AZ ÉV KÖNYVE


A Sorskérdések árnyékában


Vekerdi László kalandozásai Németh László világában

A Magyar Írószövetség Arany János Alapítványának kuratóriuma márciusban közzétette, ki kapták az Év könyve '97 elismeréseket. A kritikai kategóriában az év könyve lett Vekerdi László: A Sorskérdések árnyékában. Kalandozások Németh László világában (Új Forrás Könyvek, Tatabánya, 1997. Szerk.: Monostori Imre) címû tanulmánykötete. Amikor az örömteli hír elérte szerkesztôségünket, már készült ennek a könyvnek értékelô bemutatása, amelyet most itt közreadunk. Szerkesztôbizottságunk neves tudománytörténészének, írójának, tudós emberének..., vagyis könyvtárosának mindannyiunk nevében szívbôl gratulálok, s kívánok neki jó egészséget a következô mûvekhez – ha már így lendületben van!

S. Gy.


Jobb címet aligha adhatott volna a szerzõ (vagy a szerkesztõ?) ennek a könyvnek.

A Sorskérdések Németh László életmûsorozatának záró kötete. Azokat az írásait gyûjtötte össze benne még maga az író a 70-es évek elején, amelyeket az ország, a nemzet sorsáért érzett aggódás fûzött egybe. A politikai események adták a viharos hátteret, a témát és a kritikát is ezekhez az írásokhoz. Nem csoda, hogy oly sok idõ eltelt, mire ezek újra megjelenhettek.

Egész pontosan: 1989 a megjelenés éve. Ha nem lenne olyan rossz íze a szónak, azt is mondhatnánk, hogy „a fordulat éve”. Sorsszerû már az is, hogy éppen ebben a sorsfordító évben fejezõdött be Németh László életmûsorozatának kiadása. (Aki ma kézbeveszi az utolsó, vaskos kötetet, elmerenghet azon, hogyan kerülhetett ez a több, mint 850 oldalas, több mint 60 ív terjedelmû könyv – még nincs tíz éve – összesen 150 forintba. A változó idõk elõszele persze, hogy a példányszám már nem szerepel a könyvön.)

Vekerdi László könyvének alcíme – „Kalandozások Németh László világában” – valamint Németh László arcképe Vekerdi könyvének címlapján eloszlat minden kétséget a könyv címére vonatkozólag.

Az „árnyékában” megjelölés is telitalálat. Nemcsak a szerzõ szerénységét fejezi ki, mellyel Németh László egyik legavatottabb életrajzírója kijelöli saját helyét Németh Lászlóé mögött, hanem arra is utal, hogy a Németh életmû hatása alól nem vonhatja ki magát senki, aki a huszadik század végén Magyarország jobbításán gondolkodik. A Németh László által leírt és elmondott gondolatok ma is hatnak, van amelyik gondolat ma is idõszerû, van amelyiknek csak a tanulsága az.

Véletlen egybeesés, hogy Vekerdi könyvével egy évben jelent meg magyar nyelven William Lanouette „Genius in the Shadows” c. könyve Szilárd Leóról. „Zseni árnyékban” lett a magyar könyvnek is a címe. Az amerikai szerzõ rátalált a kifejezõ megfogalmazásra, amikor azt akarta érzékeltetni, hogy a tudományban igenis lehet értékes munkát végezni akár egy életen át is úgy, hogy a kutató személye személyisége a köztudatban meg se jelenik, mintegy árnyékban marad.

Nincs ez másképpen az irodalomban sem, Vekerdi könyve az árnyékban alkotó szerzõ ihletett vallomásává nemesedik, minél többet olvasunk belõle.

Nem olyan könyv, amit nehéz letenni, sõt! Az ember egy-egy tanulmány, olykor egy-egy oldal elolvasása után szívesen becsukja, s elgondolkodik azon, amit olvasott. Vekerdi stílusával és kifejtett gondolataival egyaránt provokál, felkavar, nem pedig összegez vagy mérlegel. Szándékosan sarkít, épp ezzel ragadja magával az olvasót.

