INTERJÚ

A felszín alatti csodavilág


Felszín feletti beszélgetés Dombovári Tiborral

– Elõször indult azon a természetfotó-pályázaton, amelyet 1998-ban immár hatodik alkalommal hirdetett meg a Magyar Természetfotósok Szövetsége “Találkozás a természettel – Az év természetfotósa” címmel. Mi volt az oka ennek a késlekedésnek?

  – Magyarországon kevesen fotózzák a vízi élõvilágot, kevés híve van a búvárfotózásnak. Ezért joggal gondolhattam, képeimet nem értik meg, nem fogadják el. Amikor felvételeimmel bemutatom a korallzátonyok csodálatos, színpompás csigáit, rákjait, halait, koralljait, szinte mindenki elámul. Ugyanakkor kétségeim vannak; ez csak az érdekes témának szól, vagy a fotóim váltják ki az emberek elismerését. Mert a trópusi tengerek élõvilága valóban rendkívül szép és impozáns. Sokan úgy gondolják, elég csak elutazni a világ másik végébe, vásárolni egy méregdrága, víz alatti fotózásra alkalmas felszerelést, lemerülni a tengerbe, ott kattintani egyet, és máris kész a szép kép.

  – Mi ösztönözte arra, hogy most mégis benevezzen a versenyre?

  – 1997-ben, amikor a fotópályázat díjkiosztása után megnyílt a Várban a kiállítás, végignéztem a díjnyertes képeket. Meg kell vallanom, nagyon tetszettek. Akkor gondoltam elõször arra, hogy mégiscsak összemérhetõ egy halportré mondjuk egy szarvasportréval. Miért is ne? Még az is kiderülhet, hogy csak az esztétikai érték számít, és nem az, hogy hol készültek a képek.
 
 
Barrakuda-raj
 – A megmérettetése sikert hozott: az idei pályázaton több díjat is nyert. Az “Állatok szemtõl szemben” kategóriában a Nagyszemû sügér és a Kõhal-portré címû képeiért elsõ díjat kapott, a “Barrakuda-rajért” pedig az MTV Natura és a Természet Világa szerkesztõségétõl különdíjakat.

  – Valóban, ezért felül is kell bírálnom önmagam. Meg kell mondjam, nagyon sokat jelentett nekem ez az elismerés, embernek és fotósnak egyaránt.

  – Mióta foglalkozik a tengerek élõvilágának megörökítésével?

  – Nem is olyan régóta. 1987-ben, 31 évesen fotóztam elõször víz alatt, bár az álmom ennél sokkal korábbi. Mielõtt komolyabban hozzáláttam volna a búvárfotózáshoz, szinte mindent elolvastam, amibõl tanulni lehetett valamit a vízben való fotózás technikájáról és az ott élõ állatokról. Folyóiratokat rendeltem, könyvtárakba jártam. Ennek a mûfajnak magyar nyelvû irodalma, egy-két cikktõl eltekintve, még ma sincs. Elméletben tehát már régen felkészültem, csak a lehetõség hiányzott. Ez akkor jött el, amikor a nyolcvanas évek közepén egy barátommal vállalkozásba fogtunk: sportszerboltot nyitottunk. Miskolcon akkoriban ez volt az elsõ olyan üzlet, ahol a vásárlók nyugati felszereléseket kaphattak: bakancsokat, hálózsákokat hegymászó- és sífelszereléseket... A sportszerbolt jól ment. Így azután egy baráti társasággal 85-ben elutazhattam Kubába búvárkodni. Vadonatúj búvárfelszerelésem volt, azzal merültem a tengerbe. Amit ott láttam, az lenyûgözött. Végképp megerõsödött bennem: ezt meg kell örökíteni. Ez volt az elsõ nagy élményem és egyben nagy kalandom Kubában.

  – Ezek szerint volt több is.

  – 1990-ig voltam társtulajdonosa a sportszerüzletnek. Akkor egy nagy huszárvágással, igen naivan, pedig már jóval elmúltam harminc, úgy döntöttem, a búvárfotózásból fogok megélni. Eladtam hát az üzletrészemet a barátomnak, akivel együtt nyitottuk a boltot, és elutaztam fél évre Kubába természetfotókat készíteni. Akkor még fillérekért lehetett Kubába repülni, s ha valaki ügyes volt, ott fillérekbõl megélt. Persze, az elképzelés nem jött be. Készítettem ugyan néhány jó fotót, de annak tiszteletdíjából nem lehetett sem jóllakni, sem új utakat finanszírozni. Valami mást kellett kitalálnom.

