SZKEPTIKUS SAROK


Szép új világ?!


SIPOSS ANDRÁS

Új misztériumvallások vannak kialakulóban. Az ókori birodalmakban (Mezopotámiában, Egyiptomban stb.) vékony papi-tudósi réteg birtokolta a tudás nagy részét, s az ehhez nem férõ néptömegek szemében képességeik akár természetfölöttinek is tûnhettek, s ezért hatalmuk is az volt. A sûrített levegõvel mûködtetett, s így látszólag magától nyíló-csukódó templomajtó, az egyszerû csillagászati megfigyelések alapján történõ elõrejelzések (napfogyatkozás, a folyók áradása...) és néhány hasonló, a nép általános tudásszintjén érthetetlen és megmagyarázhatatlan „hókusz-pókusz” biztosította számukra a kultikus tiszteletet, s így az anyagilag is gondtalan evilági létet.

Jól látható, hogy már ma is szinte ugyanilyen nagy távolság van bizonyos mûszaki szakmák mûvelõi (pl. tv-szerelõk, komputeresek, atomtechnikusok...) és a plebs között. Hiába az általános mûveltség, képzettség emelkedése, az egyes szakterületek specializálódása ennél is gyorsabb ütemû. A technikai környezet pedig egyre inkább átszövi mindennapjainkat, egy sereg eszköz egyszerûen nélkülözhetetlenné válik. Globálisan számolva milliárdos nagyságrendben kell tévé, rádió, telefon, számítógép, autó, mosógép, frizsider, bojler (a sor szinte végtelen), s az ezeket éltetõ energia. Észrevétlenül beépültek az életünkbe olyan kommunális szolgáltatások, mint a víz, a gáz, a villany, a szemétszállítás stb. A közeljövõ teljes komputerizálódása csak fokozza e függõségeket – az élet legegyszerûbb mozzanatai is csak a technika által lesznek lehetségesek. Milliárdnyian puszta használói vagyunk mindennek, többségünk még az eszközök mûködésének alapelveit sem érti, nemhogy a részleteket. A legkisebb zavar is szakembert kíván, mégpedig az elviselhetetlen komforthiány miatt lehetõleg azonnal. Ma még csak árfelhajtó szerepe van e függõségnek, de elõbb-utóbb e szakmák képviselõi maguk is rájönnek lehetõségeikre, és a társadalmi piramis csúcsára fognak kapaszkodni.

Lehet persze azt ellene vetni e látomásnak, hogy a piaci folyamatok majd szépen szabályozzák a kereslet-kínálatot: ha ilyen jól meg lehet élni belõlük, majd többen próbálnak szerencsét e szakmákban. Csakhogy ehhez olyan oktatási rendszer kell, amely a mûszaki-természettudományos ismereteket preferálja, de legalábbis valódi értékükön kezeli. A globális folyamatokról e tekintetben nincs mit mondani, hiszen nincsenek (még) globális oktatási stratégiák – az itthoni kép azonban elég sötét. A bevezetés küszöbén álló Nemzeti Alaptanterv e „mûveltségterületet” elég mostohán kezeli. Úgyszintén korlátozza az egészséges egyensúly esélyét, hogy a kínálat genetikus okokból sem nõhet együtt meredeken az igénnyel, a kereslettel: a mûszaki-természettudományos gondolkodás, tevékenység részben speciális mentális képességek kérdése is, és e képességek tartalékai nem kimeríthetetlenek a népességben.

