IRODALOM ÉS FIZIKA


ABONYI IVÁN

Szilárd Leó és H. G. Wells kapcsolata


(A science-fiction jelentõsége Szilárd Leó alkotásaiban)

Herbert George Wells angol író nevét bizonyára minden olvasó magyar ember ismeri, csaknem valamennyi mûve megjelent magyar kiadásban. Jobbnál jobb fordításban olvashatók regényei, melyek ismertették az emberiség életét lényegesen befolyásoló új tudományos gazdasági, ipari és társadalmi fejleményeket.

Rendkívül fontos, hogy Wells hosszú élete és alkotói korszaka a természet- és társadalomtudományok óriási léptékû forradalmi átalakulását karolta át, ami a fürge szellemû, polihisztor jellegû írót a tudományos-fantasztikus irodalom mezsgyéjére terelte már a pályája elején is. Igazából Wells az új eredmények továbbgondolásával és a fejlemények társadalmi életben lehetséges szerepének ecsetelésével új életet adott a tudományos fantasztikus irodalomnak. Bennünket most az a vonal érdekel Szilárd Leó születésének centenáriuma idején, hogy milyen módon befolyásolta egy sci-fi-író egy atomfizikus tudományos pályáját. Lehetett-e köze Wellsnek a pályaválasztás motiválásához? Talán a kutató témaválasztásához? Talán a világrengetõ felfedezés, az atomfizika politikai nagyhatalommá alakulásában betöltött fizikusi szerep, emberi-erkölcsi felelõsségbõl következõ tevékenység, úgyszólván küldetés felismeréséhez is?


A sci-fi-író Herbert George Wells

H.G. Wells (1866 Bromley, Kent, Anglia – 1946 London) írói karrierjét Az idõgép c. regényével kezdte 1895-ben. A regény hazánkban is kedvezõ fogadtatásra talált. Elsõ fordítását Mikes Lajosnak köszönhetjük (1900), a másodikat Benedek Marcellnek (1925). Wells és az idõgép – e sorok írójának a kamaszkorában összetartozó fogalmakként éltek.

Egy kis válogatás Wells híres irodalmi indulásából, igazolásként.

Az 1895-ben megjelent 2100 („Huszonkettedik század” Esty Jánosné fordításában 1925) a The Stolen Bacillus and Other Stories, (Az ellopott bacilus és más történetek), majd Dr. Moreau szigete (Mikes Lajos, 1901), az 1897-ben kiadott A láthatatlan ember (Kiss Dezsõ, 1902), az 1893-as A világok harca (Mikes Lajos, 1899), a Tales of Space and Time (Csodálatos történetek, Lovik Károly 1927), az 1901-es Emberek a Holdon (Mikes Lajos 1920, 1926 és az elsõ mesterséges hold adta aktualitás miatt új kiadás 1957-ben), majd az 1906-os Amikor az üstökös eljön... (Rényi Artúr, 1928), az 1908-as Háború a levegõben (Nyitray J. 1909), mind-mind azt tanúsítják, hogy Wells élvezettel vetette bele magát a gyors technikai és tudományos fejlõdés hagyományrengetõ és hátborzongató társadalmi szerepének ecsetelésébe. Ez a termékenység nemcsak a szerzõ szorgalmának és gazdag fantáziájának, a tudomány fejlõdésének a jele, hanem a biztos közönségsikeré is. Ahogyan alig pár évtizeddel azelõtt a kis és nagy kamaszok még Jules Verne – vagy „magyarul” Verne Gyula – tudományos-fantasztikus regényeibõl habzsolták a földrajzi, csillagászati és technikai felfedezések eredményei mellett az emberi helytállás romantikus példáit, most úgy látszik, a tudomány új eredményeit, a társadalom életének új helyzeteit, és a lehetséges emberi reakciók következményeit egy új szerzõ vetíti elõre (és szorítja vissza egy kicsit Vernét).