  – Ön okleveles kohómérnök. Sohasem gondolt arra, hogy végzettségének megfelelõ munkát végezzen?

  – Egy percig sem. Az az igazság, hogy még húszéves koromban sem tudtam, mi is akarok lenni. Mindig a kalandok, a kihívások érdekeltek igazán, a tenger, a búvárkodás, a hegyek, a hegymászás.

  – Kalandvágy vitte a Miskolci Rádióhoz is?

  – Pontosítanom kell, nem a Miskolci Rádióhoz. 1993-ban, éppen akkor, amikor Kubából hazatértem, kiírtak egy pályázatot Miskolcon kereskedelmi rádió létrehozására. A hír hallatán megint egy barátom állt elém azzal az ötlettel: csináljunk rádiót! Pályáztunk, nyertünk, céget alapítottunk. Nonstop Rádió lett a neve, a szakmában mindenki jól ismeri, bár Budapesten nem fogható. A vidéki rádióadók közül itthon ez a legnagyobb bevételû, a leghallgatottabb kereskedelmi adó. A céget tehát ketten alapítottuk, s ma is az egyik tulajdonosa vagyok. Kezdetben mindent én csináltam, a mûsorok szerkesztését, a mûködtetést, az ellenõrzést, az arculat kialakítását. A hírszerkesztéstõl a technikai dolgokon át a gépírónõ munkájáig, az áfa kifizetéséig mindent én néztem át, de igazából semmihez sem értek. Szándékosan a háttérbõl irányítom a munkát. Ma 35– 40 ember dolgozik a rádiónál.

  – Honnan tudta, hogyan kell egy kereskedelmi adó mûsorát összeállítani?

  – Bizony, kezdetben semmit sem tudtam errõl. Mivel Miskolcon 93-ban még nem lehetett kereskedelmi adót fogni, vettem egy rádiót, melyen nyugati sávokat is hallgathattam. Otthon a szobában felszereltem egy antennát, a rádiót a debreceni Danubius frekvenciájára hangoltam. Ültem a szobában, napestig hallgattam az adást, és közben megpróbáltam megfejteni a titkot, hogy mitõl is jó egy rádió, milyenek a hírek, a szignálok és egyebek. Talán sikerült ebbõl a titokból valamit megfejtenem.

  – Tehát nem csak a természetfotózás, a rádiózás is közel áll önhöz?

  – A dolgaimat csak kétféleképpen tudom csinálni: rendesen, vagy sehogyan. A rádiózást is odaadással irányítom, nagyon érzékeny vagyok arra, hogy mit mondanak róla. Én azonban nem a rádión, hanem a képeimen keresztül kívánom kifejezni magam.

  – Ez sikerült is, megértették alkotásait, számos külföldi pályázaton nyert díjakat.

  – Viszonylag sok nemzetközi búvárfotópályázaton indultam eddig. Ezek számomra elsõsorban szakmai elismerést jelentenek. Persze más jutalmakat is nyertem: búvárfelszerelést, utazást...

  Az egyik legérdekesebb verseny a kétévente megrendezett Búvárfotósok Világbajnoksága, amit a Nemzetközi Búvárszövetség hirdet meg. A bajnokságra fotókkal kell benevezni, ezek alapján hívja meg a zsûri az általa legjobbnak tartott 40– 50 búvárfotóst, országonként maximum két versenyzõt. Négy napig tart a vetélkedés, amelyen azonos feltételek mellett kell a résztvevõknek természetfotókat készíteniük. Ehhez hat tekercs filmet kapnak, hat alkalommal merülhetnek a víz alá, s az elkészült képekbõl hatot kell a végén a zsûrinek bemutatni. Ezen a búvárfotóversenyen több alkalommal indultam, 1992-ben ezüstérmet nyertem.

  – Mennyiben különbözik a hagyományos természetfotózástól a víz alatti fotózás?

