TERMÉSZETVÉDELEM
A Fényi-erdõ
Barcsay László



Az egykori császári-királyi hadsereg érdekes regulamentumok szerint õrködött a birodalom biztonságán. A német lovasezredeknek például kemény parancsa volt arra, hogy azt a lovast, aki harc közben gyáván meghátrál, társai azonnal levágják. Bezzeg a magyar lovasságnál szó sem esett megfutamodásról, épp azokat kellett büntetni, akik még a rohamot vezérlõ trombitaszó elõtt támadásra indultak, vagy éppen párviadalra hívták ki az ellenséget.

A magyar lovasságot a huszárok vezették. Legjobbjaik közé tartozott a Károlyi-huszárezred. A vörös zsinóros, világoskék nadrágos és dolmányos szatmári legények a Rajnától Banjalukáig szorongatták a franciát, törököt (no meg a menyecskéket). Egyik közhuszáruk Ali ruméliai béget is fogságba ejtette 1739-ben, bár vesztére, a nagy köd miatt, épp a török táborba kísérte be. És jó néhány száz évvel késõbb Galíciából ennek az ezrednek a 2. százada kelt át a Kárpátokon Lenkey kapitány vezetésével, hogy elvérezzen az 1848-49-es magyar szabadságharcban.

Az ezredet 1734-ben állította gróf Károlyi Sándor, a híres kuruc generális, késõbbi császári tábornagy 67 000 forint hitelbõl. Fiára, Ferencre hagyta aztán az ezredet, meg 497 795 forint adósságát is. A hitelfelvétel elsõ hallásra ugyan gyanúsnak tûnik, de hát csak az vehetett fel ilyen nagy összeget, akinek volt mibõl törlesztenie. Károlyi Sándornak pedig volt mibõl, hiszen öröksége 39 faluból állott, s még százötöt szerzett hozzá, megtoldva a vagyont felesége 21 településével is.

Az örökség között volt Fény község, a ma román területen lévõ Mezõfény (Foieni) és a falu határában, a mai Bátorliget felé húzódó Fényi (Körmei)-erdõ, ami már 1381 elõtt is a család birtoka volt. A huszárkodás idején a Nyírség csaknem 30%-át még ilyen erdõk boríthatták. A közeli Ecsedi-láp levezetése után azonban, az 1890 körül felgyorsult lecsapolási munkálatok következtében, a vízzel együtt lassanként eltûntek. Itt az erdõben megvannak még a belvízcsatornák, öreg szürke nyárfák álldogálnak partjukon. Talán a bennük megjelenõ víz visszatartásával segíteni lehetne valamit a kiszáradó talajon élethalálharcukat vívó, „itt felejtett õstölgyeseken”, merthogy a kiszáradás a Fényi-erdõ halálos veszedelme.

Ez a vidék a Magyar Királyság és az Erdélyi Fejedelemség közötti Partium, török és tatár hadak, császári zsoldosok, hajdúk járta határövezet, amelyet a trianoni határ kettévágott, amely sokszor volt afféle emberûzõ senki földje. Még a magyarság száma is megapadt errefelé, maga Fény község a 19. századra már német telepesek lakta falu lett.

Lehet, hogy éppen ezeknek a zord idõknek köszönheti fennmaradását a Fényi-erdõ és a közeli Bátorligeti-õsláp is. Az erdõ persze azért jócskán viseli az ember nyomait. 1648-ban jelentik a pusztateremiek (ma Terem község) az ecsedi udvarbírónak: „… az bátoriak (nyírbátoriak) potensebb emberek lévén az hárs hánytással igen vesztegetik az erdõt, melyet, hogy eligazítson az ecsedi udvarbíró uram, kívántatik…”. A hárskéreg hántása évszázadokig tartott, amibõl azt következtetik ki a hozzáértõ erdészek, füvészek, hogy az erdõ hársállományainak eltûnését nemcsak a lecsapolásokkal megváltozott ökológiai viszonyok, hanem a nyírbátori hajdani szõlõsgazdák okozták. Tudvalévõ ugyanis, hogy a hárs háncsa a legalkalmatosabb szõlõkötözõ eszköz.

Csaknem fél évszázada, 1954-ben kelt az a védettségi határozat, amely az erdõ hazánk mai területére esõ 756 hektárnyi területébõl 285 hektárt helyezett természetvédelmi védettség alá. A rendelet ekképp indokolja az erdõrész védelmét: „A védett terület sok tekintetben hasonlít a közelében elterülõ Bátorligeti-õsláphoz, elõnye vele szemben, hogy itt az erdõ még áll, évszázados tölgyekkel, a nedvesebb helyeken magaskõris, a szárazabb részeken ezüsthárs csoportokkal. Az egész Nyírségben nincs több ilyen eredeti õsállapotban megmaradt állomány, mely a jégkorszak utáni beerdõsülés minden fázisának botanikai emlékeit épségben megõrizte.”

