INTERJÚ


Az év természetfotósa: Novák László

– A Magyar Természetfotósok Szövetsége 1993-ban hirdette meg elõször azt a fotópályázatot, amelyen 1995 után immár másodszor nyerted el az „Év Természetfotósa” címet. Mi alapján ítéli oda a neves fotómûvészekbõl és amatõr fotósokból álló öt tagú zsûri ezt a díjat? Ehhez elegendõ egyetlen alkotás vagy esetleg több kategóriában is a legjobbnak kell lenni?

– A bírálóbizottság, hogy minél objektívebb legyen az értékelés, pontozza a különbözõ kategóriákban versenyzõ képeket, amelyekrõl természetesen senki sem tudja, hogy kinek az alkotása. A címet annak a fotósnak ítélik oda, akinek az összesítésben a legmagasabb a pontszáma, ehhez pedig az kell, hogy képei több kategóriában is elsõ vagy második helyezést érjenek el. Az „Év Természetfotója” díjat viszont egyetlen kép kapja, s ezt nem szükségképpen annak a fotósnak az alkotása nyeri el, aki az „Év természetfotósa” díjat is elnyerte.

– A pályázat kiírói összesen tíz kategóriában hirdették meg a versenyt, melyre a 113 pályázótól közel 2500 alkotás érkezett a zsûrihez. Ebbõl a tízbõl négyben vagy elsõ, vagy második díjat nyertél, sõt a „Madarak és viselkedésük” kategóriában az elsõ és a második helyezés is a tiéd, az „Egyedül” címû képed pedig az „Év Természetfotója” lett. Úgy tudom, igen alaposan fel szoktál készülni a fotózásra, ha kell, hónapokon, éveken át vársz, figyelsz, tervezel, hogy a kiválasztott témát a legmegfelelõbb pillanatban, a legjobb megvilágításban tudd lencsevégre kapni. Gondolatban megtervezed a képeket és ha lehet többször is megpróbálod a témát lefényképezni, hogy még jobb legyen. Fotóstársaid azt mesélték, az „Egyedül” címû, fekete kökörcsint ábrázoló képednél is szerettél volna egy jobbat készíteni.

– Nem tudom, ki mesélhette ezt neked, de tényleg így volt. Van itt egy csodálatos kökörcsines Balatonalmádiban, nem messze onnan, ahol lakunk. Ezt a kökörcsint, úgy hidd el, naponta látogattam. Jó idõben ugyanis hihetetlen tömegben nyílik itt a növény. Ezek között találtam két évvel ezelõtt egyet, egyetlen szálat, amelyik úgy nézett ki, mintha lebegne a semmiben. A háttér ugyanis, ami egy erdõ, igen messze volt tõle, az elõtérben pedig egy kis finom dombhajlat takarta ki a növény tövét, ettõl lett a fotón olyan, mintha följebb kezdõdne, nem pedig a talajon. Nagyon jól sikerült a kép, már akkor tudtam, hogy ezzel indulni fogok a pályázaton. Késõbb mégis úgy gondoltam, jobbat is tudok ennél készíteni. Mert ha valamit elkészítettél már jól, és nagyon nagy kincs lett a számodra, azt hiszed, hogy ennél még egy fokkal jobban is sikerülhet. Ezért tavaly, kora tavasszal megint kimentem a kökörcsinesbe. Hatalmas szerencsém volt, két kökörcsint találtam, sokkal pompásabbak voltak, mint az elõzõ évben. Naponta kimentem, figyeltem, hogy mekkora a növény, mikor legjobbak a fotózáshoz a fényviszonyok. Amikor úgy éreztem, eljött az idõ, összeszedtem fotófelszerelésemet és családomat, hogy „együtt” készíthessük el a „nagy” fotót. Elvittük a kislányomat is, aki akkor két éves volt. Megmutattam neki is a kökörcsint és megtanítottam, nehogy rálépjen... Emelgette is a kis lábait rendesen, vigyázott a kökörcsinesre. Én közben kipakoltam minden felszerelésemet, próbálgattam, hogy milyen távolságból készítsem a felvételt, van-e belógó fûszál. Amikor már végre úgy fél óra múlva ott voltam, hogy elkattintom a gépet, kislányom, aki ott ült mellettem, lenyúlt a kökörcsinhez és abban a pillanatban már a kezében is volt. Azt ugyanis nem mondtam neki, hogy leszakítani nem szabad. Mintha villám csapott volna belém. Teljesen kész voltam. Oda volt az álmaimban élõ kép.