Korallgéb
 – Csak annyiban, hogy mi más közegben dolgozunk, nekünk még a búvárkészüléket is használnunk kell. Nem szeretem túlmisztifikálni a búvárkodást. Az ugyanis viszonylag egyszerû technikai sport, amit akár kilenc- vagy kilencvenéves korában is mûvelhet az ember. A búvártanfolyam nem bonyolultabb, mint mondjuk az autóvezetõi, sõt. A cél az, hogy a tanulás során eljussunk arra a szintre, amikor már otthonosan érezzük magunkat a vízben, csak a fotózásra figyelhetünk. Ez pontosan olyan, mint amikor vezetés közben már beszélgetni is tudunk, amikor már nem kell arra figyelnünk, hogy mikor kell sebességet váltani. A merülés általában egy-másfél óráig tarthat, naponta többször is ismételhetjük. Nem szükséges mélyre merülni, hiszen a korallzátonyok élõvilága a vízfelszíntõl csak néhány tízméternyire zsúfolódik össze. Fotóim kilencven százalékát ebben a mélységben készítettem.

  Szupermodern speciális fényképezõgépem sincs. Egyszerû Nikon masinát használok, amit egy osztrák gyártmányú fémtokba tettem. Az objektív elõtt ablaküveg van, a gépbõl pedig minden fontos kezelõgomb ki van vezetve. A fényképezõgép így mindig száraz marad. Léteznek persze víz alatti használatra készített fényképezõgépek, de ezek vagy nagyon drágák, vagy sokkal kevesebbet tudnak, mint az én Nikonom.

  – Használ valamilyen megvilágítást, esetleg trükköt, amikor felvételeit készíti?

  – Semmiféle trükköt nem használok, sem színszûrést, sem montázst. Csak egy speciális vakut, amivel a víz alatt is megvilágíthatom a fotózni kívánt területet. Erre azért van szükség, mert a víz elnyel bizonyos színeket, minél mélyebbre merülünk, annál többet. Nem a sötétség miatt kell vakut használni – húsz méteren még ragyogó világosság van – , hanem azért, hogy helyreállítsuk a színegyensúlyt. A víz ugyanis kék színszûrõként viselkedik, ezt kell kiegyenlíteni a vaku fényével. A vízben ugyanúgy fényképezünk, mint a föld felszínén, azzal a különbséggel, hogy a vízben való tartózkodás ideje a búvárpalack ûrtartalma miatt véges. Nem lehet órákig, napokig lesben várni a nagy pillanatra. A búvárfotósok nem nagyon használják a beetetéses módszert sem, de számos olyan fogás van, amivel az élõlényeket “becsaphatjuk”. Ehhez azonban ismerni kell a viselkedésüket. A Vörös-tengerben élõ tûzhalakat például igen nehéz szembõl lefényképezni, mert védekezésként mindig hátat fordítanak, így mutogatják támadóiknak az úszóik tövén lévõ tüskéiket. Ha képet akarunk készíteni róluk, az egyik kezünkkel megzavarjuk, s miközben az ellenkezõ irányba fordul, gyorsan lefényképezzük.

  – Volt tanítómestere, akitõl megtanulhatta a víz alatti fotózás fortélyait?

  – Teljesen autodidakta módon sajátítottam el a mesterséget, nem volt, akitõl tanulhattam volna, vagy aki bírálta volna a képeimet. Ez utóbbi jelentette a legnagyobb problémát.

  – Magyarországon mennyien lehetnek a búvárfotózás szerelmesei?

  – Hatan, nyolcan vagyunk, akik komolyabban foglalkozunk a természetfotózásnak ezzel az ágával. Mert én is természetfotósnak vallom magam, víz alatti természetfotósnak. Búvárfotós barátaim közül hadd említsek meg néhányat: Násfay Bélát (õ a hazai búvárkodás és búvárfotó úttörõje), Gulyás Zsoltot, Kovács Pált, Kenéz Györgyöt. Gyakran találkozunk, ilyenkor levetítjük egymásnak fotóinkat, és leginkább csak bíráljuk azokat.

  – A világ mely részén fotózott eddig?

