TUDOMÁNYTÖRTÉNET
RADNAI GYULA

A megfigyelés öröme


Békésy György születésének
100. évfordulójára

Elsõ rész

Amikor 1961 decemberében Georg von Békésy Stockholmban átvette az orvosi-élettani Nobel-díjat, csak a beavatottak tudták itthon, Magyarországon, hogy ki is a kitüntetett. Vezetéknevének magyaros hangzása, különösen az angol átírásban is meghagyott ékezetek mindenesetre gyanút kelthettek az itthoni olvasókban. Akik persze nem voltak sokan. A napilapok szûkszavú híradásain kívül csupán néhány kis példányszámú szakmai folyóiratban jelent meg rövid méltatás Békésy Györgyrõl.

A Kép- és Hangtechnika “A legújabb akusztikus Nobel-díjas: Békésy György” címmel, (M) aláírással, az Orvosi Hetilap “Békésy György Nobel-díjas” címmel, aláírás nélkül közölte ezeket a cikkeket.
A Gyógyszerészet és a NyelvtudományiKözlemények már csak a következõ évben foglalkozott pár oldalas írásokban Békésyvel, de õk legalább a szerzõk nevét is feltüntették.

Egyedül az Élet és Tudomány reagált gyorsan és több oldalon az eseményre: Békésy egyik volt magyarországi munkatársa, dr. Halm Tibor írta a cikket “Amiért Békésy György Nobel-díjat kapott…” címmel, majd fél évvel késõbb a Fizikai Szemlében jelent meg Békésy egyetlen volt hazai doktorandusza, Tarnóczy Tamás – akkor már az MTA Akusztikai Kutatócsoportjának vezetõje – tollából részletes tanulmány “Békésy György halláskutatásai” címmel.

Pedig az országnak visszhangoznia kellett volna Békésy György nevét, hiszen a háború óta õ volt az elsõ magyar származású tudós, akit Nobel-díjjal tüntettek ki.

Csakhogy Békésy akkor már több mint egy évtizede az Egyesült Államokban a Harvard Egyetemen dolgozott, s akik õt ott meglátogatták, azok sem igen mesélték el ezt akkor itthon. Persona non grata lett Magyarországon az a tudós, akit 1946-ban a Magyar Tudományos Akadémia rendes taggá nyilvánított, s akit Szent-Györgyi Albert után a második legnagyobb jutalommal tüntetett ki. Igaz a vele járó pénzjutalom pillanatok alatt elolvadt az inflációban, de a “Marczibányi-jutalom” erkölcsi értéke megmaradt.

Az 1946/47-es tanévet hivatalos engedéllyel Svédországban töltötte, a stockholmi Karolinska Intézet meghívására és ösztöndíjával. Itt fejlesztette ki végleges formáját annak az audiométernek, melyet az õ nevével fémjelezve mind a mai napig gyártanak és használnak a világban.

1947 õszén fogadta el a Harvard Egyetem meghívását, s kért engedélyt itthon az amerikai tanulmányútra. Az 1947/48-as tanévre az engedélyt még megkapta.
Az amerikai Journal of the Acoustical Society 1948-ban még úgy közölte Békésy egyik tanulmányát, mint ami 1947. szeptember 4-én érkezett Budapestrõl. 1948. július 13-án még a Szabad Népben is tisztelettel írtak róla:

“Békésy professzor, aki a fül szerkezetének kutatása terén világraszóló eredményeket ért el, 1945 óta szintén külföldön kénytelen dolgozni, mert Magyarországon nincs elektronmikroszkóp, amely az õ munkájához elengedhetetlenül szükséges. Azóta egyik levelében a másik után kérdi, mikor jöhetne már haza. Most megírhatják neki: hamarosan beszerezzük az elsõ magyarországi elektronmikroszkópot.”

Lehet, hogy ez az “egyik levelében a másik után” enyhe túlzás, az írás hangneme azonban mindenképpen biztató. Apró szépséghibája, hogy éppen akkoriban utasították el Budapesten a minisztériumban az egyetem felterjesztését, amelyben Békésy amerikai tanulmányútjának még egy évvel történõ meghosszabbítását kérte.

