I. rész

Régi adósságom törlesztése ez a beszélgetés. Csaknem tizennégy évet vártam a közreadásával. Az elmúlt hónapokban azonban már egyre jobban nyomasztott az el nem végzett feladat. Végső elhatározásra múlt év karácsonyán jutottam, amikor a Kelenföldi Evangélikus Templom altemplomában megígértem neki, hogy nem várok tovább. Ott nyugszik örök álomba merülve, urnáját fedő márványtáblán a felirat: Cornides István (1920-1999). Nagy pedagógus, jó kutató, de legfőképpen egyenes gerincű és jellemű, igaz ember volt. A végletekig szókimondó. 1993 nyarán heteken át újra és újra találkoztunk, beszélgetésünket sok-sok órányi szalagra rögzítettem. Ennek egy töredéke a most és a következő számban közreadott írás. Abban az évben született, amikor a magyar békedelegáció aláírta a trianoni békeszerződést. A Felvidék viszszacsatolásának évében érettségizett az észak-komáromi bencés gimnáziumban, az Eötvös Collegium tagja lett és a Pázmány Péter Tudományegyetem matematika-fizika szakos hallgatója. A későbbi Nobel-díjas, Békésy György díjtalan tanársegéde volt az egyetem Gyakorlati Fizikai Intézetében. 1944 októberében katonai behívó, majd angol hadifogság, onnan menekülés haza, vissza az egyetemre. A tanszék újjáépítésének alapembere, közben egyre jobban szenved az ötvenes évek egyetemének politikai légkörétől. 

Elérkezik 1956 októbere. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Természettudományi Karán a Forradalmi Bizottság elnökévé választják. Első beszélgetésünk életének ezen fordulópontjához kötődik. 

Már a találkozásunk első percében leszögezte: "Nézd, én a nálad fiatalabb tanítványaimmal is tegező viszonyban vagyok, te is nyugodtan tegezzél. Könnyebb lesz így beszélgetnünk." Talán a lényéből sugárzó emberi közvetlenség tette, hogy ezt az ajándékot nyugodtan elfogadtam. 

- Professzor úr, 1957 januárjában az Eötvös Loránd Tudományegyetem Gyakorlati Fizika Tanszékének tanszékvezető-helyettese, egyetemi docense, és az újjáalakuló egyetemi sportklub, a BEAC elnöke voltál. Január 31-én azonban érted is eljött a „nagy fekete autó”. Váratlanul ért a letartóztatásod? 

- Nem, már vártam őket. 

- Honnan tudtad, hogy jönnek?

- A régi lakásunknál, a Columbus utcában kerestek, ahol egy minket ismerő műegyetemista fiú lakott. Látta és hallotta a pufajkásokat, akik a géppisztolyukat sem igen rejtették el. Az egyetemista a kijárási tilalom ellenére éjszaka több kilométertfutva jött hozzánk az Örs vezér tér melletti lakásunkhoz, hogy ezt elmondja nekem. 

- Nem gondoltál arra, hogy menekülnöd kellene?

- Nem. Az azonban eszembe jutott, hogy nálam van néhány olyan papírlap, ami nem lenne jó, ha a kezükbe kerülne. 

- Mik voltak ezek?

- Aznap gyűjtést szerveztem az Írószövetség letartóztatott tagjai családjainak. Nálam volt a lista, felsorolva a nevek, és az, ki mennyit adott. A pénzt szerencsére elzártam az egyetemen. Feleségemmel gyorsan összetéptük a papírlapokat, aztán folyamatosan leengedtük a vécén. Mintha harangoztunk volna, csak húztuk, húztuk lefelé. 

- Aztán megérkeztek. 

- Becsöngettek a házmesterhez, kérdezték, itthon vagyok-e. Az igent mondott és rögtön vezette is őket hozzánk. Csörtetve feljöttek és elkezdték verni az ajtómat. 

- Kiszóltál, hogy ki az? 

- Dehogy. Kinyitottam az ajtót, és kiléptem. - Menjen be! - kiáltottak rám és belöktek a nagyszobába. Kétszobás lakásunk volt, de kis vaskályhánkkal csak az egyiket fűtöttük. Mindhárman ott aludtunk, a feleségem a kislányommal együtt a nagyobb ágyban. Engem a sarokba parancsoltak. Ott álltam hálóingben, feleségemet a szoba túlsó felében leültették. Közölték, hogy házkutatási parancsuk van, majd módszeresen elkezdték föltúrni a lakást, mindent szétdobáltak. 

- Meddig tartott?

- Nem tudom. Fél óráig? Ötven percig? Nem érzékeltem akkor az idő múlását. Közben fölébredt a gyerek, elkezdett hangosan sírni. Valamelyikük odaszólt a feleségemnek: "Hallgattassa el!" A kislányunk négyéves volt, s az egészben engem az ő évekkel későbbi reakciója döbbentett meg. Jóeszű, érdeklődő gyerekként megtetszettek neki a bélyegek, elkezdte gyűjteni azokat. Bátorítottuk is erre, beszélgettünk róla, hogy ebből mennyit tanulhat. Az innen-onnan kapott leveleimről levágott bélyegeket mindig hazavittem neki. Emlékszem, kaptam a Szovjetunióból is levelet, vittem neki haza a róla leszedett bélyeget. Amikor oda akartam adni, nagy, szomorú szemekkel közölte velem: "Orosz bélyegeket nem gyűjtök.” Feleségemmel döbbenten néztünk össze. Hiszen mi soha nem beszéltünk neki a családunk megpróbáltatásairól, amikor börtönben voltam, akkor is úgy tudta, hogy vidéken dolgozom. Vajon miben gyökerezett az idegenkedése?

- A gyermeki lélek érzékeny műszer. A szülők szorongásait is megőrzi. Tehát börtönbe kerültél. Hová vittek?

- A Fő utcai műintézetbe. Rögtön kihallgattak, reggel fél nyolcig vallattak. Két smasszer állt a hátam mögött, szemben a kihallgató tiszt. 

- Kiderült, hogy mivel vádolnak? 

- Azzal, hogy én vagyok az ellenforradalom újrakezdését szorgalmazó mozgalom fegyveres csoportjának parancsnoka. Azt válaszoltam: - Nézzék, megtiszteltetésnek tartom, hogy ilyen tehetséget néznek ki belőlem, de ez nem igaz. A legmagasabb sarzsi, amit katonaként a hadseregben elértem, az a karpaszományos közhonvéd volt. - Az nem lehet, maga egyetemet végzett, tisztnek kellett lennie! - vágta szemembe a kihallgatóm. - Valóban így kellett volna lennie, el is végeztem a hadapród iskolát, de az már 1944 november elejére esett, amikor Szálasira kellett volna felesküdnünk. Ezt pedig megtagadtam. Így sosem lettem tiszt. - Na ne mondja, ezt nekem nem adja be - gúnyolódott az emberem. Akkor elmondtam neki, hogy amikor eskütételre kivezényelték a századunkat és valaki előolvasta a szöveget, akkor a száznegyven ember közül nem hallatszott, hogy én nem esküszöm. Úgy gondoltam, megúszom ennyivel, de nem. Írásban is kiosztották az eskü 
szövegét, alá kellett írnunk. Nem írtam alá. Megkérdezték, miért nem."Mert nem értek vele egyet, nem fér össze a mentalitásommal" - mondtam. A századosunk elkezdett ordítani velem: "Mit képzel maga! Tudja, mi jár ezért?" - Nem tudom, de akkor sem értek vele egyet. Szerencsémre a százados egy bezupált tanító volt, megelégedett azzal, hogy jó lemarházott: - Te marha, mit gondolsz, lesz ennek a papírnak valami jelentősége három hónap múlva? Már régen egy latrinában fog rohadni - vetette még oda némileg megenyhülve. Ezek után megértheti, mennyire meglep, hogy katonai parancsnoknak hisznek, mondtam a vallatómnak. 

- Ha ezt a parancsnokságot valamilyen módon sikerült volna rád bizonyítani, az biztosan kötél általi halált jelentett volna. Professzor úr, Pista bátyám, ugorjunk most vissza kicsit az időben, hogy megérthessük, miért kerültél ilyen helyzetbe, miként jutottál el életed nagy fordulópontjához... 

- ...nagy töréséhez.

- Jó, nevezzük így, bár volt, amit nem tudtak megtörni benned. Függesszük fel kis időre a börtönt. Nézzük a közvetlen előzményeket: téged 1956 október végén megválasztottak az Eötvös Loránd Tudományegyetem Természettudományi Karán a forradalmi bizottság elnökének. Egy volt Eötvös-kollégiumi „családtagod” ezt így kommentálta: „Pistának az lett a veszte, hogy túl népszerű ember volt”. Hogyan választottak meg? 

