SZATMÁRY ZOLTÁN

Mi lesz veled, magyar (kultúra)?

Ifj. Fasang Árpád, az ismert zongoramûvész elhatározta, hogy egy újabb kötetbe gyûjti a magyar értelmiség hitvallásait, ezúttal a természettudományos-mûszaki élet kiválóságaiét. Szerkesztõségünknek alkalma nyílt szemezgetni a megjelenés elõtt álló könyv írásaiból. Júniusi számunkban a matematikus Benczúr András Informatikai, információs társadalom és információs forradalom címû cikkét adtuk közre. Ezúttal ismerkedjenek meg Szatmáry Zoltán fizikus gondolataival. Ezzel az írásunkkal egyben lapalapítónk, a fizikát és a nyelvészetet egyaránt mûvelõ Szily Kálmán emléke elõtt is tisztelgünk, születésének 160. évfordulóján.

Ki az értelmiségi? Mi a kultúra?

A természettudományokon nevelkedett ember szereti az egyszerû, könnyen értelmezhetõ fogalmakat. Mindig úgy tudtam, hogy falun az értelmiségi a pap, a tanár, az orvos és a tanító. Miért lenne ez másképp városon? Minden tanult ember értelmiségi. Ki a tanult ember? Mindenki tanult ember, aki elvégezte a hazájában lehetséges legmagasabb iskolákat. Esetünkben tehát az egyetemet végzett emberekrõl van szó.

Ehhez képest csak kis korrekciót jelent, hogy elképzelhetõk (mert vannak) olyan emberek, akik egyetemi tanulmányok nélkül is elsajátították ugyanazokat az ismereteket, mint az egyetemet végzettek. Egyértelmû: tekintsük õket is értelmiséginek. Van azonban egy eltérés. Simonyi Károlytól, a Mûegyetem köztiszteletben álló professzorától hallottam a következõ véleményt (amellyel magam is egyetértek). Szerinte van különbség az egyetemet végzett és a többi ember között. Az egyetemistákat 5 éven keresztül rendszeres próbák elé állítjuk: határidõre kell vizsgákat letenniük, feladatokat kell megoldaniuk, szigorú rendbe kell illeszkedniük. Igen, az egyetemet elvégzett ember már átesett valamilyen jellempróbán. Az egyetemi tanulmányoknak azonban van más hatásuk is: a hallgatók öt éven át értelmiségi környezetben élnek, aminek hatása a legtöbb diplomázónak még az arcán is felismerhetõ.

Minden egyetem megfelel a fenti, Simonyi-féle felfogásnak? Talán igen, talán nem, de ez nem befolyásolja az értelmiségre vonatkozó kritériumot. Ha valamely intézmény ennek nem felelne meg, az talán formálisan egyetem, de hivatását rosszul betöltõ egyetem. Ez ugyanígy igaz az értelmiségiekre is: egy értelmiségitõl sok mindent várunk el (lásd késõbb), amit sok, egyetemet végzett ember nem tud teljesíteni. Ettõl még értelmiségiek, de rossz értelmiségiek. Véleményem szerint tehát nem kell az „értelmiségi” definícióját tovább finomítgatni: minden egyetemet végzett (vagy ezzel ekvivalens mûveltségû) ember értelmiségi, de tudomásul kell venni, hogy közülük nem mindenki felel meg annak, amit az ilyen emberektõl jogosan el lehet várni.

Hasonlóan szeretném leegyszerûsíteni a „kultúra” fogalmát. A régészek „kultúrának” nevezik azokat a leletegyütteseket, amelyek nem a természet, hanem az ember mûvei. Szerintem ez a kultúra definíciója, amelyet nem kell tovább bonyolítani. Mi tehát a „magyar kultúra”? Minden, amit a magyar emberek létrehoztak. Amíg tehát magyarok élnek a földön, a magyar kultúra fennmarad – mondaná az ember. Csak rajtunk múlik, tényleg fennmarad-e.

A magyar kultúra nagy részét az ún. nép hordozza. Ez a folklór, és a nép generációkon keresztül fenn fogja tartani. Arra persze nincs garancia, hogy a világ ezt magyar folklórnak fogja tekinteni. Tessék elmenni a bukaresti skanzenba: ott rengeteg, nyilvánvalóan magyar emlék románként van bemutatva. Ja, még azt is meg kell mondanom, mit értek a „nép” szón, amelynek a közelmúltban sikerült jól összezavarni a jelentését. Nos, én ugyanazt értem rajta, amit Lohengrin: „Míg élünk, meg ne kérdezz, rá vágyódást se érezz, hogy hívnak és ki küld, mely földnek népe szült.” Ezt a mondatot nemcsak Elza és a többi Wagner-hõs, hanem a magyar operalátogatók is értették 100 éven keresztül. Talán lesz valaki, aki 1998-ban is megérti.