Wells 1914-ben egy újabb érdekes kötettel jelentkezett (1. ábra). A címe: A fölszabadult világ (The World Set Free), ami magyarul Havas Lajos fordításában 1920-ban és 1924-ben jelent meg Budapesten. A kontinentális Európában ez a könyv angolul elsõsorban a Tauchnitz-féle "Collection of British and American Authors" sorozat 4496 sz. köteteként terjedt el (A Tauchnitz cégnek ez a vállalkozása terjesztette meglepõen olcsó, papírkötéses sorozatában a brit és az amerikai írók mûveit úgy, hogy ezt a kiadást nem lehetett Nagy-Britanniában és gyarmatain forgalmazni). Az ELTE Egyetemi Könyvtárában õrzött példány bevételi dátuma 1914. Nincs kizárva, hogy az akkor 16 éves Szilárd Leó ezt a példányt olvasgathatta – a gyanús ceruzajelek ezt a sejtést ébresztik, ám természetesen nem bizonyítják. Annyi az alábbiakból is kitûnik, hogy Szilárd Leó ezt a mûvet olvasta, (legrosszabb esetben saját példányából).

1. ábra. Wells fantasztikus regényének, "A fölszabadult világ"-nak a címlapja. Alcím: Az emberiség története. Az ELTE Egyetemi Könyvtár 1914-ben vásárolta meg a példányt, a megjelenés után azonnal 2. ábra. Wells "A fölszabadult világ" c. mûvét Frederick Soddynak ajánlotta, aki "A rádium értelmezése" c. elôadássorozatával a mû koncepciójának megszületését elôsegítette

Mirõl szól A fölszabadult világ? Szinte hihetetlen, hogy milyen mély nyomot hagyhattak Wellsben a századfordulónak a radioaktivitással kapcsolatos felfedezései. Wells ugyanis a regényt Frederick Soddy mûvének, „A rádium értelmezése” c. könyvének dedikálja (2. ábra), elismerve, hogy annak a 11. fejezetébõl hosszú mondatokat, gondolatokat vett át.

Soddy könyve egyszerûen összefoglalja a Glasgowban tartott hat nyilvános elõadásának anyagát, amelyekben az érdeklõdõ közönségnek a radioaktivitás tapasztalt jelenségeit, a sugárzások mibenlétét, a radioaktív bomlás leírásában szereplõ új fogalmakat (pl. a felezési idõt, a bomlástörvény valószínûségi jellegét), a rádium és az urán kapcsolatát, a változó, vagyis átalakuló atomot, a bomláskor megmutatkozó szokatlanul koncentrált energiát fejtegeti. Az utolsó fejezet az ember felemelkedésének útját tekinti át az õsember gyûjtögetõ életmódjától a kiteljesült (már az elektromosságot, a telefont is felhasználó) technikai forradalomig. Sõt, a radioaktivitás fellebbentette új világot, az átalakuló „atom” -(mag) jóvoltából nyíló energiafajtával ellátott új történelmi korszakot is felvázolja. Nem túl részletes a jóslat, de már Soddy gondolatai mögött földerengenek az ember – mondhatnánk – nukleáris elbukásának árnyékai is.

Ki ez a Frederick Soddy (1877-1956), aki ilyen jóslatokba mer bocsátkozni? Fizikus kutató, akit Henri Becquerel és a Curie-házaspár felfedezése, a radioaktivitás éppen fiatal pályakezdõ korában talál. Eleinte Lord Rutherfordnak – az atommagfizika atyjának, az atommag kimutatójának – a tanítványa. Részt vesz az alfarészek héliumionokként való azonosításában, a radioaktív bomlási sorok értelmezésében és 1902-ben kémiai Nobel-díjat kap. Késõbb az angol király fõnemesi rangra emeli: Sir Frederick lesz érdemei elismeréséül.

Wells, aki bizonyára ugyanolyan évezettel volt képes Sir Frederick könyvét végigolvasni, mint e sorok fizikus írója, meggyõzõdhetett a tudományos megállapítások hitelességérõl és átadta magát az utolsó fejezetnek. Ennek a tárgya: az uránium sokkal csodálatosabb, mint a rádium – az elemátalakulás a kulcs az anyag belsõ energiájához – az új alkémia: az elemek átalakulása a radioaktivitás útjain – mik lehetnek a következményei annak, ha az elemátalakulások lehetségessé válnak? – ahogy az õsember megszelídíthette a tüzet, a modern ember úrrá lehet az elemátalakításokon – a kozmikus evolúció új szintjén új energiaforrás nyílhat az emberiség szükségleteinek fedezésére.

