INTERJÚ


Tanárélet


Beszélgetés Kunfalvi Rezsô Apáczai-díjas fizikatanárral

Hatvan évvel ezelôtt jelent meg elôször írása a Természettudományi Közlönyben, négy éve az utolsó. Az elsônek címe: "A gleccserkutatás új módszerei", az utolsóé: "Hópelyhek, fényképek, fizikusok". Közöttük sorakoznak kisebb-nagyobb, szebbnél-szebb írásai. Olyan ember munkái, akinek vérében pedagógiai ismeretátadási tehetség volt, fejében az ismeretek gazdag tárháza. Szívében pedig a tanítványai.

Így vallott errôl: "Emberi dolog, hogy jólesnek az elismerések. A pedagógusnak azonban legnagyobb kitüntetést, legtöbb örömet volt tanítványainak szeretete, ragaszkodása jelenti. Tanítványoknak esetemben nemcsak azokat tekintem, akikkel az iskolában együtt dolgoztunk, hanem ennél sokkal szélesebb kört: a Középiskolai Matematikai és Fizikai Lapok feladatmegoldóit, a folyóiratok, a Magyar Cserkész, a Fizikai Szemle, a Természettudományi Közlöny, késôbb Természet Világa, az Élet és Tudomány olvasóit az egész országban és külföldön is."

A tanár úr, Kunfalvi Rezsô, 93 éves korában hunyt el, 1998. július 1-jén. Gazdag szellemi hagyaték maradt utána, könyvek, folyóiratok oldalain, tanítványaiban. Szerkesztôségünk, szerkesztôbizottságunk és olvasóink lapunk Szily-emlékérmes, hûséges szerzôjét gyászolják személyében. Tanáremberekért ritkán szól messzire hangzó harang. Ilyent mi sem tudunk megszólaltatni. Kisebbet és talán meghittebbet igen. Egy vele készített korábbi interjúval idézzük fel szellemét, általa pedig egy fordulatokkal szabdalt mozgalmas korszakot, melynek Rezsô bácsi nemcsak tanúja, hanem cselekvô, tudatformáló értelmiségije is volt. A most közreadott interjú egy tíz éve rögzített többórás beszélgetés részlete, melynek elsô változata a TIT Budapesti Szervezete kiadványában, a Kilátó 1988. évi 2. számában jelent meg.


Kunfalvi Rezsô
(1905–1998)

– Rezsô bácsi, arra kérem, mutassa be a családját.

– Nagyapám, Kunstädter Jakab Joachim kiválóan képzett, ötletgazdag hajómérnök volt. Dolgozott Franciaországban, Angliában, Németországban, gépgyárat vezetett Budapesten. Az 1873. évi gazdasági válság idején tönkrement a vállalata. Külföldön keresett boldogulást, Londonban telepedett le. Több mûszaki újítása és szabadalma ismert. Legfontosabb találmánya a Kunstädter-féle hajókormány. Az ötlet lényege a kormánylapátban vagy a lapát elôtt elhelyezett propeller, mely a hajtócsavarral közös tengelyre egy csuklóval csatlakozott. A tengelyre szerelt csukló lehetôvé tette, hogy a propellerrel ellátott kormánylapátot mindkét irányban elfordítsák. Ezzel növekedett a hajók fordulékonysága, fele akkora sugarú körön kanyarodhattak. Nagyapám azonban nem volt szerencsés kezû üzletember, a technikai fejlôdés túlhaladta a találmányát, késôbb az ikercsavarok egy csapásra megoldották a hajók fordulékonyságának problémáját.

Édesapám, Kunfalvi Rezsô 1890-ben érettségizett, s még ez évben kiutazott nagyapámhoz New Yorkba. A yale-i és a princetoni egyetemen csillagászattant, fizikát és matematikát tanult. Tanára volt többek között Willard Gibbs, a statisztikus mechanika megalkotója és Woodrow Wilson, az Egyesült Államok késôbbi elnöke. Bár apám kedvelte az amerikai egyetemi szellemet, mégis haza vágyódott, igazi otthonát csak itthon tudta elképzelni. 1896-ban hazajött, honosíttatta a külföldi oklevelét és középiskolai tanári állást vállalt. Kezdetben csak vidéki gimnáziumokban volt számára hely: Hajdúnánás, Hódmezôvásárhely, Zalaegerszeg, majd Cegléd jelentették tanári mûködésének állomásait. A ceglédi gimnáziumban tanított, amikor 1904-ben megnôsült, s egy évre rá megszülettem. 1907-ben Budapestre költöztünk, apám az akkor alakuló kôbányai (késôbb Szt. László, majd I. László) gimnázium tanára lett. Itt tanított 25 éven keresztül, nyugdíjba vonulásáig.

