földi mágneses tér és az égbolt optikai jelei alapján történő térbeli tájékozódását vizsgálja. Mivel több madárfaj a vándorlásakor használhatja az égboltfény sarkítottságát, a svéd kutatónak egy olyan fizikusra van szüksége, aki mérni tudja az ég polarizációs mintázatát az Északi-sarkvidék szélsőséges körülményei között. Nos, így kerültem Magyarországról Tunézia hőségén át az Arktisz hidegébe, ahol a svéd Oden jégtörőn 5 hét alatt átszeltük a Jeges-tengert, miközben 2005. szeptember 12-én elértük az Északi-sarkot. A Svéd Sarkkutatási Titkárság minden év nyarán szervez egy-egy ilyen expedíciót az Északi- és Déli-sarkra.
Az expedíció útvonala
Az előkészületeket a svéd sarkkutatók pontos utasításait követve végeztem. Habár az Arktisz jegén nem fenyegetett semmiféle fertőzés, az expedíció túlnyomó részében mégis 67 emberrel voltam összezárva egy jégtörő hajón, ezért több védőoltást kellett beadatnom. Mivel szemüveges vagyok, új pótszemüvegre is szükségem volt. Csak a helyszínen derült ki, hogy a sarki jégen és a jégtörő fedélzetén a szélfútta hó- és a fejet védő kabátcsuklya miatt nem tudtam szemüveget hordani. A napszemüveg használata viszont elengedhetetlen a hóvakság elkerülése céljából, ha több órát töltünk a nagy fényvisszaverő képességű havas jégmezőn. A hóvakság kialakulásának oka, hogy a túl erős fénytől a retina kimerül, érzékenysége telítődik, miáltal semmit sem látunk, nem érzékeljük a fényintenzitás térbeli és időbeli változásait.
Ruhatáram kibővítésére több mint százezer forintot költöttem, pedig a sarkvidéken használandó darabokat a lehető legolcsóbb helyen, egy katonai ruházati boltban szereztem be. Vettem például amerikai katonai gyapjúzoknit, francia légiós mellényt, német Bundeswehr-nadrágot és -télikabátot, angol katonai bakancsot, valamint magyar honvédségi kesztyűt és kanálgépet. Aztán a jégtörőn kiderült, hogy a cuccom fele fölösleges, mert a helyszínen kaptunk sarkkutató-öltözéket. Amire viszont nagy szükségem lett volna, azt persze nem vittem magammal: csokornyakkendőt, fürdőnadrágot és öltönyt, ha pedig sarkkutatónő lettem volna, akkor estélyi kosztümöt és bikinit is be kellett volna csomagolnom…
Longyearbyen - Spitzbergák - Svalbard
Stockholm nyári melegéből a Svéd Légierő Hercules C-130-as repülőgépével indultunk útnak. A gép csordultig meg volt pakolva az expedíció fölszereléseivel, a raktér közepén egy piros helikopterrel, amely körül egymáshoz préselődve ücsörögtünk. Akkor még mérgelődtem a helikopter okozta kényelmetlenség miatt, de később megbocsátottam a helikopternek, amely számos alkalommal megbízhatóan szállított bennünket az Arktisz jégtábláira, onnan pedig vissza a hajóra.