A legrégebbi írás 1956-ból való, a legutolsó 1997-bõl. Három nagy témacsoportra osztva szerepelnek a könyvben a tanulmányok: Magyarság és Európa, Viharokra emelt nyárderû, Eretnek vagy udvaronc? az összefoglaló címek. Most szoros idõrendben tekintjük át õket, hogy bepillantást nyerjünk a szerzõ témaválasztásának és felfogásának változásaiba is.


A 60-as évek

Vekerdi László egyetemi végzettségét tekintve orvos. Amikor a 40-es évek végén a budapesti egyetemre járt, a tudományegyetemhez tartozott az orvosegyetem is; csak pár lépést kellett tenni, hogy átsétáljon az ember a Puskin utcai orvoskari épületbõl a fizikai intézetbe, hogy ott meghallgassa mondjuk Novobátzky Károly elõadásait. Egy olyan széles érdeklõdésû, minden új iránt fogékony és izgágán kíváncsi fiatalembernek, mint az ifjú Vekerdi László orvostanhallgató volt, több se kellett. Lenyûgözték õt a nemrég még középiskolában tanító egyetemi professzornak a kvantumelméletrõl tartott nagyívû elõadásai, s a fizika egy idõre teljesen hatása alá vonta. Novobátzky az Eötvös-féle tudós-tanár elméleti fizikusi kategóriájába tartozott. A társadalmi egyenlõtlenségeken felháborodó, tiszta lelkû ember volt, akit a kommunista politikai rendszer emelt fel és juttatott – szakmailag megérdemelten – az elméleti fizikai tanszék élére.

Vekerdi László könyvének legelejére tett írásában mondja el, hogyan találkozott – lelkes ifjú kommunistaként – életében elõször Németh Lászlóval. „Egy éves kemény és gondosan jegyzetelt Novobátzky-kvantumelmélettel a fejemben – az 1947/48-as tanév legnagyobb szellemi élményei voltak ezek a pompás Novo elõadások... – lelkesen bámultam, milyen pontosan érti Németh a nagyon nehéz elmélet minden csínját-bínját...” Nem az a fontos, mennyire jól tudta felmérni Vekerdi Németh László jártasságát a kvantumelméletben, hanem az az elgondolkoztató, hogy e két tehetséges „pályaelhagyó”, az orvosból lett író s a leendõ könyvtáros éppen a modern fizikában lelt közös témára.

1963-ban keletkezett a „Kísérletezõ ember”-rõl írt esszé. Ebben Vekerdi az orvos szakértelmével olvassa és értékeli a „Levelek a hipertóniáról” címû Németh László tanulmányt. Ezt írja: „A Levelek a magyar irodalomban leginkább Karinthy Utazás a koponyám körülje mellé állítható. Két nagy gondolkodó mûvész reakcióját rögzíti ez a két könyv az életüket fenyegetõ veszedelemmel szemben. Németh esetében bonyolítja a helyzetet a szakmabeliség, illetve a fiatal korában tanult foglalkozás visszatérõ és könnyen felfrissíthetõ emlékei. Ezek az emlékek olyan könnyen felfrissíthetõk, hogy egy orvosi tanulmány igényeit kielégítõ tájékozottsággal kapcsolódnak a megfelelõ legújabb szakirodalomhoz...” Ezt bizony az orvos Vekerdi László írja, kétségtelenül.

Az egykorú fizikai tanulmányok és olvasmányok hatását az 1969-es „Kiadatlan tanulmányok” õrzi. (Vekerdi saját írásának címéül mindig azt a Németh László mûvet választja, amirõl kritikát ír – illetve, aminek érvén kifejti saját gondolatait.) Már az elõbb említett esszében is használ fizikatörténeti metaforát: A Medve utcai polgáriban felvázolt módszerek kezdeményezések maradtak. Éppen úgy, mint Jedlik Ányos kezében a dinamó. A „Kiadatlan tanulmányok”-ról írt kritika elsõ fele azonban hemzseg a fizikai szakkifejezésektõl. (Érdekes, hogy csak az elsõ fele, míg a továbbiakban egyet se találunk. Mintha csak kísérletezett volna a stílusával maga Vekerdi László is.) A Kiadatlan tanulmányok „amorf” tömegérõl beszél, melyben „kristályosodási centrumok” a rendezõ gondolatok. „A Tanúban másféle gyorsító hatás alá kerültek a szellemi magreakciók – írja Vekerdi – az ütközések hevesebbek, a szétzáporozó részek tömege áttekinthetetlen, de egészében, az energiaviszonyokat tekintve, a kép mégis egységesebb.” A következõ oldalon pedig ezt olvassuk: „Mint valami nagy mágneses lencse az elektronokat, úgy koncentrálja a Kisebbségben a Tanúban gyorsított részecskéket.” Majd pedig egy anyagtudományi metafora következik „... a kísérletezõ kedv sugarával készült tanulmányok – röntgensugár diffrakciós diagramként – a sugarakat áteresztõ s megtörõ kristályra utalnak. De a kristály láthatatlan, s a diagram sokféleképpen értelmezhetõ.”