A magyar nyelv

Nemcsak szerintünk, sok külföldi szerint is nyelvünk kész csoda; a többi nyelvtõl való különállásban is csodálatos kulturális érték. Számunkra magyarságunk legnyilvánvalóbb bizonyítéka. A magyar nyelv szerepérõl rengetegen mondták már el véleményüket, mind fontosnak tartották a magyar nyelv ügyét. Ezt axiómaként elfogadva kezdem zsörtölõdésemet.

Ha értelmiségi létemet egyetemi éveimtõl számítom, 40 év tapasztalata mondatja velem, hogy az általános magyar nyelvi mûveltség fokozatosan hanyatlik. Amikor a középiskola padjait koptattam, még evidencia volt a magyar nyelvhelyesség és helyesírás igénye. Nem állítom, hogy akkoriban mindenki tudott helyesen írni, helyesen beszélni, de ha nem, az szégyellni való dolognak számított. Ma már alig van ember, akiben ilyen igény lenne. Sok tanulmány, kutatási jelentés, disszertáció stb. kerül a kezembe, mind hemzseg a helyesírási hibáktól. A mûszaki és természettudományok mûvelõinek többségében nincs meg a hibátlan írás igénye, de ugyanez mondható el a hivatali apparátus tagjairól is. Tény, hogy a magyar helyesírás nem egyszerû, különösen az egybeírás-különírás, az írásjelek, a nagy- és kisbetûk használata, de elvárható lenne, hogy értelmiségiek íróasztalán mindig ott legyen a helyesírási szótár, és azt használják is.

A nyelvi igénytelenség másik jele a sok hibás és értelmetlen mondat. Kétségbeejtõ volt hallani a magyar parlamentben a következõ mondatot: „... mert nem az riassza el a külföldi tõkét, hogy ..., hanem az riassza el, hogy...”. Jobb nem megnevezni, ki mondta ezt. Nehogy félreértés legyen, kétszer is kimondta a hibás szót. Az is tény, hogy az ülésteremben még csak moraj sem hallatszott.

Minden nyelvnek fontos rétege a mûszaki és tudományos nyelv, amelynek mûvelése deklarált cél. Legalábbis úgy tudom, hogy a Magyar Tudományos Akadémiának van ilyen feladata. Ezzel szemben mit tapasztalunk? A tudományos teljesítmény értékelésében – természettudományos területen – a hazai publikációk nem számítanak, csak a külföldi folyóiratokban megjelent idegen nyelvû dolgozatok veendõk figyelembe. Saját tudományos karrierje szempontjából bolond, aki magyarul egy sort is leír. Szerencsére vannak még bolondok.

Ebben a helyzetben már félve vetem fel, hogy az új fogalmakat magyarítani kellene. Pedig a kutató értelmiségnek ez bizony feladata, akár tetszik neki, akár nem. Ebben a tekintetben szörnyû az angol szavak rohama, amellyel szemben mind nyelvészeink, mind kutatóink letenni látszanak a fegyvert. Talán a leginkább szembetûnõ manapság a számítástechnika nyelvi kudarca. Nem tudja az ember, hogyan kapja el a fejét a szoftver, hardver, fájl és társaik elõl, pedig ezekre lennének már magyar szavak: a szoftver program vagy programrendszer, a fájl adatmezõ, a hardver pedig gyûjtõfogalom, jelentése gép, de legjobb konkrétan megmondani, miféle géprõl van szó: központi egység, alaplap, nyomtató, keménylemez stb. Vannak rövidítések, betûszavak, amelyek eredeti (idegen) formájukban honosodtak meg: NATO, IBM, VLSI, PR stb. Nem bánom, de ejtsük ezeket magyarul: nátó, ibm, véelesí, péer, nem pedig ájbíem, víeleszáj, píár. (Az utóbbi helyett még nem lenne késõ a felvilágosítás, tájékoztatás szavakkal próbálkozni.) A média hemzseg tõlük: HBO, NHL, NBA, GDP (écsbíó, enécsel, enbíé, dzsídípí). Montenbájk és menedzsment, az eszetek hova ment? Manapság ezt a sok szamárságot önként vállaljuk. Kétszáz éve a magyar parasztfiúknak el kellett viselniük az osztrák–magyar hadsereg német vezényleti nyelvét. Ebbõl született a hapták, a halberdó, az obsit és társai. Versekben is megjelentek: „Szájam szörnyû halberdókat / Kiabált, / És söpörtem a kaszárnya / Udvarát”. Kíváncsi lennék, mi lesz száz év múlva a mai szamárságokból. Legújabb „kedvencem” az ombudsman, amely már a magyar jogrendszerbe is beépült – az ombudsnõrõl nem is beszélve, amely a modern jogi hangérien csúcsprodaktja. Mit várjon az ember egy egyszerû számítástechnikustól, ha a magyar törvényhozás is ennyire igénytelen? Szerintem a békebíró vagy csak egyszerûen ... biztos tökéletesen lefedi, amirõl itt szó van, de ha nem, bármelyik magyar nyelvész megtalálná a helyes magyar változatot (persze, meg kellene kérdezni).

