A VIII. Természet–Tudomány Diákpályázat díjátadó ünnepsége
1999. február 27.

A kutyák dalától a poliéder univerzumig

„Február 27-én délután a TIT Kossuth Klubjában nyolcadszor kerültek átadásra a Természet Világa Természet–Tudomány Diákpályázatának díjai.”

  Ízlelgessük csak kicsit ezt a mondatot. Azt semmiképpen se lehet elmondani róla, hogy tárgyszerûtlen. Ez történt. Viszont ilyen elõvezetésben letaglózóan unalmas, ráadásul – bármilyen kedves is nekünk az esemény maga – a hírközlés mint olyan ronda is. Hogy néz ki például ez a „kerültek átadásra”? Pedig hivatalos szövegekben, a napisajtó híreiben így fogalmaznak, ugyebár. Szóval, valahogy úgy kellene elkezdeni, hogy legalább az elején ne vegyük el az olvasó kedvét a további érdekfeszítõ részletek élvezetétõl.
 

A "Természettudományos múltunk fel-
kutatása" kategória III. díjasai:
Mihucz Sándor és Molnár József
Az "Orvostudományi különdíjak" II. helyezettje,
Könyves Balázsházi Noémi és Kalo Tamara, 
valamint az I. helyezett, Róka Anikó

  Vidám irodalmi körökben szokás olyan feladványokat kieszelni, melyekben a játékos résztvevõknek megadott – rendszerint idétlen – szavakat kell versbe komponálniuk. Próbáljuk meg ennek mintájára úgy kezdeni beszámolónkat, hogy a szövegben feltétlenül szerepelnie kell legalább egy, látszólag ide nem illõ kifejezésnek. Legyen ez mondjuk a vörösboros marhapörkölt. Meglátják, szerepelni fog!

  Apropó, a napisajtó hírei! Benne voltunk! Igaz, csöppet kisebb terjedelemben, mint a magyar média manapság legeslegfontosabb napi aktualitása, hogy tudniillik Dávid Kornél ismét játszott a Chicago Bullsban, ezúttal három percet, kosarat ugyan nem dobott, de volt két lepattanója. A Bullst meg persze már megint agyba-fõbe verték. Mi itt a szerkesztõségben fontolóra vettük, hogy ezentúl a hírrovatban rendszeresen beszámolunk arról, hogy mondjuk Lovász László matematikusprofesszor, szerkesztõbizottságuk tagja, friss Wolf-díjas (akit a közszolgálati magyar televízió teletext adásában magyar származású amerikai tudósnak aposztrofáltak), ismét remek elõadást tartott a Yale Egyetemen az algoritmuselmélet témakörébõl. Elismerjük, az esemény elég szokványos, hírértéke csekély, bár – merjük megkockáztatni! – kevés híján olyan káprázatos teljesítmény, mint Kornél 2 uszkve 13 perce. Igaz, Lovásznak nem volt lepattanója.

  No de most már csakugyan lássuk ezt a díjkiosztást. Milyen is volt az elsõ, bizony, úgy nem emlékszem, mintha csak tegnap lett volna. Annyi megmaradt, hogy akkor nem hosszában, hanem keresztben ültünk a teremben. Itt volt Randi, hajlított kanalat, még élt (de még hogy élt!) Szentágothai professzor..., meg aztán nyilván mi is feszültebbek voltunk; sikerül-e minden, nem keverednek-e össze az ajándékok. Különös, de ahogy figyelem fõszerkesztõnk készülõdés közbeni idegállapotát, azt látom, hogy mintha egyre nyugodtabban viselné. Rutinná vált? Ne higygyék! Mert pénz továbbra sem lesz magától, ajándék könyvek, naptárak, térképek stb. ezen túl se repülnek be maguktól a szerkesztõség ablakán (errõl Kapitány Kati tudna mesélni), azt a pár száz borítékot, levelet, cetlit is csak meg kell címezni-írni és feladni valakinek (Áginak és Évának). Nincs már Agrobank meg Dunaújvárosi Finompapírgyár sem, most – fõ szponzorként – Magyar Hivatalos Közlönykiadó (kenyéradó gazdánk) van (higgyék el, a zord név érzõ szívû vezetõséget takar, személyesen Kozma Lászlóné gazdasági igazgató tette tiszteletét), és vannak könyvkiadók, szervezetek, intézmények, melyek megtöltik az ajándékos zacskókat. (További támogatóinkat lásd másutt!)

