Beszélgetés Móczár László muzeológussal
– Professzor úr, ön élete java részét, több mint ötven évet a hártyásszárnyúak kutatásával töltötte a Múzeumban.
– Csaknem
hetven esztendeje annak, hogy dolgozni kezdtem a Múzeum darázsgyűjteményében.
Először 1933-ban, elsőéves egyetemista koromban kerestem fel az intézetben
Szabó-Patay József igazgatóőrt azzal, meghatározná-e pár tucatnyi, Jászberényben
gyűjtött rovaromat. Úgy gondoltam, így olyan összehasonlító anyagom lehetne,
amivel már könnyen meghatározhatnám és továbbfejleszthetném otthoni gyűjteményemet.
A válasza kicsit lehangolt: „Kedves öcsém, ez olyan, mint egy kásahegy,
nem segíthet itt senki, csak saját maga. Egyedül kell átrágnia a hegyet.”
Évek multán jöttem rá, mennyire igaza volt.
Minthogy az egyetem és a Múzeum igen közel volt egymáshoz, szabadidőmben szorgalmasan bejártam a Múzeumba. Egy alkalommal – másodéves voltam – nagy megtiszteltetés ért. Dudich Endre, a Pázmány Péter Egyetem tanára, aki azelőtt a Múzeumban is dolgozott, volt kollegáit felkeresve engem is ott talált. Megkérdezte: „Kolléga úr, volna-e kedve nálam elkészíteni a doktori disszertációját?” Kaptam az alkalmon. Nemsokára kijelölte számomra a kürtősdarazsakról szóló témát, aminek elkészítése után, a szakvizsgáim letételét követő napon, 1937 júniusában már ledoktoráltam. Még abban az évben, szeptember 1-jén, Pongrácz Sándor főigazgató próbaszolgálatos tisztviselőjelöltként felvett a Múzeum Hymenoptera-gyűjteményébe. Egyesztendei tevékenységem megfelelő lehetett, mert előléptettek önkéntes munkaerővé. Hasonló beosztásban többen is dolgoztunk a Múzeumban az első Dudich-tanítványok közül. Ötvenpengős ösztöndíjunkból éppen csak meg tudtunk élni. Három év multával azonban szerettem volna tudni, mikor neveznek ki múzeumi segédőrré. Éhik Gyula, az Állattár igazgatója alaposan szétoszlatta a reménységem: „Kedves öcsém, meg kell várni, amíg egy múzeumi állás megürül, például meghal közülünk valaki.” 1940 telén a válasz sajnos nem volt szokatlan.
– Nagyon szeretem az állatokat, legyen az macska, kutya, madár vagy ló. De hogyan lehet szeretni és egy emberöltőn át kíváncsian fürkészni, kutatni a darazsak, méhek, hangyák, életét?
– Gyermekkoromban, alig tízévesen szerettem bele ezekbe a rovarokba, amikor édesapám, aki rovarász volt, s abban az időben Kiskunfélegyházán a tanítóképző tanára, magával vitt a Tőserdőbe, a kanyargós Tisza Alpár melletti ősi füzesébe. Az alkonyi pislákoló lámpafényben daliás cincérek és színpompás lepkék kavarogtak. Nem győztem begyűjteni a legszebb példányokat. No, és ott volt édesapám, aki kezdeti nehézségeimen sokszor átsegített, publikációiból, értékes rovargyűjteményéből rengeteget tanultam.
A hártyásszárnyúak életmódja, viselkedése összehasonlíthatatlanul változatosabb a többi rovarénál. Számomra, aki a gyűjtemények gombostűerdeje mellett általában az egyes fajok viselkedését is figyelemmel kísértem, ez volt a legszebb és legtöbb újdonságot, felfedezni valót ígérő rovarcsoport. Meghatározásuk általában nehezebb, mint a gyakori bogaraké vagy lepkéké. S bár hazánkban fajszámuk a legnagyobb, e csoporttal aránytalanul kevesen foglalkoztak, emiatt külföldön is alig van róluk összefoglaló határozókönyv és katalógus. Megfigyeléseim igazolására, ismertetésére a fényképezés bizonyult a legjobbnak.
– A Múzeum nagy egyéniségei közül kik voltak hatással önre?
Mindenekelőtt Dudich Endre. Minthogy a disszertációm témáját is ő adta, az elődök életrajzát, és a hártyásszárnyúak gyűjteményének többmilliós példányú anyagát fokozatosan megismertem, eszembe sem jutott, hogy más gyűjteményre gondoljak. Pedig ott volt a legnagyobb anyag, a bogárgyűjtemény és vezetője Csiki Ernő, meg Horváth Géza és még több híres kutató.