Itt jön a képbe azok serege, akik e szükséges képességek (és gyakran képzettségek) hiányában ugyan, de felismerve a keresletet megpróbálnak megélni a piacon. Amíg csak az egyszerû mûszaki szerelésekrõl beszélünk, addig csak a kontárkodás és a fusi eseteivel állunk szemben. Ezt elõbb-utóbb mindenki megtapasztalja a bõrén, s néhány „megjavított”, de még annyira sem mûködõ eszköze (tévéje, autója,...) árán e „szakikat” megpróbálja elkerülni. Sokkal ártalmasabb és szélesebb körben terjedõ rákfenét látunk, ha tágabbra nyitjuk a szemünket. Azt hittük, a babonák és gõzös tévképzetek kora lejárt. Tévedtünk. A bármilyen speciális szaktudást igénylõ, de „a nép általános tudásszintjén érthetetlen és megmagyarázhatatlan” tevékenységekben mint gyomnövények burjánzanak a „kontárok”. A puszta kézzel operáló csodadoktorok, a telefonon át „fényt küldõ” gyógyítók, a jövendõmondók, halottlátók, pí-vizesek, ingával keresõk, asztrológusok, ufológusok és hasonszõrûek hada él meg kiválóan a hókusz-pókuszokból. Nemcsak a bóvli termékeknek alakult ki a „csomagküldõ hálózata”, hanem a bóvli nézeteknek, hiedelmeknek és „tanoknak” is. (Nagyon nem tartozik a szokásosan áltudománynak nevezett körbe, de én még ide sorolom – a megcélzottakat ugyanúgy hamis illúziókba ringató, s ezért alapvetõen becstelen mivolta miatt – a különbözõ, „forradalmian új és üdvözítõ” kereskedelmi és marketing formák agresszív terjesztését.

Ezek az élõsködõk kiválóan éreznek rá olyan igényekre, amelyeknek kielégítésére vagy nem elegendõek a meglevõ kapacitások (pl. egészségügyi), vagy egzakt értelemben nincs is mód (a jövõ megismerése, a halottakkal való kontaktus stb.). Az emberekben rengeteg olyan ösztönös vágy él, amely egyfelõl pszichológiailag teljesen érthetõ (az egészség, a hosszú ifjúság, netán örök élet, a siker, a boldogság, a gazdagság biztos elérése stb.), másfelõl viszont racionálisan meggondolva egyáltalán nem vagy nem a kívánt mértékben elérhetõ. (Legyünk optimisták és adjunk esélyt a valódi tudománynak azzal a megjegyzéssel, hogy a teljesíthetõ mértékek nyilván a jövõben sok területen növekedni fognak.) A vágyak és a realitások eme kettészakadása ad táptalajt e gyomoknak. Sõt, ha netán nem volna, vagy nem elég nagy a szakadék, akkor – az etikátlanság minõsített eseteként – mesterségesen segítenek létrehozni vagy tágítani azt. Megfelelõ reklámhadjárattal olyan igények is felkelthetõk, amelyek szükségtelenek, maguktól nem is lennének, valójában kielégíthetetlenek és így csak e látszattevékenységek csatornájába terelnek újabb fizetõképes kereslet. Ki a csodának jutna eszébe pl. a jövõ heti lottószámokat megérdeklõdni bárkitõl is, hacsak nem kínálná magát erre hirdetésben „szakember”?...

Visszatérve a vágyak és lehetõségek szakadékához: a becsületes kezelési mód ennek a mindenáron való csökkentése és az óhatatlanul megmaradó részébe való nyerészkedõ bejutás megakadályozása lenne. Egyfelõl tehát olyan oktatási és a médiát is kihasználó ismeretterjesztési, „felvilágosító” rendszert kellene mûködtetni, amely a tudományok és a technika értõbb befogadóit és használóit neveli ki. Egyúttal azt is világossá kell tenni, hogy bár vágyaink szépek, de azokból (fájdalom, de) reálisan csak mennyi valósítható meg. Tudatosítani kellene, hogy aki ennek ellenkezõjét ígéri, az nem a mi üdvünkért, hanem kizárólag saját zsebének megtöméséért buzgólkodik. Másfelõl viszont jogilag (sõt, büntetõjogilag) kellene megalapozni, hogy az ilyesféle tevékenységek valóban visszaszoríthatók legyenek. A társadalom saját szellemi életét más területen (pl. politikailag, kulturálisan) képes és hajlandó hasonlóan védeni: nem juthat kiemelkedõ média-lehetõséghez (mondjuk tévés fõmûsoridõhöz) pl. sem a fasiszta propaganda, sem a keménypornó. Az áltudomány miért juthat? Kétségtelenül komoly állami feladatok vannak itt, de az értelmiség – és nem csak a reál-értelmiség! -- önszervezõdésébõl, egészséges immunreakcióként enélkül is, magától is ellentámadást kellene indítson.

