INTERJÚ


Hitvallása a természetvédelem


Beszélgetés Tardy Jánossal,
a KTM Természetvédelmi Hivatalának elnökével

Olvasóink megszokhatták, hogy a lapunkban megjelenõ interjúkban a kérdezõ és az interjúalany néhány esetet kivéve magázódnak, még akkor is, ha a magánéletben egyébként tegezõdnek. Épp ezért talán többen furcsállni fogják, hogy a jelen interjú két résztvevõje tegezõdik. Akit ez esetleg zavar, attól elnézést kérek. Nem arról van szó, hogy nem tisztelem kellõen a helyettes államtitkár urat, csupán arról, hogy két ember, aki ugyanarról az egyetemrõl indult - némi fáziseltolódással - s ugyanúgy eltévelyedett kissé eredeti szakmájától, leült egy baráti-kollegiális, hivatalos beszélgetésre. Ennek eszenciáját igyekszem Önöknek is átadni. Interjúink célja mindig is az volt, hogy emberközelbe hozzuk azoknak a kutatóknak, szakembereknek a munkáját, akiket tisztelünk, becsülünk, vagyis akiket bemutatásra méltónak tartunk. (N. G.)

Tardy János 1948-ban született Budapesten. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Természettudományi Karán diplomázott 1974-ben. Geográfusi, kartográfusi, középiskolai tanári végzettséggel rendelkezik. A szegedi József Attila Tudományegyetemen szerzett PhD tudományos fokozatot. 1996-tól a Debreceni Agrártudományi Egyetem címzetes fõiskolai tanára. Számos egyetemünk, fõiskolánk külsõ elõadója.

1978-tól a természetvédelem hivatásos állományának szolgálatában áll. 1987-tõl a Barlangtani Intézet igazgatója, 1990-tõl a KTM Természetvédelmi Fõosztály helyettes vezetõje, majd a természetvédelemért és tájvédelemért felelõs helyettes államtitkára, az Országos Természetvédelmi Hivatal elnöke. Jelenleg a KTM helyettes államtitkára, a KTM Természetvédelmi Hivatalának elnöke, számos akadémiai, szakmai bizottság tagja. A Magyar Természettudományi Társulat alelnöke. A közelmúltban Juhász Nagy Pál-emlékéremmel tüntették ki

-- Kedves János, itt, a szobádban a két asztalon valami irtózatos tömegû papírkupacok tornyosulnak. A puszta látvány elborzaszt, mert ezen valakinek, mint a mesebeli kásahegyen, át kell rágnia magát.

--A természetvédelmet pusztán íróasztal mögött még áttekinteni sem lehet, nemhogy érdemben mûvelni. Hétvégéken kívül átlag heti két alkalommal jutok el vidékre. Ez a kilométereket illetõen iszonyúan sok, igényeimnek pusztán tördekéke. De mindennek ára van. Ha két kásahegy között csak órákra, de módodban áll megcsodálni egy hansági naplementét, hallgatni a kis-balatoni nádrengeteg susogását, újonnan elõkerült 21 millió éves állati lábnyomokat tanulmányozni Ipolytarnócon, vagy a levegõbõl csodálni a Körösök meandereit, netán eltûnõdni a Baradla cseppkõbirodalmában, ladikozni Gemenc csodavilágában - minden aktakupacon mosolyogva átrágod magad. De akad itt az asztalon egy dosszié, ami más mint a többi.

