TUDOMÁNYTÖRTÉNET


Három bukott angyal


Magyar csillagászok a 18-19. század fordulóján
Második rész

VARGHA DOMOKOSNÉ

Hosszú évek óta foglalkozom régi magyar csillagászaink levelezésének közreadásával. A többnyire alig olvasható, gyakran gót betûkkel írott kéziratok leírása, a szöveg megfejtése igen sok türelmet igényelt. Célom az volt, hogy minél több ismeretlen tényt és adatot hozzak napvilágra, s az eredeti szövegek elérhetôvé tételével minden érdeklôdôt hozzásegítsek a magyar csillagászat történetének alaposabb ismeretéhez. Ezért igyekeztem mindig bôséges jegyzetanyaggal is szolgálni.

Mostanában vágyni kezdtem arra, hogy egész valójukban, életterüket is újraálmodva feltámasszam ezeket a századokkal elôbb élt embereket, akiknek a keze nyomát és szája leheletét is megôrizte számunkra a papíron megszáradt tinta. (Elôzô számunkban Zách János Ferenc (1754-1832) életútjával ismertettük meg olvasóinkat - a szerk.)

Pasquich János
( 1754-1829),
az örök szenvedô

1754. január1-jén született a dalmáciai Zeng városában. Zágrábban járt egyetemre, és a nyolcvanas évek elejéig papként mûködött szülôvárosában. Nagyon keveset tudunk életének ezen korszakáról, ô maga sem szívesen beszélt róla, nem tudni, mi okból.

1784-ben került a pesti egyetemre a matematika tanárának. Csillagászati karrierje 1786-ban kezdôdött, ekkor nevezték ki a várbeli obszervatórium adjunktusának. 1789-ben az egyetem felsômatematika-professzora lett. Pasquich boldog, tevékeny éveket élt meg Pesten.

Tanítványai nagyon szerették. Könyve is jelent meg ebben az esztendében "Versuch eines Beitrages zur allgemeinen Theorie von der Bewegung und Einrichtung der Maschinen" címmel Lipcsében.

Az egyetem tele volt lelkes fiatalokkal, a forradalom szele Párizsból ide is elérkezett. Az értelmiség szabadkômûves páholyokban talált eszmetársakra, de spiclikre is, akiknek tevékenysége következtében igen hamar bekövetkezett a vész.

Sajnos semmi írásos emléket nem találtam, amely arról számolna be, milyen ember volt Pasquich külsô megjelenésében. A Kiscelli Múzeum ôriz ugyan egy színes metszetet - ez az, amit a budapesti metró utasai mint COMPEXPO plakátot ismernek -, de ez is csak igen homályosan mutatja arcvonásait. És még az sem biztos, hogy valóban ôt ábrázolja a kép. Saját és mások írásai alapján azonban teljes hitelességgel lehet megrajzolni egyéniségét, és mûveinek segítségével tiszta képet kaphatunk szellemi arculatáról is.

Mindenekelôtt igen okos ember volt, aki a matematika és fizika minden területét a legmagasabb szinten ismerte. A matematikát nemcsak egyszerûen oktatta, de tankönyvei által alkotó módon fejlesztette is. A csillagászat elméletében és gyakorlatában is az élvonalba tartozott.

Nagyon mûvelt volt, szellemes, kellemes társalgó.

Túlérzékenysége, mely egy nyolcéves kori betegségére vezethetô vissza, idônként súlyos neurózisként jelentkezett. Azokból, akik szerették, mindig a legjobb indulatot váltotta ki; akik valamiért, talán éppen "kényeskedéseiért" ki nem állhatták, azok a legaljasabb küzdelmet vívták ellene. Képtelen volt bármiféle önvédelemre. Az utókor leginkább azt tartja számon róla, hogy az 1820-as években egy súlyos rágalmazási ügybe keveredett. Hogy teljesen ártatlan volt, azt csak azok tudják, akik jártasak a csillagászat történetében.

Az utódok itthon is, külföldön is megfeledkeztek róla. Manapság ki olvas latin nyelvû vagy gót betûs, régi német tudományos könyveket hazánkban? Külföldön pedig kit érdekel egy régi magyar csillagász munkássága? Érdekes volna megtudni, hány könyve hányódik idegen könyvtárakban. Ezek a könyvek a maguk idejében a legnagyobbak, Gauss, Bessel, Zách megbecsülését szerezték meg írójuk számára.