- Furcsa, hogy engem választottak a forradalmi bizottság elnökének, hiszen én egyetlen forradalom előtti gyűlésen sem vettem részt. Pedig a szókimondásomat és a korábbi kiállásaimat ismerők közül senki sem csodálkozott volna, ha részt veszek ebben a forradalmaskodásban. Nem mentem el a Petőfi Kör egyetlen vitaestjére sem, melyet a bölcsészkari fiatal kommunista értelmiségiek és az általuk meghívott, többnyire ugyancsak kommunista írók kezdeményeztek. Fizikus vagyok, és meglehet, ma már ez rosszul hangzik, de nekem kicsit sok volt az efféle humán handabandázás. Zavart az is, hogy túl sok volt közöttük az olyan ember, akiről a szlovákok azt mondják, átkabátosítja magát, magyarul köpönyegforgató. Akik megérezve a változás szelét fordítanak addigi elveiken, csak hogy megőrizhessék korábbi kivételezett pozícióikat. Ilyen volt a Sztálin-díjas nagy írónk, Aczél Tamás, aki aztán hangos forradalmár lett. Maradt is talán... Mindez távol állt a habitusomtól, de visszatartott a hangnemük is, melyben kevés volt a komoly, csendes szó, a racionalitás és túl sok a nagyhangú hazardírozás. Gimnazista koromig kisebbségként éltem Csehszlovákiában. Minket szüleink és tanáraink, már gyermekkorunktól felnőttként kezelve, megtanítottak lehetőségeink korlátaira, a becsületre és a józanságra. 

- Tehát nem a félelem tartott vissza, ami nem is illene hozzád, hiszen tanítványaid egyöntetűen vagány emberként jellemeztek. 

- Az élethez kell némi vagányság, e nélkül nem úszhattam volna meg a háborút sem. A keleti fronton, Kárpátalján olyan védősávban voltam, ahol az ember élete függött attól, mit csinál, mit vállal, s mit nem. A háború végén pedig az angol hadifogságból sem vezethettem volna haza katonatársaimat szinte egész Európán át, ha nincs bennem vagányság és felelősségérzet. A háború után, amikor nem kaphattam útlevelet, gyakran átszöktem Csehszlovákiába nagyapámhoz, Szepességbe. Komáromnál meglestem, mikor húzódnak be a fináncok és a katonák, akkor átúsztam a Dunát. Volt olyan eset is, hogy csónakot szereztem és áteveztem, majd fölmentem nagyapámhoz Késmárkra. Ez nem volt gond számomra. Ugyanakkor hegyivadászként jól tudtam, mit jelent egy hadseregnek átjönni a Kárpátokon, ezért sem hittem annak realitásában, hogy a Szovjetunió kiadja kezéből Magyarországot. Megvallom, 1956 októberében ezért sem bíztam abban, hogy a mi forradalmunk győzelemre vezethet. Ez azonban távolról sem jelenti azt, hogy akik a forradalomban kimentek az utcára, fegyverrel a kezükben harcoltak, felelősséget vállaltak, többségükben ne lettek volna hősök. Mert aki a halált is vállalja egy szebb és igazabb jövőért, azt hősnek tartom. 

- A részletekre lennék kíváncsi. Hogyan élted meg ezeket a kritikus napokat? 

- Szeptember végétől több, mint három hétig Prágában dolgoztam, a Károly Egyetemhez tartozó egyik intézetben. Október 22-én érkeztem haza, feleségem már azzal fogadott, hogy valami van a levegőben. Másnap, amikor bementem az Eötvös Loránd Tudományegyetemre, kiderült, hogy elmaradnak az órák, mert nagygyűlés lesz a Gólyavárban. 

- Gondolom, megtelt a Gólyavár nagy előadóterme.

- Tömve volt. Diákok, oktatók, nagy nyüzsgés, lárma, zsibongás... Emlékszem a jelenetre, amint Szamosi Géza¹, a kari fő pártember szaladgál a padsorok között és vezényel, hogy megyünk tüntetni a szélsőséges sztálinisták ellen, akik elrontják a kommunizmus tiszta eszméit. Nem velük mentem, hanem találkoztam vegyész barátaimmal, akikkel ott voltam a Bem-szobornál, a Kossuth téren, meghallgattuk Nagy Imre beszédét, azután hazaindultam. Akkor már hallottam a lövöldözést a Rádió környékén. Másnap sem voltak előadások az egyetemen, a tanszékeken összegyűltek az emberek, arról beszéltek, mit kellene tennünk. Engem a Trefort-kertben elkapott egy nagyobb csapat, zömében fiatal oktatók, s azt mondták: "Azt szeretnénk, ha te lennél a forradalmi bizottság elnöke itt a karon". Azután behívtak az A épület egyik előadótermébe a megbeszélésükre, melyen a Gólyavárba összehívott kari gyűlés előkészítése folyt. Tovább győzködtek, hogy nekem ezt vállalnom kell, mert egyenes embernek tartanak, az egyetemistákkal is jó a kapcsolatom. Az egyetemünkön, főleg a jogászoknál és a bölcsészeknél, akkor már kezdtek elszabadulni az indulatok: a kommunista professzorokat ki kell pofozni a tanszékekről, kitiltani az egyetemről. Láttam, ezek a fiúk józanul gondolkoznak, egyikük sem szerette volna, hogy a mi karunkon ilyen megszégyenítések történjenek. Azzal érveltek, a fiatalok hallgatnak rám, meg tudom fékezni a forrófejűeket, rám biztosan nem mondhatja senki, hogy az előző rendszert védem. Kérdezték, kiket szeretnék magam mellé venni. Végül, kérésükre, elvállaltam a jelölésemet és megneveztem néhány fiatal oktatót, hallgatóim közül is említettem egy-két nevet.

Úgy gondoltam, az összejövetelen alkalmam lesz kifejteni a nézetemet, hogy nekünk itt az egyetemen nem országos hatókörű politikai cselekvéseket kell szerveznünk, mi az értelmiség legfelsőbb rétegét képviseljük, legfeljebb morális állásfoglalásokat tehetünk. Közbevetve megemlítem, hogy nagyon jó kapcsolatom volt azzal a magyar íróval, akit a század legnagyobb szellemének tartok, íróként és emberként is felnéztem rá. Volt közöttünk vagy húsz év, gondolkodásunkban mégis több rokon vonást véltem felfedezni, ezért is vonzott az ő magatartásformája. 

- Kiről van szó? 

- Tippelhetsz. 

- Németh Lászlóról?

- Igen, róla. Nem szeretett nyilvánosan szerepelni, különböző önvallomásaiban megírta, hogy sohasem akart vezér lenni, kardot rántani, élre állni, legfeljebb csak tanácsokat adott.

- A Gólyavárban, a tömeg előtt sikerült vázolnod elképzeléseidet? 

- Röviden elemeztem a helyzetünket, elmondtam, számunkra nagyon fontos, hogy az egyetemünkön minél előbb meginduljon az oktatás. Mi ne akarjunk nagypolitikát csinálni, nekünk az egyetemünkre kell vigyáznunk, annak épületeire, laborjaink felszerelésére, hogy a jövőt építő munkánk minden fontos kelléke megmaradjon. Ezért mindenkit arra kértem, ne ragadtassa magát semmiféle oktalan és értelmetlen cselekedetre. 

- Intelmeid miként hatottak? Milyen hozzászólások voltak?

- Több felszólalás is elhangzott. Egy matematikus docens, akinek pártbeli szerepe közismert volt, úgy kezdte a hozzászólását, hogy most, amikor végre felragyogott az igazság és a szabadság napja... Elképedve néztünk össze: pont ő mondja? A hallgatók közül egy fiú elkezdett lázongani, hogyan kerülhetett a forradalmi bizottságba az az évfolyamtársa, aki a kommunista párt tagja volt. Ez igaz, válaszoltam neki, de miután maga az elmúlt félévben a moszkvai egyetemen tanult, nem tudhatja, hogy ez a fiatalember mennyire pozitívan tevékenykedett a hallgatók között. Én azonban tudom, bizonyíthatom. Ezeket a hangokat könnyen lecsillapítottam. A zűrzavart inkább egy oktatói csoport keltette, mely harminc év körüli fiatal titánokból állt. ők messzebbre akartak menni, az úgynevezett győri program mellett érveltek, hogy nekünk igenis politikai szerepet kell vállalnunk, részt kell vennünk a forradalom kiteljesítésében, győzelemre vitelében, meg kell tisztítani az egyetemet a kommunizmust kiszolgáló elemektől. Már előzőleg is jöttek konkrét javaslatokkal, hogy az oktatók közül kiket kellene eltávolítani az egyetemről.

- Mondanál néhány nevet?