Egy ideje gondolatokat gyûjtögetek és elraktározom õket ide, mint a hörcsög a magokat a pofazacskójában. Amikor manapság az ember utána néz a modernnek tartott, szlogenszerû kinyilatkoztatások tartalmának, rájön, hogy viszonylag kevés új van a Nap alatt. A klasszikusok - miként ebbõl kis válogatás a Természet Világa természetvédelmi különszámában kigyûjtögetve is olvasható - már sok mindent megfogalmaztak és leírtak, csak sokkal veretesebben, plasztikusabban, ráadásul mindenféle politikai felhangok nélkül. A gyûjtögetõszenvedélyem kicsit apai örökség is. Bár apám filosz volt, én pedig nem vagyok az, a halála elõtt volt egy szép közös munkánk. Akkor éppen áteveztem a történeti természettudományok és a térképtörténet vizeire, és pár évig munkám mellett azzal foglalkoztam, milyen volt a magyarság és a rokon népek térképi megjelenítése a 15. és 18. század között. Édesapám azon kevesek közé tartozott, akik a középkori latint és a németet is jól olvasták. Ezeknek az anyagoknak az összegyûjtése, majd a megfejtése csodálatos közös munkaélményt adott. Erre mondta lektorom, Ligeti Lajos professzor, világhírû orientalistánk a maga érces, nem éppen behízelgõ modorában, hogy: "Tudod mi vagy Te? Néger!" Elõször nem értettem, de aztán szépen levezette, hogyan szolgáltattam egyik dolgozatommal õstörténészeknek, nyelvészeknek olyan alapanyagot, melynek révén megúszták, hogy több dioptriájuk és idejük-energiájuk rámenjen bizonyos kutatásokra.

Érdekes idõszak volt, még akkor is, ha ez nekem menekülést jelentett egy új tenger felé, a saját lelkem nyugalma érdekében.

-- Az ember általában nem valami felé menekül, hanem valamitõl. Ha jól sejtem, az utóbbi volt az ok.

-- Persze, valamitõl menekültem, de nem egy tartalmatlan, értelmetlen pótcselekvésbe. Azt hiszem, mindenkinek van ilyen az életében. Pályámnak olyan idõszaka volt ez, amikor megadatott az a szinte páratlan lehetõség, hogy benn maradhattam Európa egyik legpatinásabb egyetemének egyik tanszékén, nevezzük nevén, az ELTE természetföldrajzi tanszékén, ami egy 23-24 éves fiatalember számára a csúcsok csúcsát jelentette.

-- Meg tudlak érteni. Én ugyanebben az idõszakban ugyanott voltam hallgató és harmadéves korom táján voltak olyan vízióim, hogy eljön az idõ, amikor leveszik az éppen aktuális tanszékvezetõ névtábláját és az enyémet teszik föl helyette. Egy év se telt el, amikor rájöttem, hogy se kedvem, se alkati képességem nincs meg az effajta karrierhez. Elõtted viszont szabad volt a pálya és ha végigjárod, a Jóisten se mentett volna meg attól, hogy...

--...hogy nyugállományú adjunktus legyek. Komolyan mondom, föl se vetõdött akkor bennem, hogy az én nevem egyszer majd docensi vagy professzori titulussal ott lesz valamelyik ajtón. A másik ilyen csúcs akkoriban az Akadémia Földrajztudományi Kutatóintézete volt. Végtelen szomorúsággal tölt el, hogy ma sokan nem tudjuk, hol van ez a csúcs. Még szomorúbb, hogy követendõ, elérendõ eszményképeket sem látok. Szentágothai János professzor személyisége, óriási tudása, bölcsessége, humánuma és karakánsága - õ igen, õ valódi eszménykép. Nekem megadatott - a családi környezet és a hagyományok révén -, hogy professzori körben nõttem fel, tehát önmagában attól még nem kellett hasra esnem, hogy X vagy Y professzorral kapcsolatba kerülhettem. Úgy gondolom, önmagában, emberi tartását illetõen nem attól sok vagy kevés valaki, hogy eléri-e az akadémikusi címet vagy sem. A baráti körömben volt egészen kiváló magyar ember a kéziöntõk sorából éppúgy, mint a gépkocsivezetõk közül. Ezt azért hoztam szóba, mert nem tudom, hogy a ma emberének a pénzen és a hõn áhított, de sokszor ki nem használt szellemi szabadságon kívül mi az, ami valódi célt, csúcskarriert, eszményképet jelent.

-- Térjünk vissza édesapádhoz, Tardy Lajoshoz, akirõl említetted, hogy filosz volt. A közvélemény többsége azonban úgy emlékszik rá, mint a 80-as évek egyik legsikeresebb könyvének, a Szaggatott krónikának a szerzõjére.

-- Ez a könyv valóban bestseller volt. 1986-ban jelent meg, csaknem egyidõben Galgóczi Erzsébet "Vidravas"-ával. Természetesen szükség volt a kézirat kisebb kozmetikázására, hogy megjelenhessen, de azért megõrizte az eredeti szellemiségét.