– Mikor volt elõször fényképezõgép a kezedben, vagy netán ezzel születtél?

– Nem születtem azzal, de mondhatom, majdnem vele együtt haltam meg. Jó néhány évvel ezelõtt télen történt, hogy öcsémmel és a gyerekekkel lementünk a Balatonra szánkózni és csúszkálni a jégre. Az én nyakamban ott lógott a Pentax Super–A fényképezõgépem, hogy kéznél legyen, ha valami jó témát találnék. A jég nagyon vastag volt, lehetett vagy 15 cm is. Volt azonban egy szakasz, ahol vékonyabb lehetett, s ahogyan az a nagy könyvben meg van írva, nagy lendülettel ráléptem, a jég meg beszakadt alattam. Azonnal elmerültem a vízben. Valahogy megkapaszkodtam a jég szélében, az öcsém pedig üggyel-bajjal kihúzott a vízbõl, miközben õt össze-vissza vagdalták a pengeéles jégdarabok. Így a végén belõlem a víz, belõle meg a vér csöpögött. A fotózáshoz a jó téma így már meg is lett volna, csak a gépem nem mûködött.

De komolyra fordítva a szót, mondhatom, hogy közel 20 éve fotózom. Most 41 éves vagyok, tehát életem felét már fotózással töltöttem. Hogy mi is indított el ezen az úton, azt nem tudom, talán egy diavetítést láttam és az ragadott meg. Egyszerûen szívesen csinálom. Elsõ nagy élményem egy karvalypár fotózása volt, amelyek éppen kisebb madarakra vadásztak egy téren. Annyira közel jöttek hozzám, hogy szinte hallottam a szárnyuk suhogását. Akcióképeket készítettem róluk, rengeteg rossz fekete-fehér papírképet. Szinte gyártottam õket. Színes diát csak késõbb láttam egy barátomnál. Az õ hosszas rábeszélésének engedve készítettem el elsõ diáimat. A színek okozta elsõ nagy rácsodálkozásomat hamar lecsillapította egy szigorú szakmai kontroll. Ennek eredményeként az addig készült képeim nagy részét nyugodt szívvel a kukába dobhattam. Szerencsére ez nem bizonytalanított el, inkább további „harcra buzdított”. Számomra ugyanis egészen addig csak az volt a fontos, hogy kattogjon a gép, hiszem az olyan mámoros.

– Mit szeretsz a legjobban fotózni?

– A madarak között a jégmadár a favorit, de sokszor a kis apróságok is magukkal ragadnak. Ha például lemegyek a pincébe és látok egy szép pókhálót vagy penészes krumplit, biztos, hogy nem tudok ellenállni és lefotózom. Ha tehát van valami jó téma, majdnem mindegy, hogy mit kapok lencsevégre. Ennek ellenére a lesállásból való fényképezésnek vagyok igazán a rabja. Például a jégmadarakat is lesállásból fotózom. Sokat mesélhetnék arról is, hogyan nem sikerült jégmadarat fényképeznem, de mégiscsak az az érdekesebb, ha végre a sok viszontagság után elkészül a kép, amit megálmodtál. Nagyon hálás dolog ezeket az állatokat lencsevégre kapni, mert különleges életmódjuknál fogva igen szép képet lehet készíteni róluk, ahogyan a vízbõl kiemelkedve szétcsapják szárnyukat, fröccsen, csillog körülöttük a víz. Szóval gyönyörû.