A hasonlat pedig tökéletes.


A 70-es évek (Németh László halála után)

„Halálakor, 1975 márciusában írt Németh Lászlóról Tamás Gáspár Miklós, Bretter György tanítványa s munkatársa egy meglepõen tömör s találó jellemzést.” – kezdi Vekerdi 1976-ban írt esszéjét. Szívesen kezdi „felütéssel” tanulmányait, hogy mindjárt az elsõ mondat fogja meg az olvasót. Azután már csak ezen a felemelt szinten kell tudni megmaradni. Itt sikerül is, néhány mondattal alább már ezt olvashatjuk: „... a gondolkozó Németh László mûhelyébe történetszemlélete kulcsával nyitható az ajtó... Érdemes tehát jól megfigyelni, miként is jellemzi Tamás Gáspár Miklós Németh László történetszemléletét.” Az olvasó pedig elgyönyörködik a csillogó érvek csatájában, a vívók elegáns stílusában.

Vekerdi László számára nehezen feldolgozható élmény volt Németh László halála. Nem lehet véletlen, hogy még az évtized végén is visszatért az 1977-ben kiadott, s egyszer már recenzált „Homályból homályba” témájához. 1978-ban „Fénylõ homály” címmel ír a könyvrõl, olyan bensõségesen, ahogy az élõ íróról nem engedhette meg magának. Még a hibáit is felemlíti, hogy emberi arccal álljon elõttünk: „... a valóságra-ébredés drámája egyúttal azt a gyermeki naivitást mutatja, ahogyan Németh addig az irodalmi és a kultúrpolitikai élet csapdái között egyedül tehetségére hagyatkozva, többnyire egyformán indokolatlan gyanakvásai és bizalmatlanságai által löketve, lavírozott.”

Az 1980-ban megjelent tanulmányban elõlép az árnyékból Vekerdi László, de csak azért, hogy hangosan elgondolkozzék: miért nem találta meg a közös hangot Németh László s az õt bíráló fiatal írók nemzedék. „Mindnyájan, akik ez alatt az idõ alatt kezdtünk írni, valamikor és valamilyen formában megbántottuk õt, s õ ezt nemhogy tudván tudta, de egyenesen provokálta. Pedig végtelenül érzékeny volt, s nemhogy a vágásoktól, még az el – nem – ismeréstõl is félt. De úgy utálta a sanda célzásokat, az erõszak minden formáját, a föld fölé boruló hazugságot, hogy inkább borította sebekkel fájó lelkét. Õrizte sorsa minden változása közepette az igazság – az mindnyájunk – érdekében friss és fényes támadhatóságát.”

Ezekbõl a mondatokból is kitûnik, hogy a Homályból homályba irodalmi stílusa mennyire magával ragadta értõ olvasóját.


A 80-as évek

„Németh László analizáló elméjének fénye az ötvenes évek elején fordult elõször erõsen Bartók mûvére” – írja Vekerdi „Bartók – Németh László világában” c. tanulmányában,1981-ben. Ismét csak Vekerdi természettudományos mûveltségét és beállítottságát dicséri, hogy azt analízis erejét emeli ki Németh László gondolkodásában, s a következõ részt idézi a „Megmentett gondolatok”-ból:

„A természettudomány a mindent tudni akaró fausti szellemmel szemben egy játékosabb, szerényebb és elmésebb magatartásból született, amely a világ megfejtése helyett beérte azzal, hogy ügyes részletkérdéseket adjon föl neki, elõre gyanítva, hogy mindig csak az ismeretlen nagy tenger partján fog játszani. Épp ennek a szerény fölényességnek köszönhette, hogy az egészrõl is annyit tudott meg.” Németh László ráérzett a természettudományos kutatás egyik fontos vonására, Vekerdi Lászlónak pedig volt szeme, hogy észrevegye, bátorsága, hogy kiemelje éppen ezt a mondatot, ami annyira ellentétes a természettudományi kutatásról bölcsész körökben elterjedt közfelfogással.

