TERMÉSZETVÉDELEM


Sziget a háztengerben


A Sas-hegy

ISÉPY ISTVÁN

Budapest fekvése, tájképi szépsége világszerte közismert. Nemigen akad olyan európai fôváros, amely versenyre kelhetne vele. Az pedig, hogy területén tájvédelmi körzet, több természetvédelmi terület, védett barlangok, gyógyforrások, botanikai ritkaságok, védett kertek sora található, páratlan, felbecsülhetetlen érték. E számos érdekesség közül ragadjunk ki egyet, talán a legérdekesebbet, a Kelenföldi-síkból meredeken kiemelkedô Sas-hegyet, amely (hogy a tudományos objektivitást félretegyük) hozzám a többinél közelebb áll. Majd harminc évig láttam ugyanis az ablakomból kúpját.

A Sas-hegytôl délnyugatra, már a 13. században létezett egy Sassad nevû település, melyet Mátyás király adományozott Buda városának. Maga a Sas-hegy a nagy királyi vadászatok után a díszes társaságok pihenôhelye volt, így aztán kezdetben a Király-hegy nevet viselte. Késôbb, amikor a vidék a budai szerzetesrendi barátok tulajdonába került, a hegy neve is megváltozott; a Barát-hegy, Pap-hegy, Isten-hegy elnevezések követték egymást. Hogy hogyan lett a neve végül is Sas-hegy, arról egy elfeledett történet szól. E legenda szerint 1686. szeptemberében, amikor Buda várát sikerült visszafoglalni a törököktôl, az örömünnepen a hegyrôl sasok, a szabadság madarai szálltak a vár felé. Ettôl kezdve a helyet Sas-hegynek hívják, bár még vagy kétszáz évig a térképeken Adler-Berg névvel jelölték (Adler-Berg = Sas-hegy).

A Sas-hegy alapos természetrajzi megismerése akkor kezdôdött, amikor az egyetem 1777-ben Nagyszombatból Budára, majd pár évvel késôbb Pestre költözött. Kitaibel Pál, aki az egész Kárpát-medence növény- és állatvilágának kutatását tûzte ki fô céljául, úti naplói tanúsága szerint mintegy 20 000 km-t tett meg a kor közlekedési eszközeinek segítségével, gyalog, szekérrel vagy lóháton. A távoli célok felé igyekvô tudóst azonban lendülete gyorsan továbbvitte az elsô dombokon, így a Sas-hegyen is.

Buda és Pest flórájának különleges értékeire elôször Sadler József (1791–1849), a pesti egyetem gyógyszerész-, orvos-, botanikusprofesszora hívta fel a figyelmet 1825–26-ban megjelent könyvében (Flora Comitatis Pestinensis, azaz Pest megye flórája). Ebben már sok olyan növényt említ a Sas-hegyrôl, amelyek ma is ott élnek. S hogy ne csak a szûkebb tudóstársadalom, hanem az érdeklôdô nagyközönség, s a tanulni vágyó ifjúság is megismerkedhessen a környék növényvilágával, Gönczy Pál gimnáziumi tanár (igazgató) magyar nyelvû növényhatározót is készített 1864-ben Pest megye és tájéka viránya címmel. Ebben olvashatjuk, hogy a Sas-hegy jelenleg egyik legféltettebb ritkasága a csikófark (Ephedra distachia), múlt század eleji magyar nevén a bogyópikk, amely a "budai verôfényes hegyek és a pesti homokbuckák oldalain nô".

Tovább bôvítette a növényvilágról szerzett ismereteket Borbás Vincének (1844–1905) a fôváros és környékének növényzetérôl 1879-ben megjelent könyve. Ebben részletes leírást olvashatunk arról, hogy a Sas-hegy déli lábánál virágzó szôlômûvelés folyt, mindaddig amíg a filoxérajárvány nem végzett a szôlôvel az 1880-as években, miként az ország jelentôs részében. Fôként sárga és piros duka, kék kadarka és piros bakator fajtákat termesztettek, melyekbôl értékes vörösbor érlelôdött. A szôlôkben gyümölcsfák: kajszi, ôszibarack, mandula, cseresznye, meggy is termettek. A szôlôbirtokokat határoló kôgátakon akkoriban szaporodott el a Balkánról betelepített orgona és a Krisztus-tövis. (Utóbbi már rég eltûnt nyomtalanul, az elôbbi viszont agresszív terjedése miatt ma is sok gondot okoz.) A hegy lábáig terjedô lösztakaró be nem telepített szegélyében akkoriban tömegesen nyílt itt a macskahere és a vetôvirág.