  – Az 1980-as 90-es években nagyon sokszor, legalább tízszer jártam Kubában. Összesen majdnem egy évet töltöttem ott. De voltam Dél-Afrikában, Dél-Koreában, Egyiptomban, Spanyolországban, Görögországban, Horvátországban, Cipruson, Malajziában is. Nagyon szeretek visszajárni bizonyos helyekre. Volt például egy pár centis kis sügérem, amit 3-4 éven keresztül fotóztam. Magyarországtól tízezer kilométerre lakott egy korallszirten. Ha arra jártam, mindig meglátogattam. Az utolsó alkalommal már nem találtam ott – , igen szomorú lettem.

  Általában két-három hétre, legfeljebb egy hónapra megyek fotózni, mert most az idõm a kevesebb. Azt vallom, a természetfotós akkor lehet sikeres, ha a tudása és a felszerelése megvan, és képes megragadni a kedvezõ pillanatot. Ekkor ugyanis a jó fotók száma arányos lesz a kínálkozó alkaloméval. Ezután már minden attól függ, mennyit tudunk kint tölteni a természetben. Ezért ha elutazom valahová, reggeltõl estig búvárkodom, és ez teljesen kielégít engem. Jó és egészséges sport a búvárkodás, nagyon sokan is mûvelik. Sajnos a búvárkodás címén sok híres búvárhelyet kiraboltak, tönkretettek már. Szabadságuk idején ugyanis búvárok ezrei rohanják meg a trópusi tengerek partjait.

  Azokban az országokban, ahol felismerték ennek a veszélyét, igen szigorú rendszabályokat vezettek be a búvárokkal szemben. Például Egyiptomban, a Vörös-tenger sínai-félszigeti részén, amelyet természetvédelmi területté nyilvánítottak, a vízben búvárrendõrök cirkálnak. Még egy üres csigaházat sem lehet felhozni, az uszony sem érhet a homokhoz. A rendõrök elõször csak figyelmeztetik az embert, de utána akár több száz dollárra is megbüntetik. Búvárrendõrök vigyázzák a tengert Florida partjainál és a Bahamákon is. Itt sajnos az elmúlt 10– 20 év során úgy lepusztították a korallzátonyokat, hogy a turisták sem igen látogatják már.

  – Elõfordult, hogy fotózás közben veszélyes helyzetbe került?

  – Igen, volt ilyen, még Kubában, amikor a vadonatúj optikámat akartam kipróbálni. Kivitettem magam egy szirthez, megbeszéltük, hogy egy óra múlva értem jönnek. Kiugrottam, a hajó elment, ott maradtam egyedül. Mondanom sem kell, pillanatokon belül megjelent 3– 4 cápa, s éppen a látótávolság határán köröztek körülöttem. Addig minden álmom az volt: bárcsak jönnének, hogy lefotózhassam õket. Akkor azonban kerestem egy korallszirtet, ráültem a tetejére, csak a fejem búbja látszhatott ki a vízbõl, ott ültem mozdulatlanul egy órán keresztül.

  – Vannak kedvenc képei?

  – Bizony vannak. Vagy azért, mert a fotó kuriózum, vagy mert sokat szenvedtem vele, amíg elkészítettem, vagy azért, mert az élõhely nagyon érdekes számomra. Ilyen például a Nagyszemû sügér címû fotóm, amiért a pályázaton az elsõ díjat kaptam, s ami a plakáton is szerepel. Ez a sügérféle ugyanis félénk állat. Másfél órámba került, amíg egy méterre meg tudtam közelíteni. A kép a sügértõl 30– 40 cm távolságból készült. Mivel igen zajos az, ha az ember a vízben kifújja a levegõt, lélegzetet sem mertem venni, féltem, hogy ez a félénk hal azonnal eltûnik a szemem elõl.