Vekerdi tudja, mert megtapasztalta éppen úgy, mint Németh László, hogy a természettudományt is emberek csinálják, s az eredményes kutatáshoz épen annyira szükséges a szerény de ügyes kérdésfeltevés, mint a játékosság a válasz keresése közben. A karizmatikus személyiségek varázsa pedig, a természettudományokat a mûvészetekkel rokonítja. Ez utóbbira is talál Vekerdi Németh Lászlónál egy gyönyörû példát: Pilinszkyvel való kapcsolatát.

„De mit tanult Németh Pilinszkytõl?”– teszi fel a kérdést. A választ megint csak egy pontosan ideillõ Németh László idézettel adja meg:

„...Megkértem, nem olvasná-e föl néhány versét a tanítványainknak; a rögtönzött matinéra a három felsõ leányosztály s valamennyi nyelv- és irodalom szakos tanárnõ ott volt a tornateremben... Gyönyörûen olvasta költeményeit, a karbunkulusszemû besenyõ lányok még napok múlva is a számukra megfoghatatlan tüneményt emlegették a szünetekben. Énnekem a meghajlás maradt meg örökre az emlékezetemben, ahogy a tornaterem ajtóból kisfiús félszegséggel, mégis meghatottan, a száz szemmel rajongó, ünneplõ mosolygó arcokra visszaköszönt; az Égetõ Eszterben ezt a meghajlást örökítettem meg a Wiesmayerék gyermekzsúrjára bekerült csodahegedûsben.”

A 80-as évek végén, 1988-ban tartotta Hódmezõvásárhelyen a Németh László Társaság azt a konferenciát, melyen Vekerdi Lászlót a természettudományokhoz a legközvetlenebbül kapcsolódó, mégis a legkevésbé kiforrott Németh László mû, a „Négy könyv” ismertetésére kérték. Tudjuk, hogy a terv 1944-ben Mezõszilason született, s a tanításban Hódmezõvásárhelyen lett kipróbálva a háború után. Egyéni felfogású tankönyvsorozat lett volna, amely azonban soha sem készült el. Magát a tervet utoljára 1962-ben dolgozta át Németh László, miközben megírta a „Ha én miniszter lennék” c. tanulmányát.

Vekerdinek „A négy könyv terve” c. írásában elfogulatlanságát csodálhatjuk meg. A Németh Lászlóért õszintén lelkesedõ szerzõ azzal követi híven mesterét, hogy õszintén feltárja a terv hányatott sorsát, kudarcát. A mostoha körülmények s a Gulyás Pál által is tervhalmozónak nevezett író belsõ vívódásai egyaránt okai lehettek annak, hogy a mû torzó maradt. „Vagy Czine Mihály sejtése az igaz, hogy a képtelenül nagy tervet maga a nagy realista sorolta utópiái birodalmába? Az inkább a csuda, hogy ennyi is elkészült belõle.” – állítja Vekerdi László. De nem megy el szó nélkül Németh Lászlónak a hazai tudománytörténet írásra gyakorolt hatása mellett: „... egy merõben új, s máig hiányzó tudománytörténetírás lehetõségét és kereteit teremtette meg, egy tudománytörténetírását, ahogyan azt eddig – világviszonylatban is – egyedül Simonyi professzor remeke valósította meg”.

Azért ez is valami, ugyebár.


A 90-es évek

Ezek a tanulmányok a legfrissebbek, s a legforróbbak is.