A Sas-hegy állatvilágának kutatása a múlt század elején kezdôdött Frivaldszky Imre és Frivaldszky János, a Nemzeti Múzeum természetrajzi osztályának munkatársai és Margó Tivadar, a Pesti Egyetem bölcsész karán az állattan, illetve az orvosi karon a szövettan professzorának közremûködésével. Századunk legnevesebb zoológusai közül Biró Lajos, Herman Ottó, s a ma is alkotó Balogh János akadémikus végeztek eredményes kutatásokat a hegyen.


Leltározás után ébred a természetvédelem gondolata

Az 1940-es évektôl kezdve az újabb és újabb növény- vagy állatfajok leírására, felfedezésére irányuló törekvések helyett az érdeklôdés részben kényszerbôl, más, egyre fontosabbá váló kérdések megoldása felé irányult. Ez, a tulajdonképpen az egész tudományos világban tapasztalható jelenség (mai divatos szóval azt mondhatnánk: profilváltás) a Sas-heggyel kapcsolatos kutatásokban is megnyilvánult. A fôváros egyre szorosabbra fonta a hegy köré szorító gyûrûjét. Elsôként Pénzes Antal "Budapest élôvilága" címû könyvében veti fel 1942-ben a Sas-hegy természetvédelmi területté nyilvánításának fontosságát. Azt, hogy a következô 2–3 év a legkevésbé sem kedvezett az ilyesféle óhajok teljesítésének, sajnos mindannyian jól tudjuk. 16 évet kellett várni arra, hogy 1958-ban 30 hektáron létrehozzák a sas-hegyi természetvédelmi területet.

A közben eltelt évek alatt a nem éppen kívánatos városi ölelés csak fokozódott. Egy háború utáni térkép szerint a Sas-hegy csúcsától DNy-i irányban lakóházakat legközelebb csak Budaörs mai belterületén találunk, légvonalban úgy 4 km távolságban. Csak gyümölcsösök, felhagyott szôlôk helyén kialakult bozótosok voltak a területen, tele orgonával. A "Gazdagrét" akkor még az erdôssztyep képviselôitôl volt gazdag rét. Amikor az általános iskola felsô tagozatába jártam, a májusi jeles napokra – anyák napjára, az iskolába tanárengesztelésre az év vége elôtt – innen hordtuk az orgonát. Késôbb az egyetemen hitetlenkedve, s nehezen vettem tudomásul, hogy a Syringa vulgaris, vagyis az orgona nem ôshonos Magyarországon.


Természetvédelmi területek és a szigetbiogeográfia

Be tudja-e tölteni feladatát egy természetvédelmi terület, bármilyen szûkre szabottak is határai, s legyenek bármilyenek is szomszédai? MacArtur, R.H. és Wilson, E.O. 1967-ben a "Sziget-biogeográfia elmélete" címen megjelent könyve (amely az ilyen nevû új tudományágnak is egyben elindítója volt) nem ad megnyugtató választ aggályunkra. A szigetek – legyenek azok akár a Csendes-óceánban vagy a városi kôtenger közepén – alapterülete és a rajtuk élô, tartósan megmaradó fajok száma között ugyanis szoros lineáris összefüggés van. Az Indonéz-szigetvilágból vagy az Antillákról bemutatott példák szépen szemléltetik, hogy a kb. 10-szer akkora alapterületû sziget flórája és faunája kétszerese az alapméretû szigetének. Ha tehát egy értékes, védelemre szoruló terület egytized részét sikerül védetté nyilvánítani (s ez már óriási eredménynek számít!), akkor rövid idôn belül a szigetbiogeográfiai törvényszerûségek értelmében a fajok száma a felére csökken. Tehát a teljesen elszigetelt, kultúrába vont tájakkal elhatárolt kis kiterjedésû természetvédelmi területek hosszabb-rövidebb idôn belül elvesztik értékeiket. E gondok orvoslására ajánlják a biológus természetvédôk az ún. ökológiai folyosókat, amelyek a védett területeket összekötô keskeny sávok. Ezekben nem vagy csak igen kis mértékben folyik mezôgazdasági mûvelés, s ezáltal rajtuk keresztül lehetôség nyílik a populációk vándorlására, utánpótlás betelepedésére. Ilyen szerepet töltöttek be egykor a kisparcellás mezôgazdasági mûvelés idején a földeket egymástól elválasztó mezsgyék vagy a Sas-hegy aljában egykor a Budaörs melletti Csíki-hegyekig terjedô szôlôk, gyümölcsösök.