- Például a követeléseik között szerepelt Vadász Elemér² kirúgatása. Ezen nagyon elcsodálkoztam. Vadász Elemér geológus professzor a kommunista párt tagja volt, még a Tanácsköztársaság idejéből, de jó geológus, kiváló szakember, aki felemelte a szavát, ha igazságtalanságot észlelt a környezetében. Szerették volna kidobni az egyetemről Mődlinger Gusztávot³, Soó Rezsőt⁴ - végképp nem értem, hogy miért. Azután Kárteszi Ferencet⁵, aki tényleg kommunista párti dékán volt és Surányi Jánost⁶. Sorolhatnám a neveket, de nem érdemes. 

- Mit mondtál a megtorlást követelőknek? 

- Azt, hogy ilyen felizgatott, a sérelmek megtorlásához kedvet érző hangulatban nem szabad döntenünk. Higgadtan kell megvizsgálnunk a konkrét panaszokat. Ezért azután mindenkit arra kérek, ne hangozzanak el a továbbiakban olyan felszólalások, hogy ezt vagy azt a professzort, oktatót rúgjuk ki, szégyenítsük meg. Akinek kifogása van, vegyen elő egy A/4-es papírlapot, írja rá, hogy ki ellen van panasza, az mit, mikor tett helytelenül. Adja meg a pontos adatokat és írja alá a nevét. A két dékán, az Életés Földtudományi és a Matematikai-Fizikai-Kémiai Karok vezetői megígérték, hogy november 4-re összehívják a kari ülést. Ott már szabályos eljárással, a védekezés jogát is megadva, reményeim szerint egy nyugodtabb Budapesten lehet majd döntést hozni. Akik viszont úgy érzik, hogy korábbi cselekedeteik sértették az egyetem, az ifjúság érdekét, akik másoknak hátrányt és nehézséget okoztak, azoknak is szeretnék valamit mondani. Ne féljenek semmiféle megtorlástól. Szabályszerű fegyelmi eljárás keretében védekezhetnek majd, még ha bűnt követtek is el. De nagyon kérem, ne foglalják el itt az első sorokat! Nem politikai, csupán praktikus, esztétikai okból kérem ezt önöktől. Ezeket a mondataimat azután még évekig emlegették. Az újraéledt kommunista párt pedig nagyon megharagudott rám ezért a morális intelemért. 

- Azért ez nem meglepő. Minden nagyobb fordulatnál megfigyelhető, hogy vannak emberek, akik mindent megtesznek azért, hogy továbbra is az első sorokban maradjanak.

- Ez igaz. Megszokták már a jólétet, megszokták a hatalmat.

- Azt még nem mondtad el, hogyan sikerült lecsillapítanod a forradalmi tűzben égő fiatal oktatókat.

- Kitűnőnek tartott fiatal tudósemberek voltak, a győri programot harsogták, s azt, hogy nekem nincs igazam, mert igenis politizálnunk kell. Az egyik fizikus, harminc éves sem lehetett, szembeállt velem, verte az asztalt. A társa pedig a forradalom elárulásáról beszélt. A megdöbbentő az egészben az volt, hogy ezek a legények Novobátzky Károly⁷ akadémikus emberei voltak. Novobátzky is ott ült, mint rendes párttag eljött minden közös rendezvényre. Nem tudta, hogy mi lesz, védeni kell-e majd a szocializmust vagy ostorozni a hibáit. Erre nem volt felkészülve. Hetvenedik évében járt már, neki a nővérei és a kutyája számítottak, meg egy-két kedvenc tanítványa, akikért mindent megtett. Csak egy agglegénynek lehet ilyen elfogult apai szeretete, amivel ő Marx Györgyöt⁸, mint szíve gyermekét kezelte. Közbeszólhatott volna, hogy fiaim, mit ordibáltok, ne beszéljetek már bolondságokat. De nem tette.

- Csak nem azt akarod mondani, hogy Marx György volt a másik forrófejű fiatal?

- De igen. Amikor kikiabálta magát, visszament és leült a professzora mellé. Vagyis eggyel odébb, mert Novobátzky mellett Károlyházy Frici⁹ ült. 

- Fel volt adva a lecke. Mit tettél? 

- Nem jöttem indulatba. Azt mondtam, nézzétek, nekem felesleges bizonygatnom, hogy azt a rendszert, ami ellen a jelen lévő hallgatóink és tanár kollégáim tüntetnek, én mélyen elítélem. Gondolom, az elmúlt években ezt mindenki láthatta, tapasztalhatta. Azért jöttem ide, mert többen arra kértek, hogy ezekben a kritikus napokban a Természettudományi Karon a rendet fenntartó és az egyetemi élet továbbvitelét segítő bizottság vezetője legyek. Átgondoltam feladataimat, voltak elképzeléseim a megvalósításukhoz. Megtettem, amit lehetett, de miután látom, hogy egyesek ilyen hevesen ellenzik a tanácsaimat, ezért magam részéről ezt a kérdést befejezettnek tekintem. Felkérem a jelen lévő legmagasabb rangú egyetemi tisztségviselőt, Lengyel Béla¹⁰ rektorhelyettest, hogy vegye át a helyemet és vezesse tovább a vitát. Kissé meghajoltam, majd tüntető lassúsággal lesétáltam a dobogóról, hátramentem néhány padsornyit, láttam egy üres helyet, leültem és vártam. Lengyel Béla pedig kiment, és a rá oly jellemző úriember modorával így szólt a tömeghez: "Kérem Önöket, térjünk észhez! Gondoljuk meg, Cornides István jót akar! Ahogyan elmondta, ő nyugalmat szeretne, azt, hogy az egyetemi munka tovább menjen, itt ne történjenek atrocitások, melyek miatt később szégyenkeznünk kellene. Értsék ezt meg! Most pedig nyíltan szavazzunk, aki egyetért azzal, hogy Cornides István legyen a forradalmi bizottság elnöke, azokkal a munkatársakkal, akiket megnevezett, az emelje fel a kezét!" Erdőnyi kéz emelkedett a magasba, úgy tíz ember kivételével mindenki rám szavazott. Ma is előttem van Lengyel Béla arca, amint széles mosollyal felém fordul és azt mondja: "Megszavaztunk, kérlek, gyere vissza!"

- Rád szakadt a felelősség, a kritikus időszakban vállalt vezető szerep. De hát nem sok nap jutott nektek. Mit tettél ez időben? 

- Jó kapcsolatban álltam a hallgatókkal, az egyetemi sportklub, a TTK Haladás elnökeként jól ismertem kosarasainkat és futballistáinkat. Úgy 30-40, colos gyereket rögtön beállítottam kapuőrségbe, beosztottam az egyetem területén belüli rendfenntartásra. A kapukat bezártuk, csak a kis személybejárókat hagytuk nyitva, a legényeknek pedig megmondtam, senkit ne engedjenek be, aki nem a karhoz tartozik. Bármiféle rendzavarást észlelnek, azonnal jelentsék nekem. 

- Hol volt a "főhadiszállásotok"? 

- A Gólyavárban volt az irodám, azokban a napokban éjjel-nappal benn voltam az egyetemen. 

- A "hivatalos" egyetemi vezetők hogyan viselték ezt az állapotot? 

- A mai Természettudományi Kar két akkori vezetője, az Élet- és Földtudományi Kar és a Matematikai-Fizikai-Kémiai Kar dékánjai még az ajánlásom idején felkerestek és azt mondták, átadják nekem a hatalmat. - Nekem ne adjatok át hatalmat, erről szó sincs! Megválasztásom esetén inkább segítsetek abban, hogy itt az egyetemen rend és nyugalom legyen! Azután majd a meghívásotokra részt veszek a kari ülésen és képviselem a jogos panasszal élők érdekeit. 

- Kik voltak akkor a dékánok? 

- Az Élet- és Földtudományi Karé Mödlinger Gusztáv, egy csendes tudósember, a másiké Fuchs László¹¹, a szelíd és halkszavú matematikus, akinek a helyettese Lengyel Sándor¹² kémikus, nagy pártember volt, akit én sem szakmailag, sem emberileg nem sokra tartottam. Ő azután átkerült a Központi Kémiai Kutatóintézetbe igazgatóhelyettesnek. 

- Voltak meleg helyzetek a két karon azokban a napokban? 

