GEOLÓGIA


Egy magyar geológus cselekedetei


Beszélgetés DR. KECSKEMÉTI TIBOR geológussal,
a Magyar Természettudományi Múzeum fõigazgató-helyettesével

 

– Kedves Tibor, amikor elõször szóba került ez az interjú, az volt az elsõ reakciód, hogy “elég jó vagyok én a Természet Világának”?

A Magyarhoni Földtani
Társulat 150. éves jubile-
umi tudományos ülésén,
1998 márciusában

  – Igen, mert végiggondolva ezt a felkérést, arra jöttem rá, hogy bennem nincs semmi rendkívüli, nem biztos, hogy a személyem érdekelné az olvasót. Az enyém egy egyszerû, vargabetûk nélküli élet. Mindig szépen, egymás után lépkedtem a szamárlétra fokain és a végén eljutottam a mostani pozíciómig. Ha lehet különlegességrõl beszélni, az talán csak annyi, hogy mind otthon, mind az iskoláimban életre szóló tudásszomjat tápláltak belém.

  – Te, mint a szerkesztõbizottságunk oszlopos és talán legtöbbet segítõ tagja jól tudod, hogy a mi olvasóink nem azt várják egy geológus-muzeológus beszélgetõtárstól, hogy elmesélje – mondjuk –, hogyan mentette a múzeum kincseit az 56-os tûz során.

  – Ráhibáztál, mert tényleg mentettem.

  – Jól beletrafáltam. Senki sem fogja elhinni, hogy ezt elõre nem tudtam rólad. Szóval, hogyan is történt ez a mentés?

  – Akkor voltam kezdõ muzeológus, még a doktori disszertációm kézirata is itt égett el. Persze, nem az volt a legfontosabb, hanem hogy a Természettudományi Múzeum Föld- és Ôslénytárának legértékesebb darabjai elpusztultak. Hadd említsek egyet a sok kiemelkedõ lelet közül. Birtokunkban volt egy nagyon ritka õsmadárnak, a Madagaszkáron élt és a történelmi idõkben kihalt Aepyornisnak egy tojása. Igazából a második világháború után derült ki, hogy a 30–40 cm hosszú tojás micsoda ritkaság. Dolgozott a párizsi Természettudományi Múzeumban egy igen ambiciózus kutató, aki ezzel a madárral foglalkozott és pontos nyilvántartást vezetett arról, hogy melyik gyûjteményben vannak ilyen tojások. A háború után írt a múzeumunknak, kérdve, megmaradt-e a tojás. Ekkor persze még jobban felértékelõdött a jelentõsége és az akkori vezetõség nem merte kitenni az eredeti példányt a kiállításra, csak a gipszmásolatát. Mit tesz isten, az 56-os tûzvész során pont az eredeti égett el és a másolat maradt meg.

  Engem tehát a tûz után beosztottak leletmentésre, ami nagyjából abból állt, hogy a sittbõl ki kellett válogatni a még használható õsmaradványokat. Miután a tudományos dokumentációikat tartalmazó cédulák megsemmisültek, ezeket csak úgy lehetett azonosítani, hogy esetleg egyedileg ráismertünk, honnan, melyik lelõhelyrõl származhatnak. Ez persze csak egy kis epizód volt az életemben.

  – Említetted a neveltetésedet. Milyen családi környezet és iskolák adták ezt a hátteret?

  – Csak hálával tartozom mind a szüleimnek, mind a tanáraimnak, hogy olyan erkölcsi alapokon neveltek bennünket, ahol a tudás és a tehetség volt a meghatározó. Apám jogász volt, elsõ generációs értelmiségi. Apai nagyapám egyszerû vincellérként dolgozott Sátoraljaújhelyen. Apámat – református létére – ingyen kitanították a piaristák, jogász lett. Édesanyámnak hallatlan érzéke volt ahhoz, hogy az élet ügyes-bajos dolgaiban a legjobb utat találja és mutassa meg, olyan erkölcsi hátteret adva, ami a mai napig kitart.

  – 1930-ban születtél, ezek szerint pont a háború kellõs közepén voltál kiskamasz. Hol laktatok, hol jártál iskolába?

  – A Hegyalján, Abaújszántón születtem, s ez bizonyos fokig meghatározta a késõbbi vonzódásaimat; a föld és az élõvilág iránti szeretetet és kíváncsiságot. Nyolcéves koromig falun éltem, ott mindig történt valami érdekes, ha más nem, hát az, hogy nõtt a fû. Városi gyerek nehezen érti meg, milyen élmény falun gyerekeskedni. Az ablakunk a Sátor-hegyre nézett, a tetején kereszt állt. A faluban az a hiedelem járta, hogy azért van rajta, nehogy kitörjön az a vulkán. A hegyoldal tele volt szõlõvel, kertekkel, szóval minden olyan földrajzi, biológiai indíttatást megkaptam, amit késõbb hasznosíthattam.