A terület erdõtípusokban gazdag. Java része tisztásokkal szaggatott, mocsaras erdõ. A bokorfüzesektõl a láperdõkön és a tölgy-kõris-szil ligeterdõkön át a gyöngyvirágos tölgyesekig, növényritkaságokkal teli aljnövényzetû erdõtípusokat találna itt az, aki nem kényes belépni ebbe a valóságos õserdõbe. Be is jegyezték az 1996-ban nyilvántartásba vett hatvankilenc magyarországi erdõrezervátum tíz mintaerdeje közé.

A Fényi-erdõ a Nyírségre jellemzõ, szél alakította homokbuckák É–D irányú vonulatain és az azok között húzódó elhagyott õsi folyómedreken, lapályokon fekszik. Magas homokbuckákkal határolt, mély fekvésû, lapos táj ez. A legjellemzõbb talajtípus a mészszegény humuszos homok. Az erdõállományok alatt agyagbemosódásos rozsdabarna erdõtalaj, néhol beérett öntéstalaj vagy megfeneklett rozsdabarna erdõtalajok és csernozjom jellegû homoktalaj fordul elõ. A homokbuckákon jelen van a „kovárvány”, e nagyszerû víztartó réteg, hol vékony, hol araszos vastagságban. Ennek köszönhetõ, hogy az idõs kocsányos tölgyesek egészen magas térszínen is elõfordulnak, rövid, vaskos törzzsel, derékvastagságú ágakon nyugvó hatalmas koronával.

A terület 10%-át kitevõ tisztások fekete színû karbonátmentes talajának felsõ szintje alatt néhol vastag „gyepvasérc” réteg képzõdött. Mivel ennek redukált vas- és mangánionjai mérgezõek, a magasabb rendû növények jó része számára, ezért tisztás a tisztás, mert ott a fa nem él meg. Ám a tisztások nagyobbik része kaszálórét, ami a kaszálás miatt nem erdõsült be. A részben természetes, részben rendszeres kaszálás miatt kialakult tisztásokon, a nyirkos nedves helyeken a fehér tippan, a szárazabb részeken a réti csenkesz a jellemzõ. Az üdébb területeken számos ritka és értékes növény: mocsári angyalgyökér, mocsári gólyaorr, magyar aszat és néhány szibériai nõszirom él. A zergeboglár és a réti kardvirág szokása ellenére itt nem a réten, hanem a ligeterdõben fordul elõ. A kaszálórétek tavasztól õszig virágpompát öltenek: a sárga virágú kúszó boglárka, a bíborlila virágú réti kakukkszegfû és a magyar imola a leggyakoribbak. A félgömb alakú rekettyefüzek csoportjai fokozzák a táj szépségét. A virágszõnyeggel borított tisztások festõi képpel kárpótolják a zárt erdõállományt hiányolókat. Az egykori kaszálórétek azonban a kaszálás elhagyása miatt fokozatosan beerdõsülnek. Kinek van ma szüksége az egykor pompás takarmányt jelentõ réti szénára?

A beerdõsülés csökkenti, végül megszünteti a mocsár- és lápréteket is. A mélyebb pontokon ugyanis lápok vannak, amelyek a szomszédos száraz élõhelytípusok felé változatos társulássorozatokkal mutatnak átmenetet. A kis nyílt vízfelületeket békalencsék és rence borítja. A sekélyebb vízben gyökerezõ hínárok mellett kiemelkedõ jelentõségû az Alföldön kipusztulóban lévõ békaliliom. A kiterjedt rekettyefüzeseket nád- és gyékényfoltok övezik, a lápot éles- és posványsásból álló magassásos szegély övezi. Szép állományokban van itt a lápi csalán és a mocsári pajzsika. Az elhagyott folyómedrekben a vízi, mocsári, réti növénytársulások ritka növényeket rejtenek.

Az állományalkotó õshonos faj, a fás növények „doyen”-je, a 100 évet is elért vagy még idõsebb kocsányos tölgy a faállomány 75%-át alkotja. Az évszázados tölgyes a nedvesebb helyeken magas kõrissel, a szárazabb részeken ezüst hárs csoportokkal elegyes. A nyirkosabb részeket fûzek, fehér és szürke nyárak, kisebb mértékben nyírlápok tarkítják. Megtalálható az erdõben a mezei szil, a vadkörte, a vadalma. Az öreg tölgyek között másfél méter átmérõjû is akad, de alig marad el mögöttük a métert is meghaladó átmérõjû öreg ezüst hárs.

