VII. Természet–Tudomány Diákpályázat


A harang

LONGA ANNA

Baár-Madas Református Gimnázium, Budapest

„VIVOS VOCO
MORTUOS PLANGO
FULGURA FRANGO”
(„Az élõket szólítom,
A holtakat siratom,
A villámokat elûzöm.”)
(Gyakran alkalmazott harang-felirat)

A templomtornyokban függõ, méltóságteljes, messze zengõ hangon szóló harangok a keresztény vallás elválaszthatatlan jelképeiként élnek gondolkodásunkban. Történetük azonban jóval régibb, apró rokonukéval, a csengõével együtt több ezer évre nyúlik vissza. Más kultúrákban is szakrális tárgynak számítottak: ég és föld között függve két világot kapcsoltak össze; Isten hangját, az isteni törvény kinyilatkoztatását jelképezték, a harang csengõ-bongó hangja elûzte a rosszat, a megtisztulás eszköze volt. Krisztus elõtt 2–3 ezer évvel a kínaiak, az asszírok, az egyiptomiak már használtak öntött ércharangokat. A buddhisták pagodáinak tetõin aranycsengõk csilingelnek, Tibetben az isteni bölcsesség jelképei a nyeles csengõk. A szibériai sámánok ugyanúgy csengõket viselnek öltözetükön, mint a zsidó fõpapok köntösük szegélyén. Ez utóbbiról a Bibliában is olvashatunk, például Mózes II.könyvében.

A keresztény emberek életének, mindennapjainak kezdettõl szüntelen kísérõje volt a harangszó. Harang szólított az istentiszteletekre naponta háromszor: hajnalban, délben, este Úrangyalára harangoztak. (Érdekes és mosolyogtató párhuzam a török hódoltság korából: az imára szólító müezzineket a népnyelv „bõrharang”-nak nevezte.) Lélekharang csendült a keresztény ember halála óráján, harangszó kisérte a temetési menetet, a körmeneteket, egyházi és világi méltóságok érkezését, ünnepélyes vonulását. Harang köszöntötte a háborúból gyõztesen hazatérõ harcosokat, a békét. De harangzúgás kisérte a nagy természeti csapásokat és egyéb vészhelyzeteket is: tûzvész, árvíz, ellenséges támadás idején fenyegetõ-figyelmeztetõ szerepe volt. Zivatarok alkalmával a mennykõcsapást vélték elhárítani a harangok megkondításával. Lápos, ködös vidékeken, Németországban, Skóciában az éj leszállta elõtt a környéken tévelygõk hazatalálását könnyítette meg a harang szava; ugyanezt a célt szolgálta Oroszországban nagy hóviharok idején.

Hazánkban a harang sok évszázados közismertségét, közkedveltségét tanusítja az a sokféle közmondás, szólás, amely a magyar nyelvben él ezzel az õsi eszközzel kapcsolatban. Maga a „harang” szó már a honfoglalás elõtti idõktõl él nyelvünkben, valószínûleg csuvas-török eredetû. A szófukar ember hallgat, mint a néma harang. Valaminek a közeli pusztulását, végét jelzi, ha megkondítják felette a harangot. Majd megadja a nagy harang, a kicsi meg ráhúzza – mondják, ha reménytelen az adósság megfizetését várni. Amint öntik a harangot, úgy szól – amilyen a munka, olyan az eredménye. A magas termetû ember hosszú, mint a harangláb. Aki csak bizonytalanul, felületesen ismer valamit, az csak hallott valamit harangozni, de nem tudja, hol. A reménytelen kimenetelû dolgokra rálegyintenek: ennek már harangoztak. A halálos beteg embernek már a harangozópénz néz ki az orrából. Aki harangszóval akar nyulat fogni, az úgy kezd hozzá valamihez, hogy esztelenül szétkürtöli titkos terveit. Akinek fogalma sincs valamirõl, arról azt mondják: annyit ért hozzá, mint hajdú a harangöntéshez.

Márpedig a kecses alakú, szép hangú harang öntéséhez nagyon kell érteni, hiszen igen kényes jószágról van szó. A harang nemcsak egyszerû használati tárgy, hanem mûalkotás, amint Magyarország egyetlen harangöntõ családjának feje, Gombos Lajos mondja: a harang elkészítése leginkább a szobrászmûvészethez hasonlít, csakhogy a harangnak a néma szobrokkal ellentétben meg is kell szólalnia, mégpedig pontosan a megkivánt, megrendelt zenei hangon, a templomtoronyban mellette függõ társaival összhangban. A díszítésekkel ékesített harang tehát nemcsak esztétikailag szép bronzöntvény, hanem hangszer is.