Az 1870-es években a Magyar Nemzeti Múzeum Állattára egyet jelentett Frivaldszky Jánossal és Mocsáry Sándorral. Frivaldszky János volt az Állattár igazgató-őre, Mocsáry Sándor, pedig őrsegéde. A Hymenoptera-gyűjteményt Mocsáry hozta létre. Negyvenéves termékeny munkássága során óriási, egyes részeiben pedig páratlan és világhírű gyűjteményt teremtett. Mocsáryról mesélték a következő történetet. Ahhoz, hogy Mocsáry kézi nagyítójával, a koddingtonnal a szivárvány fényeiben sziporkázó fémdarazsait kedvező megvilágításban tanulmányozhassa, dolgozóasztalát különös módon rendezte be. A munkához szükséges könyveit az asztal három szegélyén úgy állította sorba, hogy közöttük egy helyen pár arasznyi rést hagyott. Az így beáramló fénynyalábban, a legfeljebb 10-15 mm-s apró fémdarazsait megadott időben, azonos fényviszonyok között vizsgálhatta. Az egyik nap reggelén azonban Mocsáry döbbenten látta, hogy asztalát is „kitakarították”. Tőle szokatlanul heves kirohanással tiltotta meg a hivatalsegédnek, hogy ezentúl asztalához nyúljon, s beállított elrendezését megváltoztassa. A mai halogén-, körfénylámpák világában csak elismeréssel gondolhatunk elődeink teljesítményeire.
Mocsáry utóda Szabó-Patay József lett, s közben Biró Lajos is a gyűjteményben dolgozott. Biró Lajos Új-Guineában végzett kutatásainak anyagából még napjainkban is írnak le új fajokat. Mocsárynál, Birónál, e két kiemelkedő magyar hymenopterológusnál nagyobb példaképem nem is lehetett. Személyes múzeumi használati tárgyaik, eszközeik között élni, melyek ott voltak a szobámban, igen lelkesítő volt.
– A különlegesebb fajok lelőhelyeit a rovarászok valóban titkolták egymás előtt?
– Még a századforduló elején is az volt a szokás, hogy a gyűjtők nagy része a rovarok alá a lelőhelycédula helyett csak egy számot tett. Naplójukban, vagy külön lapokon sorolták fel a begyűjtött példány feltételezett nevét és a gyűjtés adatait. A ritkább, értékesebb fajok lelőhelyeit sokáig titokban tartották, nehogy azt rivális társaik megtalálják. Múzeumi pályafutásom során a még meglevő listák alapján számos ilyen számcédulát cseréltünk ki a valódi adatokkal. A múzeumi anyag feldolgozása során találkoztam egy különös lelőhellyel: Küküllőszög, Csiki. Ilyen települést viszont egyetlen helységnévtárban sem találtam. Amikor megkérdeztem Csiki Ernőt, hol van ez a hely, kijelentette: „Tudja öcsém, ahol a Kis-Küküllő és a Nagy-Küküllő összefolyik, ott, azon a háromszög alakú területen gyűjtöttem azt a ritka példányt.” Hasonló talány volt a Biró Lajos elnevezte Tudós-domb (Vác mellett), vagy a Sajó Károly megjelölte Nyáras (Őrszentmiklós, ma Szigetszentmiklós határában), ezeket a rejtelmes helyeket személyes közlés alapján tisztáztunk. A trianoni diktátum után a lelőhelyek megváltozott neveit felvidéki, ukrán, erdélyi és bácskai szakemberek közreműködésével állítottuk össze.
Válogatás a gombostűerdőben (1960)
– Amikor a Múzeumba került, a fő feladat még a gyűjtés és meghatározás volt. Ön tovább lépett ennél, a rovarok életét is megfigyelte. Élményeiből azután számos népszerűsítő írás született.
– A rovarok, így a hártyásszárnyúak különleges életét a szakembereken kívül alig ismeri más, pedig a környezetünkben, túlnyomóan rejtetten mintegy negyvenötezer rovar él. Ezek csaknem 95 százalékát sokan kártékony „féregnek”, jó ha „bogárnak” nevezik, sokukat sajnos el is pusztítják. Pedig legtöbbjük hasznos élőlény; nektárt gyűjtenek, beporozzák a növényeket, vagy a kártevő rovarokban élősködnek, ezzel gátolják meg a túlszaporodásukat, tehát nélkülözhetetlen részei a természetnek. Tevékenységüket ezért kell bemutatni az embereknek.