- Olyan, amit ne tudtunk volna megoldani, nem volt. Egyszer megjelent néhány diák az irodámban, hogy tanár úr, tessék kinyittatni a kaput! - Miért, mit akartok? - kérdeztem. - Hoztunk egy tankot! - magyarázták ragyogó képpel. - Ezt meg hogyan gondoltátok? - Így jobban megvédhetjük az egyetemet, ha szükség lesz rá - büszkélkedtek. - Gyorsan vigyétek el innen, mit gondoltok, ezzel éppen az ellenkezőjét érjük el! - teremtettem le őket. Lógó orral elvonultak. Az egyik éjszaka meg azzal jönnek, hogy a Pannóniába - mi csak így neveztük a Rákóczi út 5. szám alatti épületet - ahol egy leány-diákszállónk volt, befészkelték magukat a felkelők. A legfelső emelet ablakaiba gépfegyvereket állítottak, hogy amikor jönnek az oroszok, onnan lőjék őket. Egyetemünkön az ötvenes években a katonai oktatás keretében katonai tanszék is működött. Solt százados volt a katonai tanszék politikai titkára, vele ez időben állandó kapcsolatban álltam. Szóltam neki, jöjjön, megyünk a Pannóniába. Az éjszaka kellős közepén elkezdtük győzködni a forradalmárokat, hogy gondolják ezt meg. Diákszállónkban több száz lány lakott, akik ottrekedtek, nem mertek hazautazni. Mi lesz itt, ha jönnek a tankok és szétlövik az épületet? A vezetőjük nekem esett: "Ti kezdtétek, egyetemisták, most meg, amikor harcolni kell, be vagytok szarva? Láthatjátok, hogy innen jól tudjuk majd támadni őket!" Mondtam neki, rendben van, a csatát meg kell vívni valahol, de nagyon kérlek benneteket, hogy ezt ne egy leányinternátus tetejéről tegyétek. Végül azért, ha dúlva-fúlva is, de elvonultak. 

Ha valaki keresett, azt az ügyelő fiatalok hozzám kísérték. Horváth Domi és egy másik kosaras gyerek behoztak egy hatvan év körüli nénit, aki a parancsnokkal akart beszélni. Kérdeztem, miben segíthetek. Elkezdte mondani, hogy meg akarták verni az utcán, lezsidózták és most nagyon fél. Mondtam neki, azok biztosan bolondok lehettek, üljön le nálam nyugodtan, látja, itt senki sem akarja bántani. Pihenje ki magát, s ha megnyugodott, adok maga mellé két megtermett fiatalembert, akik majd szépen hazakísérik a lakására. Jó lesz így? - Köszönöm szépen, jó - válaszolta és Domiékra nézett, akik ott álltak, fölénk magasodva. Így ment ez, aki idegen bejött, azt két sportoló gyerek közrefogta és jöttek vele hozzám. Hoztak neves amerikai újságírót és az akkori NSZK parlamentjének egyik vezetőjét is, úgy látszik, kíváncsiak voltak arra, mi történik az egyetemünkön. 

- Hogyan tájékozódtál az egyetemen kívüli történésekről?

- A rádió állandóan szólt az irodámban, és hallgattuk a Szabad Európa Rádiót is. Az egyetem őrzésére alakított kis nemzetőr gárdából az embereim, akik nem voltak szolgálatban, hazamehettek pihenni. Mivel én ezidőben benn aludtam az egyetemen, tőlük tudtam meg, hogyan áll kinn a helyzet, elmesélték, ki mit látott a városban. Az oktatók közül is többen bejöttek az egyetemre, körülnéztek, kíváncsiak voltak, mi van idebenn. November 4-én, hajnalban együtt hallgattuk a fiaimmal az ágyúzást és Nagy Imre beszédét. Pár nap múlva bebizonyosodott, hogy itt már nincs mit tennünk. November 9-én reggel összehívtam a kis csapatomat, megköszöntem nekik, hogy ilyen odaadással őrizték az egyetemüket, és hazaküldtem őket.¹³ 

- Nem vagyok bíró, de az én ítéletem szerint ezért a helytállásért nem börtön, hanem köszönet járt volna.

- Erre most ráhibáztál, mert 1956 decemberében Mődlinger Gusztáv, aki akkor lett az egész kar dékánja, sírós hangon köszönte meg nekem, hogy a Természettudományi Kar mindössze egyetlen ablakbelövéssel vészelte át ezt az időszakot. Az egyetem épületeiben lakó házmesterek, altisztek is elmondták neki, hogyan őriztük az egyetemet. Az Eötvös-épület melletti átjárónál lévő kis lakásban lakott például Baki bácsi, feleségével és két gyerekével.

- Istenem, Baki bácsi! ő még a mi időnkben is valóságos intézmény volt a Főépület II. melletti nagylaborjában.

- Szóval ő mesélte el a dékánnak, hogy a Cornides tanár úr gátolta meg azt is, hogyaz oroszok az egyetemre bejöjjenek és kirabolják az épületet. Éjjel-nappal itt volt... 

- Meggátoltad? 

- Nem volt vészes. Fogtam egy gyereket, aki korábban a Szovjetunióban tanult, matematikus tanársegéd volt nálunk, mondtam neki, jössz velem és tolmácsolsz! Kimentünk az oroszokhoz és lebeszéltük őket erről. 

- Túl egyszerűnek tűnik, de ne firtassuk a részleteket. Gondolom, nem csak az altisztek tanúsíthatták az emberséges kiállásotokat. 

- Igen, a kommunista párt korábbi tagjai közül többen elmondták, hogy tévedtek az emberi megítélésemben. Ridács, a tanulmányi osztály vezetője, aki munkáskáderként került oda, például így csodálkozott: "Ezek itt össze-vissza hazudtak nekem, hogy a Cornides milyen." Vagy Rényi Alfréd és felesége, Kató egy baráti társaságban mentegetőztek, amit azután elmondtak nekem: "Azt hittük, hogy a Cornides egy fasiszta, most pedig kiderült, hogy a legrendesebb ember."

- Pista bátyám, ha szabad így mondanom, 1956 végén nem állt rosszul a szénád, annak ellenére, hogy a forradalmi bizottság elnöke voltál a karon.

- Olyannyira nem, hogy az egyetemen elterjedt annak a híre, hogy a dékán, aki nagyon hálás volt azért, mert sem őt, sem másokat nem engedtem, hogy leköpjék és kilökjék az egyetemről, engem kormánykitüntetésre terjeszt fel. Ez azután mozgósította a karon azt a maroknyi, semmiből nem tanuló csoportot, akiket a személyes féltékenység és az irigység hajtott. Mert mi lesz itt, ha ezt az alakot, aki korábban is annyi borsot tört az orrunk alá, kitüntetik az ellenforradalom alatt tanúsított bátor és humánus magatartásáért! Gyorsan, kapkodva kreáltak ellenem egy feljelentést és igyekeztek azt hamisítvánnyal alátámasztani.

- Úgy beszélsz erről, mintha tudnád, kik voltak a feljelentőid, és mit írtak rólad. 

- Tudom. 

- Honnan tudod?

- Ne siettesd az eseményeket! Elmondom, ha majd odaérkezünk.

- Jó, akkor most térjünk vissza a börtönbe. Mennyi ideig voltál börtönlakó?

- Csaknem két hónapig. Milyen volt odabenn? Mekkora volt a cellád? 

- Elfért benne egy katonai vaságy, ahogy beléptünk, a bal sarokban állt. Fönn egy ablak, erős rácsozattal és annyira mocskosan, hogy csak azt lehetett érzékelni, hogy kinn süt-e a nap vagy sem. Más bútordarabról nem tudok beszámolni neked.

- Mosdó, vécé? 

- A vécére menéshez kopogással kellett kérni az ott sétáló őr engedélyét, aki kivezetett a folyosón lévő tetthelyre, majd dolgom végeztével vissza a cellámba. Igaz, néhány hétig az akasztófakötél lebegett felettem, de nagyon értékes tapasztalatokat is szereztem ott. 

- Például milyeneket? 

- Februárban még nem annyira, de márciusban tömegével megjelentek a poloskák. Éjjel csíptek, fájdalmasan, itt is, ott is. Bár egész éjjel meg voltam világítva, mégis jöttek. Néztem a sok fekete pontot a falon, a takarómon. Ledobtam, ráztam, poloska mindenütt. Csapkodtam, megpróbáltam szétverni őket a falon. Na, azután meg is kaptam ezért a magamét, amikor jött a vasárnapi hipis.

- Micsoda?

- Hipis! Te nem tudod, mi az a hipis? 

- Szégyellem, de nem. 

- Hát, te nem voltál még börtönben? Ejnye, ejnye! Hogyan lehet ilyent kihagyni. A hipis az, amikor szobarend vizsgálatot tartanak a kommunista börtönökben a vasárnapi reggeli mise helyett. Akkor egyszer csak kivágódik a vasajtó, megjelenik öt pribék, majd ordítás: "Vetkőzzön le meztelenre! A falhoz!" Ott állsz pucéran, persze nem fűtenek, a celládban jó, ha 8-10 fok lehet, ők pedig nekiesnek, felforgatják a holmidat, szétszórják a szalmazsákod megszámlálhatóan kevés szálait. 

- Hogyan telt egy nap a börtönben?