Kôbánya munkáskerület volt, a gimnáziumba zömmel fizikai dolgozók gyermekei jártak, és a környékbeli falvak – Monor, Gyömrô, Ócsa, Rákosliget, Rákoshegy – tanulói. Édesapám megszervezte és igazgatta a munkásgimnáziumot. Ez az iskolaforma a dolgozók gimnáziuma elôdjének tekinthetô, azzal a különbséggel, hogy államérvényes bizonyítványt nem adott. A tanárok fizetésérôl a kôbányai gyárak gondoskodtak, helyiséget a fôváros adott. Az elsô világháború az iskolai életre is rányomta a bélyegét. A tanárok nagy része bevonult, az idôsebb kollégáknak kellett nagy óraszámban helytállniuk. A nyolcadik osztályt, késôbb a hetedikeseket is "hadiérettségi" után a frontra vitték. Apám örömmel üdvözölte a háború végét, a Monarchia megszûnését és a független magyar köztársaságot. A demarkációs vonalak, az új határok azonban aggodalommal töltötték el az embereket. A Székely Nemzeti Tanács akkor megbízta apámat, hogy járjon közben érdekeik védelméért. Tudták róla, széles körû nyelvismeretei vannak (angolul és németül tökéletesen, franciául és olaszul jól beszélt és írt), s az sem volt titok, hogy jól ismeri Wilsont, az amerikai elnököt. Apámat 1919 elején azzal a céllal küldték Svájcba, hogy a folyamatban lévô béketárgyalásokra információs anyagot juttasson el, többek között a Teleki-féle térképet. Bár a rábízott feladatot teljesítette, missziójának már nem volt hatása az események szomorú alakulására.

– Milyen tanár volt az édesapja?

– Apám nagyon szeretett tanítani, igazán jól az osztályban, diákjai között érezte magát. Utálta az adminisztrációt – pedig akkoriban az a századrésze sem volt a mainak –, idegesítette a tanári szoba gyakorta kicsinyes, szûk látókörû szemlélete. Az angol és az amerikai könyvek rövid, világos fogalmazását tartotta követendô példának, a németes szôrszálhasogató gondolatmenet idegen volt számára. Szigorú, de rendkívül igazságos, egyenesjellemû tanárnak ismerték. A tehetségre és a szorgalomra figyelt, a rang, a társadalmi állás, a vagyoni helyzet nála nem számított. Több kiváló tudós került ki a keze alól, elég, ha megemlítem Horányi Béla ideggyógyász professzort, Lissák Kálmán biológus akadémikust, vagy büszkeségét, Rédei Lászlót, a késôbbi nemzetközi hírû matematikust, akadémikust.

– Gyermekkorából milyen emlékképeket ôriz?

– Emlékeim Kôbányán kezdôdnek. Elemi iskolába a Kápolna térre jártam, mely tízpercnyi gyalogjárásra volt tôlünk. Kukoricáson át vezetô kanyargó gyalogösvényen jutottunk el oda, félúton egy faoszlopon petróleumlámpa pislákolt, megtörve a hosszú téli éjszakák sötétségét. Már amikor égett. A fiúiskolában a tanítóim természetesen férfiak voltak. Híres voltam a csúnya és rossz írásomról. Jóval késôbb, érettségim után, szüleim kétségbeesve kérték az elsô osztályos tanítómat, hogy az egyetem elôtti nyári szünetben tanítson meg újra a betûket szépen cirkalmazni. Ez azután hasznomra vált, mert tanárként a táblára olvashatóan tudtam ími, hála Jónás tanár úrnak. Negyedikben Bolgár tanár úrnak köszönhettem, hogy kezembe adta a Vasárnapi Könyv nevû folyóiratot, s ebben érdeklôdve olvasgattam a természettudománnyal és a mûszakkal kapcsolatos cikkeket. 1915-ben kezdtem el a gimnáziumot, mind a nyolc osztályt a Szt. László Gimnáziumban végeztem, végig a háborús körülmények között. Évrôl évre szénszünetek, járványszünetek voltak. Szegény öcsém mellettem halt meg vörhenyben, édesanyám soha nem tudta kiheverni a tragédiát. A gimnáziumi évek meglehetôsen zavarosak voltak, a tanárok folyton változtak, menekült tanárok érkeztek Erdélybôl és a Felvidékrôl... Latinból 32 tanárom volt nyolc esztendô alatt.