  Az Orvostudományi különdíjakkal indítunk, celebrálja mindannyiunk szeretve tisztelt Koch Sándor professzora. Sándor bácsira nem lehet nem odafigyelni. (Egyszer tanúja voltam, miként szelídített meg két perc alatt puszta szavakkal egy felvidéki szakközépiskolai elõadásán vagy kétszáz zajongó kamaszt.) Ezúttal arról hallhatunk rövid eszmefuttatást, hogy a tudatlanságnak (értsd: a tudományos ismereteink korlátainak) is vannak fokozatai. A legmagasabb az, amikor a „vén szivar” (idézet tõle) – immár tudománya összes ismeretével felvértezve – rájön, valójában milyen keveset tudunk mondjuk az emberi test mûködésérõl. Róka Anikó, mintegy elõre megszívlelve Gergely János akadémikus, szerkesztõbizottsági elnök záró gondolatait, miszerint „ne szégyelljetek másodszor vagy harmadszor is nyerni”, ezúttal is begyûjtött egy gyõzelmet, most az orvostudományi kategóriában. Újabbat már biztosan nem nyer, mert ha minden jól megy, egy év múlva medika lesz, ám mögötte már jön fel két kis Róka-testvér, figyeljék csak meg...
 

A "Biodiverzitás" kategória II. díjasai, Báthory
Bettina és Inkeller Judit, valamint az I. díjas,
Bíró Lóránt
A "Biofizika–Biokibernika" 
különdíj I. fokozatát 
Nánási Tibor kapta

  Radnai Gyula fizikusban, az ELTE docensében, a Simonyi Károly professzor által kiírt Kultúra egysége kategória zsûrielnökében – ezt már régóta tudjuk – egy bölcsész veszett el (de ilyenkor minduntalan megkerül), midõn felvezeti e rendkívül szép és nehéz témakör gyõzteseit, köztük a már tavaly is nyerõ Bacsárdi–Friedl-duót, akiknek neve már-már úgy összeforrt, mint mondjuk Ilf–Petrové, vagy Boyle–Mariotte-é. Mondhatni kaszált a két soproni diák, mert a Varjú Dezsõ tübingeni professzor alapította Biokibernetika kategóriában is begyûjtöttek egy (második) díjat.

  Egyik klasszikus pályázatunk a Természettudományos múltunk felkutatása. E témakörben nem könnyû csillagot rúgni. A pályázó kiválaszt egy jól vagy éppen kevésbé ismert tudós személyiséget, aki született, meghalt és közben tett valamit a tudományért. Ezt a „közben”-t kell kitöltenie a pályázónak tartalommal, ami többeknek túl kemény diónak bizonyult. Talán ez is az oka annak, hogy a szakzsûri ebben az évben nem talált elsõ díjra érdemes, a többi közül igazán kiemelkedõ pályamunkát. A korábbi években ebben a kategóriában valósággal taroltak az erdélyi diákok, akik ezúttal inkább néprajzi, népmûvészeti fogantatású írásokkal színesítették a palettát. Scheuring István zsûrielnök viszont örömmel nyugtázta, hogy a gyõztes, Baranyi Bernadett dolgozatából olyan is kiderült Pósaházi János fizikus munkásságáról, amirõl eddig õ sem hallott.

  Varga Péter professzor úrnak, az Önálló kutatások kategória zsûrielnökének csaknem fél órába telt, mire a közel száz pályamunka legjobbjainak érdemeit méltatta. Daruházi Ágnes Emma A kutyák dala címû munkájával vitte el az elsõ díjat. Errõl speciel jómagam némi tudományos utánajárás után már doktori értekezést írhatnék, lévén a Tízezer kutya városának, Érdnek lakója. A második szomszéd két dobermannja például összetéveszthetetlen duettel jelzi mindenféle szirénázó jármû közeledtét.