- Reggel betettek egy kanna hideg vizet, abban megmosakodhattunk. A napi meghatározó eseményhez tartozott még a háromszori étkezés. Ezenkívül majdnem minden nap hosszabb rövidebb időre kihallgatásra vittek. Megjelent az illetékes smasszer, közölte, hogy nyomás kifelé, majd a bal alsó karomat fogva fölvezetett az ávós kihallgató tiszthez. Az irodájában leültetett, ő pedig mögém állt. 

- Meddig tartott a kihallgatás? 

- Egy-két-három óráig, attól függően, mennyi ideje, türelme, milyen kedve volt az emberemnek, mit akart megtudni tőlem.

- A feljelentők súlyos, halálbüntetést is eredményezhető vádjait hogyan sikerült kivédened? 

- Abban, hogy sikerült meggyőznöm a kihallgatótisztemet a vád képtelenségéről, három tényező segített. Egyrészt a feljelentőim dilettáns, ostoba, átlátszó írásbeli bizonyítékot kreáltak. Másrészt az Eötvös Loránd Tudományegyetem Természettudományi Karának tekintélyes vegyészprofesszorai kiálltak mellettem. Nagyon okosan nem a letartóztatásom ellen tiltakoztak, hiszen nem ismerhették az ellenoldal ütőkártyáit, hanem arra kérték az illetékes minisztert, adjon garanciát, hogy engem a börtönben fizikailag nem bántalmaznak, ily módon nem kényszerítenek vallomásra. Tekintettel arra, hogy közöttük kétszeres Kossuth-díjas tudósok voltak, nem lehetett figyelmen kívül hagyni a kérésüket.

- A nevüket szeretném hallani. 

- Bruckner Győző¹⁴, Buzágh Aladár¹⁵, Müller Sándor¹⁶, Schulek Elemér¹⁷ vegyészprofesszorok.¹⁸

- A fizikusok közül ki csatlakozott hozzájuk? 

- Közülük senki. 

- Ez meglep... De nézzük, mi segített még? 

- Az, hogy nyugodt az alaptermészetem. Mint egy fizikai kísérletet, úgy átgondolom és viszonylag gyorsan átlátom a kialakult helyzetet. Felmértem, mi várhat rám, és rájöttem, hogy ennek elkerülésére mit kell tennem. 36 éves voltam, nem akartam akasztófán meghalni. Elég szerencsés taktikát választottam, bár az is igaz, hogy ostobán elkészített „bizonyítékokkal” akartak sarokba szorítani. Kihallgatóm már az első éjszaka felolvasott egy levelet, melyet állítólag én írtam, melyben fegyverek beszerzésére és fegyveres akciókra adok utasítást. - Azt állítja, hogy én írtam alá? - kérdeztem. - Igen - lobogtatta a nála lévő papírlapokat. - Kérem, maguk is tudják, hogy milyen furcsa, zaklatott időket éltünk akkor. Meglehet, hogy aláírtam olyant is, amire már nem emlékszem. De ezt most egyszerűen eldönthetjük. Itt vagyok, adok egy aláírást, mutassa meg az önnél lévőt, hasonlítsuk öszsze, s ha az enyém, akkor természetesen elismerem - érveltem. Kezében volt a papír, letette: "Na, menjünk tovább" - mordult rám. Rájöttem, nincs aláírt bizonyítékuk, mert nem is lehetett. Ez a legény a bemelegítő vallatóm volt, néhány nap múlva átvette a szerepkörét egy őrnagy, aki azután rendszeresen és módszeresen kihallgatott. Tisztességes munkásember lehetett, persze alapvetően elfogult, az elvtársakról majdnem könnyezve beszélt, egyébként nem volt hülyegyerek. 

Az első 3-4 hét volt nagyon nehéz, később valamelyest változott a kihallgatásaim hangneme, és az őrnagyom a kötelességszerűen mögöttem álldogáló őrt is elküldte. Addig minden reggel azzal kezdte, hogy kedvcsinálóként felolvasta a törvénykönyvnek azt a paragrafusát, ami a halálbüntetésről szólt. Idővel ezt is elhagyta. Lassan elejtették a főparancsnoki rangomat bizonygató vádat, én pedig rájöttem, nem fognak felakasztani. A kihallgatótiszt még tett egy kísérletet arra, hogy legalább azt bebizonyítsa, részt vettem az ellenforradalom szervezésében. Erre neki is szépen elmagyaráztam, utánanézhet, soha egyetlen felszólalásom sem hangzott el a Petőfi Körben, sőt egyszer nem voltam ott jelen. Egyetemi oktatóként mindig józanságra intettem tanítványaimat. - Nézze, én az egyetemi sportegyesület vezetőjeként fegyveresen az utcára tudtam volna vinni a diákjaimat. Elhiheti nekem, velem jöttek volna! Mégsem tettem. Azért nem, mert ezekért a fiatalemberekért felelősséget vállaltam. Mi lesz, ha lelövik őket, hogyan számolok el ezzel? Tudja, én mindig Széchenyi pártján álltam Kossuth-tal szemben - tettem még hozzá. - A halálbüntetés rémének eltűnése után tanáremberként talán még élvezted is ezeket a kihallgatásokat, azt, hogy egyfajta szellemi csatát vívhatsz kihallgatóiddal? - Ettől azért szívesen eltekintettem volna. Nem élveztem én ott semmit. Nem terveztem meg a következő lépésemet, mint azt a jó sakkozó teszi. Egyfajta belém épült program szerint, szinte automatikusan cselekedtem. Lassan kezdtem rájönni, akkor lesz esélyem, ha elérem, hogy vitatkozzanak velem. Ebben az is segített, hogy nem vertek meg. Néhány napra azután új kihallgatót kaptam. Jól emlékezem a szobájára, az őrt sem küldte el, ő meg zsebre dugott kézzel járkált föl-alá. Kérdéseket tett fel, majd a végén oda lyukadt ki, hogy "maguk hülye fiatalok, bedőlnek ezeknek a politikához semmit sem értő, ostoba öregembereknek, mint ez a Pais Dezső¹⁹, meg ez a Kodály!” Rám nézett, várta, mit szólok ehhez. Ültem a kihallgató széken, szándékosan kivártam. Majd jól felemeltem a fejem, odakínálva neki az arcomat: "Nézze kérem, maga itt a hatalmat képviseli, azt csinálhat velem, amit akar. Ha magának jólesik, megüthet. Mégis, megkérem arra, hogy a legnagyobb megbecsülést kiérdemlő magyar tudósokat és művészeket legyen szíves kellő tisztelettel emlegetni." Paprikavörös lett, elvezettetett, többet nem láttam. 

Néhány nap múlva visszajött az emberem és szinte mentegetőzve említette, hogy vidéken volt dolga. Utalt rá, tudja, hogy kifogásoltam a kollégája modorát. Egyszer azután, amikor már a végefelé jártunk, megkérdezte: "Milyen viszonyban volt maga a pártbizottsággal?" Mondtam neki: rosszban. - Miért? Akkor elmondtam, hogy nekem nem a párttagokkal volt bajom. Az egyetemet elzüllesztő, a nem odavaló ostoba karrieristák ellen harcoltam. ők, persze, erre azt mondták, hogy a párt ellen vagyok. Mit tegyek, az ostobaság mindig kihozott a sodromból. Elmeséltem neki az egyik esetemet. Még adjunktus voltam, amikor meghívtak a kar kibővített tanácsülésére, melyen a fő tárgyak oktatói vettek részt. Azzal kezdődött az egész, hogy a dékán felolvasta a miniszter rendeletét, mely szerint a következő vizsgaidőszakban nem buktathatunk meg 4 százaléknál több hallgatót. Ezzel is azt kell bizonyítanunk, hogy az új szellemű magyar egyetemen a szocialista öntudattal oktató tanári kar sokkal hatékonyabban dolgozik. Kárteszi Ferenc volt a dékán, amikor a szöveg végéhez ért, letette a papírlapot. Döbbent csend fogadta az elhangzottakat. Körülnéztem, voltunk vagy hatvanan, hetvenen, köztük Kossuth-díjas professzorok, Európa-hírű tudósok. Vártam, hogy valaki majd csak megszólal. Senki nem tette. Mindenki tudomásul vette. Akkor én, a kis adjunktus jelentkeztem, hogy van egy kérdésem. Ki vállalja ennek a rendelkezésnek a végrehajtásáért a felelősséget? Megdöbbenés, a dékán nem volt felkészülve erre a kérdésre. Éreztem, hogy tovább kell beszélnem. Kérem, itt nálam sokkal tapasztaltabb egyetemi oktatók ülnek. Jobban fel tudják mérni, hogy ez hová vezet. Amint egy 80 hallgatós évfolyamból megbukott 4 százalék, a többiek már biztosak lesznek abban, hogy nincs több elégtelen osztályzat. Ez olyan morális zülléshez vezethet, amit mi, oktatók nem engedhetünk meg. Újabb hosszú csönd. Azután a dékán valami olyasmit mondott, hogy neki az a feladata, hogy a miniszter rendelkezéseit ismertesse. Azután rátért a következő napirendi pontra. Másnap pedig a vizsgázóim 27 százalékát megbuktattam, ugyanis ennyien nem készültek fel rendesen. Ezek után nyilvánvaló, hogy nem örvendtem nagy népszerűségnek egyetemünk pártszervezete előtt. 