Nyílrák piros szivacsban
  A másik ilyen kedvenc képem egy 6– 8 cm nagyságú nyílrákról készült. Amikor elõször megpillantottam a fekete háttérben, még nem látszott nagyon izgalmasnak. De amikor a vakumban lévõ lámpával megvilágítottam, kiderült, hogy a feketének látszó háttér nem más, mint egy piros színben pompázó szivacs. A Barrakudaraj nem is a fotó szépsége miatt kedves a számomra, hanem azért, amit akkor láttam, amikor a képet készítettem. A barrakudák mindig nagy tömegben vonulnak, én is így pillantottam meg õket egy korallszirt elõtt. Rajukat leginkább egy három-négy méter vastag kígyóhoz tudnám hasonlítani, olyan szorosan úsznak egymás mellett. Úszott közöttük pár doktorhal is, ami azért volt érdekes, mert a barrakudák egyik tápláléka ez a hal. Békésen úsztak együtt egy darabig, azután egyszer csak, mintha a barrakudák gyomra megkordult volna, a doktorhalak egy szempillantás alatt elhagyták a rajt. Aztán pár pillanat múlva, mintha mi sem történt volna, ismét ott úsztak a barrakudák között. Ha a képet jól megnézi, láthatja is rajta a doktorhalakat. A barrakudáknak van egy másik érdekességük is, ahogyan a több száz halból álló raj vonul. Az elsõk ugyanis egy idõ után mindig visszafordulnak. Egyszer csak elérkezik az a pillanat, amikor az egész csapat egy örvénylõ tömegnek látszik. Ezt a pillanatot sikerült elkapnom.

  – Szép számmal jelentek már meg képei külföldi folyóiratokban. Bemutatna ezek közül néhányat?

  – Útikönyvben, folyóiratban és a búvárfotózás történetét bemutató albumban jelent már meg képem, ez utóbbit angolul, franciául és németül is kiadták.

  A folyóiratok közül elsõ helyen a Tauchent említeném meg, ami ma a világ legnagyobb példányszámban megjelenõ búvároknak szóló magazinja. Kétszáz oldalas havilap, amelyben szó van régészetrõl, tengerökológiáról, búvárkodásról és ehhez hasonlókról. Címlapon megjelenni a legnagyobb dicsõség, ami nekem már kétszer is sikerült. A másik nívós folyóirat az Aquanaut, itt rendszeresen jelennek meg képeim. 1991 óta küldök ide képeket, de egy német ügynökség is forgalmazza azokat.

  – Melyik felvétele jelent meg legtöbbször?

  – Az ördöghalat ábrázoló fotóm, amit azóta is nagyon sokat közöltek már külföldi folyóiratokban. Ezzel a képemmel is beneveztem a hazai természetfotó-pályázatra, de az már az elsõ körökben kiesett.

  – Itthon eddig nemigen találkozhattunk a felvételeivel. Mi ennek az oka?

  – Egyszer-kétszer itthon is próbálkoztam megjelentetésükkel, igen kevés sikerrel. Elküldtem képeimet például egy nagy képügynökséghez, de ott még csak azt sem sikerült elérnem, hogy egy pillantást vessenek rájuk. Eddig egyetlen egyszer jelentem meg itthon, a Képes Európában, úgy öt évvel ezelõtt.

  – Kiállításai sem voltak?

  – Csak pár kiállításom volt eddig, kettõ Miskolcon a Karib- és Vörös-tengerben készített fotóimból, ez került át Nyíregyházára, Orosházára és Debrecenbe is.

  – Milyen álmokat szeretne még megvalósítani?

  – Szeretnék például fotóalbumokat készíteni. Ehhez azonban kevés a felvételem, hiányoznak ugyanis olyan állatfajok, amelyek nélkül nem teljes a trópusi tengerek élõvilágát bemutató összeállítás. Nincs igazán jó képem cápákról, delfinekrõl, bálnákról és a sort még folytathatnám.

  A következõ úticélom Pápua Új-Guinea, ahol még szinte érintetlenek a korallzátonyok. Tavaszra tervezem az utazást. Ha itt sikerülne a hiányzó képeket elkészítenem, Budapesten is összehoznék egy kiállítást.

  – Ha Pápua Új-Guineában sikerül jó cápaképeket készíteni és tegyük fel szerencsésen megússza, számíthatunk egy újabb címlapképre?

  – Ha nem úszom meg, akkor is!

  – Indul-e ebben az évben is a pályázaton?

  – Ezen még nem gondolkodtam. Jó volt a siker, így elképzelhetõ, és talán már el is várják tõlem...

Az interjút készítette:
KAPITÁNY KATALIN


Természet Világa, 130. évf. 1. sz. 1999. január, 40–42. o.
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/ 
http://www.ch.bme.hu/chemonet/TermVil/ 

Vissza a tartalomjegyzékhez