A muzeológus számára a „holt” anyag meghatározásán, feldolgozásán túl a rovarok magányos és társas életének feltárása is sokszor hoz tudományos felfedezést. Például a rovarok viselkedésének megfigyelése során vetődött fel bennem, hogyan alakulhatott ki az egyszerű magányos életből a csoportos, az egy éven át társas-, és az úgynevezett rovartársadalomban élő termeszek, hangyák és háziméh több éven át tartó élete. Rádöbbentem, hogy e fejlődésnek egyes stádiumai, állomásai még hazánkban is megfigyelhetők, tanulmányozhatók, sőt több finomabb részletét már le is írták. A magányosan élő rovar magára hagyja a petéiből származó utódot, fejlődésüket nem követi. Ilyen például a petéit a folyó áramló vizébe ejtő tiszavirág. A csoportos életmód egyszerűbb formája az, amikor az azonos fajú egyedek, például a bányászméhek, a fadongók, a kürtősdarazsak egy része alkalmas fészkelőhelyet találva tömegesen, úgynevezett aggregációkban él. A nőstények egymástól függetlenül készítik ivadékbölcsőiket, a rájuk leselkedő veszélyt közösen próbálják elhárítani. Néhány hernyóölő és csőrösdarázs azonban a kettő közötti új, átmeneti állapotot képviseli. A nőstény három-négy ivadékbölcsőt is készít, és azokat gondozza is. Reggelenként mindegyiket meglátogatja. Ha lárvája még nem bújt ki a petéből, aznap oda már nem tér vissza. Amikor a lárva már az első megbénított ivadéktáplálékot eszi, akkor oda aznap még egy-két hernyót hord. Az olyan fészekbe pedig, ahol a darázs lárvája már elért egy bizonyos nagyságot, a bölcsőbe további öt-hat hernyót cipel. Látogatásai után a bejáratot gondosan elzárja. Mivel a bölcsőhöz vezető járat az elején függőleges, azt nem szórja tele homokkal, hanem olyan törmeléket, csigahéját keres, amely alig nagyobb, mint a függőleges akna nyílása. Azt a rágói közé fogja, majd a bejárat nyílásába helyezi, de a talaj szintjénél kissé mélyebbre nyomja. Erre még kisebb köveket, kavicsokat, törmeléket, homokot szór, közben azt a homlokával többször ledöngöli, amíg a bejárat felszíne egyenlő nem lesz a talaj szintjével. Amikor újra bemegy, a törmeléket szétszórja, az elzáró nagyobb tárgyakat azonban gondosan a bejárat közelébe helyezi, mert arra a következő bezáráskor még szüksége lesz. A hernyóölő tehát emlékezetében tárolja, hogy a nap folyamán melyik bölcsőbe még hány táplálékhernyót kell szállítania. Számolni azonban nem tud, mert azt is megfigyelték, ha a bevitt hernyókat a kutató eltávolítja, azokat a darázs hosszú időn át ismételten pótolja.
Pályafutásom során talán a legizgalmasabb a smaragd fémdarázs életének megfigyelése volt, nemcsak érdekessége, hanem ritkasága miatt is, hazánkban ugyanis már hatvan éve nem láttak ilyen darazsat.
Egy forró nyári nap délutánján, kánikulában, sok ki- és berepülő kürtősdarázs megfigyelése közben, ismeretlen zsongó hang ütötte meg fülemet. Imbolygó, kanyargó repüléssel mint egy drágakő körözött a löszfal előtt egy óriási fémdarázs, majd egymás után két lopódarázs sárfészkére is leszállt. Annál időzött, amelyet a lopódarázs építője már befejezett és sárréteggel is beborított. Azt tapogatta, szimatolta, van-e benne fejlődő lopódarázslárva. Aztán a sárfészek kőkemény felületére szájszervéből nedvet fecskendezett, hiszen az előbb még világos felület mind jobban elsötétedett. Kis idő múlva hirtelen megfordult, és erős fogazatú potrohvégével az átnedvesített részt nyomkodni kezdte. Majd ismét megperdült, újabb cseppekkel puhította a sárfészek falát, és potrohvégét megint a sárba nyomta. Kiderült, hogy a sárfészket nem potrohvégének kemény „fogaival” akarta betörni, hanem a potrohvégből teleszkópszerűen kitolható tojócsövével. Az ide-oda ugrálás hat percen át ismétlődött. A fészek fala végül átpuhult, mert a nedves felületen potrohvégével hosszabban időzött, majd tojócsövét hirtelen kihúzta és csápjait, lábait alaposan tisztogatni kezdte. Közben a felpuhított rész szemlátomást világosodott, pár perc multán ismét keménnyé szilárdult. A darazsat hagytam elszállni, hiszen a Múzeumban Badacsonyból már volt belőle pár példány. Hadd keressen fel minél több lopódarázsfészket. Így talán biztosabban fennmaradhat ez a mára már csaknem kipusztult pompás fémdarázs.
