HUMÁNETOLÓGIA
CSÁNYI VILMOS

A csoport mint „szuperorganizmus”



A modern társadalomban élõ ember egyre jobban érdeklõdik az emberi természet és a társadalom kialakulásának, mûködésének tudományos vizsgálata iránt, mert így szeretne választ kapni saját egyéni problémáira és szûkebb-tágabb közösségének megoldatlan kérdéseire. Ma már sok tudomány foglalkozik az emberi viselkedéssel – sokféleképpen. Valamiféle szintézisre van szükség, amelyre az egyes részterületek információi könnyen hozzákapcsolhatók. Erre vállalkozik Csányi Vilmos etológusprofesszor Az emberi természet címû könyvében, mely április végén jelent meg a Vince Kiadó gondozásában. Az alábbi részlet e könyv egyik érdekes fejezete.
 

Ha a biológiai tulajdonságok komplexeit és kölcsönhatásaikat áttekintjük, eléggé megalapozottnak tûnik az új hipotézis, hogy az emberi csoportok a kulturális evolúció egészen kezdeti szakaszában új szervezõdési szintre jutottak. A csoportok struktúráját, tevékenységét egyfajta szociális fúzióval, a legegyszerûbben egy új létezõ, egy „csoportlény” mint szuperorganizmus kialakulásával magyarázhatjuk. A kulturális evolúció további fázisait pedig a csoportlények szelekciója hozta létre.

  Minden fejlettebb organizmusnak vannak kisebb egységei. Az állatok és növények esetében ezek a sejtek, amelyek maguk is teljes rendszerek, de mûködésük a magasabb organizációt hozza létre és az itt kialakult mechanizmusoknak van alávetve.

  Minden állatnak van valamiféle érzékelõ rendszere, amelynek révén a saját belsõ és a környezet külsõ változásait valamiképpen észlelni képes. Vannak motoros funkciói, amelyek segítségével saját maga és a környezet változásaira reagál és van idegrendszere, amely az érzékelés és a motoros funkciók közötti kapcsolatokat koordinálja, az életben maradáshoz és a szaporodáshoz szükséges döntéseket meghozza.

  A csoportlény esetében az egyedi komponensek, az emberek e funkciókkal alapszinten már rendelkeznek, tehát képesek észlelni, akciókat végrehajtani és gondolkodni. Magasabb szervezõdési szint akkor alakulhat ki, ha az egyedi aktivitások szinkronizálódnak, ha az egyedi észlelésekrõl mindenki értesül, ha képesek közös akciókra. Vagyis akkor, ha kialakul az izolált elméket összekötõ nyelvi kommunikáció, ami tulajdonképpen a csoportlény individualizációja. A csoportszelekció során azok a csoportok maradnak fenn, amelyek a szabályrendszerek gyors kialakulását és fenntartását szolgáló mechanizmusok biológiai alapjait, a konstrukciós képességet, a szinkronizációt, a csoport-individualizációt képesek voltak komponenseikben rögzíteni. A szükséges változások az individuális genomokban rögzültek, de hatásukat a csoport mûködésének szervezõdési szintjén fejtik ki.

  Az idegrendszer alapvetõ funkciója minden állatban a külsõ környezet modellezése. A környezet bonyolult kölcsönhatásait, élõ és élettelen komponenseit egy hasonló, de jóval egyszerûbb, a kölcsönhatásokat szimulálni képes idegrendszeri hálózat reprezentálja és egyben modellezi. A modell mûködtetése alapján képes az állat megjósolni a környezet számára fontos, kiszámítható változásait és viselkedését illetõ döntéseit ennek alapján meghozni. A csoportelme is létrehozza a környezet modelljeit a csoport kultúrája, tapasztalatai, tradíciói keretében. Minden csoportkultúra valójában egy komplex modell, amelyben nemcsak a környezet, hanem a csoport tagjai is komponensek és amely képes arra, hogy különbözõ helyzetekben egyértelmû döntésekkel szolgáljon az elvégzendõ teendõkrõl. A születéssel, halállal, egészséggel, a mindennapok életvitelével, a csoportot fenyegetõ veszélyekkel kapcsolatos ismeretek komplex modellt alkotnak, amely az adott kultúra keretein belül alkalmazható és a csoport fennmaradását szolgálja. A modell építésének, felfrissítésének, folyamatos karbantartásának eszköze a nyelv. A csoporttagok egyéni észleletei, akciói, a lehetséges akcióváltozatok mintái mind a nyelv segítségével kerülnek be a csoportelme feldolgozó és döntéshozó mechanizmusaiba. A folyamatos beszélgetés, bármirõl is szóljon, egyéni érzésekrõl, pletykákról, véleményekrõl, technikákról, lehetõvé teszi, hogy minden egyéni gondolat formálója, komponense legyen a közös elképzeléseknek. Ahogyan az egyéni tudat képes arra, hogy az elménkben kavargó kaotikus gondolatokból kiszûrje, felerõsítse azokat, amelyek valamilyen érzelmi vagy racionális probléma megoldásában közremûködhetnek, ugyanúgy a csoportokban kialakuló közösségi döntési mechanizmusok is figyelembe veszik, de megszûrik, egyeztetik a gondolattöredékeket, a leendõ akciók csíráit és kialakítják a csoportorganizmus határozott tudatos akcióit.