A harangöntés nagy múltú mesterség és mindig „misztikus” tevékenységnek számított. A harangkészítõk féltették mesterségbeli fogásaikat, amelyek többségét nemzedékek során tapasztalati úton kisérleteztek ki, és titkolták õket a kívülállók elõtt. A harangtervezés, mintakészítés és öntés hosszú, nagy türelmet és tapasztalatot igénylõ folyamat és csak a fárasztó munka legvégén derül ki, hogy valóban eredményes volt-e: felcsendül-e a kívánt hang az új harang megkondításakor?

A harangok õsei kolomp, méhkaptár, illetve cukorsüveg alakúak voltak, a mai forma fokozatosan alakult ki a 15. század végére. A harang anyaga legtöbbször 75–80% rezet és 20–25% ónt tartalmazó bronz. Évszázadok óta makacsul élõ babona, hogy ezüst ötvözésével csengõbbé lehet tenni a harang hangját. Ennek semmi alapja nincs.

Évszázadokon át komoly veszélyt jelentett a harangokra egy-egy háború kitörése, mivel az ágyúkat hasonló összetételû bronzból öntötték, s ha úgy fordult a helyzet, rekvirálták az ország legszebb harangjait is. Részben ennek kapcsán próbálkoztak más alapanyagok alkalmazásával, így öntöttvassal, acéllal. Ezek korrózióra való hajlamuk miatt kevéssé idõtállóak. Készültek porcelán- és üvegharangok is, amelyek szépen szóltak ugyan, de sérülékenységük miatt inkább kuriózumként említhetõk. Néhány éve számos szép hangú, különleges kialakítású (köpenyén kivágásokkal díszített) harang készült alumíniumból, illetve alumínium-ón ötvözetbõl egy magyar szabadalom alapján.

A harang szerkesztése bonyolult mûvelet, több módszer is ismeretes, valamennyi tapasztalati képletek, arányszámok felhasználásával történik. A helyes szerkesztés azért is fontos, mert a harang hangját elsõsorban az alakja határozza meg; ezen kívül az ötvözet összetétele illetve tisztasága befolyásolja kisebb mértékben. Az alaphang az ütõvel ütközõ alsó, vastag részen, a pártázaton vagy ütõgyûrûn szólal meg. Az 1. ábra mutatja a harang szerkezetét, részeinek elnevezését és az egyes haranghangok „székhelyét” a paláston.

1. ábra. A harang szerkezete 2. ábra. A harangmag készítése

A harangöntés elsõ lépése a harang belsõ alakjának megfelelõ mag elkészítése az öntõgödörben. A mag tûzálló kemencefalazó téglákból faragott idomokból készül, a továbbiakban kis kemenceként mûködik, tehát van tûztere és huzatszabályozó nyílása is. (2. ábra) A mag felületét faggyú-viasz-grafit keverékével vonják be, a külsõ réteg zsír vagy faggyú. A magon alakítják ki a harangköpeny alakjának megfelelõ úgynevezett álharangot tûzálló anyagból, többnyire agyagból, körbe forgatható sablondeszka vagy acélsablon segítségével, amellyel az agyagot rásimítják a magfelületre. Az álharang az elkészítendõ fémharang pontos mása (3. ábra) Az agyag kiszáradása után az álharang felületére kerülnek fel a viaszból készült díszek, felíratok. A díszítések részben az elkészítés korszakára, helyére jellemzõek, részben arra, hogy milyen vallás templomába szánják a harangot. Például az úgynevezett felsõ koszorú díszlécén a katolikus templomok harangjainál angyalfejes díszítés látható, a reformátusok viszont a kelyhes díszítést kedvelik.

3. ábra Az álharang 4. ábra A harang öntése

Az álharangra nagyon óvatosan, 9–10 lépésben, ecsettel viszik fel az úgynevezett finomsár rétegeket; ez az anyag az agyagon, samottliszten, vizen kívül tejet, cukrot, tojást sõt emberi hajszálakat is tartalmaz az évszázadok során kialakult és féltve õrzött recept szerint. A szokatlannak tûnõ alkotórészek az anyag homogenitását, szilárdságát, végsõ soron repedésmentességét biztosítják. Így alakítják ki a belsõ felületén a kész harang negatív lenyomatát tartalmazó köpenyt. A köpenyre vasabroncsokat és emelõhorgokat szerelnek, hogy kiszárítása után fel tudják emelni. A szárítás kiégetéssel történik, 800–900 oC-on. A tüzelés a magban folyik. Ezután daruval vagy emelõcsigával emelik fel a köpenyt. Az álharangot eltávolítják, a köpenyt visszahelyezik a mag fölé, és az így keletkezõ harangûrbe öntik a megolvasztott, 1300 oC-os bronzot a magra helyezett koronában, a harang felfüggesztõ elemében kialakított beömlõnyíláson keresztül (4. ábra). Öntés elõtt azonban a harangformát az öntõgödörben földdel gondosan körbedöngölik. Ez egy többmázsás, nagyméretû harang esetén nem kis munka. Körben járva, súlyos döngölõkalapáccsal végzik, fokozatosan, rétegrõl rétegre. Néhány napi hûlés, a folyékony fém teljes megszilárdulása után kiássák a harangot, daruval kiemelik az öntõgödörbõl, a ráégett agyagot leverik. A harang testét óvatosan tisztítják, nehogy a finom díszítések megsérüljenek. A készremunkálás során köszörülés, reszelés, csiszolás után alakul ki a harang fényes, sima teste.