1949 “a fordulat éve” – Békésynek mindenképpen az volt. Ekkor zárták ki a Magyar Tudományos Akadémia tagjai sorából (csak halála után nyolc évvel rehabilitálta õt az MTA) s befogadták Amerikába: végleges állást kapott a Harvard Egyetemen.

Ettõl kezdve Békésy nevét már csak suttogva lehetett kiejteni Magyarországon, akárcsak sok más tudósét, mûvészét, akik a Rákosi-rendszerben hagyták el az országot. Békésy nem volt politikus alkat, soha nem tett politikai nyilatkozatot, nem lehetett belekötni semmilyen politikai megnyilvánulásába. Így hát csak “leírták”, elhallgattak róla, mintha a világon se volna.

Négy évvel fiatalabb, tehetséges öcscse, Miklós, akinek gyógynövénykutató munkáját annak idején Richter Gedeon támogatta, itthon 1954-ben Kossuth-díjat kapott kutatásaiért, az akkori indoklás szerint “az anyarozs mesterséges termesztésének megoldásáért, amely lehetõvé tette, hogy a népgazdaság 1953-ban 100 százalékosan túlteljesítse az anyarozs fejlesztési tervét”. Neve i betûvel, Békési Miklósként szerepel, nehogy feltûnjön valakinek a rokoni kapcsolat lehetõsége. Miklós 1980-ban meghalt, neve ma már – y-nal írva – szerepel az Életrajzi Lexikon 1994-ben kiadott 4. kötetében, de még mindig elfelejtik megemlíteni itt is, s a 3. kötetben szereplõ Györgynél is, hogy testvérek voltak. Az már csak ráadás, hogy az 1981-ben és 1985-ben megjelent 3. kötetbõl hiányzik Békésy György fényképe, pedig ebben a csaknem 900 oldalas kötetben több száz személy portréját közlik.

Nem csodálható hát, hogy a mai magyar ember – legyen bár idõsebb, vagy fiatalabb – alig tud valamit Békésy Györgyrõl. Még az egyetem is – amelynek 1940-tõl 1948-ig tanára volt – évtizedeken át elfeledkezett róla. Így fordulhat elõ, hogy még ma sincs emléktáblája abban az épületben, ahol tanított, a Múzeum körúton. Igaz, talán lesz mellszobra az új épületben, ahol mostanában dõl el, hogy az egyetem mely tudós oktatóinak állít emléket, okulásul a jövendõ nemzedékek számára.

1999 – a centenárium éve – jó alkalom, hogy tegyünk valamit azért, hogy Békésy György neve végre itthon is bekerüljön a mûvelt emberek köztudatába. Az Akadémián tudományos emlékülésen majd tudományos konferencián elevenítik fel Békésynek elsõsorban a halláskutatásban elért eredményeit, amiért a Nobel-díjat kapta.

E cikk célja, hogy e nagy, Békésy egész kutatói munkásságán átívelõ téma után most felvillantson két másikat: az elsõt és az utolsót, mellyel tudományos pályáján foglalkozott. Ezekre a vizsgálatokra is jellemzõ az az élmény, mely Békésyt valamennyi kutatásában elkísérte, belülrõl hajtotta, vezértelte: a megfigyelésöröme.

Nem véletlen, hogy Nobel-elõadásának címéül is ezt választotta. (1964-ben Békésy György Nobel-elõadását, melyet 1961. december 11-én tartott Stockholmban, a hollandiai Elsevier kiadó még éppen be tudta illeszteni az 1942 és 1962 között tartott orvosi-élettani Nobel-elõadások kötetébe. A mintegy 25 oldalas tanulmány címe: “Concerning the pleasures of observing, and the mechanics of the inner ear.” Valószínûleg ennek nyomán készült az az 5 oldalas írás, amely ugyancsak 1964-ben jelent meg az Orvosi Hetilapban
“A megfigyelés öröme és a belsõ fül mechanizmusa” címmel, mint Békésy György Nobel-elõadása.)
 