– A családi házban milyen emberformáló hatások érték?

– A szigort, a következetességet, a kötelességtudatot apámtól örököltem, édesanyámtól pedig a közvetlen kapcsolatteremtô képességet, és azt, hogy ne csak egyetlen tárgyból való tudásuk után ítéljem meg az embereket.

– Mikor gondolt elôször arra, hogy édesapja nyomdokaiba lép?

– Érdeklôdésem sokoldalú volt. Nagyon vonzottak a nyelvek. Ha görög–angol szakpárosítást választhattam volna az egyetemen, valószínûleg oda jelentkezem. Görögöt az ötödik gimnáziumi osztályban választottam, angolul édesapámtól tanultam, franciául pedig magánúton. Németül May Károly Winnetou könyve kedvéért tanultam meg.

Elsô megjelent cikkemet is May Károly életérôl írtam, 17 éves koromban. Vonzott Arany János, Gárdonyi Géza és Jókai Mór, nagyon kedveltem Goethét és Schillert, ôket már eredetiben tudtam élvezni.

– Miért választotta mégis a matematikát és a fizikát?

– Váratlan esemény történt. Pintér Jenô fôigazgató megrendezte az elsô budapesti középiskolai tanulmányi versenyt. A tíz díjazott közé kerültem, s ez nagy élményt jelentett akkoriban, a sajtó írt is róla, ünnepeltek bennünket. Ennek hatására választottam a matematikát és a fizikát. Az érettségi utáni nyarat a differenciál- és az integrálszámítás megtanulásával töltöttem. Az egyetem azonban elég nagy csalódást jelentett számomra. A Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészeti Karán elôször is nem ismertem ki magam. Mit kell itt csinálni? Kitôl tudom meg? Késôbb az Ifjúsági Segítô Egyesületben az idôsebb hallgatók igazítottak el, elmondták, hogy milyen tárgyakat érdemes felvennünk a nyomtatott tanrendbôl, mire lesz késôbb szükségünk; többek között Fejér Lipót, Suták József, Tangl Károly elôadásait ajánlották.

Fel kellett venni az indexembe még a magyar irodalmat, a pedagógiát, a filozófiát... Én természetesen még az angol nyelvet is hallgattam az egyetemen Yolland Artúrnál.

– Kik és milyen elôadások hagytak nyomot Rezsô bácsiban?

– Fejér Lipótot élvezet volt hallgatni. Keveset és rendszertelenül adott elô, de amit mondott, az mindig nagyon érdekes volt. Abban az idôben a diák kérhette, hogy kinél akar vizsgázni. Mivel Fejér Lipót volt a legkönnyebb akadály, a második év végi alapvizsgámat nála szerettem volna letenni. Lipi bácsi ideális vizsgáztató volt, feladta a kérdést, de nem volt türelme megvárni, míg a hallgató megbirkózik a feladattal, elmondta saját maga. Írást kellett kérnem tôle, hogy vállalja a vizsgáztatásomat. Kopogtam az ajtaján, beléptem, s illô módon elôadtam a kérésem. Fejér rettentô fintorokat vágott, amikor rám nézett: "De kéhérem, hiszen magát sohasem láttam az elôadásaimon!" – "Professzor úr, én ott voltam, sôt még felvettem az Ön szemináriumát is, másodéves létemre" – szabadkoztam. "Igen?" – csodálkozott Fejér. Nézett egy ideig, majd leült és írni kezdett. Azután elôvett egy borítékot, messzirôl ráköpött az ujjára, megnedvesítette a szélét, leragasztotta, majd a kezembe nyomta. A ragasztás nem volt precíz munka, így már a folyosón felnyílt a boríték. Nem tudtam megrendszabályozni a kíváncsiságomat, belepillantottam a levélbe. Ez állt benne: "Tisztelt Tanárvizsgáló Bizottság! Kérem, hogy kiváló, szorgalmas és tehetséges tanítványomat, Kunfalvi Rezsôt hozzám osszák be vizsgára." Ettôl kezdve igen jó kapcsolatban voltunk.

Fejérnek a háború alatt nyomorúságos volt az élete. Az egyetemen húzódott meg, ott lakott egy aránylag kis tanteremben, ahol télen nem volt fûtés. A hallgatói és a barátai hozták össze számára az élet folytatásához szükséges minimumot.

