ÚJ KÖNYV

MENNYIRE SZÉP AZ ÚJ VILÁG?
Gondolatok Venetianer Pál könyvérôl

Valószínûleg csak egyetlen olyan molekulaféleség létezik, mellyel kapcsolatban a természettudományos vagy orvosi kérdéseken túl jogi, politikai, társadalmi vagy éppen erkölcsi problémák is felmerülhetnek. Ez a DNS. Venetianer Pál, a Szegedi Biológiai Központ molekuláris biológus professzora e könyvében arra tesz kísérletet, hogy áttekintse a DNS tudománya, a molekuláris genetika történetét és az azzal kapcsolatos problémákat, megpróbálván eloszlatni az e tudományterületet övezô elôítéleteket. Ilyenek pedig akadnak bôven. Ezt mutatja az a megállapítás is, amely szerint az atombomba feltalálása után a "génsebészet" világszerte komoly vitákat kavaró molekuláris forradalma volt a tudomány második bûnbeesése. A könyv címére pillantva azt gondolhatnánk, hogy valamiféle genetikai manipuláció ellenes vitairatról van szó. Pont ellenkezôleg. Noha a címadással Aldous Huxley regényére utal, Venetianer Pál Huxley-val ellentétben valóban szépnek tartja az általa felvázolt világot.

A könyvnek talán legszembetûnôbb vonása, hogy naprakész és izgalmas bepillantást nyújt a tudomány mindennapjaiba. Az olvasó nyugodtan rábízhatja magát a szerzô kalauzolására, szinte testközelbôl figyelheti a tudósok vitáit. A túlzott szakszerûség mellôzése és a rengeteg érdekes példa megnehezíti a könyv letételét. A közérthetô stílus és az áttekinthetô szerkezet mellett más is segíti a megértést. Ilyen az elsô fejezet idôrendi áttekintése és a második fejezetben körvonalazott szakmai háttér. Emellett ötletes a hagyományos nemesítés és a modern, molekuláris módszerek folyamatos összevetése. Sajnálatos módon hiányzik azonban egy irodalomjegyzék a könyv végérôl, amely pedig megkönnyíthetné a témában való további tájékozódást.

A könyv egyik fô témája a genetikai manipulációkat elfogadó és ellenzô nézetek szembeállítása. Az ezt tárgyaló fejezetek szükségszerûen kevésbé objektívek, mint a többi, állításaik sok helyen vitathatók. Talán az evolúcióbiológusok és az ökológusok véleménye tér el leggyakrabban a professzor gondolataitól, de nekik is el kell ismerjük, hogy a tárgyalásmód végig tényszerû, és csak kevéssé elfogult. Az evolúciós állítások némelyike kissé idejétmúlt (például az élôlények tökéletességével kapcsolatban [33. és 58. oldal]), pontatlan (az élet története például csaknem négy-, nem pedig hárommilliárd évre nyúlik vissza [33. oldal]), vagy legalábbis félreérthetô. Alább meg fogjuk látni, hogy a legkomolyabb problémák mégis az ökológiai vonatkozásokkal kapcsolatosak.

A szerzô nem leplezi saját manipuláció-párti álláspontját, de viszonylag tárgyilagosan mutatja be az azzal ellentétes vélemények értékelhetô részleteit is. A kevésbé racionális, elvakult, e kérdésbôl vad érzelmeket kiváltó, hisztériát gerjesztô csoportosulásokat pedig többnyire jogosan a ludditáknak is kijáró gúnnyal illeti. (Habár a kép teljesebb lett volna, ha a molekuláris biológusok hasonlóan szélsôséges, a genetikai manipulációt szíve szerint gátlástalanul alkalmazó tábora is megkapta volna a magáét.) A szerzô számos, a génsebészettel (illetve a klónozással) kapcsolatos babonát szertefoszlat. Éppen ezért könyve hasznos olvasmány a géntechnológia ellenzôi számára is, hiszen néhány kifogásukról Venetianer Pál elegánsan bebizonyítja, hogy valójában minden tudományos alapot nélkülöznek. Ezáltal önként vállalt küldetésének egy részét sikeresen teljesíti is. Sajnos azonban nem igazán sikerul elérnie egy másik fontos célját: nem tudja kellôen meggyôzôen bizonyítani azt, hogy a genetikai manipuláció különféle alkalmazásai valóban az emberek érdekeit szolgálják, és potenciális elônyei meghaladják a lehetséges veszélyeket. Kétségtelen, hogy az orvosi és a természetvédelmi alkalmazások többsége tényleg hasznos. Sajnos azonban az összes többi felhasználásról elmondható, hogy vagy teljesen feleslegesnek tûnnek (mint például az, hogy az amerikaiak szép, piros paradicsomot reggelizzenek), vagy rosszabb esetben egyenesen túl sok veszélyt rejtenek magukban ahhoz, hogy nyugodt szívvel alkalmazhassuk ôket.