A mûveltség

Az értelmiség egyik alapfeladata, hogy mûvelt legyen. Máskülönben nem képes hordozni a magyar kultúrát. Fizikus lévén félek ezt pontosabban megfogalmazni. Az irodalom, a színház, a képzõmûvészet, a tudomány nem létezhet azt érteni, élvezni és mûvelni képes értelmiség nélkül. A könyvek, kották, színielõadások, hanglemezek stb. bizonyos értelemben hordozzák az alkotásokat, de ezek elvesznek, sõt létre sem jönnek értõ közönség nélkül. A mûvelt értelmiség az a közeg, amely nélkül mindez nem létezhet.

A magyar színházak és könyvkiadók válságának számos gazdasági oka van. Ki merem mondani, hogy ezért a magyar értelmiséget is terheli felelõsség, mert cserbenhagyta a magyar kultúrának ezt a fontos szektorát. A reformkor idején a magyarok utolsó fillérjeiket is odaadták, hogy a magyar teátrum élni tudjon, mert fontos volt nekik a magyar színjátszás. Igaz, hogy zömük nem volt értelmiségi: tanult és tanulatlan emberek számára akkor egyaránt fontos volt a magyar kultúra, az anyanyelvi kultúra. Ma már ez nem fontos? Dehogynem! Egy értelmiséginek ma is feladata lenne, hogy vásároljon könyveket, járjon színházba, hangversenyre, egyszóval: éljen szellemi életet. Ha íróink rosszat írnak, színházaink rosszul játszanak, fütyülje ki õket, de ne hagyja õket magukra! A dolgok jóra fordultával erre nem is lesz szükség: ha jó a közönség, akkor jó a könyv, a színház, a zene. Pénzünkbe kerül mindez? Igen, de ezt vállalnunk kell.

Évtizedek óta van már szó a két kultúráról. Magam a reál kultúra köréhez tartozom, és naponta esem kétségbe a humán kultúra egyes mûvelõinek (képviselõinek) mûveletlenségén. Ha kiderülne, hogy nem olvastam Proustot, a filoszok összecsapnák a kezüket: micsoda mûveletlenség! Ha szóba kerül Rutherford (aki volt akkora fizikus, mint Proust író, vagyis mindkettõ volt valaki), szinte dicsõség nem tudni, tõzsdeügynökrõl vagy folyami átkelõrõl van-e szó. Kedves irodalmárok, zenészek, nyelvészek, történészek, újságírók, nincs ez így rendben! Nem elég kitenni a hajnali tévémûsor szignáljába Einstein arcképét, azt is tudni kellene, miben áll a relativitáselmélet, amelynek megértése nem kerülne több erõfeszítésetekbe, mint másnak megtanulni, mi a hatodfeles jambus. Sajnos, ma sikk azzal hencegni, ki-ki milyen rossz volt fizikából, matematikából, mennyire nem tud két számot összeadni.

Ahol mûveltség van, ott nincs mûveletlenség, amit talán jobb megfordítani: nem lehet mûveltség ott, ahol uralkodik a mûveletlenség. Napjainkban sok szó esik a médiáról, mert a politikai pártok hatalmukat segítõ vagy rontó eszközt látnak benne. A dolognak ez az aspektusa számomra – most – érdektelen. Azért hozom szóba, mert a média ma a mûveletlenség leghatásosabb terjesztõje. A legtöbb kárt egyes szereplõk és a legtöbb hirdetés mûveletlensége okozza. Vannak nagy mûveltségû tévések, õket magam is szívesen nézem, de mások is képernyõre kerülhetnek.

