LEVÉLSZEKRÉNY


Gödi Körkép


Gergely János–Erdei Anna: Immunbiológia

Gimnazista koromban vigyorogva olvastam Kazinczy következõ sorait, amelyet valamelyik kortársának egyik mûve ihletett: „ajakimat minduntalan kéjes sikkantások hagyták el”. Istenemre igaza volt. Van ilyen. Mitõl jön az ilyesmi? Valószínûleg attól, hogy az olvasott könyv nemcsak jó, hanem kifejezetten „élvezetes” olvasmány is. És ez a mai hazai tudományos irodalomban kiváló teljesítmény. Segít eloszlatni azt a gusztustalan téveszmét, hogy tudományos csak az lehet, ami érthetetlen, zavaros és nehézkes, mentes az olvasmányosság bûnétõl. Persze nem tudom, milyen könyvnek „soroljam be” ezek után a Gergely–Erdei (és munkatársaik) agyából és kezébõl kikerült mûvet. Szakkönyv? Kézikönyv? Tankönyv? Vezérfonál? Vagy netán „basic immunolgy”, ahogy Gergely nevezi a kötetet elõszavában. Biz' isten, nem tudom, de jó könyv.

De hagyjuk a lelkendezést, mert még félreértik (ami kis hazánkban nem lenne kivételes). Most jön az indoklás, ami már csakis szigorúan tárgyilagos lehet. Mitõl lesz jó egy könyv? Elõször is attól, hogy egyetlen szerzõje van, azaz nem ordít fejezetenként a stílus, a koncepció, a szemlélet döccenése (netán bukfence). Nem tudom, csupán sejtem, ez csak úgy volt elérhetõ, hogy a szerzõk mindegyike ugyanabból az „alomból” származott. Ezt nevezték hajdan „iskolának”. Ezért szívesen mondanám, hogy a könyv a „Gödi Immunbiológiai Iskola” alkotása, amelyben bemutatják, hogy õk milyennek látják a jelen immunbiológiáját. Ez komoly érdem, mert „nemcsak” a szorgalmat mutatja meg, hanem az intelligenciát is, amivel az információtömeget egységes, összefüggõ, jól áttekinthetõ „gödi körképpé” tudták szintetizálni. Ettõl az olvasó számára a könyv nem legyûrendõ kásahegy, hanem valódi „vezérfonál”, amivel kivezetik az immunbiológia labirintusából a kíváncsiságból odatévedt olvasót.

A másik, amitõl egy könyv jó, az a „szikárság”. Minden benne van, ami kell és semmi sincs benne, ami megzavarhatná az olvasó tisztánlátását, hogy a szája tátva maradjon a szerzõk ménkû nagy tudománya láttán. Ez persze óriási átverés. „Szikár” csak az tud lenni, akinek nincs takargatni való hiányossága, amit egy-egy fodorral, csipkével el kell kendõzni. Úgy érzem, a „Gödi Iskola” tagjai nemcsak tudják, hanem érzik is az immunbiológiát. Ahogy mondani szokás, a „vérükben van”. Ez ismét nagy érdem, mert napjainkban általánosan használt az „oktatás” felsõbbséget sugalló kifejezése, ami olyasmit fed, hogy „vakulj, paraszt”, ahelyett, hogy mint ez a könyv sugallja, azt mondaná: „nézd, milyen szép és izgalmas ez a dolog, ámuljunk együtt”. Ámulunk is, hiszen a makroszkopikus szervezettség csodálatos, molekuláris alapjaira is vetõdik egy-egy fénycsóva. A szervezetet alkotó „egyéni” sejtek kommunikációja, a kooperáció, a részek egymásrautaltsága az egész érdekében s az egész integráltsága egy még nagyobb egészbe, valóban bámulatos képet kínál a nyitott aggyal olvasónak. Ezt a fajtát pedig nem lehet „oktatni”, annál inkább lehet „tanítani”. Annak pedig, aki tanulni akar, igen „szíves kalauz” ez a könyv.

A jó könyv attól lényegül át „szíves kalauzzá”, hogy „didaktikus”. Ez annyit jelent, hogy létezik olyan rendszerezés is, amellyel az olvasó szinte spontán módon egyet tud érteni. „Az immunrendszer felépítése” teljes egészében „funkcionális anatómia”, hiszen nemcsak a szükséges morfológiai leírásokat hozza, hanem utal a mindenkori funkciókra is (l. „A lokális és a szisztémás immunválasz anatómiája” c. alfejezet). Így rendelkezésre áll a teljes „tájkép”. Ez azért is jó, mert módot ad a késõbbiekben a „lokális” részletek könnyû visszakeresésére, amire laikusnak és tanulónak egyaránt gyakran lesz szüksége, lévén a tájkép eléggé összetett és részletgazdag.