Sajnos, Pasquich egyetemi professzorsága nem tartott hosszú ideig. Ekkor is, mint oly gyakran a mi életünkben, a politika szólott közbe. A magyar jakobinusok vezetôinek kivégzését széles körû tisztogatás követte. 1795 után senki sem érezhette magát biztonságban az értelmiségiek táborában. Feloszlatták a szabadkômûves páholyokat. Mindenki gyanús volt, akinek bárminemû kapcsolata volt a társaságokkal. Pasquich barátai közül többen is jártak a páholyokba. Pasquichot állandó szorongások gyötörték, amelyektôl az idôtôl kezdôdôen már csak átmenetileg, egy csupán néhány évig tartó boldog korszakában szabadult meg.

1797-ben hagyta el az országot. Elôször Bécsbe ment, de innen jónak látta továbbállni. Majd Lipcse következett. Itt két évet tartózkodott, az egyetemi csillagvizsgálóban végzett munkájának eredményeként egy könyvet is megjelentetett, tíz évvel azután, hogy elsô könyve megjelent ebben a városban (Elementa analyeseos et geometriae sublimioris. Lipsiae, 1799).

Lipcsében ismerkedett meg honfitársával, Zách Ferenccel, aki magával vitte Gothába. A gothai csillagász szeretettel látta vendégül az akkor már neves matematikus Pasquichot, együtt érzett vele félelmeiben, és nem tartotta szorongásait üldözési mániának. Hisz üldöztetésben neki is volt (és még lett is) része. Zách már évek óta ki volt tiltva az Osztrák Birodalomból, és amikor egy ízben meg akarta szegni a parancsot, Eger kapujából kergették vissza a városi katonák.

Pasquich másfél éves seebergi tartózkodása idején azonban gyakran támadt feszültség köztük. Ennek oka talán a hercegnô lehetett, aki Zách szerint túlságosan nagy figyelmet fordított Pasquich lelkének gyógyítására. Nagy közös sétáik voltak az asszonnyal a palota kertjében, s valószínûleg Pasquich neki is megvallotta élete nagy titkát, hogy szerelmes, és ezért ki akart ugrani a papi rendbôl és megnôsülni. Hogy ki volt Pasquich szíve választottja, az ma is titok.

Schedius Lajoshoz küldött levelében Zách nem panaszkodott közös barátjukra, levelei tele vannak féltô aggódással annak egyre jobban elhatalmasodó neurózisa miatt. Ne gondoljuk azonban azt, hogy Pasquich a Seebergen csupán lelki bajaival foglalkozott. Annál ô sokkal okosabb volt, hogy nyavalyái miatt ki ne használja azokat a nagy lehetôségeket, amelyeket a seebergi csillagvizsgáló és Zách társasága nyújtott számára. Az itt megszerzett tapaszlatokra épített akkor is, amikor késôbb a Gellérthegy tetején a seeberginél is pompásabb csillagvizsgáló építéséhez kezdett hozzá.

Pasquich, szorongásait leküzdve, 1802-ben visszatért Budára. Elsôsorban a budai fürdôk meleg zuhataga vonzotta vissza a városba. Gyerekkora óta köszvénnyel küszködött, lelke-teste fázott a Seebergen. És bizonyára már feleslegesnek érezte magát idegenben. Nem valószínû, hogy bárminemû komolyabb félreértés rontotta volna meg barátságukat. Zách Schedius Lajoshoz küldött levelében arról is beszámolt, hogy a beteg tudóst ô és hercegnôje milyen nehéz szívvel eresztette vissza hazájába. Ezért is furcsa az, hogy majdan ô adott helyet lapjában a Pasquichot ért súlyos rágalmaknak.

Nagy ajándék volt a hazatérô számára, hogy régi barátai olyan nagy szeretettel várták vissza ebbe a városba. További sorsa felôl egy váratlan esemény döntött, legalábbis ô így írta meg a történetet. Nem sokkal hazaérkezése után barátjával, a kiváló botanikussal, Kitaibel Pállal a Duna-parton sétált, amikor szemébe ötlött hajdani munkahelye, a várbeli csillagvizsgáló. Vágyat érzett arra, hogy újra benne dolgozzon. Másnap kérvényt írt József nádorhoz, és megpályázta nemrég elhunyt kedves tanítványának, szegény Bogdanichnak megüresedett állását. 1803-ban nevezték ki a várbeli csillagvizsgáló másodcsillagászának, késôbb, 1806-ban pedig igazgatójának.