A háború után azután kapott a Városliget környékén egy szép kis lakást, úgy emlékszem, a Benczúr utcában. Ott többször fölkerestem. Gyönyörû könyvtárába a világ minden részérôl küldtek különlenyomatokat a matematikusok, ezeket szép rendben tartotta. Nagy zenekedvelô volt, zenetörténeti mûvekbôl gazdag gyûjteményt tartott... Máig tartozom neki két könyvvel. Kölcsönadta ugyanis Mendelssohn kétkötetes élettörténetét. Röviddel azután kórházba került, és onnan már nem tért haza.

Nagyon szeretett mesélni. Tôle hallottam a következô történetet az anciennitásról. Amikor Fejér elvégezte az egyetemet, nem talált megfelelô állást. Úgy gondolta, tud annyit matematikából, hogy megérdemelne egy katedrát. Járt a minisztériumban is, panaszkodott: itt vagyok ezekkel a publikációkkal, a külföldi folyóiratok jól ismernek, mégsem tudnak nekem helyet ajánlani? Ja kérem – mondták neki –, gondoljon az anciennitásra, a katedrát azt kor szerint is ki kell érdemelni. Ezt akkoriban nemigen fogadta el. Azután – mint elmondta – Párizsban, az egyik Orfeumban rádöbbent a rangidôsség elônyeire. A színpadon csinos nôk táncoltak, aránylag kevés öltözékben. Fiatalok és helyesek voltak, ellenben az élen egy meglehetôsen éltes hölgy forglódott. Elôször nem értettem – mesélte Fejér –, hogyan lehet ez, de azután észrevettem, hogy a korosodó hölgy milyen jól vezeti az együttest. A szemrevaló kis lányok pontosan és szépen követték a mozdulatait. Beláttam, ha az Orfeumban is döntô tényezô az anciennitás, akkor ezt el kell fogadni az egyetemen is, és kivártam... Fejér egyébként elég korán kapott katedrát: 1905-ben a kolozsvári egyetem magántanára lett, 1911-ben pedig a budapesti tudományegyetem nyilvános rendes tanárának nevezték ki.

– Az egyetem többi matematikaprofesszora milyen elôadó volt?

– Az analitikus geometriát Suták József adta elô, mereven és formálisan. Ezzel nagyjából a matematika lezárult a tudományegyetemen, a harmadik matematikai tanszék ugyanis nem volt betöltve. Beke Manó nagyon jó pedagógus volt, ôt azonban az 1919-es idôk után félreállították. Sokat jelentettek nekünk a mûegyetemi elôadások, elsôsorban Kürschák és Rados órái. A tudományegyetemrôl átjártunk a kedvükért. Rados nagyon szépen kidolgozott, teljes éves, nagy óraszámú kollégiumot tartott. Elôadásainak pontos felépítésével pedagógiai módszertani példát is mutatott.

És..., nagyszerü ízlése volt. Már az elsô órán jó szemmel választotta ki hallgatói közül a legcsinosabb értelmes lányt. Vele íratott a táblára, mert az öregurat már fárasztotta ez a mûvelet. Ô közben fel és alá sétált, néha kedvesen megfogta a kislány kezét, ide-oda tolta a táblánál, hogy egyenletei a tervezett helyre kerüljenek.

– Fizikából kik tartották az elôadásokat?

– Az elsôéveseknek Tangl Károly adta elô a kísérleti fizikát, heti öt órában, orvostanhallgatóknak és fizikatanároknak közösen. Világos és érthetô elôadó volt, de nagyon keveset mondott. Külön kollégiumot is tartott, szombaton 11-tôl 13 óráig. Fél tizenkettôkor bejött, negyed egykor befejezte a "kétórás" elôadást. Igaz, a szûkre szabott idôben érdekes dolgokat mesélt a gravitációról, a kapillaritásról stb.

- És Frôhlich Izidor?

- Igen-igen. Ô a második évben mechanikára oktatott minket, a harmadik és negyedik évben pedig felváltva termodinamikára és elektrodinamikára. Frôhlich az 1870-es szinten levô fizikát nagyon szorgalmasan és jól megtanulta, de tovább nem jutott. Sok anekdota kering ma is legendás konzervativizmusáról. Amikor Heisenberg Budapesten járt, megkérdezte tôle: "Nézze kérem, hogyan vagyunk ezekkel a Maxwell-féle egyenletekkel? Bizonyítottak ezek eléggé?" Frôhlich elôadásaiból csak Vermes Miklós évfolyamtársam tudott hasznot húzni. Vermes ugyanis bámulatos jegyzetet vezetett: azt írta le, ami a fizikában van, s egy széles margóra mellé vezette párhuzamosan, hogy mindezt Frôhlich miként mondta el. Talán egyedül ô értette meg az évfolyamunkon, hogy mirôl is volt szó valójában.