Közhely, mennyire kevéssé beszél a magyar idegen nyelveket. Nálunk az a szabály, hogy az idegen szavakat úgy kell magyar beszédhangokkal kiejteni, hogy az a lehetõ legközelebb legyen az eredeti kiejtéshez. Igen ám, de alkalmazásához ismerni kellene az eredeti kiejtést! Itt a probléma gyökere. Kíváncsi lennék, hogy tévéseink és rádiósaink közül hánynak van ott az íróasztalán az Idegen szavak kiejtési szótára. Fogadok, hogy alig néhánynak. Számomra emlékezetes volt egy fiatal sportriporter halált megvetõ bátorsága (a nevére sajnos nem emlékszem, pedig megérdemelné), aki a brazi labdarúgók nevét – a fenti szabály szerint – helyesen ejtette. Mint mondta, megkérdezte a brazilokat, hogyan ejtik a nevüket. Több nézõ felháborodottan telefonált, micsoda dolog! Bennük már rögzõdött a többi sportriporter addig téves kiejtése. Nem nagy ügy, de illusztrálja, mirõl van szó: a magyar televízió sok csatornája sincs tudatában óriási felelõsségének. Mûsorpolitikájukban a mûveltség terjesztése – a jelek szerint – aligha szerepel az elsõ helyek egyikén. Lehet, hogy ilyen igény itt-ott le van írva, de ez nem nyilvánvaló.

A hirdetések külön kategória. Példák tömegét említhetném, de az vagy reklámnak számít, vagy hitelrontási pereket vonna maga után, így csak általában beszélhetek. Szigorúan nem tartozik ide, de megemlítem, hogy a reklámok többsége hazug reklám (amit fejlett demokráciákban büntetnek), de olyant is alig lehet találni, amely ne lenne sértõen butuska. Nem hiszem, hogy a magyarok annyira hülyék lennének, hogy õket ezek a reklámok valamire is rávennék. A dolog számomra annyira gyûlöletes, hogy nem veszek meg semmit, amit hirdetnek. A magyar reklámokban gyakran van nyelvi, kiejtési vagy mûveltségi hiba. A reklám rendeltetése, hogy a lehetõ legtöbbször bemutassák, mert csak így rögzül emberek tudatalattijában. A hirdetett termék mellett sok hirdetés rögzít egy vagy több újabb mûveletlenséget. Kik engedélyezik ezeket a szörnyûségeket? Gyakran lehet tapasztalni, hogy a legbántóbb szamárságok egy idõ után eltûnnek, tehát látszólag van valami felügyelet. Ha tényleg van, miért kell megvárni, hogy a helytelent már elsajátítsa a nép, miért nem lehet a legelején kiszûrni a hibákat? Nemrég szavazott meg a parlament egy törvényt, amelyben – többek között – a reklámokról is szó van. Nem ismerem a szöveget, de nagyon meglepõdnék, ha lenne bennük a nyelvi és mûveltségi hibákat tiltó paragrafus. Végül megemlítem, hogy a reklámokban ma már szinte követelmény a szójáték, ha jut a szerzõk eszébe valami értelmes, ha nem. Némelyik kétségbeejtõ. Nemes mozgalom a Futapest, de neve még a germanizmusokban dagonyázó pesti nyelvnél is magyartalanabb. Azt ugyan mondják szép fõvárosunkban, hogy a Gyuri, a Julcsi, de még itt sem mondják, hogy a Pest, a Miskolc, a Piripócs.

A fogalmak tisztasága

Látszólag mûveltségi kérdés, de valójában nem az, hogy egyes hétköznapi fogalmaink értelme (értelmiségi) honfitársaink jóvoltából fokozatosan eltorzul. A magyar kultúrára ennek pusztító hatása van, érdemes hát a jelenséggel néhány példa erejéig külön foglalkozni.