--Tudod, nem vagyok meggyõzõdve arról, hogy ma érdekelne-e egy ilyen mû bármely kiadót is - hacsak nem viszel minimum egymilliós szponzort. Abban se vagyok biztos, hogy akkora érdeklõdés fogadná, mint annak idején. Tartok attól, az érdeklõdõk jó része ma meg se engedhetné magának, hogy megvásárolja.

-- Ez így van rendjén. Most egy lenne a sok között, hiszen ma már az is természetes - hál' istennek! - ami akkor szamizdat volt. Megjegyzem, én a nagy siker ellenére sem voltam boldog ettõl a könyvtõl, mert míg apám a szükséges információkat összegyûjtötte, beszerzett két infarktust a két korábbi mellé és gyakorlatilag az ötödik vitte el. Ugyanakkor az õ valódi munkássága nem ez volt. Reneszánsz mûveltségû, sokoldalú emberként letett az asztalra vagy harminc könyvet és több száz tudományos publikációt. Eredetileg jogász volt, apja erre a pályára terelte, s amikor az ügyvédi kamarában õt tájidegen elemként kezdték kezelni, akkor indult el azon a szakterületen, amelyre egész életében készült; a jogtudományok kandidátusából a történettudomány doktora és egyetemi tanár lett. De volt õ nyelvész, mûvelõdéstörténész, bírósági tolmács, fordító, antikváriumi könyvtárossegéd. Élete utolsó percéig rajongva szerette a jó társaságot és a humort. Talán éppen szarkasztikus humora volt az, ami átsegítette hadifogságon, börtönön, megaláztatásokon. Más kérdés, hogy mindezek belül mennyire viselték meg.

--Te mit kaptál, mit örököltél édesapádtól?

-- Örököltem apámtól hat fotelt, melyben jeles hazánk és más hazák jeles fiaival a "rögeszmecseréket" folytatta. Örököltem még egy törzsasztalt a Malomtó vendéglõben. Minden szerda délután ott gyûlt össze az asztaltársaság: Esterházy Mátyás, Sárffy Zoltán, Kubinyi Sándor, és apám. Idõnként csatlakozott hozzájuk több más, nagy kultúrájú ember is, Hubay Miklós, Sinkovits Imre, Vásáry István, Vajay Szabolcs, Róna-Tas András és mások. Csodálatos, hogy minden héten volt egymás számára új mondanivalójuk, ami nem a piaci árakról és az aktuálpolitikai szörnyûségekrõl szólt, viszont tele humorral, történelmi anekdotázásokkal, kiemelkedõ szellemi kapacitású embereket foglalkoztató témákkal. Anélkül, hogy nosztalgiáznék, ezek a rendszeres szellemi tornák nagyon hiányoznak a mai életünkbõl. Apám halála után az asztaltársaság feloszlott, de megörököltem a törzsasztalukat. Azóta minden házassági évfordulónkat ott ünnepeljük.

A másik örökség szellemibb, de az állandó idõhiány miatt nehezen birkózom vele. Apám ugyanis úgy kutatott, hogy mindent, amibe belebotlott és éppen nem volt ideje feldolgozni, följegyezte cédulákra. Iszonyú mennyiségû van belõlük. Azután élete utolsó munkája volt I. Miksa mexikói császár magyar huszárezredének felkutatása, történetének a megírása. Ott áll egy hatalmas polcnyi anyag, a bevezetõt még papírra vetette, de az összekötõ szöveget elvitte magával a sírba. Ezek tehát az én örökségeim. Nem is tudom, melyikre vagyok büszkébb. Barátaim elõtt alighanem a Malomtóra... De örököltem nagyszerû grúz barátokat is a Kaukázus vidékérõl. Olyan kitûnõ embereket, akikkel felejthetetlen közös expedíciók során együtt tanulmányozhattam három kis kaukázusi hegyi nép, a szvánok, a hevszurok és a tusok páratlanul izgalmas életét, szokásait, 9-12. századi remekmûveit, õsi ikonokat és fegyvereket, s olyanokat is, akikkel a Nagy-Kaukázus periglaciális formakincsét kutathattam.