Nem értünk egyet azokkal, akik a "génsebészetet" eredendôen negatív, bûnös dolognak tartják. Sok más technológiához hasonlóan ennek is léteznek az emberiség számára hasznos és káros alkalmazásai egyaránt. (Persze annak eldöntése, hogy mi a hasznos és mi nem az, sokszor pokolian nehéz). Sajnos azonban nagyon komoly annak a veszélye, hogy a géntechnológiát nem csak, illetve nem elsôsorban arra használjuk, amire valójában célszerû lenne. Ennek fô oka, hogy e kutatások többségét olyan vállalatóriások pénzelik, amelyek még véletlenül sem az emberek érdekeit tartják szem elôtt, hanem kizárólag saját profitjukat. Az emberek s az óriáscégek szándéka pedig szinte soha sem találkozik egymással. A szomorú igazság az, hogy a "génsebészetbôl" származó hasznot egy nagyon szûk csoport aratja le, míg a potenciális terheket az egész társadalom viseli. Mindez etikai szempontból erôsen kifogásolható. A könyv talán legsúlyosabb hiányossága, hogy nem tárgyalja érdemben ezt a témát. A szerzô ugyan az utolsó fejezetben leírja, hogy "... nyugaton ... általában úgy vélik, a géntechnológia fejlôdése és alkalmazása nagyvállalati profitérdekeket szolgál, tehát a technika szószólói a gonosz kapitalisták fizetett, vagy orruknál fogva vezetett ügynökei". Csakhogy ezután még kísérletet sem tesz ezen állítás megcáfolására. Tartunk tôle, hogy azért, mert nem is igen lehetne ezt megtenni.

A másik komolyabb kifogás a könyvvel kapcsolatban, hogy a szerzônek a génmanipulációval kapcsolatos veszélyek létezésének megcáfolására tett kísérletei többnyire kudarcba fulladnak. A genetikailag manipulált élôlények természetbe való kijutásának veszélyét például nem tartja igazán komolynak, mivel mai tudásunk szerint ezek az élôlények rendszerint alulmaradnak a vad típusokkal folytatott versenyben. Ez az esetek döntô többségében tényleg igaz. Ismerünk azonban olyan példákat is, amikor házasított (tehát manipulált) élôlények egészen jól helytálltak a vadonban, gondoljunk csak a dingók ausztráliai inváziójára. Lehet, hogy farkas rokonaiknál sok tekintetben rosszabbak (ez sem egyértelmû), de a gondot pont az okozta, hogy nem velük kellett versenyre kelniük. A szerzô érvelésében nem számol az ilyen esetekkel, vagyis amikor a manipulált élôlények olyan helyen szabadulnak ki, ahol a vad típus nincsen jelen.

A könyv legmegdöbbentôbb sorai azok, amelyekben a professzor arról ír, hogy a génsebészeti technológiával módosított élõlények elterjedése a természetben már csak azért sem probléma, mert az ember már így is fajok tömkelegét hurcolta be olyan élôhelyekre, ahol azok korábban nem fordultak elô. A szerzô is elismeri, hogy ezek a betelepítések szinte mindig súlyos problémákhoz vezetnek. Ezek után logikátlan a manipulált élôlények kiszabadulásának veszélytelensége mellett érvelni. A bioszféra állapota már jelenleg is meglehetôsen tragikus, köszönhetôen az ember tevékenykedésének. Éppen ezért ma saját érdekünkben sokkal inkább a megôrzésébe kellene energiát fektetnünk, mintsem a további átalakításába. Vagyis az a tény, hogy a bioszférát már kellôképpen tönkretettük Venetianer professzor érvelésével szöges ellentétben , éppen hogy nem legitimálja, hanem kérdésessé teszi a további beavatkozásokat. Még akkor is, ha azok esetleg kisebb mértékûek az eddigieknél. Lehet, hogy a dolog a végén jól sül el, csakhogy tapasztalataink azt mutatják, hogy a bioszférán sokkal nehezebb javítani, mint rontani egy-egy emberi beavatkozással. Számos példa akad arra, hogy egy, a bioszférára kezdetben veszélytelennek tûnô tettünk végül káros következményekkel járt. Csak egyetlen ezek közül: a CFC-krôl annak idején még álmában sem gondolta volna senki, hogy ezek az ártalmatlannak tûnô molekulák valójában az életünket védô ózonpajzs ádáz ellenségei. Ma már épeszû ember nem állíthatja, hogy érdemes volt nyakra-fôre alkalmazni ôket. (Stettennek a miénkkel pontosan ellentétes hasonlata (18. o.) mely szerint a géntechnológiát ma hasonlóan képtelen okokból tartják egyesek veszélyesnek, mint a középkorban az öngyilkosok szellemeit éppen azért gyengécske, mert ebben az esetben nem a bioszféráról és annak manipulálásáról van szó. A CFC-k esete sajnos jobb példa.)