 

Elsõ tudományos munkája:
budapesti doktori disszertációja

Békésy György 1899. június 3-án született Budapesten. Elemi iskoláit Münchenben végezte (otthon magyarul beszéltek), a nyolcosztályos gimnázium alsó négy osztályát Konstantinápolyban (Isztambul) egy jezsuita iskolában, méghozzá francia nyelven. Az ötödik osztályt Budapesten kezdte meg az Attila úton, de még ugyanabban az évben apját Zürichbe delegálták, s minthogy a család mindig vele tartott, Békésy György Zürichben érettségizett, a Minerva Intézetben, 17 éves korában. Mielõtt 18 éves korát be nem töltötte, nem járhatott egyetemre Svájcban, kijárt hát egy mûszerész-tanonc iskolát Zürichben. Amikor apját Bernbe helyezték, Békésy György a Berni Egyetemre íratkozott be, s itt szerzett diplomát vegyész szakon 1921-ben. A háború alatt egyszer járt Magyarországon: 1917 októberében megkapta katonai behívóját, de 1918 elején visszaengedték, hogy folytathassa egyetemi tanulmányait. Trianon után apja a budapesti külügyminisztériumban kapott feladatot, Békésy György a Bernben szerzett diplomával Budapesten keresett magának helyet, hogy letehesse a doktori szigorlatát.

“Apámnak az volt a véleménye, hogy mindenkinek a hazájában kell doktorálnia” – érvelt még 70 éves korában is, amikor megírta visszaemlékezéseit.

Pedig akkor Budapest éppen nem a nyugodt, tudományos búvárkodásra alkalmas légkörérõl volt nevezetes. Még alig hagyták el a fõvárost a megszálló román csapatok, még alig kezdte meg az egyetem a normális mûködését. Eötvös halála után a kísérleti fizika tanszék különösen nehéz helyzetbe került. Mégis, Békésy pont kísérleti fizikából szeretett volna doktorálni.

Az elsõ világháború után, amikor 1918-ban visszatértem Svájcba, az érdeklõdés középpontjában a négydimenziós geometria és a relativitáselmélet állt, ezek a témakörök engem nem érdekeltek. Erre elhatároztam, hogy valami egyszerûbbet választok, így kísérleti fizikával kezdtem foglalkozni” – emlékezett vissza késõbb.

Bernben az egyetemen matematikát, fizikát, csillagászatot is hallgatott a kémia mellett, ezért a kísérleti fizika doktori szigorlathoz szükséges elõvizsgái nagyjából megvoltak. Már csak egy megfelelõ témát és témavezetõt kellett találnia Budapesten. Legnagyobb örömére talált is.

A téma kémiai–fizikai komplex probléma volt, a témavezetõ pedig TanglKároly, Eötvös egykori kedves tanítványa, aki éppen akkor vette át az Eötvös-tanszék vezetését.

Tangl Károly még egyetemi hallgató korában kapcsolódott be Eötvös gravitációs méréseibe. A kilencvenes években Eötvös közvetlen munkatársaként fõleg potenciálelmélettel foglalkozott, majd 1903-ban Eötvös ajánlásával került Kolozsvárra, az ottani kísérleti fizika tanszék élére. Kolozsvárról 1917-ben megpályázta és elnyerte Budapesten a mûegyetemi kísérleti fizika tanszéket, innen került 1921-ben a tudományegyetemi kísérleti fizika tanszékre.

Tangl akkoriban az oldószer és az oldat közös határfelületén fellépõ felületi feszültséget kutatta, Békésy pedig a határfelületen át történõ diffúzió vizsgálatát kapta doktori témául. Ehhez mindenek elõtt egy olyan diffúziós kádat kellett építenie az összes kiegészítõ berendezéssel együtt, amelyet a mûegyetemen, Tangl elõzõ tanszékén mûködõ Jamin-féle interferométerhez lehetett csatlakoztatni. Ez az interferométer a kor színvonalán álló, jól mûködõ kísérleti eszköz volt, melytõl a berni egyetemi laboratóriumok színvonalához szokott ifjú kutató joggal remélhette az áhított “megfigyelés örömét”. Sok kísérleti nehézség megoldása várt még rá, mégis nagy élvezettel és önállósággal dolgozott feladatán.