Palacsintajég (Horváth Gábor felvétele)
Négyórás repülés után megérkeztünk a norvég fönnhatóság alatt álló Svalbard szigetcsoport legnagyobb szigetén, a Spitzbergákon lévő Longyearbyen település fagyponthoz közeli hidegébe. Egy teljes napot töltöttünk itt. A települést néhány órás sétával körül lehetett járni, közben találkozva a házak között békésen legelésző, csak a Spitzbergákon élő törpe rénszarvasokkal, amint a zöld mohapárnákat meg a gyér füvet rágcsálták. Annyira megszokták az ember közelségét, hogy el sem szaladtak. A gyér fű között, a nedvesebb részeken szőrmók-pamacsos röpítőszőrű virágok fehérlettek. A kopasz, növényzet nélküli hatalmas csúcsos hegyek tetejét felhők takarták. A völgyekben gleccserek, belőlük patakok erednek, egyikük a városkán is átfolyt. A hegyoldalakban kőlavinák nyomai és a régen fölhagyott szénbánya faoszlopainak és épületeinek maradványai. A Nap éjjel sem nyugodott le, a hegyoldalak mélyedéseiben hófoltok világítottak a felhőkön átszűrődő szürke fényben. A házak előtt lánctalpas hómotorok vártak a téli hótakaróra. A talaj csicsogott az olvadékvíztől, mikor ráléptünk. Nyáron is csak a talaj fölső néhány dm-es rétege enged föl a fagytól. Mivel az olvadékvíz alul nem tud elszivárogni, ezért vagy elfolyik a lejtős talajon, vagy tócsákká, tavakká gyűlik össze a mélyedésekben. Ez a permafrost (állandóan fagyott) talaj.
A Helsinkiben dolgozó svéd oceanográfus szobatársam, Bert Rudels meghívott a városka helytörténeti múzeumába, ahol a helyi szénbányászat múltját, a vidék élővilágát és geológiáját mutatták be. A helyi bank bejáratánál egy tábla figyelmeztette a belépőt: "Pisztollyal és puskával tilos bemenni!" Bert elmagyarázta: a közelben ólálkodó jegesmedvék miatt itt sokan hordanak fegyvert. A jegesmedvevész komolysága csak akkor tudatosult bennem, mikor a városka szélénél tábla hívta föl a figyelmet a jegesmedvékre "Brum, brum, polar bear!" fölirattal. Medvéket szerencsére csak a jégtörő hajó biztonságos fedélzetéről láttam néhány hét múlva. Még "csak" a 78. északi szélességi körön voltunk, távol az Északi-sarktól.
Fairbanks - Alaszka
Longyearbyenből több mint 8 óra alatt átrepültünk a földrajzi Északi-sark fölött, és leszálltunk a Föld túloldalán, az alaszkai Fairbanksben. Az Északi-sarkra először 2005. augusztus 17-én, magyar idő szerint 14.55-kor jutottam el. Persze, a Hercules apró ablakain át nem láttunk mást, mint az alattunk húzódó fehér felhőket, és az azokon a Hercules árnyéka körül keletkező szép színes glóriát. Az Északi-sark fölött elsőnek 1926 májusában röpült át Amundsen, Ellsworth és Nobile. A Spitzbergákról szálltak föl a Norge léghajóval, majd az Északi-sark légi elérése után két nappal szálltak le Alaszkában.
A Herculesben lassan telt el a 8 óra, ettem, aludtam, és Természet Világát olvasgattam, amivel az Északi-sarkon terveztem magam lefényképeztetni, bizonyítván, hogy ezt a lapot még a világ tetején is olvassák. Fairbanksben vastag, lila köd fogadott bennünket. Ahelyett, hogy a jellegtelen, unalmas, széles, lapos utcákat jártam volna, vagy beültem volna egy kocsmába, az expedíción első polarimetriai mérésemet sikerült elvégeznem: mivel a köd tartósnak bizonyult, egy üres parkolóban, ahonnan az égbolt túlnyomó része jól látszott, mértem a ködös égbolt polarizációs mintázatát. Ennek a vikingek rejtélyes navigációja földerítésében van jelentősége. Nekik nem volt mágneses iránytűjük, a Nap járása alapján tájékozódtak tengeri útjaikon. Egy sajátos napórát használtak, amin egy függőleges oszlop vízszintes tárcsára vetett árnyékából következtetni tudtak a földrajzi északi irányra. Akkor voltak bajban, ha a Napot felhők takarták. Ekkor állítólag egyes állatokhoz hasonlóan az égbolt felhőtlen részeiről jövő fény polarizációja segítségével találták ki a nem látható Nap helyét. A föltételezések szerint ehhez egy kettősen törő, lineáris polarizációs analizátorként működő kristályt, "napkövet" használtak. Ez a polarimetrikus navigáció csak akkor működhetett, ha az égboltfény polarizációja elég erős volt. Kérdés, hogy ködben ez teljesül-e. Ezt még senki sem vizsgálta. Az arktiszi expedíción az egyik fő célom volt a napsütötte ködös ég polarizációs mintázatának mérése.