Utolsó példányok ezek, elhalásuk, kivágásuk után ezt a fafajt ide visszatelepíteni már aligha lehet. Az optimista rekonstrukciót pártolók persze megpróbálkoznak az erdõ újjáteremtésével. A legfontosabb feladat a meglévõ belvízcsatornák vizének visszatartása, a lefolyás lassítása és új erdõk telepítése lenne az eredetileg itt élt fajokkal. A gondot az okozza, hogy számos tényezõ változása is közrejátszott a vegetáció átalakulásában, az éghajlat, az egykor volt közeli vizesföldek, az Ecsedi-láp eltûnése, az emberi beavatkozás és sok más egyéb. Mindezeket együttesen, egy idõben, sikeresen reprodukálni lehetetlen, így csak részmegoldásokkal lehet próbálkozni, s hosszú idõ után képet alkotni majd az eredményrõl.

A kocsányos tölgy hûséges kísérõje a mezei szil, az egyik erdõrész neve is szilfaerdõ. A harmincas és hatvanas évek szilfavészjárványa persze itt is pusztított, amire az erdõben kisebb-nagyobb hézagok emlékeztetnek. A koronaszintben a kocsányos tölgy között fehér nyár, madárcseresznye és kislevelû ezüst hárs keveredik. Cserjeszintje dús: fagyal, tatár juhar, húsos som. A lágyszárúak között hegyi fajok lelhetõk fel: békabogyó, szagos müge, podagrafû.

Néhol tölgy-kõris-szil ligeterdõk, keményfaligetek díszlenek. A kocsányos tölgy mellett jellemzõ a magyar kõris, a mezei és hegyi szil, a rezgõ nyár. A cserjeszintben galagonya, fagyal, csíkos kecskerágó, kányabangita, mogyoró, veresgyûrû és húsos som, kutyabenge, hamvas szeder, varjútövis található. A hegyvidéki bükkösöket kísérõ lágy szárú fajok is leereszkedtek ide, az illatáról messzirõl felismerhetõ medvehagyma, fehér madársisak, zöld virágú habszegfû, hegyi sás, turbánliliom, karéjos vesepáfrány, békakonty, magas ibolya, ligeti szõlõ. Az erdõk aljnövényzete botanikailag értékes fajokat és növényritkaságokat rejt: mocsári angyalgyökeret, lápi nádperjét, lápi tõzegepret, zergeboglárt, kúszócsalánt, fedelékes dákoskát (azaz réti kardvirágot).

A jó vízellátású üde talajokon, a homokos terület mélyebb részein, a buckák északi lejtõin, völgyeiben a természetes erdõtípus, az ezüsthársas-gyöngyvirágos tölgyesek sok helyen akáccal gyomosodtak. Az akácot a múlt század közepén kezdték betelepíteni, s aztán harmincéves vágásfordulóval sarjaztatták. Az akác a terület 11%-át borította, és azért is hódított sok teret a kocsányos tölgy rovására, mert a természetvédelem tiltása miatt harminc éven át sem erdõnevelési munkákat, sem véghasználati fakitermelést nem végeztek. A kocsányos tölgy ilyen körülmények között nem tudott megbirkózni a megváltozott viszonyokhoz jobban alkalmazkodó akáccal. Az 1980-as évek végétõl azonban az elegyetlen akácosok nagyobb részét már kitermelték, utána tuskóirtást végeztek, majd az üres vágásterületet kocsányostölgy-csemetékkel ültették be. A csemetéket aztán gondosan ápolták, az erdõfelújítás azonban a nagy vadkár miatt csak 50%-ban lett eredményes.

A védett terület keleti peremén igen száraz buckatetõkön két kisebb homoki erdõssztyepp foltot találunk. A Nyírség két jellegzetes növényegyüttese, a homoki tölgyes és a zárt homokpusztagyep érintkezik itt egymással, laza mozaikszerû elhelyezkedésben. A homokpusztai kocsányos tölgyesben a kocsányos és molyhos tölgy mellett fehér és szürke nyár a jellemzõ fafaj. A cserjeszintjében fagyal, galagonya, kökény van.