Néhány igen szép év következett Pasquich János életében. Egy évtizednyi szorgos munka nemes pártfogók és jószándékú barátok környezetében. József nádor, aki maga is amatôr csillagászként hódolt az égi vizsgálódás szenvedélyének, igen megkedvelte Pasquichot, aki azzal a feltétellel vállalta el az igazgatóságot, hogy a nádor segítségével Pest-Budát egy obszervatóriummal ajándékozza meg. Példaként a seebergi csillagvizsgáló lebegett szeme elôtt. A nádor biztatására 1806-ban Münchenbe utazott, hogy ott Reichenbach tüzérkapitány mûhelyében az új intézmény számára a szükséges mûszereket beszerezze.

Pasquich bejáratos lett a nádori lakosztályba is. Legkedvesebb mûvét, a "Természet színházá"-t (Vorlesungen über einige der vorzüglichsten Gegenstánde des Natur-Schauplatz. Ofen,1818.) Budán írta, és a nádori udvar hölgytagjai számára ajánlotta, akiknek minden valószínûség szerint rendszeres elôadásokat is tartott a világegyetem rejtélyeirôl. Ennek a hölgytársaságnak legfôbb bizalmasa Schedius Lajos volt. Úgy képzelem, hogy ez a mûvelt és kedves hölgyekbôl álló hölgykoszorú igen sok kellemes órát nyújtott, és önbizalmát is visszaadta a mi szenvedésre született gellérthegyi csillagászunknak.

Zách János Ferenc kényszerpályán

A sors furcsa játéka, hogy míg Pasquich sorsa ideiglenesen jobbra fordult, barátja, akit annyira csodált erôs idegzetéért és határozott egyéniségéért, egy szomorú esemény következtében egyik percrôl a másikra földönfutóvá lett.

1804-ben meghalt II. Ernô szász-gothai fejedelem. Az utódok nem erôsítették meg Záchot miniszteri pozíciójában, a hercegnôhöz való közeli kapcsolata megbotránkoztatta az udvart, de féltékenyek is voltak rá a tetemes összeget felemésztô csillagvizsgáló miatt. 1806-ban Charlotte Amalie hercegnôvel végleg elhagyta Gothát. Ettôl fogva Zách tiszte a hercegnô személyes szolgálata volt. Elôször különbözô németországi tartományokba mentek, majd Franciaország következett. A kettejük közötti "illegális" kapcsolat (bár egyes források szerint titokban össze is házasodtak) következtében állandó zaklatásban volt részük. 1814-tôl kezdôdôen Genovában éltek viszonylagos nyugalomban, bár innen is kikiruccantak Svájcba, ha veszélyt éreztek. Az ellenfelek módszere egyszerû volt: ahol megjelentek, kieszközölték a világi, illetve az egyházi hivataloknál, hogy botrányos életmódjukra való tekintettel utasítsák ki ôket abból a városból, amelyben éppen akkortájt verték fel sátrukat.

1806-ban Zách átadta legjobb barátjának, Benhard Lindenaunak a Monatliche Correspondenz szerkesztését. Ez azt jelentette, hogy feladta eddigi irányító szerepét a csillagászat világában. Zách nem tudott csillagászati megfigyelések végzése nélkül élni. Ahol megtelepedtek, ha rövid idôre is, felállította hordozható csillagászati mûszereit és esténként kitartóan dolgozott velük.

1818-ban Genovában új lapot indított. A Correspondance Astronomique francia nyelven jelent meg.

A hercegnô 1827-ben meghalt. Genovai nyughelye ma is megvan. A síremléket késôbb igen nehéz feladat volt azonosítani, mert a nevet - nehogy bármiféle bántódás érje - nem jegyezték fel az emlékmûre, csak Charlotte Amalie születésének és halálának dátuma található rajta.

Zách a szomorú eseményt követôen rövidesen útnak indult, hogy régi tervét beváltva Párizsba utazzon. Itt mûködött ugyanis a híres sebész, Civiale, aki fájó köveitôl megszabadíthatta volna. Abban is reménykedett, hogy egészségesen még néhány szép és eredményes esztendôt tölthet régi barátai körében.