  Édesapámat idõvel áthelyezték Miskolcra, így az ottani Fráter György Gimnáziumba jártam. Egyházi iskola volt, de civil tanárokkal. Az érettségim 1949-ben, pont az egyházi iskolák államosításának idején volt. El lehet képzelni, hogy ha az ember bizonyítványán rajta volt egy ilyen gimnázium pecsétje, hogyan fogadták az egyetemi felvételin. Ennek ellenére probléma nélkül fölvettek az ELTE földrajz–biológia szakára.

  – Ez tényleg nagyon egyenes út. A természettudományokon kívül föl sem vetõdött benned más pályakép?

  – Igazság szerint, mivel rettentõen szerettem az élõlényeket, jelentkeztem állatorvosnak is. Föl is vettek, elmentem beiratkozni a Rottenbiller utcába. Ott vártunk reggel óta, amikor 11 óra tájban kijött egy tanár és közölte, hogy nincs megfelelõ ûrlap, el kell halasztani a beiratkozást, de majd küldenek értesítést. Hazaérve édesanyám azzal fogadott – ebben nincs semmi parapszichológia –, édes fiam, azt álmodtam, hogy lemaradtál a vonatról. A vonatról ugyan nem maradtam le, de jött az értesítés, hogy a Központi Egyetemi Felvételi Bizottság döntése szerint fölvettek földrajz–biológia szakra. Rájöttek ugyanis, hogy sokan több helyre pályáztak és a sikerágazatokról a fölösleget más szakokra irányították át. Ôszintén mondom, nem okozott törést.

  – No lám, azt mondtad, semmi vargabetû. Egy apró bürokratikus döntésen múlott, hogy most esetleg nem disznókat oltasz valahol falun. Azért ugye olyan nagyon nem akartál állatorvos lenni?

  – Szerencsére megvan az a tulajdonságom, hogy minden rosszban megpróbálom a jót megtalálni. Úgy fogtam fel, kaptam valami pluszt, a földdel való kapcsolatot. Késõbb még örültem is neki, mert a földrajz–biológia szakpárosítás, azt hiszem, a természettudományok lehetõ legnagyobb teljességét nyújtja az ilyen érdeklõdésûeknek.

  – Az egyetemen még éppen elcsíptél egy legendás tanárgenerációt.

  – Cholnoky már csak be-bejárt, nem tanított, de említhetem Bulla Bélát, Kéz Andort, Mendöl Tibort, valamennyien akadémikus szintû oktatók. A csúcs Bulla volt, õ adta elõ a geomorfológiát, de olyan logikusan, izgalmasan, mint egy krimit. Az óráit szinte teátrálisan építette föl, az ember úgy várta a következõt, mint egy folytatásos regényt. Nagy hatással volt rám Láng Sándor. Élõ lexikon, fantasztikus tudásanyaggal, az általa vezetett tanulmányi kirándulások élményszámba mentek. Nem csak a földrajzhoz értett, mindent tudott a természetrõl, köpte-vágta a botanikát, a zoológiát is. A biológiai tárgyakat hasonló klasszikusok tanították. Nagyon hatott rám Dudich Endre, az állatrendszertan professzora, Andreánszky Gábor, akinek az õsnövénytan iránti érdeklõdésemet köszönhetem.

  Amikor befejeztem az egyetemet, egy év alatt végigtanultam az összes hiányzó geológiai szaktárgyat és vizsgáztam is belõlük. A disszertációm is õslénytanból készült. A geológusokkal eleinte nehezen tudtam elfogadtatni magam, de aztán, hogy egy év alatt három különbözõ évfolyammal is együtt jártam, sokukkal kerültem jó kapcsolatba. A paleontológiában elõnyöm származott az eredeti szakjaimból, mert van biológiai szemléletem. Egészen más, ha az ember tudja a morfológiát, az anatómiát, az evolúciót.

  – Amikor korábbi interjúimban a nálad idõsebb korosztályt, a nagy öregeket faggattam, mindig megkérdeztem, milyen volt egyetemistának lenni a két világháború közötti idõszakban. Te éppen a legsötétebb Rákosi-érában jártál egyetemre. Az milyen volt?