  Az emberi csoportokat az állati csoportoktól egy jellegzetes kettõsség különbözteti meg. Az emberi csoport autonóm individuumként jelenik meg, tervekkel, célokkal, saját indentitással és gondolkodással, és ettõl elválaszthatatlanul mindezen tulajdonságok belsõ differenciálódásával, tehát a csoporttagok egyéni szerepeivel, funkcióival, kooperáló akcióival, önálló, személyes gondolkodásával. Az állati elme izolált, egyéni tapasztalatain elgondolkodhat ugyan, de minden ismerete kizárólag a saját tevékenységébõl származik. Az emberi kultúra tagja a nyelv, a tárgyak, a szokások révén állandó kapcsolatban van a csoportja magasabb szintû akció- és gondolkodási folyamataival. Tehát használhatja mások tapasztalatait, akár generációkra visszamenõleg is, de minden csoportgondolatot, csoportakciót saját maga is feldolgoz a maga egyéni elméjében, és a feldolgozás, az egyéni gazdálkodás eredménye a kommunikáció révén visszahat a csoportelmére. Ez az organizáció egyébként feltûnõen hasonlít az agy és a neuronok közötti kapcsolatrendszerre.

  Érdemes visszautalni az emberi evolúció szelekciós mechanizmusaira. Amilyen mértékben kifejlõdött a csoportorganizmus, olyan mértékben változtak meg a szelekció feltételei. Ezek egyfajta stabilizáló individuális szelekció mellett egyre inkább azokat az emberi tulajdonságokat érintették, amelyek a csoportorganizmus minél hatékonyabb mûködését szolgálták. Az evolúció során minden olyan esetben, amikor megindult valamiféle individualitás kifejlõdése, azonnal beindultak a megfelelõ szelekciós mechanizmusok, és ezt a kezdetben esetleg csak egészen kismértékû szervezõdést új, magasabb szervezõdési szintre emelték. Így keletkeztek a sejtek és az organizmusok is.

  Ha a viselkedési komplexben, az evolúciós folyamat végén megjelent új biológiai tulajdonságokat az emberi individuum, az egyén és a csoport közötti viszony szempontjából vizsgáljuk, azt állapíthatjuk meg, hogy lényegében öt döntõ változás történt:

  1. Közös eszmék
  Az ember elfogadja, kívánja csoportja identitását, kritika nélkül hisz a csoportja „globális” eszméiben, valamely mítoszban, vallásban, ideológiában, identitást kifejezõ kultúrában. Ez lényegében megfelel az emberi moralitás megjelenésének.

  2. Közös akciók
  A második változás az, hogy az ember képes lesz a csoportjához tartozókkal közös akciók végzésére, magas rendû, kiegészítõ kooperációra abban a keretben, amelyet a globális eszmék meghatároznak.

  3. Közös konstrukció
  A harmadik változás az elsõ kettõ szerves kiegészítõje: a globális eszmék és a globálisan vezérelt akciók folyamatosan „lokális”, egyedi, érzelmi és racionális analízis alatt állanak, amelynek eredményei folyamatosan visszatáplálódnak a globális szintre. Így lesz az egyén egyidejûleg létrehozója és elszenvedõje a csoportja által adott szociális realitásnak.