-- Úgy tudom, édesapádról gyógyszert is neveztek el. Ennek mi a története?

-- Apám valamilyen ügyben felhívta egyik gyógyszergyárunk igazgatóját, s mivel az éppen értekezett, a titkárnõje felírta egy papírra, hogy Tardy L. kereste. Kiderült, hogy a tárgyalás egy új, késleltetett hatású altatószer elnevezésérõl folyt, s amikor az igazgató kijõve meglátta a cédulát, azt mondta, megvan: Tardyl! Apám, miután megtudta, kissé fel is háborodott, mert pont õ, aki kifejezetten társasági ember volt, és szerette a szép nõket, mindent el tudott volna képzelni, csak azt nem, hogy altatót neveznek el róla.

-- Térjünk vissza az egyetemhez. Földrajz-térképészet szakon végeztél, aztán gyakornokként, tanársegédként eltöltöttél a tanszéken négy évet. Szép reményû kutatóként mi érdekelt, mi volt a témád?

-- Annyit még hozzátennék, hogy mert nagyon érdekelt az írás-, könyv- és könyvtártörténet, a bölcsészkaron elvégeztem még a könyvtár szakot, sõt két évig szociológiát is tanultam. Egyébként a lejtõs törmelékmozgások mérésével, a dolomit térszínek morfológiájával, természetvédelmével és a kopárfásítás kérdéskörével foglalkoztam. Részben Székely György barátommal, aki ma a honi idegenforgalom vezetõje, írtam három tudományos diákköri dolgozatot, s szép díjakat is nyertünk velük. Minden hétvégét a terepen töltöttem. Úgy gondoltam, hogy ha már az a megtiszteltetés ért, hogy a tanszékvezetõ ott tartott, elõbb-utóbb eljön az idõ, amikor az ifjú gyakornok vagy tanársegéd számára megfogalmaztatik, mi légyen a kutatási területe? Vártam egy ideig, ám a javaslat nem jött. Elkezdtem egy olyan területtel foglalkozni, aminek egyebek között az a lényege, hogy bizonyos természeti adottságok befolyásolják-e, s ha igen, mennyiben az ingatlan árakat. A vizsgálati terület Óbuda volt. Magam dolgoztam ki egy új, környezetminõsítési és értékelési rendszert, valamint a térképi metodikát. Ez a faktoranalízis alkalmazásával kimunkált speciális természet- és környezetértékelés abban az idõben meglehetõsen újnak számított. Óriási színes lepedõket gyártottam éjjel-nappal, hiszen több tízezer adatot kellett produkálnom az értékeléshez. A témát a külföldi vendégprofesszorok körében is érdeklõdéssel fogadták, s végképp nem számítottam arra, hogy akkori nagyjaink közül valaki "megüzente" nekem, hogy amit csinálok, az kapitalista vállalkozás, álljak le vele. Azóta eltelt jó pár év és örömmel látom, hogy a téma lassan beérik... Több kutatóhelyen most kezdik ezeket a programokat. Félre ne érts, nem volt szó semmiféle Nobel-díj várományosságról, egyszerûen csak beugrott egy téma, ami másoknak nem. Most jólesõ érzéssel gondolok vissza arra, hogy akkor még eszembe jutott valami bölcs dolog... Ez az egész, azt hiszem, jellemzõ kor- és kórkép volt.

Nem egyszer beszélgettünk már errõl, de változatlanul úgy gondolom, hogy a geográfia, amely egy csodálatos, összetett tudomány, vagy inkább tudományok együttese, s a civilizált világban reneszánszát éli, itt nálunk valakik révén óriási csorbát szenvedett. És örömmel látom, hogy ezt a csorbát a maiak közül többen eredményesen és kitartóan "köszörülik". Külföldi útjaim programjait igyekszem úgy összeállítani, hogy felkereshessek olyan egyetemeket, melyekre felnézhetünk, hogy legyen viszonyítási alapom, mi folyik az általam áttekinthetõ szakterületeken. Jártam egyszer a stockholmi egyetemen, ahol a légi- és ûrfotó-kiértékeléssel foglalkozó geográfus-professzor bemutatta fiatal munkacsoportját és azt a fantasztikus mûszeres hátteret, mellyel dolgoznak. Felajánlotta a segítségét, vagyis azt, hogy az õ költségükre kiküldhetnénk embereket, sõt aki elõször kimegy, az a náluk cserére váró amerikai berendezést is hazahozhatja. Majd elmosolyodott és azt mondta: ezt nem tudok hozzá adni - és a fejére mutatott. Ezek a fiatalok ugyanis, mióta az egyetem padjaiból kikerültek, három-négy éve a helyszíni azonosítások mellett a legmodernebb eszközökkel és programokkal töltik minden szabad percüket. Közéjük várják kiküldendõ embereinket. S azt kell mondjam, óriási pazarlás, hogy nem, vagy csak részben tudunk élni ezekkel a tálcán kínált lehetõségekkel.