Izgalmas pillanat a harang hangjának ellenõrzése. Elõveszik a hangvilla-sorozat megfelelõ darabját és megütik vele a harang pártázatát: ha hangjuk megegyezik, megcsendül a több mázsás jószág az apró hangvillával azonos hangon. Ha nem szólal meg, vagy hamis hangot ad – össze kell törni a harangot és újraolvasztani, korrekcióra nincs mód, kezdõdhet elölrõl a többhónapos munka...

5. ábra. Az öntödei
múzeum

Ha viszont megfelelõen cseng a hangja, következhet a harang felszerelése. Az ütõ (nevezik nyelvnek vagy szívnek is) anyaga kovácsoltvas; tömegének aránya a harangtesthez viszonyítva 2,5–3% +5 kg; ha az arányt elvétik, azt a harang hangja sínyli meg. Az ütõ elnyújtott körte alakját is tapasztalati képletek, arányszámok alapján alakítják ki. Nagy gondosságot igényel az ütõ függesztõvasra szerelése is, hagyományosan csavarral összefogott marha- vagy bivalybõr szíjjal. Az ütõ két egymásban függõ, eltérõ függesztési pontú, tehát eltérõ hosszúságú inga. A harang mozgatószerkezetét a sisak (járom) és a kar (emelõ) alkotja, utóbbihoz csatlakozik a haranghúzó kötél. Az elkészült, szépen szóló harangot felvontatják a templomtoronyba és ünnepélyesen felszentelik.

Mint már említettem, ezt a szép, õsi mesterséget Magyarországon egyetlen család, Gombos Lajos és fia, Gombos Miklós mûveli õrbottyáni harangöntõ mûhelyükben; de egész Európában is mindössze öt harangöntõ mûködik. Budapesten a Bem József útcában, az Öntödei Múzeumban láthatunk szépen díszített, régi és újabb harangokat; akár meg is szólaltathatjuk õket az alacsony állványon. (5. ábra) Itt látható az említett alumíniumharang egy példánya is.

Ritkaság, hogy egy szépirodalmi alkotásban, különösen lírai mûfajban egy ipari technológia pontos leírásával találkozunk. Nagyon megörültem, amikor a harangöntéssel kapcsolatos búvárkodásaim során ráakadtam Schiller: Ének a harangról címû versére.

A lírai költõtõl szokatlan, feltûnõen pontos „technológiai ismertetés” a bedöngölt öntõforma kiégetésével kezdõdik:

A költõ arra biztat, „szemléljük hát most figyelemmel” a további lépéseket, értelmünkkel és érzelmeinkkel kisérve az alkotás folyamatát. Következik a fémolvasztás, a réz-ón ötvözet elkészítése a kemencében:

A kellõ „egybefolyás” nyílván a homogenitásra, az ötvözõanyag jó eloszlására utal. Közben, a harangkészítés ismertetésével párhuzamosan megtudjuk, milyen fontos a harang szerepe az ember életében:

Idõközben elkészült a megfelelõ összetételû olvadék:

A „lúgsó” olyan nátrium-, kalcium-, illetve magnéziumvegyületek elegye, amelyet a kohászatban fedõsónak neveznek; folyósítószerként és a szennyezõk összegyûjtésére szolgál; a „tajték” eltávolítása nyílván a salakozás, amelynek minél tökéletesebbnek kell lennie a megfelelõ fémtisztaság elérése, a szennyezõk visszaoldódásának megakadályozása érdekében, ami viszont a harang hangja miatt fontos.

A vers ezzel a párhuzamos szerkesztéssel halad tovább – az öntõmûhelyben és az emberi élet útján.

A keresztelõn a harang köszönti a gyermeket „az öröm szép szózatával”. Hamar tovaszállnak a gyermekkor és a vándorlás ifjúi évei, miközben beköszönt az elsõ szerelem is. De térjünk vissza az öntödébe: a próbapálcás mintavétel következik:

Fontos ugyanis, hogy meggyõzõdjünk róla, „a lágy a nyers keménnyel” (az ón a rézzel) megfelelõen elvegyült-e. Az életben ugyanilyen fontos, hogy összeillõ emberek találjanak egymásra: „szív a szívhez”, s ha ez megtörténik, a harangszó vidáman hívogathat az esküvõre.