A köd ellenére a Nap korongja még éppen látható volt, de az ég szokatlanul rózsaszínű volt. Kiderült, a köd egy részét valójában a Fairbanks közelében pusztító erdőtüzek füstje okozta. Így elsőnek sikerült azt is mérnem, hogy miként változik meg az égbolt polarizációs mintázata az erdőtüzek füstje hatására. Ez azért érdekes, mert elutazásom előtt egy kanadai kollégám arról értesített, hogy az erdőtüzek szezonjában azt az érdekes jelenséget figyelte meg, hogy egyes rovarok röpködési viselkedése megzavarodott. Ahelyett, hogy a szokásos módon és irányban repülve vándoroltak volna, egy helyben maradtak és nem szálltak el mindaddig, amíg az eget a tüzek füstje fedte. Kísérleteket is végzett e rovarokkal, és polárszűrőn át kvalitatíve megfigyelte az égboltfény polarizációjának markáns csökkenését. Föltételezése szerint a rovarok viselkedésének változását az váltotta ki, hogy rendes körülmények között az égbolt polarizációja alapján orientálódnak vándorlásuk folyamán, de ez az erdőtüzek füstje miatt lehetetlenné vált. Azt kérdezte, hogy tudnám-e mérni az égbolt-polarizációnak az erdőtüzek füstje hatására bekövetkező változását. Nem sejtettem, hogy e mérést ilyen hamar el tudom végezni.
Barrow - a Jeges-tenger partján
A Herculessel Alaszka legészakibb városába, a 71. északi szélességi kör közelében lévő Barrow-ba repültünk. Az idő felhős volt, fagypont körüli hőmérséklettel és erős széllel. A vidék lapos, tipikus tundra, gyér fűvel, sok mohával és zuzmóval. A permafrosttalajon jellegzetes sokszöges mintázatokat alakított ki a legfölső talajréteg évszakos fagyása és olvadása. A lakosság zöme csukcs és eszkimó, egykori prémvadászok, halászok és bálnavadászok leszármazottai. A városka színes, facölöpökön álló fa- és bádogbarakkokból áll, elég lepusztultnak tűnt. Bár majd’ megfagytam, ott "nyár tombolt", s ennek megfelelően az emberek, de főleg a gyerekek rövidnadrágban és rövid ujjú pólóban járkáltak.
Sok volt a sirály és más tengeri madár, a Jeges-tenger partjára pedig rengeteg uszadékfa vetődött ki. Az ELTE Őslénytani Tanszék Dendrokronológiai Laboratóriumának vezetője, Kázmér Miklós kollégám elutazásom előtt megkért, hogy gyűjtsek minél több uszadékfát, aminek vizsgálata fontos a paleontológiában használatos, a fák évgyűrűmintázatára épülő kormeghatározási módszerhez. Nos, kedves Miki, sajnos nem fért a túlsúlyos poggyászomba a barrow-i uszadékfákból egy darabka sem, de fűrészem sem volt a mintavételhez.
Feltorlódott jégtáblák
Másnap reggel kellett volna helikopterekkel a svéd Oden jégtörő hajóra szállnunk, de a köd miatt ez csak 16 óra körül sikerült. Itt olyan sekély a Jeges-tenger, hogy a mélymerülésű jégtörő nem tudott a parton kikötni. Ezért expedíciónk tagjait és fölszerelését a "mi" helikopterünk és az Odenen tartózkodó előző expedíció helikoptere vitte a hajóra, egyidejűleg pedig az előző expedíció résztvevőit és csomagjait hozta ki a partra. Ugyanis a miénk volt a Svéd Sarkkutatási Titkárság által 2005-ben szervezett 3. arktiszi expedíció. Az első Stockholmból indult még 2005 áprilisában.