  Áts Feri örököse, a Füvészkert mai ura, Isépy István igazgató, a stuttgarti Német–Magyar Társaság Biodiverzitás-különdíjának zsûrielnöke az idén csak egy harmadik díjat tudott (volna) átnyújtani az ezúttal egyéniben induló, korábbi többszörös páros gyõztes szolnoki Vincze Szabolcsnak (ha eljött volna); megelõzte õt Bíró Lóránt Tatabányáról a Lábas-hegy degradációjával.

  Az ifjú matematikusok érdemeit a matematikai ismeretterjesztés fáradhatatlan személyisége, Scharnitzky Viktor tanár úr méltatta, köztük a kaposvári gyõztes, Werstroh Niké „Poliéder univerzum”-át. A második helyezettõl, a tavaly is díjat nyert Taraza Busrától lopva megkérdeztem, hogyan jutott ehhez a különleges névhez. Elárulom, úgy, hogy édesapja arab, õ maga pedig – ha a név alapján nem volna elég világos – nõnemû.

  Többéves szünet után végre ismét kiadhattuk – rövid Bencze Gyula-show után – a James Randi által kiírt Szkeptikus különdíjat. A jó szándék eddig is megvolt, most méltó dolgozat is érkezett, persze, hogy Székesfehérvárról, a magyar szkeptikus fõvárosból. Szót kapott a kategória egyik elsõ gyõztese, a gabonakör okán elhíresült Dallos Róbert is, aki beszámolt a floridai Randi-alapítványnál tett látogatásáról. Most jutott eszembe, elfelejtettem megkérdezni tõle, mivel foglalkozik most, nyolc évvel a legendás taposás után. Két éve, amikor legutóbb nekem jutott feladatul e mostanihoz hasonló beszámoló összeállítása, azt írtam, de jó lenne tudni, mi lesz ezekbõl a gyerekekbõl pár év múlva. Az elsõ pályázat óta eltelt nyolc esztendõ. Aki akkor még csak elsõs gimnazista volt, ma már elvileg diplomás is lehet. Tényleg, de jó volna tudni, mi lett azokból a gyerekekbõl... Mert gyerekeim (hogy Koch professzor szavával éljek), tudnotok kell, hogy érdekel bennünket a sorsotok, a pályafutásotok, különben miért jönne össze évrõl évre nekünk, mezei szerkesztõknek segíteni a hazai tudomány oly sok prominens személyisége egy olyan ügy érdekében, „amiben nincs semmiféle politikai huncutság” – idézem Tardy János helyettes államtitkár úr szavait (akinek mellesleg mindig lehetne rá oka, hogy kimentse magát az ünnepségrõl, de sosem teszi, itt van velünk); egyszerûen azért, mert mások mellett ti vagytok a hazai tudomány jövõje, s nem utolsósorban lesztek immár e hónaptól lapunk szerzõgárdájának tagjai.

  No, most jöhet a vörösboros marhapörkölt. Apró intimitás saját házunk tájáról, hogy a díjkiosztás elõtt mi, szerkesztõk mindig a Corvin pizzériájában ebédelünk. E már-már rituális szertartás fontos kelléke a vörösboros marhapörkölt, amit fõként kis csapatunk férfitagjai kebeleznek be évek óta. Az idén a marhapörkölt már nem szerepelt az étlapon, így borjúpaprikással melegítettünk a három óra tizenöt percig tartó díjkiosztó ünnepségre. Egy hagyomány megszakadt, a többi remélhetõleg még sok évig tart.

NÉMETH GÉZA
További fotók
Természet Világa, 130. évf. 4. sz. 1999. április, melléklet
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/ 
http://www.ch.bme.hu/chemonet/TermVil/ 

Vissza a tartalomjegyzékhez