TUDOMÁNY–TÁRSADALOM

SIMONYI KÁROLY

A fizika, a filozófia és a társadalom viszonya az ezredfordulón



A huszadik század második felében, vagy még inkább utolsó évtizedeiben látványosan megváltozott a tudomány (a fizika) társadalmi megítélése, és ezzel együtt társadalmi szerepe. Elmúltak azok az idõk, amikor az utca embere és a hivatalos szervek egyaránt szinte babonás tisztelettel övezték a tudományt, a tudósokat, akik lehetõvé tették, hogy a világûr meghódításában megelõzzék az „ellenséget”, és eladdig elképzelhetetlen védekezõ és támadó arzenál kiépítésével elrettentsék a támadástól. A világ jobb és bal oldalán számolatlanul adták a dollár-, ill. rubelmilliárdokat; a filozófia pedig gyakran a fizika iránti segítõkészséggel, vagy éppen behódolással próbálta igazolni saját létjogosultságát.

  Ám az eufória és a rémület elmúlt, és most a társadalom joggal kérdezi, hogy milyen közvetlen, a jelen sürgetõ igényeit kielégítõ problémák megoldására – ez lehet ugyanis az egyetlen indok – fordítja a tudós a köz pénzét. Az alapvetõ szemléleti váltás elsõ eredménye: az adófizetõ állampolgár döntõ mértékben beleszól a fizika fejlõdésének menetébe. Ennek látványos formája: 1993-ban az Egyesült Államok kongresszusa leállította az SSC (Superconducting Super Collider) finanszírozását, egy olyan beruházásét, amely a fizikusok véleménye szerint a legfontosabb, és talán csak az egyetlen lehetséges utat nyitotta volna meg a fizika egy újabb, mélyebb rétegének feltárására.

  Ez a még akár józannak, objektívnak tekinthetõ állásfoglalás találkozott két másik, a fizika fejlõdése szempontjából káros, érzelmileg túlfûtött áramlatával. Elõtérbe kerültek a legfejlettebb technológiákra épülõ társadalmakban fellépõ aggasztó jelenségek, amelyek hátterében a társadalom ott vélte felfedezni a tudóst, a tudományt. Így végül a tudós a tömegek szemében mint ellenség jelenik meg.

  De nemcsak a tudósok társadalmi hasznosságát kérdõjelezték meg, hanem – és ez sokkal fájdalmasabban érintette a fizikusokat – a filozófusok, szociológusok, antropológusok a fizika legitimitását is kétségbe vonták, vagyis a fizikusok eddig magától értetõdõnek tartott azon hitét is, hogy õk a való világ objektív törvényeit kutatják, és találják meg.

  Ezzel egyrészt lehetõvé tették a különbözõ áltudományok, szekták elburjánzását, és így – megtalálva az utat a tömegekhez – egy egységes front kialakulását segítették elõ.

  A Nobel-díjas Steve Weinberg, a Standard Modell egyik megalkotója igen szellemesen három fiktív személyben testesíti meg azokat az ellenszenves tulajdonságokat, mondhatjuk bûnöket, amelyeket a szociológusok vagy akár a mûvelt laikusok a fizika, a fizikusok rovására írnak.

A fizikus egy személyben egy Frankenstein, egy Mandarin és egy rideg Kalkulátor.

  A Frankenstein név Mary Shelley 1818-ban publikált és azóta számtalan filmváltozatot megért regényére utal: a mesterségesen megalkotott lény szörnyeteggé válik, és megöli alkotóját. A terror, amivel Frankenstein fenyeget, közismert: nukleáris háborús katasztrófa, a békés célú nukleáris energia hasznosításából adódó katasztrófa, az üzemszerû mûködésbõl adódó radioaktív hulladékok problémája, általános környezetszennyezés, üvegházhatás, ózonritkulás, fajok kiirtása, génmanipuláció stb.

  A fizikus, bár a közvetett felelõsséget részben elismeri, erre azt válaszolja, hogy mindezeket közvetlenül az alapkutatásból kinövõ technológiától kell számon kérni. A felelõsséget a tervezõmérnökök is továbbhárítják: nekik a társadalmi igényt kell kielégíteni, energiát, fogyasztási termékeket kell szolgáltatni a növekvõ számú és igényû emberiségnek. A fizikai kutatásnak tehát áldásos eredményei is vannak, a bajokon viszont ismét csak a tudomány tud segíteni.