Egészen természetes, hogy Wells azonnal tollat ragad. Természetes, hogy gondoktól megszabadult világ víziója köti le a fantáziáját. S nem lenne õ az, akinek eddigi írásaiból megismertük, ha nem színezné ki ezt a fényes jövendõbe mutató perspektívát a hátrányos oldalak feketéjével: az új energiafajta adta új fegyverrel, az atombombát.

Wells, a regény indítása elõtt tolmácsolja Soddy látomását, ami az emberiség fejlõdését értelmezi az adott korokban rendelkezésre álló energiaforrások jegyében. Ennek a bevezetõ fejezetnek már a címe is hátborzongató jóslat: „The sun snarers” – „Akik a Napot csapdába ejtik”. Soddy is kapcsolatba hozta a radioaktivitást, a magfizikai elem-átalakítást a Nap energiatermelésének problémájával – természetesen az ismert formák elégtelenségét elismerve.

A második fejezetben a regény ifjú hõse, Holden, akinek az érdeklõdését egy Rufus nevû fizikusprofesszor edinburghi elõadásai ébresztették fel a radioaktivitás iránt (érdekes önéletrajzi utalás), 1933-ban már komoly vegyész és éppen sikeresen oldja meg azt, hogy nagyobb tömegszámú kémiai elemeket a könnyebbek radioaktivitásával radioaktívvá lehessen tenni. Wells-Holden indukált radioaktivitásról beszél. Ez az elnevezés, már Lord Rutherfordnál is felmerült. A Curie-féle radioaktív jelenségek alapvetõ tulajdonságának találták ugyanis azt, hogy semmiféle módszerrel nem lehetett megváltoztatni egy-egy sugárzó anyag aktivitását, sem hûtés, sem fûtés, sem kémiai folyamat stb. nem hatott. Az aktivitást egyedül a sugárzó anyag koncentrációja befolyásolta. Ám ha a kibocsájtott sugárzást egy másik anyagdarabra (céltárgyra) irányították, olykor elõfordul, hogy abban is keletkezett valamiféle aktivitás, ami korábban nem volt. Ez az indukált radioaktivitás. Hosszú éveknek kellett eltelnie ahhoz, hogy ezt a jelenséget az atom, ill. az atommag szerkezetének fogalmaival el tudják magyarázni. Itt ugyanis atommagreakciókról lehet csak szó, aminek során az eredeti forrásból érkezõ nukleáris részecske (alfa-héliumion, béta-elektron, gamma-foton) a céltárgy atommagjával ütközik, abba behatol és ott a magot átalakítja, majd ezzel új mag keletkezik és még valami más is kijöhet. Eleinte nem voltak meg a kísérleti-technikai eszközök arra, hogy ilyen elemátalakulásokat lehessen elõidézni, csak késõbb vált ez gyakorivá. Ilyen értelemben az indukált radioaktivitást Wells tényleg megjósolta, és a tényleges felfedezését bámulatosan jó idõpontra tette.

Frédéric Joliot-Curie, Enrico Fermi, Szilárd Leó, Otto Hahn és F. Strassmann 1933 és 1938 között tömegével állítottak elõ „mesterségesen” új radioaktív elemeket. Ezt is fõleg az 1931-ben felfedezett neutron segítségével.

Wells Holdenje a jóslat szerint kb. 1953-ra éri el, hogy az indukált radioaktivitás segítségével az atom belsejében szunnyadó energiát egy „gép” felszabadítsa. Mi nevezzük ezt atomreaktornak vagy atommáglyának – tudván tudva, hogy inkább atommagnak kellene szerepelnie. A jóslat sajátosan beválik. Éppen Enrico Fermi és Szilárd Leó együttes alkotása alapján, az 1942-ben Chicagóban elvégzett makroszkopikus kísérlet után kezdõdhetett meg az energiatermelõ reaktorok ipari bevezetése (mûködõ típusok tervezésében Szilárd Leónak élenjáró szerep jutott).