Oden - élet egy jégtörőn
Miután a jégtörőn elfoglaltuk helyünket, a kapitány és a 22 fős hajószemélyzet bemutatkozott a 45 fős új kutatógárdának, majd körülvezettek bennünket a hajón. Közben kioktattak a lehetséges vészhelyzetekről és menekülési útvonalakról is. A hajón főleg svédek tartózkodtak, de volt néhány norvég, amerikai, kanadai és német, továbbá egy-egy belga, francia és osztrák. Magyar is csak egy volt, én. A különböző nációjú kutatók a legkülönfélébb országokban dolgoztak. Az egyik svéd Helsinkiben, egy másik svéd a német Kielben, egy harmadik svéd az amerikai Woods Hole-ban, egy osztrák oceanográfus az amerikai Floridában. Utóbbi arról panaszkodott, hogy otthon nem tud elhelyezkedni, mivel Ausztriának nincs tengere. Ezekre az északi-sarki expedíciókra mindig visznek egy-egy művészt és több tanárt is. A festők, írók, költők és fotósok feladata sarki élményeik művészi megjelenítése, a tanároké pedig az, hogy hazatérve tapasztalataikat megosszák a diákokkal, rávilágítva az Északi-sarkvidék sérülékenységére és a földi éghajlat alakításában játszott fontos szerepére. E következetes oktatáspolitikának köszönhetően minden svéd iskolában lesz legalább egy tanár, aki megjárta már az Északi- vagy Déli-sarkot.
Az Oden jégtörő (Knut Revne felvétele)
Az Oden (svéd kiejtéssel: úden) volt az első olyan nem atommeghajtású jégtörő, mellyel sikerült elérni a földrajzi Északi-sarkot, 1991. szeptember 7-én. Az 1988-ban épített jégtörő a vikingek egyik istenéről, Odenről kapta a nevét. A hajó hossza 108 m, szélessége 32 m, főfedélzetének a fenéktől mért magassága 8 m, amire jön még a hétemeletnyi mellékfedélzet. Még ma is az egyik leghatékonyabb jégtörő, mely minden évben többször is megjárja a Jeges-tengert.
Kétszemélyes kabinjaink olyanok voltak, mint egy szállodában. A páncélüveges ablakból jó kilátás nyílt a Jeges-tengerre. A kapitánynak (Tomas Arnell) és az expedíció matematikus végzettségű vezetőjének (dr. Anders Karlqvist) igazi lakosztálya volt. Akadt még a hajón királyi lakosztály is, ott szoktak hálni az igazán magas rangú vendégek, egyszer maga a svéd királyi pár is. A 6. emeleti előkelő lakosztályok nem a legjobb fekvésűek, mivel a tenger hullámzásakor és a jég törésekor annál nagyobb a hajó kilengése, minél magasabban vagyunk.
Első jeges-tengeri vacsoránknál kellemes meglepetések értek. Szerény gasztronómiai élvezetekre számítottam, hiszen az Északi-sarkot átszelő expedícióra jöttem. Ezzel szemben olyan étterem fogadott, amilyen még az otthoni egyetemeinken sincs. Mindezek hátterében pedig remek konyha, ahol három csinos svéd konyhalány és egy szakács készítette a reggelit, ebédet és vacsorát. A három főétkezésen túl az étkezőbe bármikor bemehetett az ember és vehetett a kikészített ételek és italok közül. E bőséges kulináris szolgálat miatt többeknek szükséges volt részt venni az esténként rendezett fogyasztó tornán és szaunán.
Volt a hajón könyvtár, konferenciaterem, szauna, tornaterem, mozi, bár, tv-videoszoba, dohányzó, sőt még belső személylift is, hiszen az Odennek hét emelete és két alsó szintje volt. Bizony, Amundsenék, Nansenék és Wegenerék nem ilyen luxuskörülmények között sarkkutattak. A hajón eltöltött első fél napom tudományosan legfontosabb ténykedése az volt, hogy olyan helyeket kerestem, ahonnan az égbolt polarizációját tudom majd mérni. Két helyet is találtam, egyet a főfedélzet elején, a hajó orrában, a másikat pedig a 3. fedélzet hátulján, a helikopter leszállóhelyének sarkában.