El is jutott vágyai városába. Az operáció is sikerült. Anyagi problémái sem voltak, mert Lujza hercegnô, Charlotte Amalie hercegnô unokája rendszeres évjáradékot biztosított számára. Sajnos azonban alighogy felépült az operáció után, rövidesen újra ágynak esett. A kolera áldozataként halt meg 1832-ben. Peter Brosche német csíllagász, Zách életének legbuzgóbb kutatója néhány évvel ezelôtt rátalált sírjára a Père Lachaise temetôben.

De mi történt ezalatt másik barátunkkal Pest-Budán?

Épül a csillagvizsgáló a Gellért-hegy tetején

A napoleoni háborúk kissé késleltették ugyan a Gellért-hegyi Csillagvizsgáló építését - Reichenbach katonatisztként a fronton szolgált -, de a lendületet nem, amivel Pasquich a munkálatokhoz fogott.

1812-ben Reichenbach Budára érkezvén, egy maga áltat készített építési tervet is hozott magával. Azt a számára ideális csillagvizsgálót képzelte el, amelyben mûszerei az optimális módon lehetnének felállíthatók. A Pollack Mihály által megálmodott épületet egybedolgozva Reichenbach terveivel készült el a végleges változat. Az építéshez 1813-ban fogtak hozzá és 1815 októberében a Szent Szövetség három uralkodója (két császár és egy cár) jelenlétében ünnepélyesen meg is nyitották az új obszervatóriumot. 1817-re a csillagászoknak szánt lakóépületek is elkészültek.

Pasquich 1814-tôl kezdôdôen rendszeres híradással szolgált az építkezés menetérôl Pest-Buda lakóinak, akik maguk is figyelték messzirôl a fejleményeket. A Gellért-hegy nem volt akkoriban egy kihalt sziklatömb, ahogy sokan gondolnák. Elszórt házacskákban békés földmûvelôk lakták a hegyet. Szokás volt az is, hogy húsvét hétfôjén a környezô lakosok elárasztották a hegy tetejét, hogy vidám mulatozással töltsék el az ünnepet.

A nagy távlatokban gondolkozó Pasquichnak már az épület elkészülte elôtt súlyos gondot okozott, hogy szeretett volna egy igazán tehetséges társat maga mellé az épülô új csillagvizsgálóba. Egyetlen állandó munkatársa volt csupán, a piarista Kmeth Dániel, aki már a várbeli csillagvizsgálóban is mellette dolgozott. Kmeth buzgó észlelô volt, és lelkes népszerûsítôje a csillagászatnak. Képzettsége is volt a csillagász munkához, matematikát végzett a pesti egyetemen. De Pasquich, valami oknál fogva, nem sokra tartotta Kmeth szellemi képességeit, és mint gondos igazgató elhatározta, hogy az erre a feladatra más, jobban megfelelô személyt keres a csillagvizsgálója számára.

Igyekszem a rossz döntések és a váratlan akadályok sorát valamiféle rendbe szedni.

Elôször ís már kezdettôl fogva jobban kellett volna törôdnie Kmeth érzékenységével. Pasquich megelégedett azzal, hogy soha egy rossz szót nem szólt hozzá, sôt fizetésemelést eszközölt ki részére a helytartótanácsnál. Kmeth azonban Kalibán volt, aki gyûjtötte sérelmeit és csak az alkalomra várt, hogy támadjon.

Az állandóan szorongó és borúlátó Pasquich megszédült az elért eredményektôl. Ô, aki maga is tapasztalta a Bécsben uralkodó klarikus irányzat föld alatti hatalmát, a protestáns Gausshoz fordult tanácsért, és a protestáns és német Enckét hívta meg Budára csillagásznak.

A levelezés Gauss és Pasquich között csaknem egy évtizedig tartott, s végül Pasquich szégyenét hozta. Évekig hitegették a hivatalosok: azt állították, hogy semmi kifogásuk sincs Encke személye ellen, mégis az idô húzásával - igen ôsi módszer - meg tudták akadályozni Budára jövetelét.

Littrow és Pasquich, akiket az isten is egymás ellen rendelt

1815-ben, közvetlenül az épület elkészülte után a bécsiek új javaslattal álltak elô. Littrow, Kazányban élô osztrák csillagászt ajánlották. Pasquich elfogadta a javaslatot és meghívta Littrowot Budára társának és jövôbeli utódjának. Az örömmel fogadta el az invitálást, mert a levél kétségbeejtô helyzetében ígért megoldást. Kazány városa, amelyben Littrow élt és dolgozott, szinte teljesen leégett, épp akkoriban, amikor a budai levél megérkezett. Az a ház is a tûz martaléka lett, amelyben az osztrák csillagász és családja élt. Megváltás volt számára a budai ajánlat.