A Sas-hegy elszigetelôdése azonban nemcsak az urbanizáció, a "lakótelep-invázió" eredménye, s korántsem csak negatív következményekkel járt. A földtörténet évmilliói során elszigetelôdött tájak flóra- és faunagazdagsága ugyanis éppen ennek a folyamatnak az eredménye. A földrajzi izoláció nyomán ugyanis az egymástól elszakadt populációk utódai jó néhány generáció után – génkicserélôdés hiányában – egymástól eltérôkké váltak, új alfajokká, esetleg fajokká lettek. Sok esetben pedig, hogy a számukra rendelkezésre álló szûk földrajzi teret minél sikeresebben töltsék be, adaptív radiációval a változatos ökológiai tér betöltésére sok fajjá alakultak.


Fajgazdagság és dolomitjelenség

A Sas-hegy gazdag élôvilága hosszú évmilliók földtörténeti változásainak eredménye. A földtörténeti középkor elején, a triászban Európa jelentôs részét, köztük hazánkat is tenger borította. A tengert benépesítô élô szervezetek maradványaiból származó üledékbôl keletkezett a mészkô és a dolomit, mely a nagy kéregmozgások nyomán nagy területeken hegységképzô tömegben került a felszínre. Ilyenek a Déli-Alpokban (a kôzet névadója) a Dolomitok vagy Magyarországon a Bakony és a Vértes nagy része, a budaörsi Csíki-hegyek és a Sas-hegy. A dolomitra a fizikai – hôingadozás hatására bekövetkezô – aprózódás jellemzô. Az alapkôzet felszínét apró kôzettörmelék (dolomitmurva) borítja, amely a meredek lejtôkön a nehézségi erô és az erózió hatására lefelé vándorol. Ez adja a dolomithegységek jellegzetes képét, ahol az erôsen tagolt, meredek lejtôk éles gerincekkel váltakoznak.

A vad felszíni formák teszik vonzóvá s egyben tekintélyt parancsolóvá a dolomithegyeket. Elég ehhez a Villányi-út felôl felnézni a Sas-hegy "legmagasabb", 259 m-es csúcsára, s bár a relatív szintkülönbség mintegy 100 m-rel még ennél is kevesebb, mi mégis hegynek tekintjük, pedig félekkorára egy-egy eukaliptuszfa is megnô Ausztráliában. A hegyi népek valamirevaló fiai az elsô 150 m szintkülönbséget szinte lélegzetvétel nélkül teszik meg, vagy legalábbis nem zihálnak úgy, mint a pesti sík betonján felcseperedett fajtársaik (Na, de azért innen is kerültek ki világhírû hegymászók !).

Az állandóan aprózódó és lefelé csúszó, sekély dolomit-rendzina talaj a jégkorszak utáni felmelegedés idején sem tudott megfelelô feltételeket biztosítani a beerdôsödésnek. Így ezek a dolomit "kopárok" olyan élôhelyszigetek, amelyek számos – korábbi, a jelenlegitôl lényegesen eltérô klímájú idôszakban elterjedt – ma reliktumként számon tartott növényünknek biztosítottak fennmaradási lehetôséget.