Hallgattuk még Ribárt, aki elektromosságtant és fénytant, geometriai optikát adott elô. Elôadásai használhatók voltak, bár sokszor megakadt, kivörösödve elôzô hibáját javítgatta, majd újra vétett...

– Milyen alapot adott az akkori tudományegyetemi képzés?

– Majdnem nullát, kérlek szépen. Modern fizikából az egyetem szinte semmit sem adott.

– Rezsô bácsinak alkalma volt fél évig Londonban is egyetemre járni. Mennyiben volt az más, mint a hazai?

– Na, egy kicsit még a londoni is a miénkhez hasonlított, ott sem volt szigorúan kötött tanrend.

– A kinti félév mit jelentett a fiatal magyar egyetemistának?

– Láttam valami fizikát, olyan eszközöket foghattam a kezembe, amelyekrôl itthon álmodni sem lehetett. A spektroszkópiában például mindenhez hozzáférhettünk mi, hallgatók is. A gyakorlatokon hatalmas rácsspektroszkóppal dolgoztunk, s ez némi kedvet adott ahhoz, hogy a fizikával érdemes foglakozni.

Kötélpáros – mindhalálig.
Vermes Miklós és Kunfalvi Rezsô

– Milyen volt a diákélet akkoriban a mi tudományegyetemünkön?

– A húszas években nemigen volt diákélet. Bajtársi egyesületek, sportegyesületek mûködtek ugyan, mégis eléggé idegenül ültünk egymás mellett. Baráti kapcsolatok természetesen kialakultak közöttünk, bár én kissé magányos, visszahúzódó alkat voltam. Vermes Miklóssal mégis hamar egymásra leltünk. A szakmán túl több közös vonást is felfedezetünk érdeklôdési körünkben. A fényképezés, az alpinizmus, a hegyek szeretete végigkísérte életünket. E két közös szenvedély szerencsés találkozása hozta meg az elsô nemzetközi elismerésünket is. Felvételt készítettem Miklósról, amint átugrik egy gleccserhasadékon. Ez a fotó elsô díjat nyert az Osztrák–Magyar Alpesi Egyesület pályázatán. A jutalom két vonatjegy volt, a magyar határtól Svájcig. Így jutottunk el a svájci Alpokba, bejártuk a Berninát.

– Vermessel mindvégig szoros kapcsolatban maradtak. Hogyan kezdôdött a barátság?

– Az egyetemen, 1923-ban találkoztunk. Vermes az Eötvös Kollégiumban lakott, és szép lassan kiemelkedett az évfolyamban. Pontosan járt az elôadásokra, szinte mindannyian az ô csodálatos jegyzeteibôl tanultunk. Jellemzô az akkori viszonyokra, hogy bár elsôs korunk óta összetartottunk, az ötödik év végéig magázódtunk. Már a gyakorlóév alatt, májusban a Trefort-kertben egy padon ülve közösen készültünk a pedagógiavizsgára. Vermes belenézett az indexembe, majd így szólt: "Úgy látom, pár hónappal idôsebb vagyok, tegezzük egymást!" Addig szigorúan kolléga uraztuk a másikat.

Ma már elárulhatom, hogyan készítettem a szakvizsga zárthelyi dolgozatomat. Vermes apró cédulákon minden elképzelhetô témát tökéletesen kidolgozott, az ô precíz írásával, apró betûkkel. Megkaptam a matematikaszakvizsga tételt Fejér Lipóttól, ránéztem Vermesre, ô a pad alatt kihúzta és átnyújtotta a megfelelô cédulát, én pedig egy óra múlva pontosan és rendben beadtam a dolgozatomat.

– Nem volt "légiveszély"?

– Kérlek, a Tanárképzô Intézet felügyelô tanárai nagyon diszkrét emberek voltak. Fönn ültek a katedrán, írtak vagy olvastak. Idônként fölálltak és körbesétáltak. Elôtte azonban hosszasan és hangosan köszörülték a torkukat, zajosan hátratolták a széküket, nézegették kicsit a plafont, majd amikor a padsorokban befejezôdött a zörgés, elindultak sétájukra. Ezek a zárthelyi dolgozatok nem voltak komoly akadályok.

Folytatás


Természet Világa, 129. évf. 10. sz. 1998. október, 450–454. o.
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/
http://www.ch.bme.hu/chemonet/TermVil/


Vissza a tartalomjegyzékhez