Sokan beszélnek a damaszkuszi útról, amelyet eredetileg Szent Pál járt meg. Mikor még Saulnak hívták, üldözte a keresztényeket, és ezzel a fennálló hatalmat szolgálta. Majd – Damaszkusz felé haladtában – megjelent neki Krisztus és megkérdezte: „Miért üldözöl engem?” A látomástól Saul megvakult, de Ananiás visszaadta látását és ettõl kezdve – Paulusként – az evangélium hirdetõjévé, majd a kereszténység vértanújává vált, ugyanis ekkor már a fennálló hatalom üldözöttje volt. Szavakban a damaszkuszi utat tömött sorokban járják a 90-es évek magyarjai. A közelmúlt magyar történelmében talán Nagy Imre az egyetlen, aki a Szent Páléhoz hasonlítható utat járt be. Ugyan nem volt Saul (azaz sztálinista), de 1956/58-ban vállalta a halált azért, amit 1956-ban tett. Ô tehát személyes érdekei ellenében változott meg. Van ilyen a rendszerváltó Magyarországon? Ugyan, kérem! Aki korábbi énjéhez képest megváltozott, ezt kockázat nélkül, de fõleg saját személyes érdekében tette. A damaszkuszi út gyakori emlegetõi inkább felvilágosíthatnák a botcsinálta magyar Szent Pálokat: õk ugyanazok a gátlástalan karrieristák, akik negyven évig voltak, és jobban tennék, ha köpönyegforgatásuk dolgában nem hivatkoznának Szent Pálra.

Ma a legtöbb dolog megér egy misét. Például: „A Fõvárosi Önkormányzat trappista és eidami frakciójának közös bejelentése szerint a fõkertész kakasa reggelente nem azt mondja, hogy kukurikú, hanem az Internacionálét énekli. A bejelentõk szerint ez önmagában nem lenne baj, de a dallamot a Bazilika harangjához képest fél hanggal magasabbra intonálja. Megérne egy misét, ki a felelõs ezért a tarthatatlan helyzetért.” Hátha van, aki nem tudja, neki mondom: az eredeti, meglehetõsen cinikus mondás IV. Henrik francia királytól származik: „Párizs megér egy misét”. Hugenotta lévén csak úgy lehetett megkoronázni, hogy áttért katolikus hitre. Akkoriban a katolikusokat úgy emlegették, hogy misére járnak, szemben a protestánsokkal, akik az istentiszteletet másképp hívták. Híres mondása tehát azt jelenti, hogy csak a korona megszerzése érdekében katolizál, de ezt belsõleg nem gondolja komolyan. Pongyola beszédû honfitársaink tényleg ezt akarják kifejezni? Azt a dolgot, ami – szerintük – megér egy misét, tényleg nem akarják igazában tisztázni, hanem csak látszólag és saját hasznukra? Egyáltalán van fogalmuk, milyen szavakat használnak? Vannak emberek (ti. a katolikusok), akik számára csak szentmise létezik, amelynek az értékérõl beszélni sem lehet, mert hitük szerint az mindent jelent. Így semmi sem ér meg egy misét annak, aki tudja, mirõl beszél.

E mondatpanel csak egyike annak a rengetegnek, amelyekkel állandóan találkozunk, de használóik meg sem gondolják, mit mondanak: a dolgok visszaköszönnek; egyesek a csapból is folynak; Kelet-Közép-Európa, Közép-Kelet-Európa; a történet nem arról szól; ez nem így mûködik; a demokrácia nem arról szól, hogy; stb. Valószínûleg gondolataik és fogalmaik is ilyen zavarosak. Gyermekkorban így beszéltünk: „Anyám 6-kor friss kávéval ébresztett. Apám mondta, hogy siet, tehát igyekezzem, ha vele együtt akarok menni. Nem baj – mondtam –, mert nekem is korán kell az iskolába érnem.” Újmagyarban nem szabad ilyen zavarosan beszélni, hanem bátran kell használni a szólni igét: „Anyám szerint az idõ 6 óráról, a kávé frissességrõl szól. Ha indulásunk apa-fiú kapcsolatról szól, a családi demokrácia a generációk sietõs reggeli együttmûködése révén kerül realizálásra.” Sohasem viszem semmire, mert ilyen hosszú szövegbe a szólni alapigét csak kétszer voltam képes beépíteni. Ha szegény magyartanárom ezt hallaná: Fiam, elment az eszed? Tanár úr, az én olvasatomban már visszaköszön, hogy a magyarok esze elmenésérõl szól.