A média térnyerése és a kereskedelmi-pénzügyi szempontok elsõdlegessé, sõt lassan kizárólagossá válása életünkben szintén kiváló táptalajt nyújt e vadhajtásoknak. A könyvkiadás jelentõs százalékát az ún. paranormális jelenségek leírása és népszerûsítése teszi ki. Hagymázas, õrült látomások és „elméletek” jelennek meg múltról és jövõrõl, nemritkán az olvasó megtévesztésére tudományos írásnak álcázva. Televíziós beszélgetõmûsorok kedvelt fellépõi boszorkány-fõpapok, csillagjósok, ufókutatók és egyéb pojácák. A többnyire tudományosan teljesen képzetlen mûsorvezetõ jobb esetben hagyja magát az orránál fogva vezetni, rosszabb esetben lelkesen asszisztál a népbutításhoz. Elhiszem én, hogy ezek a kiadványok és mûsorok hoznak példány- és nézõszámot, tehát financiálisan ez térül meg – de hát létezik tisztesség és felelõsség is a világon. Illetve... hát éppen ez az: egyre kevésbé létezik. Ez nincs így jól. Fel kell emelnünk a szavunkat az intellektuális, az erkölcsi, és (ismétlem, igenis) a jogi felelõsség növelése érdekében, különben elõbb-utóbb a valódi, a hiteles gondolatok kiszorulnak a nézetek „piacáról”, avítt és ócska lomoknak minõsülnek, hiszen földhözragadt és unalmas dolgokról szólnak, aggályoskodók és kukacoskodók, szemben a színes, szárnyaló, bizsergetõen izgalmas ezotériával. Ahogy a vizuális kultúrát kezdi eluralni a monstre akciófilmek véres-tüzes-robbanós látványvilága, úgy törnek egyre nagyobb dominanciára a hasonlóan szélesvásznú, bombasztikus, ám éppúgy hazug teóriák.

E sekélyességgel és szellemi csököttséggel szembeni ellentámadást mielõbb fel kell vállalnia egy bátor oktatási-kulturális kurzusnak, kormányzatnak. Az állami lap- és könyvkiadásnak (ha még van ilyen egyáltalán), a közszolgálati tévének és rádiónak igenis helyet kell adnia az értékes valódi természettudományos--technikai írásoknak, mûsoroknak. Igazodva a modern kor igényéhez, ezeknek „fogyaszthatóaknak” is kell lenniük, különben a kutya sem lesz rájuk kíváncsi. Komoly kihívás ez a leendõ alkotóknak, de az Ûrgammáknál célszerû jobban elõállni. Ma még az e célra való közpénz-áldozásnak valószínûleg van, lenne társadalmi támogatottsága, mert sokan látják-látjuk, hogy szakadék felé haladunk. De ha kivárjuk, míg felnõ néhány Barbie-baba és G. I. Joe intellektusú új nemzedék, akkor már az aktív, felnõtt lakosság jó részének fel sem fog tûnni, hogy valami nincs rendjén, s ezért azt sem fogja támogatni, hogy ilyesféle botorságokra menjenek adófillérek.