A dolomiton kialakult sekély rendzina talaj tulajdonságai erôsen befolyásolják a növények vízellátását és hômérsékleti viszonyait. A rendzina talaj sötét színe miatt jó hôelnyelô, ez fokozza a talajfelszín hômérsékletét. A csapadékvíz nagy része lezúdul a meredek lejtôkön, s a talajszemcsék erôs vízmegkötô képessége miatt – a talajba szivárgott víznek csak kis hányada marad a növények számára felvehetô állapotban. Ez a magyarázata annak, hogy a Sashegy dolomitjának déli lejtôin a flóra összetételében jelentôs szerepet kapnak a szubmediterrán és a kontinentális elterjedésû fajok. A már említett változatos dolomitfelszín, a keskeny gerincélekkel elválasztott meredek északi és déli lejtôk jóvoltából egymástól alig néhány méterre élhetnek egymás mellett a hideg és a száraz–meleg klíma növényei. Az alapkôzetbôl következô, itt felsorolt tulajdonságok, melyet összefoglalóan dolomitjelenségként szoktak emlegetni, jelentôs szerepet játszanak abban, hogy ezeken a helyeken az élôvilág mind a mai napig különösen változatos.


Ritkaságok a Sas-hegyen

Itt él a Sas-hegy északra nézô lejtôinek sekély talaján a zárt gyep egyik jellemzô növénye, a budai nyúlfarkfû, melynek tudományos neve Pest elsô nagy flórakutatójának, Sadler Józsefnek a tiszteltére Sesleria sadlerana. Valószínû, hogy e faj betelepedése a jégkorszak idejére tehetô, amikor a Sas-hegyen hûvös, havasalji klíma uralkodott. Dacolva az utóbbi 15–20 ezer év változásaival, reliktumként mindmáig megmaradt. Már márciusban nyíló, tömött fejecskében (azaz "nyúlfarkakban") álló acélkék, fénylô virágzatáról, fakószürke fonákú, felfelé meredô leveleirôl könnyû felismerni. A közel rokon fajok az Alpok, Kárpátok alhavasi régióiban gyepalkotó füvek.

A pézsmahagyma virágának
illata a legfinomabb
parfümökre emlékeztet
(Kalotás Zsolt felvétele)

A meredek, sziklás déli lejtôk pionír növénytársulása a nyílt dolomit sziklagyep. Ahogyan az a nevébôl is sejthetô, a talajt nem borítja összefüggô növénytakaró, a felszínt sok helyütt a csupasz szikla vagy a dolomittörmelék alkotja. Nevezetes bennszülött növénye a magyar gurgolya (Seseli leucospermum), mely sehol másutt a világon nem él, csak itt és a Dunántúli-középhegység (és a váci Naszály) nyílt sziklagyepjeiben. Tavasszal, nyár elején csak vékonyszálasan szeldelt levélcsomóira találhatunk. Az augusztus végi, szeptemberi csapadékosabb idôjárás hatására szökken szárba, s akkor jelennek meg hajtásai csúcsán a fehér, összetett ernyôs virágzatok.

A másik bennszülött az István király szegfû (Dianthus praecox ssp. regis-stephani), melynek hazája szintén a Dunántúli-középhegység. Merev levelei kékesszürke, tömött párnákat alkotnak. Alacsony szárán májusban, júniusban jelennek meg a fehér, sallangos, rojtos szirmú virágok. Közeli rokonai a Kis- és Nagyalföldön, az Északi-középhegységben, az Északi-, Keleti- és Déli-Kárpátokban élnek. A Kárpát-medence fehér virágú szegfûféléi a földrajzi elszigetelôdés és a fajkeletkezés közötti összefüggés egyik iskolapéldáját jelentik. Itt él a kövér daravirág (Draba lasiocarpa) is, és számos, a szárazságtûréshez kiválóan alkalmazkodott törpe növésû félcserje: a sárga virágú, tûszerû levelû naprózsa (Fumana procumbens), a napvirág (Helianthemum) s az illatos kakukkfû (Thymus). A kevésbé meredek lejtôkön záródik a gyep. Itt tömeges a törpe sás (Carex humilis) és az éles mosófû (Chrysopogon gryllus), melynek gyökércsomóit egykor súrolásra használták. A kontinentális sztyepek díszei közül kora tavasszal nyílik a leánykökörcsin (Pulsatilla grandis) és a tavaszi hérics (Adonis vernalis).