A Wells-regény a nukleáris energia korában egyszer csak eljut az utolsó háború jelenségköréig. Az „utolsó háború koncepció” alapja az, hogy a nukleáris energia – emlékeztetünk arra, hogy ez a mi mai szavunk, nem a Wells-regényé! – összehasonlíthatatlan töménységû energiahordozó elképzelhetetlenül hatásos új fegyverlehetõségét is magába rejti. Egy nagyobb nukleáris háború olyan méretû tömegpusztítással járna, hogy a megfelelõen felkészített és racionális gondolkodásra még vagy már képes ellenfelek akár lemondhatnak (örökre is) a háborúról. Wells fel is vázolja egy európai háborúellenes politikai intézmény kezdeményét, azonban kiderül, hogy ez még nem képes diplomáciai eszközökkel megakadályozni az „utolsó háborút”, ami egyben „az elsõ nukleáris eszközökkel vívott háború”. Ez a jóslat szerint Közép-Európára 1950-es években terjed ki. A harcok közben felrobbantott nukleáris bomba vakító skarlát színû tûzgolyója örvénylõ füstoszlopban, forgószél gyanánt ereszkedett le – mondja Wells –, a földön kis vulkánszerû krátert alakítva ki. Wells kifejezetten az atomic bomb szavakat használja. Az új tudomány adta atombombák szerkezetét itt nem érdemes taglalni, az új radioaktív töltet fõleg a felszabadított nagy energia miatt hatásosabb a hagyományosaknál. Koncentráltsága olyan, hogy egy gyalogos is képes egy egész várost elpusztító töltetet elvinni. A nagy energia a detonáción kívül fõleg gyújtó hatása miatt jelentett újdonságot. Hatásához az is hozzátartozott, hogy az országok lakosainak „polgári védelme” nem volt még megfelelõen tájékozott, a „modern államok” szociális szervezettsége polgári védelme még a barbárság szintjén volt csak (Wells szavai). Nagyméretû tömegpusztításról beszél a regény, sugárártalomról csak keveset. Az egyik legsúlyosabb problémát a hollandiai gátak felrobbantása jelentette, ami a németalföldi tájak gyors elárasztásához vezetett.

A lakosság körében elõször az egész csak egy nagyméretû – egyébként szokásos – természeti katasztrófa képében jelent meg. Az atombomba jelensége a teljes jelentéktelenség mocsarába merült. Csak a mindennapi gondok hozzávetõleges rendezése után merült fel – mondja Wells –, hogy gondolkodni és gondoskodni kell ezeknek az új típusú fegyvereknek a betiltásáról, mielõtt az egész világ belepusztulna. A háború azonban elterjedt, a szembenálló felek a végsõ erõfeszítésekig akarták követni a nukleáris útat.

Az eseménytörténetben fellelhetõ az elrettentés, a fegyverkezési verseny, majd a „küzdelem a háború végleges eltörléséért” nevû bizottság, a globális nukleáris veszélyeztetettség és az atomfegyverek felhalmozásában rejlõ veszély fogalma, magyarán: a 20. század második felében a ténylegesen bevetett atombombák után vívott politikai küzdelmek szótára, csaknem teljes egészében. De még elmondhatjuk, hogy a Wells-megoldás: egy világkormány, amolyan ENSZ-féle, csak ügyesebb, mint a mai valódi – hiszen regényben minden egyszerûbb mint a valóságban –, ami érvényt is tud szerezni az általa megtestesített közösség akaratának (pl. a vonakodó ország légterének elzárásával(!)). Mindennek alapja – Wells szerint – a következõ felismerés. Vagy fennmaradnak az emberi természet rossz szokásai, a féltékenység, a gyanakvás, az önzés, a háborúskodás, ez mind-mind már összeegyeztethetetlen a modern technika pusztító fegyvereivel, amikkel mindent el lehet törölni, amit az ember alkotott az ember hasznára. Vagy pedig át kell alakítani az ember jellemét az új feltételeknek megfelelõen, de ezzel együtt az intézményeket is! Wells a továbbiakban az új világkormány intézkedési programjáról mesél, az gazdasági, szociális, pénzügyi, nyelvi és kulturális egységesítõ politikai intézkedések elemzését adja.


Gondolatkísérlet: motiválhatta-e Szilárdot a Wells-regény?