  A mandarin-fizikus testesíti meg a zárt közösséghez, kaszthoz tartozás bûneit: nem engedi az új gondolatokat érvényesülni, ha azok a fiataloktól jönnek, és különösen nem, ha azok kívülrõl jönnek, kárt okozva ezzel – mert hátráltatják a fizika fejlõdését – mind a fizikának, mind a társadalomnak. A válasz: a fizikusok örülnek minden új gondolatnak. A vezetõ folyóiratokhoz közlésre beküldött cikkek visszautasításának legfõbb oka éppen az, hogy nem eredetiek, nem tartalmaznak újdonságot. Einstein fiatal, ismeretlen, szerény mûszaki adminisztratív tisztviselõként küldte be cikkét a vezetõ folyóiratba, és az azonnal közölte. Megkockáztathatjuk azt az állítást, hogy a fizika története folyamán a fizikusi közösség soha nem akadályozta az új gondolatok kifejlõdését, másrészt egyetlen érdemi gondolat sem származott kívülállótól.

  Végül a kalkulátor arra utal, hogy a fizika egy lélektelen, hideg, objektív világot ad az esetleg vigaszt keresõknek. Válasz: ez igaz. De a fizika világa egyúttal csodálatos szépségeket és harmóniákat rejt magában.

  A fizikust sokkal érzékenyebben érinti az autenticitás, a legitimitás megkérdõjelezése. Hiszen a fizika, a fizika módszertana éppen azért született, hogy biztos igazságot nyújtson, hogy meg lehessen különböztetni az igaz ismereteket a mítoszoktól, a vallásos hiedelmektõl, az áltudományoktól. A kijelölt cél van megkérdõjelezve.

  Az autenticitás elleni támadásokat a relativizmus címszó alatt szokás egybefoglalni. Ez nem új fogalom, gondolkodásmód. Már Platónnál olvashattuk, aki Prótagorász szájába adja ezen szavakat: Minden dolog mértéke az ember. A fizika ettõl a szubjektivizmustól próbált megszabadulni. A Descartes–Newton-vonalhoz csatlakozva Kant a metafizikai hátteret is megadta, amellyel felvértezve a 19. század fizikusai joggal hihették, hogy az objektív igazságot kutatják.

  A tudósok legtöbbjének éppen ez adta a hitet (elsõsorban Németországban), hogy valóban az objektív igazságot kutatja és találja meg. Gauss talán ezért nem merte a nemeuklideszi geometriára vonatkozó vizsgálatait publikálni, mert érezte, hogy itt éppen a kanti filozófia egyik alapállításának megkérdõjelezésérõl van szó.

  Az éles törést a pozitivizmus hozta a filozófiában, és elsõsorban Ernst Mach ültette át ezt a szemléletmódot a fizikára: minden fogalom, állítás közvetlenül mérhetõ, észlelhetõ kell, hogy legyen.

  A pozitivizmus nemcsak azt a fizikus számára magától értetõdõ követelményt írja elõ, hogy az elmélet következtetéseit kísérleti úton kell ellenõrizni, hanem azt is megköveteli, hogy az elmélet minden vonatkozásában, minden részletében csak megfigyelhetõ mennyiségeket tartalmazhat. Mach Einsteinre is nagy hatással volt indulásakor, még ha késõbb meg is tagadta õt. (Un bon mecanicien, mais un philosophe déplorable.) Nem véletlen, hogy Einstein kísérletei, a gondolatkísérletei is, tele vannak idõmérõ órákkal, mérõrudakkal; így akarta Kant metafizikai entitásait, a teret és az idõt a pozitív filozófia szelleméhez igazítani.

  A fizikusok hamar rájöttek, hogy igenis szükség van közvetlenül nem érzékelhetõ, nem mérhetõ gondolati konstrukciókra. Itt ismét éppen Einsteinnek Keplerrel kapcsolatos megjegyzésére kell utalnunk: a pontos mérések kiértékeléséhez az elmének már elõre meg kellett konstruálnia egy absztrakt fogalom, az ellipszis fogalmát.

  Hogy a matematikának, tehát egy gondolati konstrukciónak a megállapításai ennyire közvetlen módon csatlakoznak a való világ tényeihez, megdöbbentõ. Ezt a megdöbbenést Wigner ezzel a szlogennel fejezi ki: unreasonable effectivness of mathematics. Weinberg ezzel állítja párhuzamba némi gúnnyal az unreasonable ineffectivness of philosophy szlogenjét.

  Így a fizikában a pozitivizmus mint húzóerõ lényegében kiesett. Hogyan is maradhatott volna benn, amikor pl. a szuperhúrelmélet egyetlen eleme sem érzékelhetõ vagy mérhetõ közvetlenül.

  A pozitivizmus, így Mach (a jelentés empiricista kritikája 1886), Poincaré (a matematika konvencionista szemlélete 1902), Whitehead és Russel (a szimbolikus logika axiomatikus rendszere, 1910–1913), majd a Bécsi Körbõl Rudolf Carnap szintézise nyomán fejlõdve önnön belsõ problémáival viaskodva elszakadt a fizikától – nem segítve azt, de nem is gátolva annak haladását.