Az őrnagyom meghallgatott, azután váratlanul mondott egy nevet. - Milyen viszonyban volt vele? - kérdezte. - Rosszban. - És ezzel? - újabb nevet mondott. - Megvallom, még ő volt az a pártbizottságban, akivel ember módjára lehetett beszélni - válaszoltam. Azután még két nevet említett, ezeket ugyanígy véleményeztette. 

A papírlapot ezután az asztalra helyezte, majd lehajolt és hosszan elkezdett kotorászni íróasztala legalsó fiókjában. Már cserkészként jó megfigyelő voltam, fizikusként pedig megtanultam, hogy mindent észrevegyek, még a mellékesnek tűnő dolgokat is. Csak egy parányit kellett előrehajolnom ahhoz, hogy lássam a lapon az "Eötvös Loránd Tudományegyetem Természettudományi Kara" fejlécet és tudatosodjon bennem, hogy a feljelentésem fekszik előttem. A kihallgatótiszt tovább matatott, nekem pedig alig kellett jobban előrehajolnom, hogy a túlsó oldalról is elolvashassam a papírlap alján a négy nevet. A feljelentőimét. Az a négy név volt ott, akikről előtte engem kérdezett. Mire felemelkedett, már én is a szokásos testtartással ültem a helyemen. Meggyőződésem, hogy ezzel a kis színjátékkal tájékoztatni akart a feljelentőimről. 

- Megtudhatnám a nevüket? 

- Hárman már meghaltak közülük, a negyedik egy szerencsétlen ostoba fráter, akkoriban adjunktus volt és párttitkár. Szakmailag annyira gyenge, hogy később kitették a tanszékéről, egy másikon dolgozott tovább technikusként. Ma már nyugdíjas. Jelentéktelen alakok voltak, hagyjuk a neveket.

- A kihallgatód nevét is tudod?

- Igen, az övét is. Jóval később, teljesen véletlenül tudtam meg. Legkevésbé rá haragszom, sőt, kifejezetten derék fiúnak tartom. 

- Most már, hogy nem akasztatott fel...

- Nem csak azért. Lehet, hogy még él, próbáltam telefonon keresni, de nem találtam. 

- Honnan tudtad meg a nevét? 

- Schulek Elemér akkori adminisztrátornőjének a férjétől, akiről később kiderült, hogy annak idején szintén az államvédelmi hatóság egyik részlegéhez tartozott. Nem a Fő utcaihoz, ahol engem kezeltek. Most nem érek rá utánanézni, de ha lesz egy kis időm, megkeresem a fiút.

- Mikor engedtek ki a börtönből? 

- Március vége felé. Március 16-án még felhívatott az őrnagyom. Így kezdte: "Azért hivattam, mert mutatni akarok magának valamit." Először állt fel és jött oda hozzám, kezében egy összehajtogatott újságlappal. - Ezt nézze meg! - nyújtotta felém, nem titkolt büszkeséggel. A Magyar Nemzet március 16-i számát tartottam a kezemben. Széthajtottam, nem láttam benne semmi érdekeset. - A másik oldalt nézze! - utasított. Megfordítottam és ott azt olvastam, hogy Németh László Kossuth-díjat kapott. - Na, látja, mégsem vagyunk olyan szar alakok, mint ahogyan azt maga gondolja - jelentette ki megelégedve. - Kérem, én már hosszú ideje élvezem itt az önök vendégszeretetét. Változó időket élünk, ezalatt sok minden történhetett odakinn. Ha maguk úgy döntöttek, hogy Németh László ezen túl a magyar nemzet kiváló írója, nagy szelleme, akkor ehhez én csak gratulálni tudok - mondtam neki.

- Hogyan közölték veled, hogy most már elmehetsz?

- Jött a smasszer és bedobta a civil ruhámat a cellámba. Addig ugyanis kizárólag állami öltözetben töltöttem az időmet. - Tíz perc alatt öltözzön fel! - utasított. Felkísért a kihallgatótiszthez, aki kifejtette, hogy azért tartottak benn ennyi ideig, mert súlyos gyanú merült fel ellenem és a helyzet, meg az ügyem is bonyolult volt. Annyi öszszefüggést kellett megvizsgálni, hogy ez sokáig tartott. Biztosnak kell lennünk, kikkelállunk szemben, mondta. Utána vittek a főnökéhez. ő az íróasztalánál ülve közölte velem, hogy a nyomozás nem vezetett eredményre, így nem állítanak statáriális bíróság elé, ezen kívül eltekintenek attól is, hogy egy év próbaidőre internáló táborba küldjenek. Hazamehet! És elengedtek. 

- Ennyi?

- Igen. Ja, még a kezembe adták az írógépemet, melyet szintén letartóztattak bűnrészesség vádjával. Állítólag azon születtek a hadiparancsaim. 

- Arról azért könnyen meggyőződhettek volna, hogy nincs így. 

- Feltételezem, megtették. 

- Tehát a kitüntetés is, meg az akasztás is elmaradt. 

- Tulajdonképpen szerencsésnek mondhatom magam. "Jóakaróim", akik feljelentettek, pánikszerű kapkodásukban túl magasra tették a lécet. Kisebb céllal olyan vádat is összehazudhattak volna, mellyel azokban az időkben 2-3 évre simán lecsukathatnak.

- Úgy tudom, szabadulásod után az egyetemen fegyelmi vizsgálatot indítottak ellened. 

- Nem az egyetem, a Művelődésügyi Minisztérium rendelt el fegyelmi vizsgálatot, ők értesítettek erről. A fegyelmi tárgyalás időpontja azonban folyton tolódott, már jól benne voltunk a nyárban, amikor magukhoz rendeltek.

- Kik voltak a bizottságban?

- Kovács Ferenc minisztériumi főosztályvezető volt az elnökük, egy jóindulatú parasztgyerek, akit korábbról jól ismertem. A Természettudományi Karról senki nem vállalta a fegyelmi bizottsági tagságot, így a Bölcsészettudományi Karról hoztak egyfilozófusnőt. ő lett a vádló ügyészem. Harmadiknak a Közgazdaságtudományi Egyetemről jött valaki, az ő nevére már nem emlékezem. 

- Hogyan folyt le a tárgyalás? 

- Megkérdezték, tisztában vagyok-e azzal, hogy miért idéztek be. Hogyne, mondtam, ugyanakkor sajnálatos módon közölnöm kell önökkel, hogy az a fegyelmi, amit most itt folytatni akarnak ellenem, az a munka törvénykönyve szerint törvénytelen. A nő pulykavörös lett, az elnök azonban tárgyilagosan megkérdezte, hogy miből gondolom ezt. Azért, válaszoltam, mert a munka törvénykönyve előírja, hogy a fegyelmi eljárást attól az időponttól számított 30 napon belül kell lefolytatni, amikor a fegyelmi vétség a felettes hatóság tudomására jutott. A mai nappal ennek az időnek pont a kétszerese telt el. Döbbenten néztek rám, de tovább folytattam: - Ettől függetlenül a fegyelmi eljárást megtarthatják. Nem tagadom meg a részvételt, a kérdéseikre válaszolok, azonban elvárom, hogy a mondandómat végighallgassák. Még valamit kérek, mától tartsuk be a munka törvénykönyvét. 

- Pista bátyám, már megbocsáss, de most, hogy a kötél lekerült a nyakadról, felszabadultságodban nem voltál kicsit túl hetyke?