Vaddisznók téli tájban. Az egyik legéletszerűbb dioráma
a Magyarország állatvilága című kiállításból (1966)
A múzeumi kutatóknak a tudományos munka, a muzeológusi feladatok mellett szaktudományuk népszerűsítése is a feladata. Szabó-Patay József, minthogy a múzeumban az akkori hivatalos idő kilenctől egy óráig tartott, délutánjait ismeretterjesztésre fordította. A Magyar Természettudományi Társulat másodtitkára és a Természettudományi Közlöny szerkesztője volt. Húsz éven át kitűnő kritikai érzékkel párosult szakmai felkészültséggel végezte szerkesztői munkáját. Első ismeretterjesztő cikkeim is Szabó-Patay József buzdítására, segítő kritikájával jelentek meg a fürkészek, darazsak és a méhek életéről a Természettudományi Közlönyben, a negyvenes évek elején.
– Több tudományos ismeretterjesztő könyvet is írt, ezek közül talán a legismertebb a Kis állathatározó.
– Az 1950-ben megjelent első magyar nyelvű Állathatározó című kiadvány Közép-Európa nagy részének leggyakoribb állatait mutatja be, ami az igényesek számára is jó áttekintést nyújt. Kétkötetes terjedelme miatt azonban bonyolult a használata, ami a kezdők lelkesedését próbára is tette, és terepre sem vihető. Szükségessé vált ezért egy praktikusabb kiadvány elkészítése. Így született meg 1977-ben a Kis állathatározó, amely állatvilágunk egy részét határozókulcsokkal, a szakkifejezéseket ismertető vázlatrajzokkal, és a felismerést, azonosítást elősegítő fotókkal mutatja be. A könyv sikerét bizonyítja, hogy még az évben újranyomták, s a 250 000 példányt hónapok alatt felvásárolták. De említhetném a Rovarok közelről, a Képes állatvilág, a Legyek, hangyák, méhek, darazsak, továbbá a több száz fényképpel bemutatott Rovarbölcsők,Rovarkalauz, Rovarvilág című könyveket is. Legújabb büszkeségem a rövidesen megjelenő, s a 860 képpel bemutatott leggyakoribb rovarfajokat ismertető CD.
– A Múzeumban kiállított tárgyakat sokáig csak üvegszekrényben láthatta a közönség. Óriási előrelépés volt ezért a diorámák megjelenése.
– 1950-ben áthelyeztek a Múzeumok és Műemlékek Országos Központjába két évre, ahol a legfontosabb munkám a vidéki múzeumok természettudományi kiállításainak megszervezése volt. A legtöbb múzeumban addig csak néprajzi vagy régészeti, képzőművészeti kiállítások voltak. A hagyományos természettudományos kiállítások tárgyai, a madarak, a halak, az emlősállatok üvegszekrényekben sorakoztak. Olykor néhány doboz bogár-, lepke- stb. anyag is volt a falon függő dobozokban. Az intézményben célunk az volt, hogy a növényeket és az állatokat az élő természetben szemléltessük. Ezekhez hatalmas diorámákat, erdőt-mezőt stb. állítottunk össze. A kisebb tárgyakat, sok rovart gazdag, korszerű fényképanyag mutatta be. A látogató így szinte kinn a „természetben” élvezhette az élővilágot. A Természettudományi Múzeum szakembereinek forgatókönyvei alapján és a Múzeumok és Műemlékek Országos Központjának kiállításrendezési csoportjával Budapesten, Győrött, Debrecenben, Székesfehérváron, Szombathelyen, Baján, Tihanyban, Gyöngyösön, Balatonfüreden és Szegeden sikerült modern kiállításokat elkészíteni. Ezeket éveken át igen sokan sikerrel látogatták.
– Ön szerint mi a feladata a ma természettudományi múzeumainak? Milyen üzenetet kell hordozniuk a fiatalság számára?
– A mi muzeológusainknak ma is kötelező a hármas alapfeladat: az anyaggyűjtés és -megőrzés a tudományos feldolgozás, valamint eredmények közkinccsé tétele. A fiatalsággal nem elég csak megismertetni az élővilágot, ki kell egészíteni azt a környezetvédelem, a természet értékeink, elsősorban a tipikus magyar élőhelyek védelmének szükségességével. Tevékenységük minden részletében az etikai szabályoknak, azok betartásának, és az objektív szemléletnek kell érvényesülnie. Tudatosítani kell azt a szemléletet, hogy a természet egyetlen részletébe sem szabad csupán emberi érdekekből beavatkozni. Az állatvilágban kialakult tápláléklánc körforgalmát nem szabad megszakítani, a legkisebb láncszem elpusztítása is végzetes következményekkel járhat. Mindenkinek tudnia kell, ahogy virág nélkül nincs gyümölcs, úgy a rovarvilág közreműködése, tevékenysége nélkül az ember sem létezhet.
Kapitány Katalin
| Természet Világa,
2002. különszám |
A természet múzeuma
http://www.chemonet.hu/TermVil/ http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/ |
Vissza a tartalomjegyzékhez