Másnap beindult a rendes élet. Reggeli után megtörtént az első riadópróba, amikor pillanatok alatt mindenkinek ki kellett rohannia a helikopterfedélzetre, ahol egyenként szólítottak, ellenőrizendő, hogy nem maradt-e valaki a vészhelyzetbe került hajón. Aki nem jelent meg, azt a hajón rendszeresített műholdas személyi mobiltelefonján hívták. Az éberség folyamatos fönntartása végett később is voltak hasonló riadók. Szerencsére soha semmi komoly nem történt. Egyébként az Iridium nevű, a normál maroktelefonoknál kétszer nagyobb speciális mobiltelefonnal az Arktisz egész területéről lehetett a Földön bárhova telefonálni.
Következett a mentőhajók és a vízben használatos gumiruhák ki-, illetve fölpróbálása. Első kérdésünk az volt, hogy a jeges vízben meddig bírja ki az ember ilyen gumiruhában. A válasz szerint, ha az arcunkat nem éri víz, akkor néhány óráig. És mennyi idő alatt érkezhet segítség? A válasz az volt, hogy repülővel 4-6 óra alatt le tudnak dobni a tengerbe vagy a jégre túlélő fölszerelést, de egy mentőhajó, ha szerencséje van, ugyanannyi idő alatt érhet el bennünket, amennyi idő alatt a mi jégtörőnk elérte a bajba jutás helyét, vagyis több hét, esetleg egy hónap. Világossá vált számunkra, hogy itt teljesen magunkra vagyunk utalva.
Az ég többnyire felhős volt, de egyik este hirtelen kitisztult, és 11 órakor a sarki naplementében gyönyörködhettünk. Ez a 75. szélességi körön nemcsak néhány percig tartott, mint otthon, hanem órákig, mert a Nap pályája olyan kis szöget zárt be a horizonttal.
Barrow-t elhagyva kezdetben szép napsütéses volt az idő, a tenger sima. Egynapos hajózás után megjelentek az első jégtáblák, melyek fokozatosan sűrűsödtek és nagyobbodtak. Néhány nap múlva szinte összefüggővé vált a jég, ami azonban vékony, csak néhány méteres volt, sok kisebb-nagyobb nyílt vízfelülettel. Ezt az Oden könnyen áttörte, nagy roppanások, dörrenések, csattanások kíséretében. Soha sem estem le a fölső ágyamról, tengeri betegség sem fogott el, mivel a hajó nem periodikusan imbolygott, hanem véletlenszerűen rázkódott. A jégtáblákat a hajó apró jégtömbökre tördelte, melyek egészen kék színűek voltak. Olyan volt a jégtakaró, mintha megannyi kisebb-nagyobb, ovális, kék vizű úszómedence lenne a fehér jégen. Amíg nem léteztek motormeghajtású propelleres jégtörő hajók, a sarkkutató hajók a jégtáblákkal borított vízen megfelelő erősségű és irányú szél mellett vitorlák segítségével haladtak. Mikor ez nem volt lehetséges, akkor húzták-vonták-taszigálták a hajót: csónakkal előrevittek egy kötélre kötött horgonyt, amit egy jégtáblához vagy a tengerfenékhez rögzítettek, és e kötél csörlőkkel történő visszatekerésével vontatták előre a hajót. A hajót gyakran a jégtábláknak feszített hosszú csáklyákkal tolták előre. Amikor a hajó befagyott a jégbe, nem tehettek mást, mint vártak (akár fél évig is), miközben a jégtáblával együtt sodródtak a tengeráramlások és a szél kénye-kedve szerint.