  – Természetesen mindannyiunkban bujkált valami félelem, akkoriban senki sem élt biztonságban. De akkor is azt mondhatom, életem legszebb idõszaka volt, persze, nem a rendszer miatt. Fiatal voltam, semmi más dolgom nem volt, mint tanulni. Ahogy mondani szokás, az egyetem védõbúrát vont fölénk.

  – A gyakorló tanításon kívül nem is álltál katedrán?

  – A Szilágyi Erzsébet Gyakorló Gimnáziumot jelölték ki nekem, egy tiszta leánygimnáziumot, ami egy fiatalembernek óriási stresszt jelentett, de ugyanakkor bizonyítási kényszert is. Ez nem vette el a kedvemet a tanítástól, de csakugyan nem lettem gimnáziumi tanár.

  – Nem kémkedtem, de biztosra veszem, végig nagyon jó tanuló voltál.

  – Kétségtelenül, de az egyetemen szerencsém is volt. Elõfordulhat, hogy az ember tud, mint egy táltos, mégis kirúgják...

  – Kedves Tibor, ne szerénykedj, az ember egyetemi évei alatt letesz legalább ötven-hatvan vizsgát, egyszer-kétszer lehetett mázlid, de ennyiszer nem.

  – A bizonyítványomat tekintve tényleg jó tanulónak számítottam, az évfolyamon ketten kaptunk vörös diplomát, ami azt jelentette, hogy az összes szigorlatunk kitûnõ volt. Megjegyzem, akad néhány olyan kollokviumi vizsgajegyem, amire nem lehetek nagyon büszke. Soha nem értettem különösebben a matematikához, a fizikához, nem is ambicionáltam õket, de a szaktárgyakból, amelyek érdekeltek, valóban mindig jelesem volt.

  – Hogyan történt, hogy földrajz–biológia szakos létedre a Magyar Állami Földtani Intézetbe kerültél dolgozni?

  – Ma már anakronisztikusan hat, de akkoriban létezett egy Országos Elhelyezõ Bizottság. Nem volt senkinek problémája az elhelyezkedéssel, a végzõsöket szinte az egyetem padjaiból vették át különféle intézmények, melyeknek a képviselõi ott ültek ebben a bizottságban. Amikor nálunk összeültek, volt köztük egy idõs úr is. Fogalmam se volt róla, hogy õ Noszky Jenõ, a MÁFI igazgatója. Hosszasan kérdezõsködött arról, hol szeretnék elhelyezkedni. Neki is nagyjából ugyanezeket az érdeklõdéseimet említettem, mint neked. Elmondta, nekik az õslénytani osztályra pont olyan emberek kellenek, amilyen képzettségû én is vagyok. Hajlandó volnék-e odamenni dolgozni? Én persze nagyjából ismertem az intézet tevékenységét, nyaranta dolgozgattam is ott, nem volt idegen a praxis. Persze, hogy boldogan mondtam igent. Négy nappal a diplomám kézhez vétele után már munkába is álltam.

  – Emlékszel, mennyi volt a kezdõ fizetésed, 1953-ban?

  – 1260 forint. Abból kifizettem a 80 forintos albérleti díjat és még meg is tudtam élni belõle. Akkor persze még egy villamos-hetijegy 6 forintba került.

  – Idõközben pestivé lettél?

  – Igen. Eleinte egy nagyon derék családnál laktam albérletben, sokat köszönhettem nekik. Rövidesen megnõsültem, a feleségemet még az egyetemrõl ismertem, õ is a MÁFI-ba került dolgozni.

  – A szülõföldedhez kötõdik-e tudományos, szakmai munkád?

  – Érdekes, hivatásszerûen soha nem dolgoztam azon a környéken. Az vulkáni vidék és az elsõ egy-két hónapot leszámítva rögtön beosztottak Pávai-Vajna Ferenc mellé, aki Tolna megyében dolgozott, üledékes területen. Addig csak hírbõl ismertem. Az “öreg” mellett sok olyan dolgot megtanultam, amit az egyetemen nem. Akkor tanultam meg igazán dõlést, csapást mérni, a mûszerek használatát, azt, hogy hogyan kell földtani térképet készíteni. Ez csak pár hónapig tartott, de amikor õ késõbb vidéken telepedett le, én voltam a pesti szakmai informátora.