- Ne hidd, hogy ez valamiféle hősködés volt a részemről. Nekik is megmondtam, azért vállalom, mert tudom, mi lesz az ítéletem. Azt pedig meghozzák, bármit csinálok. Így legalább szembe kell nézniük velem, mielőtt meghozzák az ítéletet. Meggyőződésem, hogy közülük egyedül az elnök, Kovács Ferenc vállalta el jóindulattal, mondhatni, segítő szándékkal ezt a feladatot. Több ülést tartottak, többször be kellett mennem, a filozófusnő nagyon rám akarta bizonyítani a bűnösségemet, de minden próbálkozása látványosan kudarcba fulladt. Előfordult, hogy vádaskodásaival éppen az ellenkezőjét érte el, mint amit szeretett volna. Ilyenkor szánalmas magyarázkodásba kezdett. De nem akarlak fárasztani a részletekkel. Végül befejeztük. Néhány nap múlva behívott a Művelődésügyi Minisztériumba egy másik vezető beosztású ismerősöm, akivel tegező viszonyban álltam. Így kezdte: "Pista, az ügy el van intézve, minden rendben lesz, de ismerve nyakasságod, szeretnélek előre megkérni arra, hogy az ítéletet nehogy visszautasítsd. A legenyhébb szóbeli megrovást kapod. Ez nem jár semmivel, egy éven belül minden jellemzésedről törölni kell. Nagyon kérlek, ne makacskodj, ezt vállald el!" Azt mondtam neki: "Öregem, te megegyezhetsz velem, és én a kedvedért, mert látom, hogy van jóindulat benned, el is vállalhatnám. De nem tehetem."- Na, ugye, megmondtam, hogy milyen csökönyös vagy - csattant fel! - Ne hidd, hogy ez makacsság. Azért nem fogadhatom el, amit felajánlottál, mert ti nem tudjátok ezt nekem garantálni. A pártszervek már régen eldöntötték, ha nem sikerült engem a Fő utcában likvidáltatni, az egyetemről mindenképpen eltávolítanak. Mérges lett: - Honnan veszed ezt? Kivel beszéltél? - Senkivel, de a köztük töltött jó pár év alatt sok mindent megtanultam, fizikusként pedig következtetni is tudok. - Nincs igazad, majd meglátod! - replikázott, aztán elváltunk egymástól. Egy hét múlva megkaptam a fegyelmi határozatot, és az tényleg szóbeli megrovás volt. Most betartották a törvényben megszabott határidőt. Azután augusztusban újabb határozatot kézbesítettek. Abban már az állt, hogy azonnali hatálylyal elbocsátanak az egyik paragrafus C pontja alapján. Kiegészítő megjegyzésként odaírták még: "csak fizikai munkát vállalhat!"

- Honnan jött a levél? 

- A Művelődésügyi Minisztériumból. Aláírta Szigeti József²⁰ elvtársam, volt Eötvös-kollégista társam, a miniszter első helyettese. A határozat működésbe lépett, az egyetemről mennem kellett. Sőt, Szamuely elvtárs rendelkezése szerint az a tanszékvezető, aki beenged a tanszékére, elnézi, hogy ott kapcsolatba lépjek egyetemi oktatótársaimmal, fegyelmi vétséget követ el. 

- Ki volt ez a Szamuely?

- Szamuely Tibor²¹ marxista történész, az ELTE rektorhelyettese volt. Veretes név és ennek ő tökéletesen megfelelt. Nomen est omen. Nem tudván a kitiltó határozatról, fel akartam menni fizikus barátaimhoz. Kiss néni, a portás azonban megállított. - Kedves tanár úr, várjon egy kicsit, Pócza tanár úr szeretne beszélni önnel. Mondom, nagyszerű, akkor most felmegyek hozzá. - Nem, nem, tessék csak várni, ő megkért, hogy szóljak fel neki. Szegény Pócza kétségbeesett arccal jött le, karon fogott, kimentünk a D épület melletti Trefort-kertbe, ott leültünk egy padra. - Kérlek, ne haragudj, ez olyan borzasztó - kezdte sírós hangon, aztán elmondta, hogy Szamuely rektorhelyettes mire figyelmeztette őket írásban. Megsajnáltam a gyötrődő embert: "Ne bánkódj ezen - vigasztaltam - tudomásul veszem, nem jövök ezután. Sok szerencsét, minden jót kívánok neked, lehet, hogy még találkozunk. Szervusz." Felálltam és elmentem. Mit mondjak neked, fél év múlva Pócza Jenőt is kirúgták az egyetemről. De nemcsak őt, hanem Barna Pétert, Gémesi Józsefet, Groma Gézát, Nagy Juditot, Bicskei Margitot, Tóth Lajost és még másokat is. Kovács urat, a műszerészemet, laboránsomat, Baumann Jóskát, akivel tegező viszonyban voltam. Neki ez volt a legfőbb bűne, ez lett a veszte. 

(A beszélgetés második, befejező részét a novemberi számunkban közöljük.) 

FORRÁSOK 
A Magyar Tudományos Akadémia tagjai I-III. kötet, Magyar Nagylexikon; Az ELTE-TTK története (1935-1985); Az ELTE Kémiai Intézetének honlapja; Ki kicsoda 2006, Magyar Életrajzi Lexikon, Fizikai Szemle, Természet Világa 

JEGYZETEK 
1 Szamosi Géza (1922) elméleti fizikus. Az ötvenes években az Eötvös Loránd Tudományegyetemen oktatómunkája mellett pártfeladatokat is teljesített. Az 56-os forradalom után elhagyta Magyarországot, Izraelben a Haifai Műszaki Egyetem tanára lett 1957-től 1961-ig. Ezután Kanadába
ment, ahol 1964-1988 között a Windsor Egyetem fizikaprofesszora, később a Concordia Egyetem tanára. Jelenleg Montrealban él.

2 Vadász Elemér (1885-1970) geológus, Kossuth-díjas (1948, 1952), akadémikus (levelező tag:1948, rendes tag: 1950). Az 1918/1919-es tanév második felében a földtan és az őslénytan megbízott előadója a budapesti tudományegyetemen. A Tanácsköztársaság idején az őslénytani
Tanszék vezetője, emellett szervezte a Marx-Engels munkásegyetemet, ahol a földtan előadója volt. 1946-tól a Földtani Tanszék egyetemi tanára,
majd vezetője (1949-1965). A Természettudományi Kar első dékánja (1948-1949), az ELTE rektora (1949-1950). 1949-től a Magyarhoni
Földtani Társaság elnöke, 1958-tól örökös tiszteletbeli elnöke. A földtan számos területén alkotott maradandót.

3 Mődlinger Gusztáv (1899-1984) biológus, egyetemi tanár. A Pázmány Péter Tudományegyetemen 1920-tól tanársegéd, 1934-től adjunktus, majd intézeti tanár. 1948-ban a Magyar Természettudományi Társulat állattani szekciójának elnöke, 1952-ben a Magyar Biológiai Társaság állattani
szakosztályának elnöke. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen
1952-1958 között volt dékán. 

4 Soó Rezső (1903-1980) botanikus. Kossuth-díjas (1951, 1954), akadémikus (l. 1947, r. 1951). Eötvös-kollégista volt. A debreceni (1929-1940, 1945-1953) a kolozsvári (1940-1944), majd a budapesti
tudományegyetem (1953-1966) Növénytani, illetve Növényrendszertani és Növényföldrajzi Tanszékének vezető egyetemi tanára, a botanikus
kert igazgatója (1953-1968). A magyarországi növényföldrajz és fejlődéstörténet területén végzett úttörő munkájával nemzetközi hírnevet
szerzett. Több mint 40 növény viseli a nevét.

5 Kárteszi Ferenc (1907-1989), matematikus, a matematikai tudományok doktora. 1950-1977 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Ábrázoló
Geometriai Tanszékének vezető professzora, a Természettudományi Kar dékánja (1951-1954), az ELTE rektorhelyettese (1958-1963). A Bolyai János Matematikai Társulat alapító tagja, a társulat az ő lakásán alakult meg. 1956-ban és 1977-ben a Munka Érdemrend arany fokozatával tüntették ki.

6 Surányi János (1918-2006) matematikus, a matematikai tudományok doktora. 1951-1988 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Algebra és
Számelméleti Tanszékén dolgozott, tíz évig tanszékvezetőként. Soós Paulával együtt újraindította a Középiskolai Matematikai Lapokat. A Kürschák József Matematikai Emlékverseny bizottságának évtizedekig elnöke volt. Erdős Pállal közösen írt Válogatott fejezetek a számelméletből
c. könyve több kiadást ért meg, matematikusok nemzedékei tanultak belőle.

7 Novobátzky Károly (1884-1967) elméleti fizikus, Kossuth-díjas (1949, 1953) akadémikus (l. 1947, r. 1949). Eötvös kollégista volt. A budapesti tudományegyetem Elméleti Fizikai Tanszékének tanára (1945-1967), 1949-től vezetője. Az Eötvös Loránd Fizikai Társulat örökös tiszteletbeli elnöke, az MTA alelnöke (1958-1967). Az MSZMP Központi Bizottságának tagja (1957-1967).

8 Marx György (1927-2002) elméleti fizikus, Kossuth-díjas (1955) akadémikus (l. 1970, r. 1982). 1948-tól a budapesti tudományegyetem Elméleti Fizikai majd Atomfizikai Tanszékének oktatója, 1964-től egyetemi tanár, 1970-1992 között tanszékvezető. Az Eötvös Loránd Fizikai Társulat elnöke (1990-1998), majd tiszteletbeli elnöke (1998-2002). 1956-tól haláláig a Fizikai Szemle
főszerkesztője. Számos magas színvonalú ismeretterjesztő cikk és könyv szerzője. 