A sarkvidékek jégtakarói a Föld édesvízkészletének 90 százalékát, míg a teljes vízkészletének 2 százalékát tartalmazzák. Télen az Arktisz teljes jégfelülete 7×106 km2, amit döntően a minden oldalról körülfogó szárazföldek határoznak meg. Nyáron a jég csak kissé vonul vissza északra, és csak a kontinensek peremén húzódó selfterületek közel 106 km2-es felülete válik jégmentessé. Az egész évben jéggel fedett területeken a jég átlagvastagsága 3-4 m. Ez a jég örökösen mozog a szél, a tengeráramlások és az árapályerők miatt, naponta átlagban több km-t is elmozdulva. Habár a Jeges-tenger 4-6 km-es mélységéhez képest a néhány méter vastag arktikus jégsapka igen vékonynak számít, albedójával és hőszigetelő képességével fontos szerepet játszik a földi éghajlat alakításában. E jégsapka vékonysága miatt nagyon érzékeny a földi klímaváltozásra, ugyanakkor viszonylag rövid idő alatt maga is befolyásolhatja a Föld éghajlatát.
A második napon osztották ki a sarkkutatásra kifejlesztett ruházatot: kiskabátot, szél- és hóálló nagykabátot és nadrágot. A ruha sötétkék színe napsütésben kedvező, mikor a ráeső napfény zömét elnyeli, így is melegítvén a viselőjét. A fluoreszkáló sárga sávok arra hivatottak, hogy a jégen-hóban esetleg elkeveredett viselőjét vizuálisan könnyebben megtalálhassák. Ugyanezt szolgálja a sötétkék szín is, ami jól elüt a homogén szürkésfehér környezettől. Mikor a hajóról a jégre ment valaki, föl kellett ölteni legalább egy rikító, fluoreszkáló sárga vagy piros színű mellényt is, és a jégre szálló nevét gondosan fölírták egy lapra, ahol kipipálták, mikor visszatért. Ezért aztán, amikor megállt a hajó, hogy aki akar, kimehessen a jégre, úgy nézett ki a társaság, mintha megannyi sárga-piros mellényes utcaseprő mászkálna a jégtáblákon. Ha helikopterrel hosszabb időre eltávolodtunk a jégtörőtől, hogy a jégre szállva madárkísérleteket végezzünk, vagy a sarkkutatók jég-, hó- és vízmintát vegyenek, fluoreszkáló vörös, vastag kezeslábast húztunk, amiben akár a jégen fekve is több órát eltölthettünk. Napsütésben tényleg le is feküdtem a jégre, amikor órákig kellett várnunk a madárkísérlet befejeztére. Amikor a műszereket kellett kezelnünk, vagy a madarakat tettük az orientációs kalitkáikba, csupasz kezünk teljesen elgémberedett a sarki hidegben. Gyakran fázott a lábam is. Ekkor tudtam igazán értékelni a magammal hozott meleg sapkákat. Szó sincs ellentmondásról, a lábfázás elleni legjobb orvosság a meleg fejfedő, amit a sarkkutatók szólása is hűen tükröz: "Ha fázik a lábad, húzz a fejedre meleg sapkát". Mivel agyunknak állandóan nagy az oxigén- és energiaigénye, ezért hidegben sem csökken jelentősen a fejbe tartó véráram. Ezért fontos, hogy hideg, szeles időben védjük a fejet a hőleadástól, miáltal az egész testünket, s annak periferikus részeit, a végtagokat is óvjuk a hidegtől.