A gyöngyvirágos tölgyesek és erdõssztyeppek helyére telepített akácosok aljnövényzetében megmaradt a korábbi erdõk néhány értékes faja, az inkább hegyvidékekrõl ismert ibolyaszínû magyar nõszirom és a méter magas erõteljes saspáfrány. A természetvédelem egyik gondja, hogy az erdõ megújítását célzó elkövetkezendõ tölgytelepítését az értékes lágy szárú növényzet túlélje.

Vizes esztendõkben az erdõ szinte járhatatlanná válik. A tartósan vízben álló fák – pl. kõrisek –, hasonlóan a lápok égerfáihoz, „lábasodnak”: a fatõ, a gyökérfõ és a törzs alsó részére mohás bevonat települ sással, páfránnyal. Aztán amikor nyár végére a ritkán cserélõdõ sekély víz leapad, akkor látszik, hogy a fák a gyökérzetükön állnak.

Amilyen pompás a dús növényzet, olyan gazdag az állatvilág is. Lepkéi között számos ritka faj fordul elõ. A nedves, páradús környezet fõleg a kétéltûek számára kedvezõ. A szürkület beállta után indul cserkészni a hatalmas méretû, 8-12 cm-es, szemölcsökkel megrakott, narancsvörös szemû, hát nem éppen mesebeli királylányra emlékeztetõ barna varangy, itt él a szépnek is mondható, a távolugrás rekordját tartó, legnagyobbat ugró békánk, a kecses alkatú erdei béka, és az igazán kedves kis zöld levelibéka, ami csak „nászéjszakáját” tölti a vízben. Megél itt az elsõsorban magasabb hegyeket lakó elevenszülõ gyík is. Az erdõszéleken, a homoki tölgyesek tisztásain, a homokpusztai gyepeken az élénkzöld fürge gyík és a pompás színezetû, akár 40 cm-t is elérõ zöld gyík kerülhet a szemünk elé. Ha szerencsénk van, találkozhatunk a ma már nem mindennapi mocsári teknõsökkel is. Az ide merészkedõ szoknyás népeket az emberre egyébként veszélyt nem jelentõ vízisiklók ijesztgetik.

A madárvilágnak több mint ötven faja fészkel a területen, többségük az Alföldön általánosan elterjedt. Ritkábban elõforduló madár a fekete gólya, ami nem a gólyáktól elvárható módon kelepel, hanem rekedt sziszegést hallat, már amíg április elejétõl szeptemberig itthon tartózkodik. A holló sem hétköznapi tollas jószág manapság, a ravasz, óvatos és rablásra mindig kész „címeres” madár szerencsére itt jól érzi magát. A fekete harkály az akár félméteres odújának készítése során keletkezett töméntelen forgácscsomókkal hívja fel magára a figyelmet.

A gazdag állatvilág terített asztalt kínál a ragadozók számára is. A nem nagyon válogatós héja, a darazsakra ínyenc darázsölyv, az elhagyott varjúfészkekbe önkényesen beköltözõ sebes röptû kabasólyom, herjóka megtalálja itt életfeltételeit.

A terület nagyobb emlõsei a vaddisznó, az õz. Néha megjelenik a gímszarvas is. A homokos buckaoldalban a borz építette kotorékot néha a róka foglalja el. A rejtettebb sûrûkben nyuszt és vadmacska is él.

Nem hiányzott innen az ember teremtette természeti különlegesség sem: az újkori erdõtörténet egy érdekes objektuma az az óriás nyárfasor, amelyet Erdõközi Imre 1940-ben telepített. Az óriás nyár a Nyírségbõl terjedt el Magyarországon, így a fasor akár e fafaj emlékmûvének is tekinthetõ.

A terület (szerencséjére) nehezen megközelíthetõ, az államhatár közelsége miatt felkeresése jó helyismerettel rendelkezõ kísérõ nélkül nem ajánlható.

A Fényi-erdõben az emberi beavatkozás, a civilizáció terjeszkedése rontott bele a természet rendjébe. Következménye nem elsivatagosodás, hanem egy szukcessziós folyamat meggyorsítása lett. Most az ember vette védelmébe és igyekszik konzerválni az élõ természet itt felejtett emlékét. Hogy mit ér ez a táj, azt már az egykori tulajdonos, gróf Károlyi József felismerte. Néhány évtizeddel a hivatalos intézkedések elõtt, huszár õseihez méltón a természetvédelem „rohamra hívó trombitaszavát” megelõzve, maga nyilvánította természeti emlékké erdeje legértékesebb részeit.


Természet Világa, 130. évf. 5. sz. 1999. május, 233–234. o.
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/ 
http://www.ch.bme.hu/chemonet/TermVil/ 


Vissza a tartalomjegyzékhez