HÁTTÉR


A legnagyobb tömeges kihalás

A földtörténet során bekövetkezett számos kihalás közül kétségkívül a legismertebb a dinoszauruszoké, mely mintegy 65 millió éve, a kréta és a harmadidôszak határán történt. E kitüntetett figyelem fô oka az, hogy többnyire behemót, pontosan máig sem ismert okból kipusztult lényekrôl van szó. Sokkal kevesebben tudják, hogy ugyanekkor a létezô fajoknak mintegy fele kihalt. Ez a kataklizma azonban messze elmarad a perm idôszak végén bekövetkezett tömeges kihalástól, melynek során becslések szerint az akkor létezô óceáni fajok 90 százaléka, a szárazföldi hüllôk és kétéltûek, illetve a rovarok 30 százaléka kihalt. (A rovarok fejlôdéstörténetében egyébként ez volt az egyetlen tömeges kihalás.) A katasztrófa új fejezetet nyitott az élôvilág történetében. A permben a tengeri állatok nagy többsége helyhez kötött életmódú volt, vagy alig mozgott. A kihalást követôen viszont robbanásszerû fejlôdésnek indultak az addig alárendelt csoportok, a mai ragadozó halak ôsei, a csigák, a rákok.

Mi okozta a kihalást és miben különböztek a túlélôk azoktól, amelyek kihaltak? E kérdésekre is csak a kôzetek, illetve a beléjük záródott fosszíliák adhatják meg a választ. Sajnos azonban a perm végi, triász eleji rétegsorok igen hiányosak, a legjobb állapotban fennmaradt üledékes kôzetek pedig fôként Dél-Kínában vannak, mely terület a nyugati geológusok számára sokáig zárva volt. Az utóbbi évek vizsgálatai kiderítették, hogy a kihalási idôszak rövidebb volt a korábban gondoltnál; a legfontosabb események nem tíz, hanem talán 1 millió év alatt következtek be.

A legnagyobb csapás kétségkívül a tengeraljzathoz kötött életmódú, táplálékukat a vízbôl kiszûrô állatcsoportokat, így a korallokat, a karlábúakat (brachiopodák), a mohaállatokat (bryozoák) és a tengeri liliomokat érte, de kihaltak a maradék trilobiták, azután a sekélytengeri foraminiferák és ammoniteszek egy része is. Viszonylag jól vészelték át az eseményeket a kagylók, a csigák, a nautiloidák. Mint említettük, jelentôs veszteséget kellett elkönyvelniük a szárazföldi élôlényeknek is. Jóval kevesebbet tudunk a szárazföldi növényzet sorsáról, bár újabb ausztráliai vizsgálatok azt mutatják, hogy a kihalás ott is számottevô volt.

Nem valószínû legalábbis semmi bizonyíték nincs mellette , hogy kozmikus égitest csapódott volna a Földnek a perm végén (mint ismert, a kréta végi kihalást a legtöbben ilyen esemény következményeivel magyarázzák). Nem kell persze kozmikus okot keresni, lehetett földi is. Például a vulkánosság. Erre az idôszakra esik a szibériai bazalttakaró (svéd eredetû szóval trapnak, vagyis lépcsônek nevezik e hatalmas bazaltfennsíkokat) kiömlése. A becslések szerint 1,5 millió köbkilométer láva került a felszínre (az összehasonlítás kedvéért: a mai legnagyobb szárazföldi hasadékvulkán, az izlandi Laki 1783-ban 15 köbkilométer lávát produkált). Radiometrikus mérések szerint a szibériai bazalt 0,61 millió év alatt ömlött ki a perm-triász határon. Az ilyen erupciók hatása többnyire rövid távú: globális hômérsékletcsökkenés a sztratoszférába kerülô por és kén miatt, savas esôk, tüzek, mérgezô nyomelemek kiszabadulása, az UV-sugárzás erôsödése az ózonréteg vékonyodása miatt. A hosszabb távú hatás a légkörbe kerülô szén-dioxid üvegházhatást növelô következményeivel függ össze. Mindez azonban aligha kínál elfogadható magyarázatot a tengeri élôvilág 90 százalékos kipusztulására. A világtenger szintjének csökkenése már inkább, de annak az oka nem ismert. Ne feledkezzünk azonban meg arról, hogy a perm elejére összeállt az összes szárazföldet egyesítô szuperkontinens, a Pangea, melynek partvidékén ideális életfeltételek adódtak a sekély vízi életközösségeknek. E feltételek a tengerszint gyors csökkenésével rosszabbodtak. Nôtt a partvidéki erózió és a szerves anyag oxidálódásának üteme. Ennek következtében növekedhetett a légköri szén-dioxid koncentrációja, s ennek hatására a globális hômérséklet. Néhány százezer éven belül a tengerszint ismét emelkedett, mely újabb drámai változásokat hozhatott a sekély tengeri közösségek életében. Ha visszautalunk a légköri oxigénszint csökkenésére, arra következtethetünk, hogy az óceánokban is anoxiás körülmények uralkodtak el, mely sok tengeri állat pusztulásával járt együtt.

A kihalás okául aligha lehet egyetlen tényezôt, okot megjelölni, a körülmények szerencsétlen összejátszása, idôbeli egybeesése viszont elfogadható magyarázat lehet.

A perm végi kihalást követô események legalább olyan izgalmasak, mint maga a tömeges kihalás. Általában egymillió év is elegendô ahhoz, hogy ilyen kataklizma után az élet megújuljon, ebben az esetben azonban legalább 5 millió év kellett hozzá. A tengeri életközösségek teljesen átalakultak. Megszûnt a helyhez kötött élôlények dominanciája, elôtérbe kerültek a helyváltoztató mozgást végzô állatok. A triász közepére az óceáni élôvilág tulajdonképpen már némileg emlékeztetett a maira. Határozottan felerôsödött a ragadozók és zsákmányállataik evolúciós harca. A rovarvilágban is megszûnt a korábbi, a repülés közbeni szárnymozgatásra képtelen csoportok túlsúlya, s a mozgékonyabb csoportok vették át az uralmat.

(A Scientific American cikke nyomán)


Természet Világa, 129. évf. 3. sz. 1998. március, 109. o.
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/
http://www.ch.bme.hu/chemonet/TermVil/


Vissza a tartalomjegyzékhez