Itt az ideje, hogy fölfedjem a fürdőnadrág, bikini, csokornyakkendő, öltöny és estélyi kosztüm sarki rendeltetésének rejtélyét. Fürdőruha a gőzfürdőben kellett volna, hiszen a hajón volt egy-egy női és férfiszauna is. Hogy mire jó még a bikini az Északi-sarkon? Arra, hogy bikiniben megfürödjön a fehérszemély a hóban és lefényképeztesse magát. Elvégre a mezei kutatónő csak egyszer jut el a világ tetejére, és bikiniben is csak néhány évig mutatós, e két dolog pedig roppant ritkán esik egybe. Az egyik német kutatónő, Erika rendszeresen fürdik Németország téli vizeiben, s ha a szerencse az Északi-sarkra vetette, akkor nem hagyhatta ki a sarki hóban való fürdést sem, meg a jégtáblán álló Oden és az expedíció második felében azt követő amerikai Healy nevű jégtörők közti több száz méteres táv bikiniben történő lefutását, egyetlen sállal a nyakában. Egy svéd bikini sarki használatára akkor került sor, mikor az Északi-sarkon helikopterrel a jégre szálltunk a szokásos madárkísérletet elvégezni. Miközben madaraink orientálódtak a jégre kitett kalitkáikban, csoportunk svéd diplomandusza, Jannika megkérdezte, hogy hajlandóak lennénk-e lefényképezni őt, amint bikiniben kifekszik a jégre. A helikopter (férfi) pilótáját, a jegesmedvére ügyelő fegyveres (hímnemű) őrt és engem sem kellett még egyszer kérdeznie. Jannika két perc alatt bikinire vetkőzött a helikopterben, mezítláb kirohant a jégre, ahol egy műanyag matracon elnyúlt, hogy lefényképezhessük. Utána a pilóta fölnyalábolta a didergő diáklányt, és gyorsan visszavitte a helikopterbe, ahol felöltözve vagy fél óra alatt olvadt ki. Nagyon boldog volt, hogy ifjú bájait az Északi-sark verőfényében sikerült megörökíttetnie. Azóta is állandóan fölmerül bennem a kérdés, hogy előadásaim melyikében merjem a Spitzbergák rénszarvasainak, az Arktisz jegesmedvéinek és fókáinak fényképei közé becsempészni a leglátványosabb sarki vad, a bikinis svéd diáklány fotóját.
Ha nő lennék, akkor estélyi kosztümre, de mert férfi vagyok, ezért inkább csokornyakkendőre és öltönyre/szmokingra minden szombat este lett volna szükségem. Ez az első szombati vacsorán vált világossá, mikor föltűnt, hogy sokan nem a sarkkutató ruhájukban jelentek meg, hanem öltönyben-szmokingban, csokornyakkendőben, illetve kosztümben, kisminkelve. Halkan megkérdeztem, kinek van születésnapja, mit ünneplünk. Azt válaszolták, hogy semmi különös, csak az Odenen szokásos szombat esti ünnepi vacsora, melyen, aki teheti, kiöltözve jelenik meg. Ekkor konyak, bor, grog és lazacos előétel is járt a fönséges menühöz. Mindez oldotta az egyébként egyhangú napokat a jégtörőn.
Az Odennek van néhány különlegessége. Az orra nem késszerűen hegyes, mint általában a jégtörőké, hanem széles és lapos, mint a kalapácsé. A jeget úgy töri, hogy széles orrával rácsúszik a jégtáblára, ránehezedve összeroppantja azt, s miután a jégtömbök a hajó orra alá a vízbe merülnek, a hajófenék speciális alakja miatt oldalra tolódnak. A hajótest és a jég közti súrlódás csökkentésére jégtöréskor a hajó állandóan tengervizet szivattyúz az előtte lévő jégre. Ez lényegében nem más, mint vízkenés. A jégtörés elősegítésére a hajót egy rendszer oldalra ide-oda billegtetni képes. A hajóban elöl és hátul van két-két hatalmas tartály, melyek félig tengervízzel teltek. Mikor a hajót balra akarják dönteni, a vizet átpumpálják a jobb oldali tartályokba, és fordítva. A hajó két, 5 méter átmérőjű propellerét négy dízelmotor hajtja. A személyzet között vannak búvár kiképzésűek is, akik szükség esetén megvizsgálhatják a hajó víz alatti részeit, főleg a propellereket. Erre szerencsére nem került sor.
Másnaponként angol nyelven előadásokat tartottak a kutatók a munkájukról és kutatási témájukról. Én is tartottam egyet a természet fénypolarizációs mintázatairól, és hogy azok alapján miként tájékozódnak az állatok.