A mondatpanelek eredeti megalkotói általában szellemes, néha cinikus, de többnyire találó dolgot mondtak – egyszer, alkalmilag. Sokaknak megtetszett, mondogatták. Nem tudom (bocsánat: megérne egy misét), miért nem szállóigévé, hanem utálatos panellá válnak ezek. Nézzünk egy példát. Ha Európát befoglaljuk egy téglalapba, akkor ennek középpontja Varsó. Mi tehát – a lengyelekkel együtt – Közép-Európában élünk. Mikor kerültünk hát Kelet-Közép-Európába vagy Közép-Kelet-Európába? Egyébként is: hol vannak ezek a tájak? Látszólag igazuk van azoknak, akik szerint mi nem tartozhatunk ugyanoda, ahol – például – Ausztria van. Mivel Ausztria nyilván Közép-Európa része, mi máshol vagyunk, hiszen állapotunk közelebb áll Ukrajnáéhoz vagy a balti államokéhoz. Így kerülünk mi Kelet-Közép-Európába, hiszen az említettek tõlünk keletre vannak. Ha egy történész vagy politológus ezt a szóhasználatot kedveli, lelke fajta, bár nem bölcs dolog, hiszen láthatja, mennyi bajt okoz, ha az ilyesmi terminus technicusból köznyelvi kifejezéssé válik. Én ugyan tisztelem Kelet kultúráját, de az átlagmagyar nem így van ezzel. Sokak számára a „Kelet” szó a Nyugat felé ugyan törekvõ, de azt aligha elérõ, elmaradott bugrisság foglalata. Mi tehát inkább Kelet-Európában vagyunk. (A Közép-Kelet-Európa pedig még rosszabb: ez már a panel használatára is képtelen mûveletlenség terméke, hiszen ez a táj a valódi Kelet-Európa közepén, tehát valahol az orosz sztyeppéken lehet. Persze Magna Hungaria is arrafelé volt. Csak nem atavizmusról van szó?) Tisztelettel kérem a magyar politikus hölgyeket és urakat, továbbá a sajtó tisztelt képviselõit: ha már csak panelekben tudják kifejezni magukat, ne úgy próbáljanak precízkedni, hogy minket Bugris-Közép-Európába tesznek. Vállalom a személyes felelõsséget, ha – kérésemre – visszahelyeznek minket Közép-Európába. Más is lakik ott, nem szégyen az. Mi is ki fogjuk bírni!

A reform szó eredeti értelme a meglévõ helyzet jobbítása, az idejétmúlt törvényi korlátoknak a fejlõdés útjából való eltakarítása. Az értelmezõ szótár szerint: „A haladást segítõ, nem gyökeres átalakítás, változtatás.” Naiv, aki a reformot így értelmezi, mert ez a szó a mai Magyarországon egész mást, egy nagyon összetett dolgot jelent: (1) A reform lényege nem más, mint költségvetési megtakarítás. A megtakarított összeg rendeltetése szerint léteznek alváltozatok: a reformot vezénylõ fõhatóság szûk érdeke; politikusi karrier; jó szándékú, ámde felkészületlen vezetõk ötletei; a Pénzügyminisztérium ígérgetései stb. (2) A reformkoncepciónak ignorálnia kell a megreformált terület valós problémáit. (Ezek ugyanis korlátoznák a megtakarítási törekvéseket.) (3) A reformintézkedések úgy optimalizálandók, hogy a megtakarítások és az okozott károk végösszege minél nagyobb legyen. Ebbõl következik, hogy a reform akkor is sikeresnek tekintendõ, ha ugyan nincs tényleges megtakarítás, de a reformált terület helyzete számszakilag kimutathatóan romlott. Jó példa erre a kórházi ágyszám csökkentése. (4) A nyilvánosan deklarált reformintézkedések betartását senki nem fogja számon kérni. Például: Úgy is át lehet térni a normatív finanszírozásra, hogy a normatívát nem adják oda, továbbá a normatíva reálértéke folyamatosan csökken, vagyis a restrikciót „normatív finanszírozás” néven folytatják. Matematikai nyelven: a reform a restrikció átindexelt alakja. (5) Végül egy jó tanács a 90-es évek magyar reformereinek. Csak akkor kezdj egy terület reformjához, ha azt eléggé utálod. Ellenkezõ esetben ugyanis észre fogod venni, hogy javítani akarod a feltételeket, ami minden alapelvnek ellentmondana. Az általam figyelt reformok közül a fenti kritériumoknak 100%-ban megfelel az egészségügy és az oktatásügy reformja. Mindkét területen a reformfolyamat töretlen, pedig ezek olyan területek, amelyeket csak végveszélyben szokás „reformálni”.


Természet Világa, 129. évf. 9. sz. 1998. szeptember, 394–396. o.
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/
http://www.ch.bme.hu/chemonet/TermVil/


Vissza a tartalomjegyzékhez