  Az intézetnek, profiljának megfelelõen, erõteljesen kellett reagálnia minden olyan változásra, ami az ipart érintette. Akkoriban voltunk a vas és acél országa, ahol a nehézipar erõltetett fejlesztése következtében a geológiának igen nagy szolgálatokat kellett tennie. Volt ennek egy nagy pozitívuma is. Soha annyi fúrás nem mélyült az országban, mint akkor és e fúrások vizsgálati anyaga ugrásszerûen elõsegítette az ország mélyföldtani szerkezetének, képzõdményeinek részletesebb megismerését. Ez a 70-es évek derekáig eltartott, egészen az eocén-programig. Télen, amikor már terepen nem lehetett dolgozni, áthelyeztek a szénkutatási osztályra. Elõször a nógrádi szénmedencét kaptam feladatul, alapadatokat kellett gyûjteni a következõ évre szolgáló barnaszén-kutatási programhoz. Rövid idõ múlva újabb változás jött a munkámban. A következõ tavaszon lehelyeztek a tatabányai mélyfúró vállalathoz és a szénbányához. Olyan kutatásokban is szerepet kaptam, amiben addig nem volt részem: a fúrásokban. Fúrómagokat kellett elemeznem és akkor ismertem meg az igazi terepi geológiát. Ez nyitja meg a mélységi dimenziókat a geológus számára. Megtapasztalhattam olyan dolgokat, amiket addig csak jelentésekbõl olvastam, és még egy: nekem ezekkel egy-két héten belül már felelõsséggel kellett dolgoznom. Én mentem ki a fúrótornyokhoz, nekem kellett fölvenni a rétegsort és levonni a földtani következtetéseket.

  – Feltételezem, minthogy stratégiai területen dolgoztatok, elég jól fizettek benneteket.

  – Az akkori viszonyokhoz képest igen. A kiszállási díjakból majdnem még egy fizetés összejött. 31 forint volt a napidíj, de 3,60-ba került egy komplett ebéd.

  Rövid idõt töltöttem Tatabányán, mert vesekövem képzõdött. Egy mûtéttel megúsztam a dolgot, de ez a pályafutásomat is befolyásolta. Az intézetben ugyanis közben megkezdõdött egy racionalizálási – magyarul létszámleépítési – program, mondván, oda kell telepíteni a geológusokat, ahol a legnagyobb szükség van rájuk. Nyilván kit helyeztek át, azokat, akiknek nincs nagy tudományos múltjuk, tehát a fiatalokat. Ennek a jegyében voltam lenn Tatabányán is, de a mûtétet követõen a diéta miatt egy darabig nem mehettem terepre. Ismét közbeszólt a gondviselés. Kretzoi Miklós, a kiváló paleontológus szólt, hogy üresedés van a Természettudományi Múzeumban, nincs-e kedvem odamenni. Érdekelt a dolog, jelentkeztem az osztályvezetõnél, Csepreghyné Meznerics Ilonánál, és röviddel a mûtét után föl is vettek. Tulajdonképpen azóta, 1954 óta ebben a szobában dolgozom. Egy ideig nem voltam abban a tudatban hogy innen fogok nyugdíjba menni. Noszky nagyon kedvesen búcsúztatott; azt mondta: “ha bármikor vissza akarsz jönni, szívesen visszafogadlak”. Azt hittem, ha ezek az egészségügyi problémák elmúlnak, tényleg visszatérek. Az új helyen azonban olyan igényes szellemi és kollegiális légkör fogadott, mint egy családban; sosem voltak konfliktusaink. Hamarosan beláttam, ha itt jól dolgozom és kiválasztok egy jó témát, azt a saját elképzeléseim szerint meg tudom valósítani.

  A fõnököm elvitt két nagy tekintélyû geológushoz, Telegdi Roth Károlyhoz, az õslénytan professzorához, és Vadász Elemérhez, akit a szakmai zsargon geocézárnak nevezett. Mindketten bizalommal fogadtak. Elmondták, van egy érdekes õslénycsoport, mely kutatásának nagy hazai hagyományai vannak: a nagyforaminifera-nummuliteszek vizsgálata. Ezen a témán dolgoztam, el is készült az elsõ munkám, de jött 56 és elégett. Amikor az ember látja a munkája hiábavalóságát, nagyon tehetetlen, de ez a közösség olyan légkört teremtett, hogy hamar regenerálódtam lelkileg is. Mivel a vizsgálati anyagom is elégett, elölrõl kellett kezdenem. Végül elkészült a doktori disszertációm, a Discocyclinida nagyforaminiferák kutatásából. Egyik MÁFI-beli kollégának, Kopek Gábornak a bakonyi eocén térképezése volt a feladata. Pontosan tudta, hogy az eocén képzõdményeknél milyen nagy szerepük van a nummuliteszeknek és kért, hogy segítsek meghatározni a mintákat. A közös munka elmélyült, Gábor remek kutatópartner, kitûnõ szakember és jó barát volt, sok dolgozatot írtunk együtt. Akkor ez még a nyersanyagkutatást is szolgálta, hiszen az eocén képzõdmények alatt ott a bauxit és a barnakõszén. Említettem, rengeteg fúrást mélyítettek és hogy eljussanak ezekhez a nyersanyagokhoz, keresztül kellett fúrni az eocén rétegeken. Ez számomra tudományos kincsesbánya volt. A kutatásaimra elég hamar vevõ lett a szakma, sokáig voltam szakértõje a dorogi Szénbányászati Trösztnek, késõbb az eocén-programnak is. Én persze nem nyersanyagkutató voltam, hanem mikroszkópi vizsgálataimmal, rétegtani adataimmal járultam hozzá a munkához.