-- Csak tán nem azért, mert ez - mármint a fej - hiányzik?

-- Szó sincs róla. A dolog sokkal prózaibb. Ahhoz, hogy egyet kiengedj, kellene maradnia idehaza egy másiknak, hogy a rendszer ne omoljon össze. De nincs másik, sõt, sok helyen nincs "egyik" sem. Egyszerûen kevesen vagyunk, holott nem nehéz kiszámítani, hogy egy-egy teljes értékû többlettel annak sokszorosát produkálhatnánk. Mondok friss példákat. A magyar természetvédelem kilenc területi igazgatósággal mûködik. Hivatalunk szervezésében a legautentikusabb hazai tudományos körök három évig megfeszítetten dolgoztak egy nemzeti biodiverzitás-monitoring rendszer kimunkálásán. Ez elkészült, s alighanem világszínvonalon jegyezhetõ. Ez a fajta monitorozás reményeim szerint forradalmian új helyzetet teremt a magyarországi természetvédelmi kutatás, s az erre épülõ gyakorlat számára. Mi kell most a valóra váltáshoz? Az, hogy minden igazgatóságunknál legyen legalább egy ember - de nem csatolt munkakörben! -, aki ezt a feladatot végzi, összefogja. Az infrastruktúrát megteremtettük hozzá, de ma még hiányzik ez az egy-egy ember. Aztán rengeteg energiát öltünk - külföldi segítséggel - abba, hogy a hazai természetvédelmi információrendszer és térinformatika mûködjön. Ezt ma már ugyancsak nem lehet más munkakörökkel ötvözve mûvelni. Ma még a legtöbb helyen hiányzik ez az önálló informatikus. S persze az a másik is, hogy az egyiket képezhessük külföldön... Vagy: sokat és joggal beszélünk az ökoturizmusról, mondván, hozzuk ki, amit csak lehet nemzeti parkjainkból. Én hozzáteszem: csak mértékkel, visszafogottan, erõs fékekkel... És fogadjunk idegeneket és magas színvonalon szervezzünk programokat számukra. Megkezdtük fiatal szakemberek célirányos képzését. De föl tudjuk-e majd venni õket? Vagy továbbra is felügyelõinkre, természetvédelmi õreinkre hárul - valami más rovására - ez a feladat? Ezek a kis kérdések valójában napjaink természetvédelmének nagy vívódásai közé tartoznak. Ami területünkön nem ritka, hogy egy-egy munkatársunk két-három munkakört is ellát egyszemélyben.

-- No, akkor térjünk csak vissza a reménybeli - vagy inkább reményvesztett - fiatal kutatóhoz. Eljöttél az egyetemrõl és a Barlangtani Intézetbe kerültél.

-- Kezdetnek feljöttem ide ebbe a Jókai szellemétõl átitatott épületbe és parkba, körülnézni. Az egyik hivatali fõosztályvezetõ azzal fogadott, Jánoskám, egy kicsit várjál, valami átszervezés készülõdik. Ezt követõen szinte nem volt olyan hónap, hogy ne azt érzékeltük volna, hogy éppen átszervezés folyik. 1978. április elsején, bolondok napján léptem be. Tõkés Ottó akkori miniszterhelyettes úr fogadott és nagyon barátian megkérdezte, teljesen õrült vagyok-e, jól meggondoltam-e, hogy az egyetemrõl pont ide jövök. Akkor én úgy éreztem, hogy szinte a semmibõl - nem lebecsülve jeles elõdök munkáját - felépíteni valamit, végtelenül hálás feladat. Nem értettem, mi itt a gond.