A géntechnológia alkalmazásával kapcsolatban mindig észben kell tartanunk egy fontos alaptörvényt: minden tettünknek számos következménye van, legtöbbször egy szándékos és sok akaratlan. Utóbbiak egy része ráadásul rendszerint elôre nem látható. Fokozottan igaz ez a törvény a transzgénikus organizmusok természetbe való kiszabadulása esetén, vagyis amikor egy nagyon bonyolult rendszer mûködésébe avatkozunk bele. A genetikai szörnyetegek elszabadulásával kapcsolatos hisztéria természetesen senkinek sem hiányzik, de az igazi problémát mégis a természetbe való kijutás teljesen kifürkészhetetlen hatásai jelentik. Az ökológiai rendszerek viselkedésének bonyolultsága sajnos általában ismeretlen, kényes és tabutéma a biokémikusok és a molekuláris genetikusok számára (is). A mikroorganizmusok ökológiája ráadásul sokszor szintén mély homályba burkolózik. A képzelt veszélyek pedig hihetetlenül gyorsan realizálódhatnak, ha egyelôre nincs is még tudomásunk ilyen példáról. E precedens (látszólagos) hiányának persze egyik oka lehet az is, hogy kevés tudományos alap pénzel olyan kutatást, aminek során mondjuk a Harvard vagy a Berkeley Egyetem körzetében begyûjtött baktériumokat ellenôriznék.

Jóval kevesebb kritika érheti a könyv azon fejezeteit, amelyek nem konkrétan az élôlények genetikai manipulációjával foglalkoznak, hanem a molekuláris genetika más hasznosítási lehetôségeivel. Ezekbôl az érdekes és információgazdag fejezetekbôl megtudhatjuk, hogy milyen óriási segítséget nyújt a molekuláris genetika tudománya többek között a kriminalisztika, az orvostudomány, az antropológia vagy a paleontológia számára. Kiderül, hogy a molekuláris módszerekkel kapott eredmények sokszor megdönthetetlennek vélt dogmákat ingatnak meg ezeken a tudományterületeken.

A fentebb említett kifogások talán azt sugallhatnák, hogy e könyv nem érdemli meg az olvasó figyelmét. Errôl szó sincs. Éppen ellenkezôleg, Venetianer professzor mûve mindent összevetve lebilincselô, tartalmas és nagyon aktuális olvasmány. A szerzô figyelemreméltó mûveltsége, széles körû tájékozottsága (saját szakterületén belül és azon kívül is) a könyv minden lapjáról visszaköszön, tovább növelve annak értékét. Venetianer Pál ráadásul azon ritka tudósok egyike, akik képesek egy bonyolult témáról közérthetô és olvasmányos, sôt, szellemes és humoros stílusban írni. Éppen ezért pontosan saját könyvével cáfol rá azon állítására (168. oldal), mely szerint a társadalomnak lehetetlen megértenie a tudomány törekvéseit. Persze ehhez az is kellene, hogy a közeljövôben minél több hazai természettudós "vetemedjen" hasonló színvonalú ismeretterjesztô könyv megírására.

Nem vitás, hogy a molekuláris genetika hatalmas intellektuális izgalmat és kihívást jelent. A laboratóriumokon belül minden tudományos kutatás igazolható és kívánatos, de az alkalmazások köre már vitathatóbb. Venetianer Pál: A DNS szép, új világa címû könyve színvonalas eligazítást nyújt a térnakörben, de semmiképp se orákulumnak, sokkal inkább izgalmas vitaalapnak tekintsük.

Jordán Ferenc Takács-Sánta András


Természet Világa, 130. évf. 3. sz. 1999. március, 143144. o.
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/ 
http://www.ch.bme.hu/chemonet/TermVil/ 

Vissza a tartalomjegyzékhez