  4. Hûség
  A negyedik változás az, hogy eltérõen az állatoktól, az ember hûséges a csoportjához, hajlandó a csoport érdekében az egyéni és genetikai érdekeivel esetleg szöges ellentétben álló magatartásra, képes lesz önfeláldozásra.

  5. Transzformáció
  Az elõbbi négy változás teszi lehetõvé az ötödiket: a transzformációt, a csoportot alkotó emberekbõl egy új entitás, egy új létezõ, a magasan szervezett önálló csoportorganizmus kialakulását.

  Ez az öt változás, öt tulajdonság, amely éppen a humán viselkedéskomplexum egyes komponenseinek kölcsönhatásaként jelenik meg, lényegében rendszerszervezõ képességnek felel meg. Az emberi egyedekbõl azért lehet, és nagyon könnyen lehet, valamiféle mûködõ, feladatot teljesítõ, céltudatos organizációt kialakítani, vallást, szektát, pártot, harci kommandót, iskolát, színházat, gyárat, államot szervezni, mert van biológiailag determinált rendszerszervezõ képességük. Képesek csoportot választani, és ha már választottak, elfogadnak szervezõ, csoportot, feladatot kijelölõ eszméket, ezeket individuálisan is értékelik, ezek alapján másokkal együttmûködnek és ha kell, a csoport érdekében a saját érdekeiket háttérbe szorítják. Minden emberi szervezõdés mögött megtaláljuk ezeket a tulajdonságokat. Nemcsak államok, vállalatok, politikai szervezetek mûködésében lehet ezt kimutatni, hanem a család, a párkapcsolatok és a barátságok szervezõdéseiben is. Durkheim (1961) a primitív vallások tanulmányozása során, egészen más szempontok alapján, három szervezõ elvet határozott meg: a közös akciókat, közös moralitást és a saját érdek háttérbe szorítását, valamint leírta a transzformáció jelenségét, az új entitás kialakulását. A Durkheim-tanítványok a három elv alapján értelmezték a baráti viszonyokat, sajátosan éppen Durkheim egyik barátsága alapján (Wallace és Hartley, 1988). A biológiai humánviselkedés-komplexumból leszármaztatható ötbõl négy megegyezik Durkheim kulturális természetûnek gondolt kritériumával.

  Még egy nagyon lényeges tulajdonság játszik szerepet az embercsoportok életében. Az állati csoportok minél izoláltabbak, annál ellenségesebbek egymással és feltehetõen ez volt jellemzõ a korai emberi csoportkultúrákra is. Ezek sikeres adaptációja a populáció és a csoportok számának gyors növekedését hozta. Az evolúció egy késõbbi szakaszában a nagyra nõtt csoportok már nem tudtak egymástól végleg elválni, a rendelkezésre álló szabad területek megfogyatkoztak, egyre gyakrabban fordult elõ, hogy azonos nyelvet beszélõ, azonos kultúrájú csoportok egymás közvetlen közelében éltek. Nem mûködött az idegen csoportok gyûlöletén alapuló szelekció, hiszen a csoportok jól ismerték egymást. Ebben a periódusban jelent meg az egyezkedési viselkedés, olyan csoporttevékenység, amely a csoportok közötti kapcsolatokat szabályozza. Ma még nehéz lenne megbecsülni, hogy ez az új viselkedésmód biológiai eredetû-e, vagy pedig már a beindult kulturális evolúció tanuláson alapuló terméke. Az evolúció utolsó szakaszában megindult a csoportok közötti kapcsolatok szervezõdése és ez teljesen más mechanizmusok alapján történik, mint a csoportszervezõdés. A csoportok közötti kapcsolatokban nem, vagy alig érvényesülnek a rendszerszervezõdési mechanizmusok és helyüket racionális megfontolások, kompromisszumok, bizonyos ideig érvényes egyezségek töltik be. Az egyezségek során minden csoport meg akarja õrizni autonómiáját, nem akarja átvenni partnere globális eszméit és nem akarja saját magát az egyezség kedvéért feláldozni, sõt még kicsi veszteséget sem visel el szívesen. Ezért jelenik meg döntõen a racionalitás a csoportok egyezségeiben, persze a félrevezetés, a csalás eszközeivel együtt, amelyek a csoporton belül elképzelhetetlenek.

