VI. Természet-Tudomány Diákpályázat

A pápai Kluge-féle kékfestô üzem


BEKE ALÍZ
Pápai Református Gimnázium

A kékfestés Magyarország egyik legrégibb iparága, amely a 18. század közepétôl terjedt el nagyobb mértékben hazánkban. A középkorban a különféle vásznak, posztók színezésével foglalkozó kelmefestôk még csak a városokban és a kolostorokban ûzték mesterségüket, amely akkoriban még a mûvészetek közé tartozott.

Az elsô kelmefestôk bajor, szász és flamand kézmûvesek, illetve szerzetesek voltak. Magyarországon Sopronban és szomszédságában találkozhatunk a mintás szövetek legkorábbi emlékeivel. A festômesterek sokat vándoroltak az országban, ami nagymértékben elôsegítette az egyes új eljárások terjedését. A Nyugat-Magyarországon mûködô kisebb-nagyobb manufaktúrákban egyre több külföldi munkás dolgozott, így az ország e részén található mûhelyek hamarosan fejlôdni kezdtek. Ezek egy része ma festôházként ismert. Az országban több helyen, Gyôrben, Veszprémben, Pápán, Szegeden, Kecskeméten, Késmárkon, Szendrôn, Sopronban is mûködtek kékfestô mûhelyek, kékfestô házak. Nagy vízigényük miatt általában folyóvíz mellé települtek.

A pápai kékfestô üzemet 1783-ban Kluge Károly alapította Sárvárott, késôbb költöztette át Pápára. A mûhely a Tapolca-patak mellé települt, ahol könnyen biztosítható volt a festéshez szükséges nagy mennyiségû víz. Az épületet a 19. sz. végén alakították át, amelyhez egyemeletes házat is építettek. Ennek földszintjén létesítették az üzletet a kékfestô áruk eladására. A nagy múltú pápai Kluge-üzem széles választékkal és jó minôséggel állandó vevôkört alakított ki.

Az üzem egyik fontos helyisége volt a fekete konyha, itt történt a vászonáruk kifôzése, és festése. Itt végezték a kelmék keményítését is. A falat feketére meszelték a katlanok füstje és a kifröccsenô színes folyadékok miatt. Ebben a szobában kívülrôl fûtött 2-300 literes vörösréz üstök sorakoztak, melyek fölött a falból egy farúd, a tokni állt ki. Ezekre rakták a még víztôl csorgó végeket. Fôzés közben megjelölték a kelmék keményítôs oldalát, nehogy erre mintázzanak, mert azok a fôzés ellenére is foltosra színezôdtek volna. A keményítésnél fából készült keményítôkarikán húzták át a vásznat, hogy a felesleges keményítôt ki tudják belôle préselni. A szoba sarkában sok helyen kút is állt, melybôl a fôzésekhez és az öblítésekhez szükséges vizet nyerték.

A "fekete konyha".
Itt keményítették
a vászonárut festés elôtt
A küpa, ahol a kelmét
kékre festették
Az indigót ilyen vas-
mozsarakban ôrôlték

A kifôzött áru aztán a szomszédos helyiségbe, a "küpa-szobába" került. Itt állt egy vasmozsár, ami timsó, vas-gálic, réz-gálic aprítására szolgált. Ebben végezték az indigó ôrlését. A kockaindigót feldarabolták, majd az ôrlôtálba tették, kicsinyenként vizet öntöttek rá és mozgatták, görgették a benne levô vasgolyókat. Idônként leöntötték a tetejérôl az iszapos folyadékot. A festéshez elôre elkészítették a tömény indigócsávát. Új oldat keverésekor vagy azok felfrissítésekor ebbôl adagolták a kádakba a festéket. Itt, a küpa-szobában történt a végek festése. Itt sorakoztak a festômedencék, a küpák. Ezek eleinte vörösfenyôbôl készültek, de mivel ebbôl hamar megszökött a festékoldat, a századforduló óta a falazott, betonozott kádak terjedtek el. A medencék fölött ráfok lógtak csigaszerkezeten. Eleinte a ráfok fából készültek, a kerületükön kis akasztókampókkal. Késôbb terjedtek el a vasból készült koronaráfok. A nagyobb ütemû termelés idején jelentek meg a csillagráfok. Itt már az áru mindkét széle rögzítve volt, és a csavarmenet segítségével a két ráf egymástól eltávolítható volt, így az áru kifeszült. Csigák segítségével engedték az oldatba a ráfokra függesztett árut úgy, hogy a folyadék egytenyérnyire ellepje. Fél óráig hagyták festôdni a kelmét, majd a felszínre húzták levegôztetni. A fehér anyag sárgászöld színben emelkedett ki a medencébôl, majd egyre sötétebb zöld lett, és végül világoskékre változott. A ráfról lelógó vászon rétegei közé pálcával benyúlva óvatosan mozgatták meg a rétegeket, ezzel is gyorsítva az oxidációt. Különösen vigyázni kellett arra, hogy a mintázott végeknél nehogy leverjék a fedômasszát, mert az anyag akkor ott is elszínezôdött volna. A fedôanyag, a pap alatt ugyanis festetlen maradt a vászon, még a hátoldalon is. Minél többször ismételték meg a csávafestést, annál sötétebb színû lett a kelme. A sötétkék szín eléréséhez kb. 8-10 merítésre volt szükség. Négy-öt merítés után aztán megfordították a vásznat úgy, hogy ami addig felül volt, most alulra kerüljön, hogy ne legyen árnyalatnyi különbség sem az ülepedô vegyszerek miatt. A kellô színárnyalat elérése után az anyagot a lecsorgás után a fekete konyhában savazták. Kénsavas, sósavas oldatban öblítették ki a vásznat, vagyis lemaratták róla a fedôanyagot. Ekkor tûnt elô a mintázat. Kétszeri tiszta vizes öblités után került sor a szárításra.