Szilárd nyilván már a tízes években olvasta ezt a Wells-utópiát. Életrajza ismeretében tudjuk, hogy vegyészmérnöki tanulmányait a fizikusival cserélte fel Berlinben (~1925). Az atomfizika vonzásában cselekedett. Nem Laue javaslatán munkálkodott, hogy a röntgensugárzás és a berilliumkristály kölcsönhatását tanulmányozza, hanem a termodinamika ingadozási jelenségeiben alakította ki az atomi rendszereknek az õket megilletõ helyet. A neutron felfedezésével megérett az idõ a számára, hogy az új semleges lövedékkel megindíthassa az atommagok átalakítását. Ekkor új megvilágításba került Laue propozíciója – amivel Szilárd is felfedezhette volna a neutront, és fel lehetett hagynia a gyorsítóépítés elõkészületét (Szilárd-szabadalom) is, ami nagy szervezõmunkát is igényelt volna (csinálják ezt mások!). Ezek idáig tények a Szilárd-életrajzból. A folytatást képzeljük el a hõs, Szilárd belsõ monológjaként ebben a gondolatkísérletben. Ám ez a belsõ monológ idõben széthúzódó korszakot ível át. Itt azért szeretnénk leszögezni, hogy a történelem és a fizikatörténet úgyszólván annyi Szilárd-portrét ismer, ahányan csak beszélnek Szilárdról. Így is van ez rendjén, az emberek közötti szimpátia motiváló tényezõi sokrétûek és az egyéniségektõl függ, mi válik dominálóvá. Maga Szilárd is úgy kezdett önéletrajzának megírásához, hogy elõadta a történeteknek az õáltala megélt változatát. Legyen akkor szabad ezt a változatot közreadni, a maga természetes korlátaival együtt.


Egy lehetséges belsõ monológ – gondolhatta volna Szilárd Leó

A neutron birtokában fontosabb most az energiatermelõ reaktor építése. Ez a reaktor a radioaktivitás által feltárt energiát fogja elõcsalogatni. Ehhez csak alkalmas anyag kell, ami egy neutronból többet csinál, hogy láncreakció alakulhasson ki. Elõre hát, a láncreakció a fontos ötlet, szabadalmaztassuk mielõbb! – bár még nincs meg a tulajdonképpeni üzemanyag. A szabadalom után végig kell vizsgálni az elemek magjait a neutronsokszorozás érdekében. Versenyhelyzet van, Fermiék, Joliot-Curiék és mások is itt tapogatnak! Ki találja meg elsõnek? Hahn és Strassmann találnak ilyet. (Röhej, hogy õk nem olvasták az irodalmat, Soddy és Wells már beszéltek az urán különleges tulajdonságáról. Kár, hogy én is elfelejtettem!) Igen ám, de most éppen kitört a II. világháború! Ha társadalmi és politikai tapasztalataim nem csalnak, Hitlerék világuralmi terveihez csodafegyerek kellenek. És ez a Hahn és Strassmann pont Berlinben találja meg az uránhasadást és a hasadás neutrontermelését. Úristen! Ezek atombombát csinálhatnak! Meg kell õket elõzni! Hamar Einsteinhez, õ Nobel-díjas, õvele szóba áll majd Roosevelt elnök. El kell indítani a nagyhatalmú szabad világ, a szövetségesek ipari küzdelmét az atombombáért! Ha elkésünk, a németek rajtunk próbálják ki!

Bámulatos, hogy ezek az emberek itt az Új Világban milyen naivak, mennyire elmerültek a saját kis világukban!

Eközben persze jó lenne az energiatermelést is megvalósítani. Hamar Fermivel reaktort építeni! Közben: pénzt–pénzt–pénzt! Mindenki futóbolond fantasztának néz! Hát ezek nem olvasnak!? Se fizikát (Soddy), se irodalmat (Wells)? A történelembõl sem okulnak?! Azt hiszik, hogy a fasiszták humanisták, akik valaha is betartottak nemzetközi hadviselési szabályokat?! Jó, hogy Wigner is vegyésznek tanult, mert itt a kevés pénz és a vérre menõ verseny kényszerében csak egyszer lehet próbálkozni: sikerrel!

Nos, itt a kísérleti erõmû tervezete. Még jó, hogy olvastam Wells könyvét! Igaz, az a széplélek csak okos volt, nem fizikus, de azért volt érzéke – no meg képessége a gondolattársításra. Most, hogy megy a reaktor, amit Fermiék raktak össze az én terveim szerint és Wigner számításai a hatáskeresztmetszetekre és a hûtésre jók voltak, s míg a többiek az amerikai militarista kiképzõkkel és a szokatlanul újszerû és komplex feladattal küszködve csinálják a bombát, gondoljuk meg mi lesz azután! Én tudom, hogy milyen új a bomba, engem nem vakít el a fénye. A nagy durranás meg szélvész ugyan mindenkit meglep, de ôk még nem tudják, hogy a sugárzás is gyilkol. Ez a pusztulás nem válogat, nem mentesít, gyereket, nõt, császárt, katonát, koldust egyaránt elpusztít. Tömegesen!