  A populáció további növekedésével az egyezkedések kulturális struktúrája ráépült a csoportkultúrákra és létrehozta azt a megapopulációt, amelyben jelenleg élünk és amelynek szabályozása a továbbélõ biológiai faktorok mellett, sokszor azok ellenére, döntõen kulturális mechanizmusokkal történik.

  Ezen utolsó evolúciós szakasz történéseinek megértésében az is lényeges, hogy a kezdeti csoportkultúrák sikere, a csoportok elszaporodása, az egyezkedési kultúrák kialakulása lehetõvé tette az ideaevolúció gyors beindulását és egy újabb szervezõdési szint kialakulását. A kis zárt csoportokban a gondolatok, akciók, érzelmek idegi reprezentációi sokgenerációnyi idõ alatt komplex összehangolt ideastruktúrákba szervezõdtek. Ezek a struktúrák mindazokat az elemeket tartalmazták, amelyek az adott idea sikeres alkalmazásához szükségesek voltak, így a különbözõ technológiák, hiedelemrendszerek sokszor kipróbált és bevált elemekbõl épültek fel. Késõbb a kis kultúrák egyezkedéseken keresztüli összeolvadása óriási evolúciós teret hozott létre, a különbözõ ideák, koncepciók akadálytalan rekombinálódásával és újak szüntelen keletkezésével sokszor a kipróbálás szelekciós lehetõségei nélkül. A csoportkultúra embere, aki addig minden ideát, életviteli szabályt a csoportjától kapott és a csoport tradíciói biztosították, hogy ezek a szabályok alkalmasak, sõt egyedül alkalmasak a problémák megoldására, hirtelen szembe kellett nézzen a választás lehetõségével. Más csoportok, más kultúrák egyes szabályai, apró komponensei között választhatott, el kellett döntenie, mi a és mi a rossz, amire a biológiai evolúció nem készítette fel.

  Próbáljuk meg elhelyezni az emberi szociális fúziót, a csoportorganizmus kialakulásának történetét az emberi evolúció ismert paleontológiai, etológiai adatainak függvényében. Elég jól meg lehet becsülni a történet végsõ szakaszának helyét. A modern homo sapiens csoporttársadalmai már mindenben megfeleltek a csoportorganizmus kritériumainak. Bizonyos a nyelvhasználat, kiterjedt az eszközkészítés és a régészeti leletek a csoportok rendkívül gazdag konstrukciós tevékenységérõl adnak számot. Az archaikus ember különbözõ fajai kétségtelenül fejlettebb szinten állottak, mint az erectinek, de fejlõdésük túlságosan lassú volt, ami azt jelzi, hogy valamilyen döntõ komponens még hiányzott. A legvalószínûbb, hogy a beszélt nyelv. Elképzelhetõ, hogy a nyelv végsõ kialakulása ebben a háromszáztól a százezer évvel ezelõtti periódusban történt. Az is lehet, utaltam, hogy a nyelv már régebben kialakult, de a populációk túlságosan kicsik voltak a gyorsabb fejlõdéshez. Az erectinekrõl való tudásunk alapján az a legvalószínûbb, hogy az erectin csoport az emberszabású majomcsapat emberhez hasonló csoporttá, közösséggé fejlõdésének színtere volt. Ez az a nagyon fontos periódus, amikor az addig izoláltan gondolkodó, csak a saját érdekeire tekintettel lévõ állati egyed megkísérli megérteni a másik szándékait, gondolatait, a külsõ körülmények által kikényszerített közös tevékenységek érdekében. Még nincsen nyelv, de már lehet mutogatni, kifejlõdhet a mímelés nagyon fontos tulajdonsága. Megjelenhet az elmében a másodlagos reprezentáció, amelynek mechanizmusai nélkül a további fejlõdés elképzelhetetlen. Talán érzékelteti ezt a helyzetet egy etológuscsoport beszámolója arról, hogy a galléros páviánok miképpen döntik el aznapi útjukat (Kummer, 1968).