A mintázáshoz szükséges fedôanyagot, a papot más és más összetételben készítették. Általában több hónapra való mennyiséget fôztek belôle. Nyirkos, hûvös helyen tárolták, hogy ne szikkadjon ki és ne romoljon meg. A fehér mintához állandó papot használtak és ha ehhez különbözô pácot kevertek, világos-, sötétkék, sárga, narancs, zöld színû mintákat is elô tudtak állítani. A mintázást a tarkázóasztalon végezték. Mellette volt a sasi, mögötte pedig a mintaállvány. Mintázáskor a vásznat az asztalra terítették. Elôször mindig a teljes mintákat készítették el. Fontos volt, hogy ne legyenek elcsúszások, hézagok az illesztéseknél, mert ez a mûhely szégyene lett volna a piacokon. Azután szárították a kelmét, a mennyezet gerendáira szögelt léceken. Így a minta nem kenôdött el. A sasi egy láda, amelyben sûrû keményítô volt, tetején két kerettel. Az egyiknek viaszosvászon, a másiknak molinó volt a feneke. Ebben kenték el a fedômasszát. A mintázás mûvelete nagy gyakorlatot igényelt. Az apró, ritka mintákkal nagyon óvatosan kellett bánni, nehogy elkenôdjön a pap.

A kékfestés utolsó
mûvelete a mángorlás,
melyet a tehetôsebbek
ilyen gépekkel végeztek

A nagyobb mintákat megfelelô ritmusban, erôsebben-gyengébben ütögetni kellett. Az erôsebb munkához tarkázókalapácsot is használtak. Amikor a mintázás kézi mûveletét a szakaszosan nyomó Perrotine-géppel helyettesítették, a termelékenység rendkívül megnôtt. A szárító általában az udvar közepén, lábakon állt, vagy az épület homlokzatára volt erôsítve. Egyes mûhelyekben fedett szárítókat is kialakítottak, hogy esô esetén is tudjanak szárítani. Ez a fedett szárító rendszerint a kocsiszín padlása volt, melyet berácsoztak. A századfordulón már téli szárítók is léteztek, amelyeket gôzgéppel vagy kazánnal fûtöttek.

A száraz végeket végül a mángorlóba vitték. A mángorló egy nagy asztallapból és rajta egy keményfa görgôkön mozgó nagy ládából állt. A vásznak simítását végezték vele. Mûködéséhez egy lóhajtású járgányszerkezetre volt szükség, amely a ládát az asztalon mozgatta. Ezt a súlyos szerkezetet általában ló hajtotta, de az olyan mûhelyekben, ahol ritkább volt a mángorlás vagy nem kaptak bérbe lovat, emberi erôvel mûködtették. A mángorlás kelléke a görgô, az áruhenger. Erre a hengerre hajtották fel a vásznat, majd beburkolták. Ezt helyezték a láda alá, és ezen gördült ide-oda a mozgásba hozott szerkezet. Ez simította ki a vásznat. A mángorlás után a kékfestôt korábban rôfbe, majd méterbe szedték és több rétegbe hajtva vitték az üzletbe vagy a vásárra.


A szerzô írásával a Természettudományos múltunk felkutatása kategóriában III. díjat kapott.


Természet Világa, 128. évf. 11. sz. 1997. november, Melléklet
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/
http://www.ch.bme.hu/chemonet/TermVil/


Vissza a tartalomjegyzékhez