Littrow ilyen szavakkal festette örömét Pasquichhoz küldött válaszában: "Hogy egyenesen azon tárgyon kezdjem, mely Önt arra vezette, hogy nekem írjon, ajánlatát a legnagyobb örömmel elfogadom azon reményben, hogy Ön ajánlatát nem fogja megbánni... Ön ezt a csillagvizsgálót, mely Európa legjobb és legtökéletesebben felszerelt csillagvizsgáló intézetei közt foglal helyet, elôrehaladott korban, a háború és pusztítás közepette alkotta... A derék magyar nemzet háláját tisztelt honfia iránt még akkor is el fogja rebegni, mikor már rég nem fog köztük élni."

Szegény Pasquich nem megbánta, elátkozta azt a napot, amikor a meghívó levelét Littrownak megírta. Hat évvel késôbb így foglalta össze a kettejük közti csaták lefolyását Christian Schumacherhez, az Astronomische Nachrichten szerkesztôjéhez küldött levelében:

"Mit is mondjak Önnek errôl igen tisztelt barátom, amikor Ön a köztem és Littrow közötti ellentétekrôl kérdez... Hát íme a történet...

Littrow 1816 júliusában érkezett meg Kazányból. Télen a városban biztosítottunk számára lakást. Fizetésként évi 2000 Guldent kapott, ami igen jó évi járadéknak számított akkoriban... Hisz én magam csak 1500-at kaptam. Fizettük az útiköltségét a családjáéval együtt, s amikor megérkezett és nagy anyagi szûkségben volt, száz aranyat adtam neki a saját pénzembôt Pest-Budán szeretettel fogadta mindenki, maga a fôherceg is igen kegyes volt hozzá. Sajnos már az elsô napokban problémák mutatkoztak amiatt, hogy én nem akartam számára az igazgatóságot azonnal átadni. Nagyon fájt nekem az, amit ô a Jahrbuchba írt, hogy az 'agg Pasquich, idôs kora és betegségei miatt, csillagászati munkát végezni már nem tud, ezért nekem adja át az igazgatóságot, és Budát rövidesen el fogja hagyni, amint megérkezem'. És Littrow valóban azt várta volna el tôIem, hogy én a csillagvizsgálót elhagyjam, menjek nyugdíjba, míg én ôt csak társnak, Sociusnak hívtam Budára, és jövôbeli utódomnak jelöltem meg. Újra és újra megkértem arra, hogy vessünk véget az erôt és idôt pazarló harcnak, de ô ettôl még csak szemtelenebb lett, és meghívó levelemre hivatkozva távozásra szólított föl. Végül egy hozzá küldött levelemben a legudvariasabban megkértem ôt arra, hogy további fenyegetô levelet nekem ne írjon, mert én azokat felbontatlanul fogom visszaküldeni, öôt pedtg jövendô utódomnak és társamnak fogom tekinteni mindaddig, míg a csillagdát el nem hagyom...

Biztosíthatom Önt arról, hogy én mindezeket a gyalázatos dolgokat most, Littrow távozása után egyszerûen el akarom felejteni. "

Pasquich ezt a levelet 1822 áprilisában írta. Fogalma sem volt róla szegénynek, hogy a "feketeleves" még hátra van.

Rá egy évre Kmeth Dániel megírta hírhedt rágalmazó cikkét a Tudományos Gyûjtemény 1823-as kötetében: "Az üstökös-tsillagok visgálatjának új módjáról..." címmel. De mielôtt errôl a valóban rémséges és ostoba történetrôl beszélnék, vissza kell térnem a Pasquich-Littrow-párharcra.

Pasquich attól a félelemtôl, hogy Littrow el akarja ûzni ôt csillagvizsgálója élérôl, egy napra sem tudott megszabadulni. Ebbôl következett, hogy igen érzékenyen reagált Littrow minden vélt és valódi támadására. Littrowot halálosan idegesítette Pasquich viselkedése, és egy vágya volt csupán, megszabadulni tôle.