  Alkonyatkor a bandák összegyûlnek egy sziklás területen, hogy nagy létszámukkal védekezzenek a ragadozók támadásai ellen. Napkeltekor az egyes bandák különbözõ területekre mennek, és a bandát alkotó többé-kevésbé független klánok vezérhímjeinek a feladata az aznapi elsõ táplálkozási hely meghatározása. Egy-egy klán túlságosan kis létszámú ahhoz, hogy egész nap egyedül járjon. A megfigyelés szerint a klánvezérek egy kört kialakítva leülnek, és a klán többi tagja kívül marad. Egy darabig az elhelyezkedéssel vannak elfoglalva, majd elcsendesednek, és feszülten figyelnek. Ekkor valamelyik klán vezére feláll, és határozottan elindul egy bizonyos irányba, amirõl az etológus kutatók, akik évtizedek óta figyelik a páviánok mozgását, jól tudják, hogy hova vezet, éppen érõ gabonával borított területre, vagy bizonyos gyümölcsfákhoz stb. Az egyik vezér tehát az irány kiválasztásával jelezte elképzelését, és ha történetesen a többiek is erre gondoltak és követik, akkor aznapra megszületett a döntés, az egész banda csatlakozik. Azonban ez csak nagyon ritkán fordul elõ. Többnyire senki sem követi az elsõt. Amikor ez észleli, hogy egyedül megy, dühösen visszafordul, morog, és visszaül a helyére. Ezután némi mocorgás után feláll egy másik és mozgásával egy másik helyet jelöl. Ha követik, döntés született, ha nem, akkor visszamegy és dühöng, mint az elõbbi. Így, egymást váltogatva, sorra jelzik a klánok vezérei aznapi szándékukat. Elõfordul, hogy egyikük néhány követõre talál, de a banda csak akkor mozdul, ha a többség követi az útjelzõt. Néha két teljes órát is eltöltenek a megfelelõ terület kiválasztásával. Gondoljuk csak el, beszéddel ezt öt perc alatt el lehetne intézni.

  Valószínûleg a csoportorganizmus kialakulásának kezdetén õseink is efféle döntési módszereket használtak. Ha ilyenkor valaki még azt is tudja utánozni, hogy milyen is az a vadállat, aminek a dögét, vagy õt magát szeretné birtokolni, újabb lépéssel segíti a közös akarat kialakítását. Mímeléssel nagyon komplex dolgokat lehet megtárgyalni. Be lehet mutatni például, hogy ha megint odamegyünk, ahova társunk akar, akkor ismét súlyos sérülés lesz az eredmény, mert a közelben van az oroszlánok táborhelye. A mímeléssel egy történet mondható el. A történet elemei jelentéssel bírnak az egész viszonylatában.

  Még mindig nyelv nélkül, de már másodlagos reprezentációkat használó elmével kialakulhat egy igen nehézkes, de már közös, tanult ismeret, a kultúra csírája, amely a korábbi, izolált elmével rendelkezõ emberszabású majmok világához képest korszakos elõrelépést jelent. Kedvezõ helyzet ez arra, hogy az agresszióval, a szexualitással, az együttmûködéssel kapcsolatos új, biológiai tulajdonságok kialakuljanak. Egy ilyen csoport számára a memória, a múlt emlékezete nagyon fontos és egyben az izoláció eszköze is, hiszen egy idegen csoporttól jövõ egyed nehezen igazodna el a mímelés, mutogatás, emlékeztetés bonyolult szövevényében. A helyzet akkor változik másodszor is drámai gyorsasággal, amikor a mímelést felváltja a nyelv, amely alkalmas eszköze az elsõdleges és másodlagos reprezentációkról szóló kommunikációknak és egyben létrehozza a harmadlagos reprezentációs mechanizmust, a nyelvi reprezentációt, amely végleg kiteljesíti a modern ember evolúcióját.

  A Homo-vonalban két gyors agynövekedési periódus volt, az elsõ az erectineknél, a második a sapienseknél. A fenti, nagyon hozzávetõleges séma szerint az elsõ idõszakban, tehát még az erectineknél alakult ki a csoportorganizmus és jelentek meg az ember döntõ rendszerképzõ tulajdonságai, és valószínûleg a második agynövekedés volt szükséges a beszélt nyelv kialakulásához.


Természet Világa, 130. évf. 5. sz. 1999. május, 207–209. o.
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/ 
http://www.ch.bme.hu/chemonet/TermVil/ 


Vissza a tartalomjegyzékhez