Gyakorta mondják, mintegy igazolandó az irracionalitás felé való tömeges fordulást, hogy a tudomány és a technika is egyrészt ugyanúgy érthetetlen a széles tömegek számára, másrészt néha ugyanolyan tanácstalan, hatástalan, nem ad megoldást, sõt károkat okoz. Az elsõ eset egyszerûen visszavezet az elõbb megfogalmazott oktatási és ismeretterjesztõ feladatokhoz, a második azonban továbbgondolást érdemel. Való igaz, a korábbi századokban sokan hittek a tudomány és a technika mindenhatóságában. A kultúrtörténeti tanúságok szerint a Titanic elsüllyedésekor rendült meg elõször igazán e bizalom. Késõbb Csernobil magához az eseményhez hasonlóan, robbanásszerûen ingatta meg a közvélemény szemében a tudomány addigra már amúgy is megtépázott tekintélyét. Közben és azóta is apránként erodálták e hitet a tudományok némely képviselõjének szerencsétlen emberi – pökhendi, lekezelõ, tévedhetetlenséget és magasabbrendûséget sugalló – megnyilvánulásai. Nagyobb darabokat „hordtak el” a bizalomból olyan õrült és megalomán tervek, mint pl. a szibériai folyók visszafordítása új öntözõterületek megnyerése érdekében. A politikai célok kiszolgálása sem tett jót: Európának ezen a szegletén pl. még jó darabig gyanú lengi körül majd a különben értelmes és fontos táplálkozástudományt, a szomszédok azon kísérlete miatt, hogy az éhínséget „tudományosan megalapozottan” kvázi fûevéssel próbálják elfedni. Pedig Csernobil, a folyók visszafordítása vagy a román táplálkozási program nem a racionalizmusnak, nem a tudományoknak a csõdje; hanem a kelet-európaiságnak, a szocializmusnak, az általános hányavetiségnek a következménye és tünete. (Az egyensúly kedvéért: a csodált Nyugaton is vannak öntelt és fölösleges projektek, katasztrófába torkolló emberi hibák. Volt Long Islanden is erõmû-baleset, volt Apollo-13 és Challenger, és így tovább.) Soha nem a tudomány tehet a tragédiákról vagy a károkról; hanem éppen a tudományt, annak szigorú követelményeit nem tisztelõ, azokat anyagi vagy politikai érdekbõl, kényszerbõl áthágó, türelmetlen emberi gyarlóság!

Senki nem ígérheti felelõsen, hogy a tudomány minden problémát képes megoldani. Aki ezt teszi, az csaló, szemfényvesztõ. De aki ezt várja tõle, az sem jobb emennél. Tisztában kell lenni korlátainkkal – de közben persze minden erõnkkel azon dolgozni, hogy e korlátokat kijjebb tolhassuk. Minél szélesebb körben ismertté kell tenni korlátainkat és egyúttal valódi lehetõségeinket. Persze azt is, hogy a mostanra felhalmozott technika mi mindenre képes – nem elhallgatva a veszélyeket sem. S e veszélyek nem azzal csökkenthetõk, hogy minél kevesebb hozzáértõ, minél rosszabb egzisztenciális helyzetben, minél silányabb eszközökkel próbál úrrá lenni a problémákon. Akár eljuthatunk oda is, hogy elszabadul, irányíthatatlan gólemmé vagy hozzáértés híján kezelhetetlen kacattá válik az emberiség által felhalmozott technika. És most nem csak véletlen atomháborúra, kontrollálhatatlan környezetszennyezésre kell gondolni (arra is), de pl. elegendõ szakember, szakértelem és anyagiak nélkül hamar befuccsolhat egy nagyváros kommunális ellátó-hálózata (víz, gáz, csatorna, villany, telefon, közlekedés – tessék belegondolni). Olyan hivatalban, ahol számítógépes ügyintézés van (biztosítók, adóügyek stb.), már ma sokszor az a válasz egy-egy – józan ésszel egyszerûnek tûnõ – reklamációra, hogy „ezt kérem csak így tudja a gép”. Csodát a gép – a program, ill. a programozó. Már õ van hatalmon és a szakmai tartalommal foglalkozó ügyintézõ nem tud fölébe kerekedni. Élénkebb fantáziájúak további, sci-fi-be illõ példákat találhatnak: a számítógépek önálló életre kelnek, a mesterséges intelligencia átveszi az uralmat, és hasonlók.