  – Azt hiszem, sokan nem értik, mi örömöt talál egy kutató abban, hogy mikroszkópon keresztül kis mütyüröket vizsgál.

  – Én azt láttam bennük, hogy csodálatosan szépek; nincs két egyforma õsmaradvány, más az alak, a díszítettség, ezt látni óriási élmény, pedig volt nap, hogy nyolc órát mikroszkopizáltam. Nem tudtam belefáradni. Vizsgálataim apró információiból raktam össze azt a tudományos képet, azt a rétegtani és törzsfejlõdési modellt, ami a munkámat és egyben a magyar eocénkutatást segítette. Szerénytelenségnek hangzik, de néhány év alatt én lettem a szakmában “A nummuliteszes”. Sok boldog órát szerzett és szerez máig is a nummuliteszek vizsgálata, amit nem tudnék mással pótolni.

  1983-ban lettem kandidátus. Ennek elkészültéhez a motivációt nemcsak az anyagiak vagy a fokozat elérésének vágya adta, hanem az ipar igényei is. Ezekben a szekrényekben, amit itt látsz a szobában, fúrómagok vannak, mind tele nummulitesszel. Állíthatom, hogy az ország legnagyobb nummulitesz-gyûjteménye van itt, amely európai viszonylatban is igen jelentõs. Ezt azért merem mondani, mert a hatvanas évek közepétõl, ahogy bekapcsolódtunk a nemzetközi tudományos vérkeringésbe, külföldön igen gazdag összehasonlító anyagot gyûjtöttem össze. A Pireneusoktól a Kaukázusig mindenhonnan vannak példányaim.

  – Egyetemi kurzus tartására sosem kértek föl?

  – De igen, 1966-ban egészen fiatalon. Bogsch professzor, az õslénytani tanszék akkori vezetõje néhány hétig távol volt és megkért, hogy helyettesítsem egy speciális kollégium tartásában. Máig is tartok speciális kollégiumot érdeklõdõ hallgatóknak harmadidõszaki nagyforaminiferákról. Hallgatóim száma kevés, van olyan félév, hogy nincs is rá jelentkezõ. Oka, hogy az õslénytannal nem lehet valami jól elhelyezkedni, a hallgatók inkább a szakma praktikus irányait kedvelik, mert ott van álláslehetõség.

  – Ezt a kutatómunkát elvileg bármilyen kutatóintézetben elvégezhetted volna. A múzeumnak van más funkciója is, hiszen ha valaki azt a szót hallja, nem elsõsorban a kutatómunkára gondol.

  – Valóban, tanszéken, intézetben is elvégezhetõ lett volna, de a múzeumnak van egy sajátsága. Itt olyan gyûjtemények vannak, amilyenek sem oktatási intézményben, se pedig kutatóintézetben nem találhatók meg, s különösen igaz ez az én kutatási anyagomra. De azért úgy 10–15 év múltán vérbeli múzeumi emberré is váltam. A tûzvész után újra föl kellett állítani a gyûjteményünket. Ennek során nem csak a saját anyagunkat kellett meghatározni és leltározni. Ez egyben óriási elõnyt is jelentett. Én ennek alapján az egész földtörténet õsmaradvány-anyagát áttekintõen ismerem. Ezt különösen külföldön járva vettem észre. Engem nem lehet eladni még a kambriumban sem, hiszen szinte minden korú anyag keresztülment a kezemen és alapvetõen ismerem a legfontosabb fosszíliacsoportokat. Ez a tudás máshol nem nagyon szerezhetõ meg, mint egy múzeumban.

  – A kívülálló azt gondolná, a muzeológus fõ feladata kiállítások szervezése. Ilyesmivel foglalkoztál?