Az antigének korszerû definícióját, valamint a természetes és adaptív immunitás kapcsolatait és a gyulladásos reakciót áttekintõ fejezetek a „klasszikus” immunológia modern summáját adják. Ez nem egyszerû rekapituláció, hanem a hajdani alapok kritikus és elõremutató kibontakoztatása a korszerû alapok lerakása céljából. Megvan az a kétes elõnyöm, hogy vén vagyok és így élénken emlékszem a Lovrekovics, Tomcsik, Lõrinc-féle mikrobiológia tankönyv Immunitástan fejezetére, amelybõl az immunológiát tanultam, mi több, a két Boyd: Immunology-ra is, amelyek akkoriban sejteni engedték, hogy a „dolgok közel sem olyan egyszerûek”. Hiszen a „második” Boyd már több mint kétszer olyan dagadt kötet volt, mint az elsõ. Ugyanakkor a magyar szakirodalomnak fájdalmasan nélkülöznie kellett a kívánatos informálódás lehetõségeit, kivéve egy-egy monográfiát, amely bár a maga nemében jó lehetett, de nem segített igazán a kép egészének kialakításában. Így azután igen meglepõdtem, amikor kiderült, hogy a „komplementum” nem az inaktiválatlan tengerimalac savó, hanem számos jól definiálható, molekulák sokaságából álló, kaszkádszerûen mûködõ rendszer összessége.

Az antigén-felismerés, az ellenanyag-variabilitás, az antigén-bemutatás, ezek genetikai és molekuláris alapjai mint logikailag gyönyörûen összeillõ, szinte „maguktól értetõdõ” folyamatok tárulnak fel. A járulékos molekulák, adhéziós molekulák, koreceptorok, citokinek riasztó dzsungele rendezett, képpé áll össze a fejezetek szerzõinek avatott tolla nyomán.

Az immunválasz kialakulásában résztvevõ sejtek ontogenezisét és aktivációját leíró fejezetek úgy hatottak rám, mint Hérodotosz és Plutarkhosz hatalmas ívû történelmi „freskói”, amelyek nemcsak az eseményeket, hanem a szereplõket és szerepeik mozgatórugóit is felvázolva mutatják be a tényeket, s a következtetéseket. Ezután már „csak” hab a tortán az "Immunrendszer evolúciója” c. fejezet, amely az eredetet, a múltat vázolja fel, elõsegítve a jelen megértését és utalva a jövõ várható tendenciáira is.

Az immunológiai tolerancia és autoimmunitás kérdéseinek taglalása a szigorúan „specialista” szemlélet mellett rávilágít arra is, hogy a biológiába épített hibalehetõségek adott esetben a „fitness” szelekcióját segíthetik elõ s az evolúció lendítõi lehetnek. A saját és az idegen megkülönböztetésének kifinomult mechanizmusai és a kifinomultsággal együtt járó buktatók valóban a biológiai rend és szabályozás csodái. Az immunológiai memória szerepe pedig újfent rámutat arra, hogy jövõje csak annak lehet, aki képes megõrizni a múltját.

Az immunválasz folyamata és szabályozása, valamint ezek kölcsönhatásai a szervezetben és környezetében létünket meghatározóan befolyásoló jelenségek. Általános biológiai jelentõségük, mind az egyén, mind a populáció, mind a Juhász-Nagy féle „biómok” szintjén kruciális. A kórokozók elleni immunválasz jelenségeit leíró fejezet nekem mint mikrobiológusnak, a „szívem csücske”. Ezért külön öröm a számomra, hogy Erdei Anna nemcsak az amúgy is túl öntudatos embert, hanem a kórokozót is igyekszik megérteni és szeretettel vázolja ez utóbbiak „menekülési útjait” is.

Mint minden nem tudatosan szabályozott rendszerben, úgy a molekuláris jelekkel szabályozott immunrendszerben is elkerülhetetlenek a „túlbuzgó” stréberek és ezek az immunológiában is képesek zavart okozni. Ezt jelzik a túlérzékenységi reakciók, amelyek a strébertõl függõen azonnaliak vagy késleltetettek. A környezet nemegyszer jelentõsen belejátszik a „túllihegési” hajlam kialakulásába. Ez is pompásan megírt fejezet.

A veleszületett és szerzett immunhiányos állapotok az immunbiológia viszonylag új fejezetei, amelyeket részben az orvostudomány fejlõdése „hozott felszínre” azzal, hogy rájuk terelte a gyanút, illetve esetenként szinte provokálta megnyilvánulásukat. Új „tudomány” a transzplantációs és tumor immunológia is. Ezek azáltal váltak perspektivikusakká, hogy maga az immunológia is molekuláris biológiai tudomány lett. A ködös immunsavó, antigén, komplementum, opsonin, kereksejtes reakció jól definiált molekuláris fogalmakká nõtték ki magukat. A fertõzõ betegségekkel, belgyógyászattal, gyerekgyógyászattal, mikrobiológiával, parazitológiával, virológiával álcázott „oldalhajtások” mára a biológia önálló fejezetévé nõtték ki magukat. Ez a tudomány is felnõtté vált.

Reményem, hogy az orvostudomány egésze egyszer felnõ arra a szintre, hogy az ember molekuláris biológiájának egyik „gyakorlatias” fejezeteként lesz tekinthetõ. Ez azért lenne kívánatos, mert – mint ahogyan a „Gödi Körkép” ismét világosan megmutatta – a biológia csak egészében szemlélhetõ úgy, hogy termékenyítõ gondolatokat ébresszen. Köszönöm az élményt a gödieknek és ajánlom a könyvet mindenkinek, aki szereti a jót és okosat, ami persze ilyenformán szép is.

KOCH SÁNDOR

 


Természet Világa, 129. évf. 8. sz. 1998. augusztus, 361. o.
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/
http://www.ch.bme.hu/chemonet/TermVil/


Vissza a tartalomjegyzékhez