A Kacsa és a Medve utca sarkán volt az "Intézet", nem is tudom, annakelõtte nyilvánosház vagy cipészmûhely volt-e, ott dolgoztam negyedmagammal egy ablak nélküli, kellemesen sötét lyukban. Emlékszem, reggelente föl kellett húzni a bejáratnál a rolót, aztán két lépcsõ lefelé... Az intézet vezetõje rögtön azzal kezdte, hogy az elsõdleges feladatom a jogszabályok tanulmányozása lesz. Ez szerencsére nem tartott soká. Gyûlöltem az ilyesmit... a redõnyfelhúzás, a két lépcsõ még belefért volna..., amúgy jó hangulatú kis társaság volt. Aztán november másodikán - halottak napján - jött a sorsfordító pillanat, amikor felhívtak ide a Költõ utcába és átvettem a földtani-barlangtani ügyekkel kapcsolatos szerepkört, fõfelügyelõi sarzsival. A fõelõadóhoz mérten persze ez már elegáns titulus volt. Itt ismerkedtem meg elõször a "babával". Tudod, mi az? A hivatali bürokrácia összes undorító dolgát magán viselõ papír, illetve nélkülözhetetlen dosszié utasításokkal, feljegyzésekkel, melyre rá volt írva, lássa X elvtárs! Látta, aláírta, ráírta, lássa Y elvtárs. Utána még öt név, végül az, hogy lássa Tardy elvtárs. No, gondoltam, ha már ennyien látták, ráírtam én is, hogy látta Tardy. Mondja erre a fõnök, nem így van ez, Jánoskám, ezeket valakinek el is kell intézni! Akkor jöttem rá, hogy mögöttem már nem áll senki, akinek a babát le lehet passzolni, én voltam a végállomás. Szó, mi szó: a két évtized alatt végigjártam a szamárlétrát...

Tudod, furcsa dolog ez az államigazgatás. Sokan lebecsülik, sokan misztifikálják. Egy biztos, erre készülni lehet és kell is, de megtanulni csakis a gyakorlatban tudod. Kellõ alázattal és örökös önképzéssel. Vészes dolog, ha valaki tényleges szakmai tudás, egy-egy szakterület beható ismerete nélkül fog neki. Ebbõl jönnek ki azok a fontoskodó és hatalmaskodó senkiháziak, akik miatt a közigazgatás valódi profijai szenvednek. Nem hiszek például a közigazgatás sajátos nyelvezetében. Csak abban, hogy valaki ismeri a magyar nyelv törvényszerûségeit és van stílusa, vagy nem ismeri és stílusa sincs. Abban sem hiszek, hogy ugyanazokat a jelenségeket minden esetben ugyanúgy látjuk az egyetemek, kutatóhelyek vegytiszta laboratóriumaiból, mint innen a "sûrûbõl", ahol a jövõt jól vagy rosszul formáló jogszabályok is készülnek. Ahol kénytelenek vagyunk kicsit elõre is látni. Hadd mondjak egy példát: a természetvédelmi kezelés egyik fontos szakmai kérdése, hogy értékes füves területeinket miként legeltetjük, hiszen ami jó az egyik típusnak, az káros lehet a másiknak. Más-más legeltetési feltételeket igényel a szik és a homok, mást az ürmös sziki gyep és megint mást a magaskórós szerkezetû erdõspuszta-rét. A gyakorlat oldaláról azonban most a súlyponti kérdés egészen más. Lesz-e egyáltalán állat: szarvasmarha, juh vagy kecske, amelyik kihajtható a legelõre...? Szóval csak azt akartam mondani, hogy nem okvetlenül képzetlen hülyék ülnek a közigazgatás hintaszékeiben. Például ez a ház itt, és az egész szakmánk tele van "õrült" érzelmi lényekkel, akik közül sokan nemzetközileg is jegyzett kiválóságok.

Az interjú második része


Természet Világa, 128. évf. 8. sz. 1997. augusztus, 338-343. o.
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/
http://www.ch.bme.hu/chemonet/TermVil/


Vissza a tartalomjegyzékhez