  – Mondhatom, majdnem ezzel kezdtem. Amikor ide kerültem, már másnap közölte a fõnöknõm, hogy délután látogatókat kell vezetnem az egyik kiállításon. Persze, a késõbbiek során is többször rendeztem kiállításokat, írtam kiállítási szövegkönyveket.

  – Innen kezdõdött az ismeretterjesztéssel való kapcsolatod?

  – Kétségtelenül, ez munkánk fontos része és közel hozott az ismeretterjesztéshez. A mienk nem könnyen átlátható szakma, elõismeretek kellenek a megértéséhez; a vezetéskor mindezeket el kell magyarázni. A kiállításvezetésnél kicsit visszajött, amit a gyakorló tanítás alatt megtanultam: hogyan kell átadni ismereteket. Sokat segített az is, hogy három gyermekem van, nekik is mindent el kellett magyaráznom a maguk szintjén, a kérdéseikbõl jött a visszajelzés, hogy mit értenek meg belõle.

  – A Természet Világával való kapcsolatod mikortól ered?

  – Elõször szerzõként 1966–67 táján kerültem kapcsolatba a lappal. Az egyik kiállításunk áttekintõ ismertetését írtam meg. Valószínûleg nem lehetett nagyon rossz, mert utána is kaptam felkéréseket, aztán én magam is jelentkeztem néhány, általam érdekesnek tartott témával. 1975-ben kértek fel, hogy legyek a szerkesztõbizottság tagja. Megvallom, szinte megijedtem, mert nem voltam biztos benne, hogy meg tudok-e felelni a feladatnak, elég jó leszek-e oda, másrészt éreztem a felelõsséget, hogy egy szakmát, intézményt képviselek és ezt méltó módon kell tennem. A felkérés, azon túl, hogy számomra megtisztelõ volt, a múzeumnak is szólt.

  – Meg volnék lepve, ha nem régóta ismernéd a folyóiratunkat.

  – Gyermekkorom óta. Apámnak a 30-as évek elejétõl megvoltak a bekötött évfolyamok, még az 1944-es utolsó szám is, aztán sajnos 1950-ben, amikor Miskolcról visszaköltöztek apám szülõvárosába, útközben feltörték a vagont és az egész könyvtárunkat is ellopták. Szerencsére számomra nem sokáig tartott ez a veszteség, mert az apósom is ilyen érdeklõdésû volt, neki még régebbrõl járt a Természettudományi Közlöny. Amikor megnõsültem, “beházasodtam” apósom könyvtárába is.

  – Ha már szerkesztõbizottsági tag a beszélgetõpartner, azt hiszem, hasznos volna megismertetni az olvasóval, mi is a ti feladatotok. Valószínûleg nem tudják, hogy ezért a munkáért egy fillért sem kaptok, csak jó szót. Azt is kevesen tudják, hogy a bizottság nem azért van, hogy megmondja, mi legyen az éppen készülõ lapszámban, mi ne, vagy hogy nyakra-fõre ülésezzetek a szerkesztõkkel. Szeretném, ha magad mondanád el, mit tartasz fontosnak ebben a szerepben.

  – Ahogy én elképzelem és próbálom megvalósítani, a szerkesztõbizottsági tagnak az a feladata, hogy ami a saját szakmájában újdonság van, “lenépszerûsítse”, behozza az új eredményeket. A másik, hogy a tudománya stabil eredményeit új nézõpontból világítsa meg azoknak, akik folyamatosan kapcsolódnak be ebbe az érdeklõdési körbe. Engem még egy szempont motivál. Közösségi ember vagyok, más oldalról is keresek kollégákat, akikkel együtt dolgozhatok. Ennek a közösségi munkának az ismeretterjesztésben is le kell csapódni olyan értelemben, hogy a sok szakmát érintõ eredmények megjelenjenek. A Természet Világa ehhez optimális terep, én magam is sokat tanulok abból, ha más szakterületen dolgozó kollégák cikkeit olvasom. Amikor valamilyen javaslatot hozok a szerkesztõségnek, egy divatos szót használok, az interdiszciplinaritást is figyelembe veszem. Bár nagyfokú a specializálódás, nincs olyan éles határ biológia, fizika, kémia, geológia között. Mondok egy példát a saját területemrõl. A nummuliteszeken vannak nagyon apró granulumok, duzzanatok, melyeket a szaknyelv pilléreknek nevez. A nevüket is onnan kapták, hogy elsõsorban a szilárdítást szolgálják. A szakirodalomból viszont kiderült, hogy az egysejtûekben vannak együtt élõ szervezetek, elsõsorban algák, melyek fotoszintézist végeznek. Egyik spanyol kollégában felvetõdött a gondolat, hátha ezek a pillérek prizmaként is mûködnek, mert az anyaguk kalcit. Fényt összegyûjtõ szerepük lehet a belsõ kamrákban élõ algák fotoszintéziséhez. Kerestem egy fizikust, Horváth Gábort (aki egyébként a szerkesztõbizottság nemrégiben kooptált új tagja és fiatal kora dacára igen régi szerzõje – N. G.), aki megvizsgálja ezeknek a pilléreknek a metszeteit és a görbületeikbõl számítógéppel szimulálni tudja ezt az optikai prizmát, ami vagy igazolja a feltevést, vagy nem.