A sziklák között csak a gyakorlott szem veszi észre a Sas-hegy egyik legkülönlegesebb növényét, a csikófarkot (Ephedra distachia). Ez a kontinentális, szubmediterrán elterjedésû faj nálunk éri el elterjedésének északi határát. Jól tûri a szárazságot. Pikkelyszerû redukált leveleivel megjelenése a zsurlókra emlékeztet. Igazi növényrendszertani különlegesség: a nyitvatermôknek abba az altörzsébe tartozik, amelynek fajai már zömében kihaltak, s a 40 fajt számláló Ephedra nemzetségen kívül csak két egymástól is igen távoli rokonságban álló ritkaságot (a trópusokon elôforduló Gnetum fajokat és a Kalahári-sivatag fô nevezetességét, a Welwitschia-t) tekintenek még e rendszertani csoport utolsó mohikánjainak. Az Ephedra fajok rendszertani hovatartozásának eldöntésében nem kis gondot okoz, hogy vízszállító járataikat tracheák és nem tracheidák alkotják, virágaikon kezdetleges lepellevelek találhatók. Sôt, vannak olyan Ephedra fajok, melyeknél már a megporzást rovarok végzik. Mindezek a zárvatermôk felé mutatnak kapcsolatot. Ázsiában több ezer éve fontos gyógynövény. Köhögés, asztma ellen hatásos ephedrin nevû alkaloidja miatt a gyógyszeripari is felhasználja.

A terület állatvilága is számos meglepetéssel szolgál. Itt találhatunk rá Közép-Európa legnagyobb, a két métert is elérô kígyójára, a nevével ellentétben ártalmatlan haragos siklóra (Coluber jugularis caspius). A sziklákon napozó gyíkok között találkozhatunk a pannon vagy magyar gyíkkal, melynek tudományos neve Kitaibel Pál emlékét ôrzi (Ablepharus Kitaibelii). Az állat oldalán sötét sáv húzódik, háta barnás, fémes csillogású.

Ki hinné, hogy a Sas-hegyen több mint 170 pókfaj él. Herman Ottó és Balogh János kutatásaiból tudhatjuk meg, hogy ezek közül többet máig is csak a Sas-hegyrôl ismer a tudomány. Ilyen az Altella orientalis, a Lathys falcigera, a Microneta spinigera és a Zelotes hungaricus. Három pókfaj, az Euryops argenteomaculata, Zora manicata (egyszerû párducpók) és az Aelurillus migrum Magyarországon csak itt fordul elô. A lepkék közül az országban csak a Sas-hegyen él az Eupithecia denticulata (törpe araszoló). A száraz dolomit sziklagyepek lepkeritkaságai közül megemlíthetô még az Euphyta frustata, Cucullia dracunculi (üröm bagolylepke). A nyári tûzô napsütésben az egyik legnagyobb lepkénk, a fehér-öves szemeslepke (Satyrus circe) szürkésfehér foltos szárnyaival jól rejtôzik a dolomittörmelékes ösvényeken.

Balkáni eredetû ragadozó a vesebarna úti fürkészhangya (Myrmecocystus viaticus var. orientalis), melyet gyakran láthatunk, amint rovarzsákmányával üregébe igyekszik.

A pusztai lágybogár (Psilothrix femoralis) Magyarországon csak a Sas-hegyrôl ismert. A kelet-európai sztyepek lakója. A szürke darázsbogár (Evaniocera dufouri) szintén nagyon ritka nálunk. A Sas-hegyen kívül csak a közeli Csíki-hegyekben találhatunk rá.

Csak remélni lehet, hogy a szigetbiogeográfia törvényei, a dolomit reliktummegôrzô képessége és a természetvédelem hathatós intézkedései együtt erôsebbek lesznek, mint a telekértékesítés, a városterjedés, s így a Sas-hegy jelenlegi flórájának és faunájának radikális változását csak az esetleg néhány tízezer év múlva bekövetkezô újabb glaciális periódus (s nem egy közelire jósolt globális felmelegedés) fogja elôidézni.


Természet Világa, 129. évf. 10. sz. 1998. október, 450–454. o.
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/
http://www.ch.bme.hu/chemonet/TermVil/


Vissza a tartalomjegyzékhez