“A budapesti egyetemen rengeteg hibát követtem el – írta késõbb. – A laboratórium igazgatója Tangl professzor elõtt Eötvös volt. Vele már nem találkozhattam, a technikusával azonban többször is. Valahányszor elvégeztem, vagy hozzákezdtem egy kísérlethez, azt mondta, hogy a kegyelmes úr nem így csinálná. Így tudtam meg, hogy hogyan gondolkozott és dolgozott Eötvös, és ismét csak azt mondhatom, hogy egy probléma több, különbözõ oldalról való makacs megközelítésének egyszerûsége volt az, amely Eötvöst a világ kimagasló tudósainak egyikévé tette.”

Érdekes, hogy a hetvenéves Békésy György már nem emlékezett arra, hogy doktori dolgozatát publikálta volna. “Doktori disszertációmat kísérleti optikából írtam Magyarországon. Olyasmit csináltam, amit ma interferencia-mikroszkópiának neveznek, de sajnos nem publikáltam”. Tarnóczy Tamás 1992-ben hívta fel a figyelmet arra, hogy a disszertáció rövidebb változata 1927-ben megjelent egy német folyóiratban. “Különlenyomata nálam is megvan” – tette hozzá Tarnóczy, a nagyobb nyomaték kedvéért.

Gazda Istvánnál a Magyar Tudománytörténeti Intézetben viszont megvan a Szent István Akadémia felolvasásainak egy olyan különlenyomata, amely Békésy György “vendégtõl” az alábbi címen bemutatott dolgozatot közli:

“Folyadékok diffúziós állandójának mérése az interferenciális refraktorral.”

“Bemutattatott 1923. évi december hó 14-én.” Semmi kétség: ez volt Békésy doktori munkája. “Bemutatta Tangl Károly r. tag” – áll a lábjegyzetben.

A dolgozat pont olyan, amilyennek egy doktori disszertációnak lennie kell: elõször szakirodalmi összefoglalás, azután a megépített kísérleti berendezés leírása, utána “a félárnyék-beállítású interferenciális refraktor összeállítása” s a mérés módszerének leírása következik. Ezt követi az elmélet, a diffúziós állandó kiszámítására szolgáló öszszefüggések levezetése, egyes esetekben csak a végeredmény, lehetõleg tömör és bonyolult formulákban. A dolgozatot a mérési eredmények összefoglalása zárja. Az utolsó mondatok: “Végül õszinte köszönetet mondok dr. Tangl Károly tanár úrnak, aki értékes tanácsaival és segítségével mindenkor szívesen támogatott. Éppúgy köszönettel tartozom dr. Strauss Ármin tanár úrnak az interferenciális refraktor átengedéséért. Budapest,
I. sz. physikai intézet, 1923 nyarán.”

Úgy tûnik, a tehetséges tudósjelölt megtette az elsõ lépéseket egy sikerekkel kecsegtetõ pályán.

A sors azonban közbeszólt – nem elõször és nem is utoljára Békésy életében. Meghalt szeretve tisztelt édesapja, a biztos támasz a család életében. Békésy a megszerzett doktori fokozattal se talált magának munkahelyet; a biztonságát vesztette el, amit csak hosszú évek alatt nyert újra vissza, most már egyetlen megmaradt bizalmasa: édesanyja oldalán.
 
 

Következik: Békésy utolsó tudományos vállalkozása, a Mach-sávok kutatása Hawaii-szigetén.


Természet Világa, 130. évf. 6. sz. 1999. június
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/ 
http://www.ch.bme.hu/chemonet/TermVil/ 


Vissza a tartalomjegyzékhez