Az öntödében még egy próbával ellenõrzik a fém minõségét a csapolás elõtt:

Az öntés elõtt vett kis próbadarab töretének szemrevételezésével a gyakorlott mester következtetni tud az anyagszerkezetre: az aprószemcsés, homogén színû és fényû törésfelület zárványmentes, jóminõségû öntvényt ígér. Ha ilyen a minta, kezdõdhet a csapolás és öntés: a csapolónyílás szabaddá tétele, majd a kifolyó, vöröses színû fém beöntése az öntõtölcsérbe: 

A rõtszínû, forró fémpatak a tûzvész képét idézi fel, amikor

 A pusztulás, romhalmaz rémképe elõl térjünk vissza az öntödébe, a formaöntéshez:

 A tûzvész helyett itt a fémkitörés (a forma falán áttörõ izzó fém) veszélye fenyeget:

 A földbe döngölt formáról a temetés, a halál rémlik fel, amikor 

Az öntvény lehûlése hosszú folyamat; „míg lehûl a harang érce” lehet pihenni, játszani – „csak a mester nem nyugodhat”, hiszen nemsokára kiderül: mi lett az eredménye hosszadalmas, fáradságos munkájának. A költõ az élet áldott, biztonságot adó rendjét dicséri, amelynek a jól végzett munka az alapja; a szorgalom és kitartás a legszebb polgári erények.

A mûhelyben kezdõdik az öntvénytisztítás, a forma eltávolítása:

 Remélhetõleg nem siették el a dolgot és a fém kellõen megszilárdult, különben kifolyhat a kéreg alól:

 A forró fém kifolyása a minden féket félrevetõ, felszabaduló indulatokat idézi: a forradalmat, felkelést, lázadást. Ilyenkor a harang „csak békeszóra szentelt érce” az erõszakot hirdeti.De félre a rémképekkel, hiszen örömteli pillanat következik, elkészült a harang, teljes szépségében ragyog elõttünk csillogó fémteste:

Következik a harang-keresztelõ: legyen a neve Concordia, azaz egyetértés, összhang. A harang lassan elhaló zengése múlandóságunk jelképe: 

Ezután már csak a harang kiemelése, az öntõgödörbõl való „elõrántása” van hátra, hogy felszerelése után a „kék levegõ ölén” elsõ szavaként a békét hirdesse az egész város örömére.

Nem tudni, hogy Schiller, aki eredetileg katonaorvos volt, majd filozófiát és történelmet tanított a jénai egyetemen, honnan ismerte ilyen pontosan a harangöntés technológiáját, mindenesetre a vers szép példa arra, hogy még egy ilyen „száraz”, mûszaki téma is milyen élményszerûen jelenhet meg egy ihletett mûvész tollán, mennyi gazdag asszociációra, gondolati tartalomra adhat lehetõséget.

A harang azon kevés tárgyaink egyike, amely többezer éves múlt után napjainkban, mindennapi életünkben változatlan alakjában és funkciójában van jelen, nem „ment ki a divatból”, nem helyettesíthetõ semmilyen más „modern” eszközzel. Elkészítésének módja sem sokat változott az évszázadok alatt. A bennünket körülvevõ számtalan silány, divathullámokat követõ tárgy között az állandóságot és a szépséget jelképezi.


Köszönetet mondok dr. Lengyelné Kiss Katalinnak és Kovács Lászlónak, az Öntödei Múzeum vezetõjének, illetve munkatársának, akik munkám elkészítéséhez nélkülözhetetlen segítséget nyújtottak.


Irodalom

 Kovács Mihály: A harang. Bp. 1919.
Patay Pál: Régi harangok. Corvina, 1977.
Patay Pál: A magyarországi harangöntés vázlatos története. Bányászati és kohászati lapok, 1978.ápr.
Maréchal Károly: A harangöntés technológiai ismertetése. Bányászati és kohászati lapok, 1973.jan.
Karl Stölzel: Giesserei über Jahrtausende. Leipzig, é.n.
Schiller: Ének a harangról (Rónay György fordítása)
HU 191937 lajstromszámú szabadalmi leírás


A szerzô diákpályázatunkon a Simonyi Károly által kiírt "Kultúra egysége" kategóriában elsô díjat kapott.


Természet Világa, 129. évf. 7. sz. 1998. július, XCVII–C.
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/
http://www.ch.bme.hu/chemonet/TermVil/


Vissza a tartalomjegyzékhez