Pasquich nemcsak túl érzékeny, de igen jó szándékú ember is volt, aki azt szerette volna, ha Littrow bocsánatot kér tôle, s azután békében dolgozhatnak együtt. De ha valamit utált Littrow Pasquichban, elsôsorban ezeket a békülési kísérleteket. Littrow valóban hitt abban, hogy ki tudja szekírozni Pasquichot az igazgatói székbôl. Eszközei egyszerûek voltak. Mindenhol és mindenáron le akarta járatni ellenfelét. Feljelentésekkel bombázta a helytartótanácsot és az egyetem illetékes hivatalait. Pl. azzal, hogy Pashuich nem biztosít elég vizet a Gellért-hegy tetején ô és családja számára. Ezután az egyetem illetékes tanácsa rendeletben mondta ki, hogy hány ciszterna víz jár a Littrow családnak. Majd arról szóltak a beadványok, hogy Pasqcuich iszik az ô számukra kijelölt edényekbôl.

De a legaljasabb akkor volt Littrow, amikor Pasquich múltját kezdte piszkálni. Azzal is bevádolta, hogy nincs hivatalos felhatalmazása rá, hogy úgy írja alá a leveleket, mint igazgató. Littrownak is tudnia kellett, hogy a Gellért-hegyi Csillagvizsgáló Pasquich mûve. Ô építette fel, ô szerezte be a mûszereket, mindenben ô rendelkezett. Littrow vádaskodó beadványa nem ismeretes, csak az a szívfacsaró levél maradt fenn, amelyben a hatvanéves Pasquich hivatalos ígéretet tesz arra, hogy az igazgatói címet többé nem használja.

Jól tudjuk, mit jelent Pasquich számára a pesti tudóstársak szeretete. Littrow, aki fiatalabb volt, mozgékonyabb, mindenkinél megpróbálta Pasquichot bemocskolni, a "tehetetlen öreget", aki akadályozza ôt a munkában. Újságcikkeiben azzal rágalmazta meg, hogy hûtlenül bánt a budai polgárok pénzével, és a csillagda a Gellért-hegyen alkalmatlan helyen, rossz terv alapján, rosszul kivitelezve épült fel. Egyszóval tudományos munkára alkalmatlan: egyszerûen kilopták a pesti polgárok zsebébôl a pénzt.

És mit csinált Pasquich?

Hesperusi levelek címmel igényes formában röpiratot fogalmazott, és saját kiadásában meg is jelentette. Külföldi barátainak is el akarta küldeni, tán el is küldte.

Mindebbôl az emberek itthon és külföldön is levonták a tanulságot, hogy a budai csillagászok már csak ilyen veszekedôs fajták. Carl Friedrich Gaussnak barátaival folytatott levelezésében is újra meg újra felbukkant a gellérthegyi csillagászok csatározása.

Littrow 1830-ban a bécsi csillagvizsgáló igazgatója lett. Pasquich új és békésebb korszakban reménykedett, ahogy ezt az elôbbi levélbôl is megtudhattuk.

És mit csinált Littrow?

Távozása után ô úgy érezte, hogy csatát vesztett. A Gellért-hegyi Csillagvizsgáló leromlott állapotban is sokkal szebb és jobban felszerelt intézmény volt, mint a bécsi. Vajon akkor mi lett volna, ha Littrow azt is megtudja, hogy Pasquich protezsálta be ôt a császárnál?

Pasquich szégyellte a budai eseményeket és csak akkor beszélt róluk, ha rá volt kényszerítve. Littrow nyíltan szidta Pasquichot. Schumachernek például azt írta egy levelében róla, hogy nála aljasabb emberrel még sohasem találkozott.

A Pasquich-ügy és az "Ehrenrettung"

Egy Kalibán nemtelen bosszúja

Budáról természetszerûleg Kmethnek is mennie kellett. Ô elsô perctôl kezdve Littrow keze alá dolgozott. 1822-ben a Kassai Akadémiára ment a matematika tanárának. De ott sem nyughatott. Megrágalmazta Pasquichot azzal, hogy az Astronomische Nachrichtennek nem valódi üstökösmegfigyelési anyagot küldött 1821-ben, hanem megvárván a rangosabb csillagászok megfigyelési adatait, ezek áttanulmányozása után egy "ál megfigyelést" adott közre a folyóiraban. Rágalmait elsôsorban a budai csillagászati mûszerek elhanyagolt állapotával indokolta.