Hála Istennek, a háború Európában már eldõlt. Igaz, nagy emberáldozattal! Hamarosan eldõl Japánban is. Talán nem kéne oda már a bomba! Más most a helyzet, mint induláskor. Akkor magunkat – a szabad világot – kellett menteni egy olyan veszélytõl, amit ezek itt nem is sejtettek. Ez a veszély elmúlt. Japán már nem jelent akkora veszélyt. Bár sajnos még elvesztünk néhány ezer katonát a békekötésig. De nem szabad emberek hekatombombájával beszennyezni a kezünket! Álljon meg a menet! Hogyan lehetne Roosevelttel beszélni! Micsoda szerencsétlenség a bajban! Meghalt az elnök, pont akkor, amikor rá lett volna szükség! Az új elnök az amerikai hadi fölényt a szövetségese elõtt is demonstrálni akarja. Nem veszik figyelembe, amit mi, a bomba elõállítói tudunk. Õk, a politikusok még csak nem is sejtik! Azt hiszik, más nem tudja megcsinálni a maga atombombáját? Csak idõ kérdése! No akkor tudja meg mindenki, hogyan és miért csináltuk a bombát – akkor! Hogyan mûködik, hogyan öl és pusztít a bomba? Mi magunkról inkább energiatermelõ reaktorért törtük (volna) magunkat – de tudjuk, hogy mi és ti is személyesen atomtámadásnak voltatok (lettetek volna) kitéve! De most a tudás megosztásával az emberiség javára fordíthatnánk az eredményeket. Bízni kellene az emberekben, azokban is, akikkel vállvetve harcoltunk – ki ésszel, ki puskával – a fasizmus ellen! Nekem mondjátok, mi a diktatúra? Hisz én jöttem el a diktatúrák elõl a záróra elõtt, utolsóként. Én jöttem Amerikába hozzátok, amikor Molotov és Ribbentrop megkötötte a német–szovjet alkut. Mégis azt mondom nektek: más is van olyan okos mint ti, meg mi (akik a bombát, meg a reaktort csináltuk), mások is megcsinálják majd. És ha mások is olyanok lesznek, mint ti, önzõk, féltékenyek és világuralomra törôk – és tudatlanok maradtok, mert azt hiszitek, hogy ti túlélitek az atomháborút pusztán azért, mert nem a ti fejetekre esik a bomba – akkor vegyétek tudomásul, hogy már vásárolhatjátok is magatoknak a díszsírhelyet (amíg egyáltalán kapható). Csináljunk fegyverzetellenõrzést a közös bizalom erõsítése érdekében, tegyük lehetõvé, hogy a megújuló fegyverzetre pazarolt pénz inkább a szellemi felemelkedést szolgálja világszerte. Ezt üzenik nektek a delfinek! Bár ti nem szoktatok tanmeséket olvasni, megírom nektek a Delfinek hangját, okulásotokra. Egy sci-fi-nek csak lesz olvasóközsönsége! És nem nekem tesztek szívességet, ha hallgattok rájuk, ha már nem olvastok. Én sajnos beteg ember vagyok. Magamnak köszönhetem, hogy szereztem pár éve még a hólyagrák sugárkezelésével. Hogy kevesebb ideig legyek halott! De a szívem újabban rakoncátlankodik. Én esetleg hamar elmegyek. Ti azonban élvezni fogjátok azt, amit fõztök magatoknak: a hidegháborút, fegyverkezési versennyel, atomháború veszélyével, gyûlölködéssel. Vagy világméretû bizalmat (ami azért csak türelemmel, tapintattal és mosollyal építhetõ fel), ha õszintén akarjátok. És akkor majd megadatik nektek az élet, a jólét és a biztonság. Ígérik a Delfinek!


Természet Világa, 129. évf. 4. sz. 1998. április, 163–165. o.
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/
http://www.ch.bme.hu/chemonet/TermVil/


Vissza a tartalomjegyzékhez