  – Amikor veled beszélgetek, mindig az az érzésem, hogy te az égvilágon mindenrõl tudsz, ami a szakmában országban-világban történik és mindenkit ismersz.

 – Ez kicsit túlzás, de az biztos, hogy a Magyarhoni Földtani Társulaton keresztül nagyon sok kollégát közelebbrõl is megismertem. A 60-as évektõl kezdve különféle funkciókat töltöttem be a társulatban, de hozzáteszem, sosem a pozíció, hanem a munka miatt vállaltam. Azért, hogy együtt jussunk valamire a szakmában. 1991-ben az a megtiszteltetés ért, hogy három évre megválasztottak a társulat elnökévé. Akkor még nem sejtettem, ahogy senki sem, hogy a társadalmi-gazdasági változások ennyire kihatnak majd a tudományos életre is. Azt hittük, ugyanúgy tesszük majd a dolgunkat, mint az elõdeink. Az elnökségem pont arra az idõre esett, amikor az egész hazai földtani intézményrendszert átszervezték. A társulat volt a szakmai érdekvédelem megtestesítõje. Megvallom, sok nehéz órám volt és ha nem is úgy sikerült minden, ahogy szerettem volna, mindenképpen próbáltam védeni a szakma érdekeit. Sok kérdésben kikérték ugyan a véleményemet, de nem volt kötelezõ figyelembe venni. Annak örülök, hogy sok mindenben hallgattak rám. Az újra mindig reagálok; rögtön észrevettem, hogy tudományunkban az extenzív szakasznak vége, a nem lesz annyi fúrás, friss kutatási anyag, ezért fokozottan kell foglalkoztatni a szürkeállományt. Van mivel, hiszen az elmúlt idõkben annyi kutatási anyag halmozódott föl, aminek legföljebb a 60 százalékát tudtuk feldolgozni. Elõnyben kell részesíteni az alapkutatásokat és meg kell próbálnunk bemutatni a geológia hasznosságát a nagyközönségnek is. Készíttettem is errõl egy leporellószerû anyagot kiváló kollégámmal, Haas Jánossal – ma is megvan kéziratban, nincs pénz a kiadására –, amit el lehetne juttatni mindenkinek, például a döntéshozóknak.

  – Ezt hívjuk, ugye, lobbyzásnak. A szakmának nincsenek most olyan vezéregyéniségei, akik lobbyzni tudnának?

  – A szakma ma nem elég erõs. Korábban az ásványi nyersanyagkutatás hozta a nagy eredményeket, de most erre sincs pénz, bányák álltak le, lobbyzni tehát nagyon nehéz. Azért tudományos fórumok és a politika elismeri a geológusok tevékenységét. 1991 és 1995 között a szakmából négy Széchenyi-díjas került ki.

  – A klasszikus munkák ideje tehát lejárt. Szerinted a megváltozott körülményekhez hogyan kell alkalmazkodnia a geológusnak és általában az egész szakmának?

  – Úgy gondolom, a legfontosabb, hogy konvertálható tudásunk legyen. A geológusnak olyan szakmai bázisa legyen, hogy a legkülönbözõbb viszonyok között is képes legyen alkalmazkodni az új kihívásokhoz. Tudjon átalakulni környezetföldtanossá, mérnökgeológussá, térinformatikussá, ha arra van szükség. Azt, hogy éppen melyik irányzat lesz kurrens a következõ években, nehéz megmondani. A nálunk nagy hagyományú rétegtani kutatások mellett, azt hiszem, erõsödik a szerkezetföldtan, az õsföldrajz, a fejlõdéstörténet, az alapkutatások közül pedig a vízföldtan és a környezetföldtan. A geológia szerencsére olyan diszciplína, amely majdnem minden természettudományhoz hozzá tud tenni egy kis részletet.