  A század második felében intenzívvé váló szociológiai antropológiai vizsgálatok nem azt akarták közvetlenül kimutatni, hogy a fizikusok állításai hamisak, hanem a relativizmus szellemében azt, hogy csak egy a lehetõ vélekedések, hiedelmek közül. Egy kutatónõ (Sharon Fraweck) éveket töltött a Stanford Linear Accelerator mellett dolgozó, elemi részecskék fizikájával foglalkozó kutatók között, tanulmányozva a viselkedésüket, nem a részecskékét, hanem a kutatókét, és mint antropológus számol be megfigyeléseirõl. A fizikusok számára természetesen nagyon érdekes információ, mit tart egy antropológus a kutatókra mint egy meghatározott feladatra létesült csoportra jellemzõ tulajdonságnak. Csak mint érdekességet említem meg, hogy mit hisznek – a kutatónõ szerint – a csoport tagjai önmagukról, teammunkájukról. Hierarchia van, de ez az érdem hierarchiája: meritokrácia; a tudomány nem demokratikus, a döntés nem többségi szavazás útján születik.

  Az ilyen vizsgálatok alapján jutottak el a szociológusok és az antropológusok ahhoz az eredményhez, hogy a tudományos elméletek megváltozásainak folyamata társadalmi folyamat.

  A tudományos igazság végsõ fokon egy széles körben elfogadott társadalmi megegyezés arról, hogy mi az, hogy „valóságos” (real), amelyhez „tudományos” vitákon keresztül lehet eljutni, amely vitákban az érvelés – hogy mi számít bizonyításnak, mi tekinthetõ jó kísérletnek – nem jobb és nem kevésbé konfúzus, mint bármely politikai vagy jogi vitában. Ebbõl a felfogásból indul ki végeredményben a tudományszociológia erõs programja.

  A fizikus természetesen nem tagadhatja egy-egy fizikai tétel létrejöttének a bonyolult történelmi és társadalmi viszonyoktól való függését, de hisz abban, hogy a tétel tartalma objektív és kísérletileg ellenõrizhetõ, prediktív, tehát jóserõvel bír és univerzális.

  Feyerabend, aki elsõ könyvének (Against Method, 1975) az „Outline of an anarchistic theory of knowledge” alcímet adta, így vélekedik:

  „A tudomány sokkal közelebb áll a mítoszhoz, mint ahogy azt a hagyományos tudományfilozófia hajlandó elismerni.
A tudomány az ember által kifejlesztett gondolat sok formáinak egyike, és nem szükségképpen a legjobb…, csak azok számára tûnik belsõ lényegénél fogva, tehát inherensen felsõbbrendûnek, akik már elkötelezték magukat egy ideológia mellett, vagy elfogadták anélkül, hogy megvizsgálták volna elõnyeit, de hátrányait is. Minthogy azonban egy ideológia elfogadása, vagy elvetése az individuum joga, ebbõl az is következik, hogy az állam és az egyház szétválasztását az állam és a tudomány szétválasztása kell hogy kövesse, a tudományé, amely a legújabb, legagresszívebb és legdogmatikusabb vallásos intézmény”.

  Vannak, akik még tovább mennek: a fizikus nem felfedezi a természet jelenségeit, tárgyait, mint ahogy egy utazó egy szigetet felfedez – ami létezik, akár megtalálják, akár nem –, hanem a kutatói társadalom tagjainak kölcsönhatásai következtében kialakul, konstruálódik. Andrew Pickering már a könyve címében is utal erre: Constructing Quarks: A sociological History of Particle Physics (1984).

  Vannak, akik csodálják ugyan a fizika teljesítményét, elismerik, hogy a fizikusok becsületesen az igazságot keresik, haladnak az úton, bárhova is visz az, de megrémülnek egyrészt a világunk stabilitását, létét fenyegetõ veszélyektõl, másrészt attól a racionális, rideg, embertelen világképtõl, amit a fizika elénk tár, amiben nincs helye a léleknek, és ami nem ad választ az igazán nagy emberi kérdésekre: közömbös a szeretet, az erkölcs, a szépség iránt. A fizikus erre azt válaszolhatja, hogy nem is akar világnézetet adni. Számára az egyéni ethosz azt jelenti, hogy hûen (és alázatosan) igyekszik a természethez közeledni, a szépséget pedig megtalálja a tények, törvények harmóniájában.

  De a fizikus hiába nem törekszik egy teljes világnézetté összefoglalni megbízható részismereteit, akarva, nem akarva szembesülnie kell alapvetõen világnézeti kérdésekkel, éppen ma, amikor az univerzum térbeli és idõbeli határaihoz jutott el vizsgálataiban. Ki merné tagadni, hogy egy olyan vízió, mint amilyet Russel megfogalmaz a Mysticism and Logic címû mûvében, hogy emberi világunk, Földünk minden szépségével és borzalmával Napunk mint vörös óriássá duzzadt csillag belsejében válik ionizált gázzá, nos, hogy ez a vízió nem egy teljes világnézet visszatükrözõdése!