A jégtörő számítógépes információs táblája a pillanatnyi léghőmérsékleten túl egy csomó más paramétert is kiírt, például a szélsebességet és a szél hűtőhatását, ami a szélsebességtől, a páratartalomtól és a léghőmérséklettől függ, s egy laborban sokakon mért tapasztalati formula alapján számolják. Például közepes (3,5-8 m/s sebességű), illetve nagyon erős (21-25 m/s sebességű) szélnél T=0, -15, -30 °C léghőmérséklet mellett a szél hűtő hatása rendre 10, 32, 52 °C, illetve 19, 43, 68 °C. Ezt az értéket kell levonni a léghőmérsékletből, hogy megtudjuk, milyennek érezzük valójában a hőmérsékletet a szél miatt. Bár a hőmérséklet alig szállt -5 °C alá, a szél hűtő hatása miatt sokszor -30 °C-nak éreztük.
Bár végig jól működött az e-kapcsolat az Oden és a külvilág között, a hajóról csak korlátozott e-levélforgalmat engedtek meg. Volt külön számítógépközpont is több géppel, melyeken bárki dolgozhatott. Mivel szinte mindenki hozott hordozható számítógépet, minden kabinban hozzá lehetett csatlakozni a központi hálózathoz, és egymással vagy a külvilággal kommunikálni. Az egész hajó olyan volt, mint egy jól szervezett kutatóintézet.
A hajón volt meteorológus (Bertil Larsson) és sebészorvos (Sigvard Eriksson) is. Bertil mindennap többször időjárás-előrejelzést készített. Az orvosnak nem sok dolga akadt, ezért szinte örült, mikor a kabintársam egyik begyulladt fogát ki kellett húznia.
Az Odenen minden alkalmat megragadtak az italozással és kulináris élvezetekkel egybekötött ünneplésre. A szombati ünnepi vacsorák éjfél utánig a bárban folytatódtak, iddogálással, zenével és tánccal. Olykor az expedíció matematikus vezetője, Anders zongorázott. Ha valakinek név- vagy születésnapja volt, külön felköszöntötték, s ilyenkor az ebéd is az átlagosnál finomabb volt, például füstölt lazacos előétellel. Az egyik tipikus svéd partin erjesztett hering, svédül surströmming volt a főmenü, ami olyan büdös, mint a mi pálpusztai sajtunk. Kockára vágott hagymával, főtt krumplival és joghurtos öntettel szokás enni, és égetett tömény szeszes italt inni hozzá. Ezt véletlenül találták föl még a vikingek korában, mikor egy ostrom alatt lévő halásztelepülésen, elfogyván minden élelem, kénytelenek voltak megkóstolni a hordókban raktározott, megrothadt heringeket. Ekkor vették észre, hogy a sós vízben levegőtől elzárt, a saját levében megrothadt halakat egészségkárosodás nélkül meg lehet enni. Azóta direkt így rothasztják-erjesztik a heringet, majd konzervdobozban árusítják. Nekem ízlett, de sokan képtelenek voltak megenni.
Az Odenen sok helyen tábla
figyelmeztetett, hogy le nem bomló (műanyag, papír-, fém-) hulladékot nem
szabad a tengerbe dobni, mert elpusztulhatnak az azokat lenyelő állatok. Ezt
mindenki be is tartotta. Minden hulladékot szelektíven, külön konténerekben
gyűjtöttek össze, melyeket csak a stockholmi kikötés után ürítettek ki. A
svédek tehát hazavitték a sarki szemetüket. Nem így az amerikai Healy jégtörő!
Mikor az haladt az Oden előtt, gyakran láthattuk, hogy a jégmezőn hagyott
nyoma tele volt mindenféle papír-, műanyag és konyhai hulladékkal. Ezt látván
eszembe jutott, hogy az Egyesült Államok máig sem írta alá a kiotói nemzetközi
földi klímavédelmi egyezményt. Az Északi-sark jegén is csak a Healy személyzete
hagyta ott a nyomát, üvegszemét formájában. Az Arktiszon 8 országnak vannak
területei, különböző környezetvédelmi előírásokkal. A Jeges-tengert az Antarktiszhoz
hasonlóan nemzetközi törvények és egyezmények védik. A sarkkutatókat és az
általuk képviselt nemzeteket az is minősíti, hogy mennyit tartanak be ezekből.
| Természet Világa, | 137. évfolyam, 6.
szám, 2006. június https://termvil.hu/archiv/ https://chemonet.hu/TermVil/ |