  A magyar földtan, minden nehézsége ellenére, azért nincs rossz helyzetben. Van egy kamatoztatható tudományos tõkénk. Tudom, elég sok fiatal magyar geológus ment el külföldre, de ezt sem tartom tragédiának. Az a munka, amit õk más országokban elvégeznek, vissza fog csatolódni és valamilyen formában hasznunkra válik. Az pedig, hogy geológusaink külföldön is tudnak érvényesülni, azt mutatja, hogy a képzésünk színvonalas, az itthon megszerzett tudás konvertálható. Jó néhány olyan fiatal szakemberünk van, aki többéves ösztöndíjjal hosszabb idõt eltölthetett egy-egy neves professzor mellett nívós külföldi kutatóhelyeken; õk mind a szakmát erõsítik az ott megszerzett tudással.

  – Amikor ez az interjú megjelenik, már utcán lesz – illetve reméljük, már el is kapkodják – a Magyarhoni Földtani Társulat megalapításának 150. évfordulójára megjelenõ Természet Világa különszám, melynek te vagy a szellemi mecénása, külsõ szerkesztõje. Ez a tematikus összerendezés, azt hiszem, tükrözi azt a trendet, amit az imént elmondtál.

  – Nagyjából. Ezt azért módosítja az a körülmény, hogy néhány felkért szerzõbõl nem sikerült kipréselni a cikket, nem azért, mert nem tennék szívesen, hanem idõhiány, leterheltség miatt...

  – De jó ezt hallani, így legalább nem nekünk, szerkesztõknek kell sírnunk ugyanerrõl. Azért ne panaszkodjunk. Azt hiszem, ez a dupla terjedelmû lappéldány azt mutatja, hogy szerencsére van mirõl írni és a szakma vezéregyéniségei kevés kivétellel letették a névjegyüket. Ezt csak azért hangsúlyozom, hadd mardossa kicsit az önvád azokat a felkért szerzõket, akik nem álltak kötélnek.

  – Zárjuk ezt a beszélgetést egy talán nem túl udvarias kérdéssel. Nem tudom, itt a múzeumban van-e olyan korhatár, amikor már, ha nem is kötelezõ, de illik nyugdíjba menni. Most vagy 68 éves, bár senki meg nem mondaná rólad ránézésre.

  – Nem tudom, hogy hivatalosan létezik-e itt ilyen korhatár. Az egyetemeken 65 év fölött már nem lehetnek tanszékvezetõk. Ami engem illet, december 31-én lejár a fõigazgató-helyettesi megbízatásom. Az a legmegnyugtatóbb a magam és az intézmény számára is, ha visszavonulok mint fõigazgató-helyettes. Természetesen a kutatómunka nem áll meg.

  – Ide akartam kilyukadni. El nem tudlak képzelni, hogy abbahagyod, otthon ülsz, keresztrejtvényt fejtesz és rendezgeted a képeslapgyûjteményedet. Apropó, ez a szenvedély honnan ered?

  – Ha valaki elég sokat jár-kel a világban, szeretne valami emléket hazahozni. Tudom, mások többnyire tizenéves korban abbahagyják, nekem megmaradt ez a gyûjtõszenvedély. Csak olyan lapokat gyûjtök, amit magam veszek meg, vagy amit nekem küldenek. Mosolyogni fogsz, de van még egy különleges kollekcióm is, több, mint száz cserépcsengõbõl áll.

  – A nyolcvanas évek elején interjút készítettem Szádeczky-Kardoss professzorral, aki már akkor is idõs volt és amikor megkérdeztem tõle, milyen tervei vannak még, a legtermészetesebb módon kezdte sorolni. Te az akkori Szádeczkyhez képest még zsenge ifjú korodat éled. Ôt sem udvariasságból kérdeztem a jõvõbeni terveirõl, téged pedig különösen nem.

  – Bölcs anyai nagyanyám szokta mondani, hogy ott már baj van, ahol nem forgatják naponta a naptárt, nem húzzák fel az órát. Az már beszûkült, nem érdekli a környezete, csak a maga bajaival van elfoglalva. Ha megadja a gondviselés, hogy még tudom forgatni a naptárt, fel tudom húzni az órát, nagyon boldog leszek. Egyik unokámmal – 12 éves – az iskolában fogalmazást írattak arról, hogy a család tagjai mit csinálnak otthon. Rólam ezt írta: “Papata megnézi a híradót, aztán visszavonul a szobájába és végzi a napi irományát”. Azt szeretném, ha még sokáig élne ez a kép rólam.

Az interjút készítette: NÉMETH GÉZA


Természet Világa, 129. évf. 11. sz. 1998. november, 494–497. o.
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/
http://www.ch.bme.hu/chemonet/TermVil/


Vissza a tartalomjegyzékhez