1990-bõl való az „Ismét a Sorskérdésekrõl” c. esszé, mely a Vekerdinél már sokszor bevált módon az alábbi felütéssel kezdõdik:

„Ki hitte volna két vagy akár másfél esztendõvel ezelõtt, hogy egyszer majd a szocializmus vádjától kell Németh Lászlót megvédeni? Látványosan mutatja a nagy világnézeti változás gyorsaságát, hogy Bertha Zoltán recenziós esszéje (ha ugyan fordítható így az újabban mifelénk is divatozni kezdõ Essay Review) éppen erre vállalkozik.” És ismét csak sikerül fenntartani az értékelés magasra emelt szintjét a továbbiakban. Még egy olyan oldalvágást is örömmel nyugtázhat a korszerû természettudomány és technika iránt elkötelezett olvasó, mint a következõ:

„... ahhoz is van szeme Bertha Zoltánnak, hogy Németh jelenre vonatkoztatott gondolatát egy nemrégiben megjelent találó Szelényi-idézettel fejelje meg, melyben a világhíres szociológus úgyszintén a minõségi munka újjáélesztésében látja meg – és ugyancsak Némethre hivatkozva – az ország gazdasági felemelkedésének az esélyeit, a nemzetközi verseny lehetõségeit. Csak tán az idézethez fûzött mondat szükségtelenül – s meglehet, veszedelmesen – beszûkítõ: „Nem számítógépekkel, hanem az élelmiszer, a bor, a ruha minõségével.” Tévedés. Számítógépekkel is, a technológia színvonalával is, mert másképp aligha lesz lehetséges, vagy újból csak valami jobbféle gyarmati szinten a felemelkedés.”

Ugyancsak 1990-ben, a Németh László Társaság azévi hódmezõvásárhelyi konferenciáján Vekerdi az 1935-ben megjelent „Magyarság és Európa” c. Németh László mû aktuális jelentését boncolgatta. Az Európához való felzárkózás hisztérikus eufóriájában mutatott rá: „ Németh nem akart mindenáron „fölzárkózni”. Illetve nem a kor válságokkal küszködõ Európájához kívánt (1935-ben bármely felé is fölzárkózni. Nem kívánt csatlakozni sem a konzervatív nyugathoz, akik közül egyedül a költészetet és közgazdaságtant még mindig izléssel ötvözõ Angliához húz annyira – amennyire, még kevésbé a három új kisérlet, az orosz, az olasz és a német valamelyikéhez. Németh László egy olyan Európában képzelte el Magyarországot és a magyarság helyét, amely hódításairól lemondva, befelé fordulva, szorgos munkával szerzi vissza az elpocsékolt „Isten pénzé”-t, s a görög mintáig leásva újítja – s találja – meg önmagát.”

Vekerdi László sorain, stílusán már itt is átüt zaklatótt, belsõ lángolása. Fokozottan igaz ez a tanulmánykötet III. nagy fejezetére, mely csupa 1995-ös, 1996-os és 1997-es tanulmányból áll. Kevés idõ telt el azóta, hogy ezek megszülettek. Valószínûleg csak évek múlva fogjuk látni, hogy mi az, amiben igaza volt Vekerdi Lászlónak, s miben tévedett. Izgalmas dolog most is, s tán még izgalmasabb lesz évek múlva újraolvasni ezeket a tanulmányokat, egy nagyívû, mégis árnyékban leélt életpályáról tanúskodó (Tanúskodó) orvos-könyvtáros-tudós hitvallását sorskérdéseinkrõl (a Sorskérdésekrõl).

Befejezésül nem hallgathattunk el néhány kritikai megjegyzést sem a könyvrõl. Sajnos néhány dátum, éppen az egyes tanulmányok keletkezési idejét mutatók közül hibás, félrevezetõ. A számítógépes szedés miatt többször maradtak benn elválasztó jellel szétnyitott szavak - ez nem értelemzavaró, csak csúnya. A legnagyobb baj azonban az, hogy a fûzött kötésû könyv többszöri lapozás után lassan lapokra esik szét. Kár, mert a tartalma megérdemelné, hogy sokáig tartson.

RADNAI GYULA


Természet Világa, 129. évf. 6. sz. 1998. június, 284–285. o.
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/
http://www.ch.bme.hu/chemonet/TermVil/


Vissza a tartalomjegyzékhez