Minden évben fotózok jégmadarakat, ha hideg tél van, amikor már minden befagyott, mert csak akkor alakulnak ki azok a helyek, ahol gyakrabban megfigyelhetõk táplálékszerzés közben. Tudom, most azt fogod kérdezni, honnan tudtam, hogy pont oda fog lecsapni halért a madár? Onnan, hogy egy bizonyos helyen egy bizonyos idõbe rendszeresen etettem õket. Persze a dolog nem volt ilyen egyszerû. Elõször is halat kell szerezni. Az én módszerem például az, hogy „megvesztegetek” egy halastó-gazdát két-háromezer apróhalért. Ha sikerül a kellõ mennyiséget begyûjtenem, akkor már csak életben kell tartani õket a téli hónapok alatt. Ez elég komoly munka, hisz’ itt nem egy akváriumnyi halról van szó, de van rá esély, hogy sikerüljön. Másodszor ki kell dolgoznom a módszert, hogy hogyan etessen õket? Az elsõ évben úgy gondoltam, hogy kiteszek egy edénybe minden nap úgy húsz-harminc halat és kész. No de mi a helyzet, ha idõközben befagy a víz vagy valami miatt nem is úgy fogy a hal, ahogyan azt elterveztem. Már az elsõ alkalommal megdöbbenve látta, hogy a haletetõmbõl a halak eltûntek az etetõ összetörve, a patak pedig tele van szórva autógumival, vaskályhával és még ki tudja mi mindennel. Mivel én is voltam gyermek, azonnal sejtettem, hogy ezt a gondot nehéz lesz elhárítani. Akkor még nem gondoltam, hogy ez csak a bemelegítés volt. Az igazi rablók ugyanis, a guvat, a vízityúk, a vidra és a vizicickány még csak ezután jelentkeztek. Külön-külön tetemes mennyiségû halat képesek megenni, de így együtt... Ráadásul nem is igazán illemtudók, így állandóan felborították, szétszedték, összerágták az etetõmet. Ez volt az a pont, amikor elkezdtem gondolkodni, vajon az optimistán várható eredmény összhangban van-e a pesszimista elõjelekkel. Mindebbõl persze a tanulság csak annyi, hogy nem szabad gondolkodni, csinálni kell.

Nagyon érzékenyek ezek a kis jégmadarak, igencsak megérzik a környezeti állapot romlását. Rajtuk keresztül könnyen le tudom mérni a természet hatalmas veszteségeit, amelyeket nap mint nap el kell szenvednie. Egy jégmadárnak nem kell semmi más, csak legyen egy kis vízfolyás vagy állóvíz, esetleg patak, amiben halak vannak. Ilyen valamikor, 20-30 évvel ezelõtt rengeteg volt. Amikor aztán a patakok, folyók medrét kibetonoztuk, kiegyenesítettük és egyre több vizet használtunk ha kellett, ha nem, eltûntek belõlük a halak, a jégmadárnak pedig már lassan nincs mit ennie. Mi viszont leülhetünk gyönyörködni a szép egyenes, steril betonvályú partjára, miközben gondolataink a múltban kalandozva viszontlátják az árnyas lombokkal övezett madárdaltól hangos, szelíden kanyargó egykori patak sötét vízióját. De lelkünk nyugodt lehet, mert mindez az õrültség nem valósulhatott volna meg, ha állampolgárok milliói önként nem adóznak a vízügy oltárán. Sajnos igen sok éhen pusztult példányt láttam emiatt az elmúlt években.

– Az egyik legszebb fotódon is jégmadár látható.

– Amikor elkészítettem ezt a képet, ami nagy álmom volt – a jégmadár éppen kijön a vízbõl, fröccsen a víz körülötte, még egy kis elmosódott tükörkép is látható, a vízcseppeken csillog a fény – máris tudtam, hogy innen kell tovább lépnem, hogy ennél még jobbat kell készítenem. Hogy ez a továbblépés sikerül-e vagy sem, nem tudom, de az biztos, hogy máris megszületett egy újabb álom. Ami ugyanis azon a bizonyos képen látható, az csak egy pillanat és valóban csak egy pillanat, amit észre kell venni, hiszen közben rengeteg más dolgot csinál, röpköd, lebukik a víz alá és közben látod, hogy van egy másik pillanat, egy másik perspektíva, megvilágítás, amiben újabb, talán még jobb képet tudsz csinálni. A lehetõség nálam mindig új igényeket szül.

– Vannak újabb álmaid, amiket szeretnél megvalósítani?

– Több is van. És az a jó, hogy ezek megvalósítása sokáig tart. Lehet, hogy soha az életben nem tudom megcsinálni, de tudod, úgy gondolom, ha vannak szép álmaid, azért már érdemes élni.


Az interjút készítette: KAPITÁNY KATALIN


Természet Világa, 129. évf. 6. sz. 1998. június, 280–281. o.
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/
http://www.ch.bme.hu/chemonet/TermVil/


Vissza a tartalomjegyzékhez