Kmeth vádaskodásai elôször a Tüdományos Gyûjtemény 1823-as kötetében magyarul, majd egy év múlva a Zách-féle Correspondence Astronomique-ban franciául jelentek meg. Littrow volt az, aki Kmethet erre az akcióra felbiztatta. Az osztrák csillagász szerint Pasquichnak túl pontosak voltak az észlelési adatai ahhoz képest, amilyen állapotban akkortájt a budai mûszerek voltak, és gyanúsan egybevágónak tûntek más csillagászok megfigyelési eredményeivel. Kmeth boldogan kapta el a Littrow által elhullajtott magot és elôkereste - nem kis nehézségek árán - Pasquich eredeti megfigyelési jegyzeteit s a magaéival egybevetve máris bizonyítottnak vélte a csalást.

Gauss és barátai, Schumacher, Olbers, Encke, Bessel együttesen léptek fel a rágalmazó ellen és az Astronomische Nachrichten harmadik kötetében közzé tettek egy védôiratot "Ehrenrettung" címmel. Igen érdekes az a levelés, amely megelôzte a közösen megjelentetett tanulmányt.

Nemcsak Pasquich érdekében készült ez a gondos elôkészületeket igénylô mû, és sok jövôbe mutató tanulság is van benne. Kmeth Dániel Schumacherhez küldött levelében azt írta "nagy szerencsémre megtaláltam Pasquich észleléseit". Ez az akció csak szerencsétlenséget hozott mindenkinek. Kmethnek annyira, hogy bele is halt szégyenébe. Minden csillagász egyértelmüen Pasquich mellé állt, akinek megbízható tudását és tiszta jellemét jól ismerték. Gauss matematikailag bizonyította be, hogy nem jó állapotban lévô mûszerekkel is lehet jó eredményekre jutni, ha valaki tisztában van a redukáláshoz szükséges matematikai eszközökkel. Ami pedig a nagy erôfeszítésekkel elôkapart Pasquich-megfigyeléseket illeti, azok helyesen redukálva tökéletesen megegyeztek Kmeth saját megfigyelési adataival.

Gauss legfôbb tanulságként egy olbersi mondattal tesz pontot az egészre: minden csillagásznak kötelessége küzdeni az effajta gyalázatos rágalmak ellen, és meg kell védelmezni az ártatlanul meghurcoltakat.

Az elgyötört Pasquich már annak sem tudott örülni, hogy Schumacher rávette Littrowot: az Ehrenrettungban ô is szólaljon meg és kérjen bocsánatot - ha igen kényszeredetten is Pasquichtól, akinek üldözôi különben most is éberek voltak. Ugyanis az a száz példány, amit Pasquich a saját költségén nyomtatott ki az Ehrenrettungból, hogy megküldje külföldi társainak tájékoztatás végett, mind egy szálig eltûnt, mielôtt Magyarország határát elhagyta volna.

Az ismeretlen bécsi jóakarók ekkor új ötlettel állottak elô. Tittel Péter Pált 1824 szeptemberében kinevezték a Gellért-hegyi Csillagvizsgáló élére, mielôtt Pasquich felmentését megkapta volna. Ezért a Gellért-hegyi Csillagvizsgálónak egy évig két igazgatója is volt egyszerre. Pasquich, ahogy barátaihoz írt leveleibôl kitûnik, félt az új helyzettôl, de aztán rövidesen megnyugodtt. Tizenöt éve ismerték és tisztelték egymást Tittellel és egy szép békés évet töltöttek el együtt. Akik újabb csatákra vártak, azoknak csalódniuk kellett. Az agg Pasquich megnyugodott. 1825-ben megkapta nyugdíjaztatását, bár a Lipót-kereszt nélkül, amire már oly rég áhítozott. Egy ideig még hazánkban maradt, Budafokon lakott, és az ottani fürdôkben gyógyíttatta köszvényes tagjait. 1827-ben hagyta el az országot. 1829-ben Bécsben halt meg. Könyvtárát ma a Magyar Tüdományos Akadémia Csillagászati Kutatóintézete ôrzi. Vagyonának egy részét alapítványra fordította. A Pasquich-díjat egészen a II. világháborúig kapták tehetséges fiatal magyar természettudósok.


Következik: Tittel Péter Pál (1784-1831), aki magyar csillagász akart lenni.


Természet Világa, 128. évf. 10. sz. 1997. október, 471-474. o.
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/
http://www.ch.bme.hu/chemonet/TermVil/


Vissza a tartalomjegyzékhez