Talán ez utóbbi gondolat nem is annyira abszurd. Sokan sokféleképpen próbálták már egy koncepció zsinórjára felfûzni az emberi történelem minden eseményét, mint gyöngyöket (ld. osztályharc, vagy hasonló elméletek); nagy vonalakban hadd vázoljak fel én is egy ötletet. (Érdeklõdõk számára szabadon felhasználható, kidolgozásra.) Tekintsünk úgy végig a történelmen, hogy az emberi lét az eszmélés óta folyamatosan a valóságtól a virtualitás felé halad. A vallás, a mûvészetek kialakulása volt az elsõ lépcsõfok. Tulajdonképpen a tudományok mûvelése, mint elvonatkoztatás, absztrakció szintén ebbe a sorba illeszkedik. Ma pedig forradalmi pezsgés közepette egyesülnek e patakok, s a számítógépes multimédia, a techno-kultúra, a mind szélesebb körben használt drogok által kínált hallucinációk minden eddiginél jobban elemelnek a valóságtól. Elõbb-utóbb megtörténhet, hogy az emberi lét egésze csak funkcionális „kapszulába”, gépek és vegyszerek által „létfenntartott” porhüvelybe zárt, ugyanilyen mesterségesen stimulált tudat által megélt gigantikus látomássá válik. S nem leszünk egyebek, mint tamagocsik a létünket biztosító technikai rendszerek „kezében”.

Befejezésül szeretném megnyugtatni a korábbiaktól esetleg elriadó, humán beállítottságú, a világot inkább lelki és érzelmi módon átélõ-megtapasztaló Olvasókat. Magam is azt vallom: „nemcsak kenyérrel él az ember”. Természetes és jogos, hogy nemcsak az anyagi komfort iránt van igényünk. Kellenek ábrándok, kellenek hitek (akinek úgy tetszik: kell hit), el kell néha rugaszkodnunk a valóságtól. De hát mindama „kór”, amirõl eddig szóltam, éppúgy kikezdi a humán (lelki, érzelmi) kultúrát is. A terjedõ mûveletlenség nem csak a reál tudományok (nemhogy kortárs, de néha többszáz éves) eredményeitõl távolítja el a tömegeket. Az emberek egyre kevesebbet olvasnak (egyáltalán is, de azon belül különösen értékes irodalmat), a tévében-moziban-színházban is inkább a kommerszet keresik (igaz, néha mást hiába), a rohanó életben elkopnak az érzések, a kapcsolatok – hát persze, hogy sok a talajvesztett ember.

A természettudományos oktatásnak, az ismeretterjesztésnek nem a humán kultúra rovására kellene nagyobb lehetõséget, hangsúlyt kapnia – hanem együtt erõsödjenek, és együtt vegyék el a levegõt, a teret a ködös gondolatoktól, silányságtól, badarságoktól. A szellemi komfortérzet (ha úgy tetszik: a mentálhigiéné) egyszerûen a színvonalasságot kívánja, nem válogatván „reál” és „humán” kategóriák szerint. Oly jó lenne látni, hogy a kétféle kultúraterület képviselõi egyformán fel- és elismerik a másik fontosságát. Ha az túlzás is, hogy kölcsönösen, egyformán járatosak, no jó, eligazodóképesek legyenek a másik „féltéren” is, de legalább ne legyen egyenesen sikk abszolút járatlannak lenni ott. Ma e területen finoman fogalmazva is jelentõs aszimmetria tapasztalható. Pedig ha egymás elleni térnyerése pazaroljuk energiáinkat, együtt temet maga alá az intellektuális mocsok.

A „humán-reál” felosztás amúgy is álságos. Egymásra vagyunk utalva.


Természet Világa, 129. évf. 7. sz. 1998. július, 332–333. o.
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/
http://www.ch.bme.hu/chemonet/TermVil/


Vissza a tartalomjegyzékhez