»1956 végén az ELTE TTK Forradalmi Bizottságának a Gólyavárba összehívott gyűlésén történt az, amit Novobátzky „a mi okos Marxunk
megzavarodásaként” értékelt. Marx György hozzászólásában javasolta a győri "ellenkormány" támogatását. Ez a megszólalás okozta, hogy 1957.
március 15-e előtt "begyűjtötték"... Az 1956-os felszólalás "pillangóhatása" végigkísérte az elkövetkező évtizedekben Marx György felsőoktatási pályáját.« (Patkós András: Emlékbeszéd Marx Györgyről. Fizikai Szemle, 2004. 6. sz.)

9 Károlyházy Frigyes (1929), elméleti fizikus, a fizikai tudományok doktora, 1952-től az Eötvös Loránd Tudományegyetem Elméleti Fizikai Tanszékének
oktatója, ugyanott egyetemi tanár (1972-1999). Eötvös kollégista volt, de onnan 1949-ben kizárták, mert nem volt hajlandó nyilvánosan elítélni
Rajk Lászlót. A kvantumelméletben kezdeményezője egy irányzatnak. Munkatársaival közösen kitűnő általános iskolai fizika tankönyveket
írt.

10 Lengyel Béla (1903-1990) szervetlen kémikus, Kossuth-díjas (1955) akadémikus (l. 1961, r. 1967). Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Általános és Szervetlen Kémiai Tanszékének tanára és vezetője (1950-1973), az MTA Szervetlen Kémiai Kutatócsoportjának első vezetője (1960-1972), az ELTE tudományos rektorhelyettese (1952-1962).

11 Fuchs László (1924) matematikus, Kossuth-díjas (1953), az MTA külső tagja (1990), az Eötvös Loránd Tudományegyetem díszdoktora (1996). Az
ELTE Matematikai-Fizikai-Kémiai Kar dékánja 1954-1957 között. 1963-1966-ban az MTA Matematikai Kutatóintézete algebrai csoportjának vezetője. 1966 óta Amerikában él, 1966-1968-ban a Miami Egyetem, 1968 óta a Tulane Egyetem professzora.

12 Lengyel Sándor (1914-1990) fizikokémikus, a kémiai tudományok doktora, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Fizikai-Kémiai és Radiológiai Tanszékének vezető oktatója (1954-1965), 1958-tól egyetemi tanár, a Matematikai-Fizikai-Kémiai Kar, ill. a Természettudományi Kar dékánhelyettese (1955-1958), majd dékánja (1958-1961).

13 "Cornides tanár úr mint az egyetemi forradalmi bizottság elnöke az egyetemi Nemzetőrségünk felügyeletét is ellátta. Mindig velünk volt, vigyázott
fiaira, józan, bölcs magatartással óvott bennünket a fiatalos túlkapásoktól. November 4-e hajnalán is együtt hallgattuk az ágyúzást és Nagy Imre beszédét. A szovjet támadás után is velünk maradt az egyetemen, összetartotta az egyetemünk őrzésére szervezett nemzetőr csoportunkat.
1956. november 9-e reggelén a Tanár úr öszszehívott minket. Megköszönte helytállásunkat, majd parancsot adott, hogy csendben, feltűnés nélkül hagyjuk el az egyetem épületét.” (Horváth Domokos, okleveles fizikus, az egyetem kosárlabda csapatának volt csapatkapitánya.)

14 Bruckner Győző (1900-1980) szerves kémikus, Kossuth-díjas (1949, 1955) akadémikus (l. 1946, r. 1949). A szegedi (1938-1949) majd a budapesti tudományegyetem Szerves Kémiai Tanszékének vezető egyetemi tanára (1949-1970), az MTA Peptidkémiai Kutatócsoportjának első vezetője
(1960-1972). A hazai peptidkémiai kutatások megalapozója, kitűnő előadó és tankönyvíró.

15 Buzágh Aladár (1895-1962) kolloidkémikus, Kossuth-díjas (1949, 1954) akadémikus (l. 1938, r. 1946). 1940-től a budapesti tudományegyetem
tanára, a hazai kolloidkémiai kutatások nemzetközi hírnevű megalapozója, a Kolloidkémiai Tanszék első vezetője (1944-1962), az ELTE  Természettudományi Karának dékánja (1949-1950), majd dékánhelyettese (1950-1951).

16 Müller Sándor (1903-1966) szerves kémikus, Kossuth-díjas (1953) akadémikus (l. 1946). Eötvös-kollégista volt. 1943-tól a budapesti tudományegyetemen a Szerves Kémiai Tanszék tanára. Az elméleti szerves kémiai szemlélet meghonosítója hazánkban. 1965-től az MTA Sztereokémiai Kutatócsoportjának vezetője.

17 Schulek Elemér (1893-1964) gyógyszerész és analitikai kémikus, Kossuth-díjas (1949, 1951), akadémikus (l. 1941, r. 1945). A klasszikus analitikai módszerek továbbfejlesztője, a korszerű gyógyszervizsgálat
hazai megalapozója. Az MTA Kvantitatív Analitikai Kémiai Kutatócsoportjának első vezetője (1960-1964).

18 »Érdekes a névsor. Bruckner és Schulek Cornides István iránti rokonszenve talán onnan is eredhetett, hogy hozzá hasonlóan ők is szepességi (késmárki) származásúak voltak. A baloldali (sőt kezdetben párttag) Buzágh arról volt híres, hogy bátran szembeszáll minden - szava szerinti - "injúriával". ő volt az, aki 1949/50-ben dékán, illetve dékánhelyettes létére más professzorokkal együtt írásban is tiltakozott Gróh Gyula méltatlannak tartott kényszernyugdíjazása ellen. Müllernek, aki közismerten antikommunista volt, nem eshetett nehezére az aláírás.« (Kucsman
Árpád)

19 Pais Dezső (1886-1973) nyelvész, Kossuth-díjas (1951), akadémikus (l. 1930, r. 1941). 1933-tól az Eötvös Collegium, 1938-tól a budapesti tudományegyetem Magyar Nyelvészeti Tanszékének a Bölcsészettudományi Kar forradalmi bizottságának elnöke. Kutatásai kiterjedtek a magyar nyelvtudomány egészére.

20 Szigeti József (1921) filozófus, esztéta, akadémikus (l. 1967, r. 1987). Cornides Istvánnal egy időben volt Eötvös kollégista. 1946-tól a budapesti
tudományegyetem oktatója, az Esztétikai Tanszék (1961-1971) majd az I. sz. Filozófiai Tanszék vezető egyetemi tanára (1971-1991). 1957-től 1959-
ig művelődésügyi miniszterhelyettes. "Nagy ügybuzgalommal szervezte a felső- és közoktatásban az 56-os forradalomban való részvétel miatti számonkérés fegyelmi ügyeit, a hallgatók és az oktatók felelősségre vonását." 1959-1968 között az MTA Filozófiai Intézetének igazgatója, a Magyar Filozófiai Szemle főszerkesztője (1961-1969).

21 Szamuely Tibor  "tanulmányait Moszkvában végezte. A II. világháború idején a Vörös Hadseregben szolgált. 1950-ben letartóztatták. Kiszabadulása
után Magyarországra jött. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Bölcsészettudományi Karán az Újkori Egyetemes Történeti Tanszék egyetemi tanáraként dolgozott, az ELTE rektorhelyettese volt (1957-1958). E
tisztségéről leváltották, mert balos demagógiájával támadta az MSZMP konszolidációs politikáját. 1969-ben családjával együtt kiküldetésbe
ment Ghanába főtanácsadónak..., majd Angliába disszidálása után politikai tanácsadóként a Reading University-n működött. Angliában élesen kommunista- és szovjetellenes propagandát folytatott cikkeiben és könyveiben.” (Magyar Életrajzi Lexikon, 1990)

»A forradalomban részt vett - vagy csupán azzal vádolt - egyetemi oktatók és hallgatók elleni politikai bosszúhadjárat főszereplői közül különösen
háromnak a portréja rajzolódik ki erős vonásokkal és sötét színekkel: Szamuely Tibor rektorhelyettes-pártvezetőé, Szigeti József művelődési
miniszterhelyettesé és Tolnai Gábor tanszékvezető - "mindenesé".« (Beck Tibor-Germuska Pál: Forradalom a bölcsészkaron. Budapest,
1956-os Intézet, 1997)

Hasznos észrevételeikért köszönettel tartozom Cornides Istvánnénak, Kálmán Alajosnak, Kucsman Árpádnak, Nagy Károlynak és Radnai Gyulának.
 

Az interjú a Valóság 2007. októberi számában jelent meg. Az internetes közlésért köszöntettel tartozunk a Valóság főszerkesztőjének. A második részt a folyóirat novemberi száma közli.