  A lélek keresi a menekülés útját ebbõl a lélek nélküli világból. Vajon biztosak lehetünk abban, hogy az a tudás, amit a tudomány nyújt, az az igazi tudás? Nincs a tudásnak egy olyan mélyebb rétege, amibe belefér minden, ami emberi (T. Roszak). Ez a kérdésfeltevés kell hogy asszociációkat ébresszen bennünk: így indult a filozófia, Platón lényegében ugyanezt a kérdést veti fel. A „jelenségeket meg kell menteni”. Platónra hivatkozva azt mondhatjuk, hogy ez a tudomány feladata, és a tudomány ennek eleget is tesz. De az igazság, a ragyogó igazság az ideák világában lelhetõ fel: ennek analógiáját kell a modern világban fellelni. Ezt a mélyebb tudásszintet nevezi Roszak gnózisnak.

  Ezt Roszak képiesen mint egy spektrumot képzeli el, amelynek egyik oldalán van a tudomány, középen a mûvészet és a másik szélén a vallásos hit.

  Az elbizonytalanodó olvasó, de még a fizikus is, felvetheti a kérdést, vajon ezek után létezik-e valamilyen megbízható módszer annak eldöntésére, hogy egy fizikai elmélet, vagy a valóságra vonatkozó vélekedések többé-kevésbé összekapcsolható rendszere közül melyik tüntethetõ ki azzal, hogy elfogadjuk, mint a bennünket körülvevõ világ adekvát leírását. Az eddig felsorolt kutatók legtöbbje, a nem fizikusok tagadják, hogy ilyen létezik. Sõt még Kuhn is csatlakozik hozzájuk bizonyos mértékig azzal a kijelentéssel, hogy lényegileg a paradigmaváltás, tehát egyik tudományos elméletrõl a másikra való áttérés sem racionális folyamat, és ne higgyük, hogy az új elfogadása egyre közelebb visz az igazsághoz.

  Velük szemben Popper azt állítja, hogy van ilyen kritérium: tudomány az, amelynek állításai, legalábbis elvben, cáfolhatók.

  A fizikus végül is megnyugszik – azt is mondhatnánk, kénytelen megnyugodni –, elfogadván a bevált kutatási metódust, a mérés —> elmélet —> mérés sémáját, mint a prediktív, objektív és univerzális igazsághoz vezetõ approximációs utat.
A Holdra szállásra gondol, vagy a W±, Zo vektorbozonok tömegének mérésére, és azon töpreng, hogyan születhettek a „legagresszívebb, legdogmatikusabb vallásos intézmény” híveinek „konfúzus” vitáiból olyan megállapítások, amelyek segítségével ezek az események megjósolhatóvá és megvalósíthatóvá váltak. És inkább derül az olyan megállapításokon, mint az alábbi, amelyet a nagyobb hatás kedvéért eredetiben idézünk (Sandra Harding: The Science Question in Feminism, 1986): A modern tudomány „not only sexist, but also racist, classist, and culturally coercive”, és lényegében is egyetértenek Weinberg véleményével, aggódásával.

  „A tudományra vonatkozó éles, radikális kritikának, azt hiszem, nagyon csekély, vagy esetleg semmi hatása sincs magukra a tudósokra. Én nem ismerek egyetlen olyan aktív tudóst sem, aki komolyan venné ezeket. A veszély, amit ezek a tudományra nézve jelentenek, onnan ered, hogy esetleg befolyásolhatják azokat, akik maguk ugyan nem vesznek részt a tudományos munkában, de akiktõl mi függünk: elsõsorban azok, akiknek feladata a tudomány anyagi támogatása; de ezek a nézetek ugyanúgy (károsan) befolyásolhatják a potenciális tudósok új generációját is.”


IRODALOM

Holton, G. – Blanpied, W. (ed): Science and its Public: The Changing Relationship. Reidel, 1976

Weinberg, S.: Dreams of a Final Theory. Vintage Books, New York, 1993

Feyerabend, P.: Against Method. NLB, London, 1975

Feyerabend, P.: Science in a Free Society. NLB, London, 1973

Holton, G.: How to Think About the Anti-science Phenomenon. Public Understanding of Science 1 (1992): 103

Harding, S.: The Science Question in Feminism. Cornell University Press, Ithaca, New York, 1986

Gale, G.: Science and the philosophers. Nature, vol. 312 (1984)


Természet Világa, 130. évf. 6. sz. 1999. június, 242–244. o.
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/ 
http://www.ch.bme.hu/chemonet/TermVil/ 


Vissza a tartalomjegyzékhez