ÛRKUTATÁS


"A Mars a marslakóké!"
(Carl Sagan)

Almár Iván

Természetvédelem a Naprendszerben?

Nemrég néhány publikációt kaptam egy tôlem szakmailag és földrajzilag is igen távol esô szerzôtôl. Alan Marshall az új-zélandi Institute of Development Studies munkatársa, aki a cikkek tanúsága szerint elsôsorban jövôkutatással foglalkozik. Egyik tanulmánya felkeltette az érdeklôdésemet, ez "Etika és a Földön kívüli környezet" címmel jelent meg 1993-ban. Tárgya, vagyis a környezetvédelem feladata és felelôssége a Naprendszerben, gondolkodásra és vitára késztetô probléma a harmadik évezred küszöbén. Kétségkívül érdemes megismerkedni a gondoltaival és érveivel még akkor is, ha egyes következtetései erôsen vitathatók.

Etikai alapelvek

Témáját ô maga "környezeti etikának" nevezi és egy döbbenetes kijelentéssel vezeti be: "A civilizált emberiség mintegy három évszázad alatt olyan környezeti katasztrófát okozott a Földön, amilyenre 65 millió éve nem volt példa; vajon az eljövendô évszázadokban kiterjed-e pusztító tevékenysége a bolygókra is, esetleg kiirtva az ott létezô életet?" A környezetvédôk úgy érzik, hogy komolyan kell foglalkozniuk ezzel a kérdéssel, mivel a Föld körüli térség benépesülését feltehetôleg már a jövô évszázadban követni fogja letelepülésünk az alkalmas égitesteken (Hold, Mars, kisbolygók) és az ottani erôforrások szisztematikus kiaknázása. Marshall egy másik tanulmányában gazdasági érvekkel vitatja ugyan egy ilyen kozmikus gyarmatosítási folyamat szükségességét és lehetôségét, de elfogadja, hogy a helyzet megváltozhat, és ha a bolygókon jelentôs profit termelhetô, akkor nyilván megindul az ûrhonfoglalás. Aggodalmai abból származnak, hogy amennyiben a Naprendszer feltárása és meghódítása etikai elvek és környezetvédelmi elkötelezettség nélkül megy végbe, akkor az emberiség olyan kozmikus környezeti katasztrófa felé tart, amely felülmúlja a jelenlegit.

Nézzük meg, milyen környezeti-etikai megfontolások alkalmazhatók erre a Naprendszer-gyarmatosítási folyamatra! Közben vegyük figyelembe, hogy az utóbbi húsz évben az etika egyre tágabb értelmet nyert, érvényessége ma már kiterjed nemcsak az emberi kapcsolatokra, hanem ezen túl a földi környezet szinte összes élô és élettelen alkotóelemére is. E tendencia háromféle vonatkozásban tárgyalható.

az élettelen anyag jogai

mikrobák jogai

növények jogai

állatok jogai

1970-

etnikai kisebbségi jogok

1950-

nôk szavazati joga

1890-1920

rabszolgaság eltörlése

1700-1800

gyarmatok szabadsága

1700-1800

felvilágosodás

1700-as évek

klasszikus
demokrácia

1. ábra. A szabadelvûség terjedésének egyes
állomásai (Nash és Marshall nyomán)



A liberális (szabadelvû) gondolkodás érvényesülése elsôsorban az egyéni jogok kiterjesztését jelenti korábban figyelmen kívül hagyott csoportok tagjaira, élô, sôt élettelen környezetünkre. Az egyén a történelem során csak lassan, fokozatosan szerezte meg azokat az "emberi jogokat", amelyeket ma olyan természetesnek tartunk. Napjainkra jutott el ez a folyamat odáig, hogy egyre többet beszélnek az állatok (mint egyedek!) jogairól -- bár természetesen túlnyomórészt a fejlett központi idegrendszerrel rendelkezô állatokról van szó. Vajon megáll-e ez a folyamat az állatoknál, vagy eljutunk a növények, sôt a mikrobák és az élettelen anyag (például sziklák, folyók) egyéni jogaiig? (1. ábra)

A másik felfogás azon ökológiai elvekbôl indul ki, amelyek szerint egy ökológiai rendszer (ökoszisztéma) komponensei összefüggnek egymással, bármelyiknek az állapota befolyásolja a többiét (2. ábra). Az ökológia elvei fajokkal, közösségekkel, ökoszisztémákkal, végsô soron a bioszférával foglalkoznak, és a közösségek fontosságát hangsúlyozzák, nem az egyénekét. Minden egyes faj létezése egyformán fontos, nemcsak azért, mert részt vesz az ökológiai rendszer kialakításában, hanem mert önmagában is értéket képvisel (például a biodiverzitás jelentôsége miatt). Ilyen értelemben az egész élô és élettelen környezet változatlanul megôrzendô.

Véleményem szerint: legyen bármilyen fontos ez az elv itt az élô fajokkal zsúfolt, dinamikusan változó Földön, az élettelen égitestekre aligha érvényesíthetô. Az ökológiai elvek tárgyát képezô fajok a Földön kívül valószínûleg sehol nem léteznek a Naprendszerben.

A harmadik felfogás a legkönnyebben elfogadható és valóban alkalmazható más égitestekre is. A "megôrzési etikának" nevezett elv vitathatatlanul antropocentrikus: a környezet egyes komponensei nem rendelkeznek belsô értékkel vagy jogokkal, viszont természeti erôforrást képviselnek, amelyet az emberiség hasznosít vagy a jövôben hasznosítani kíván (3. ábra). Más szóval meg kell ôriznünk a környezeti erôforrásokat ahhoz, hogy biztosítsuk megszerzett életszínvonalunkat a jövôben is. A felfogás alkalmazása a világûrre ellentmond a Föld körüli térség és az égitestek korlátozás nélküli kiaknázására vonatkozó elképzeléseknek. A Föld körüli térség szennyezése használaton kívüli mesterséges holdakkal és egyéb törmelékkel már napjainkban is veszélyt jelent, a térségnek mint erôforrásnak a megôrzése fontos probléma. Idegen égitestek esetében az elv alkalmazása azt jelenti, hogy az égitesteket eredeti állapotukban kell alapos vizsgálatnak alávetni, mielôtt a kiaknázás szóba kerülhet. Mivel az idegen égitestek esetében kizárólag meg nem újuló erôforrásokról szó, az óvatosság nagyon indokolt, mivel gondolni kell a jövô generáció igényeire is.

élettelen természet

ökoszisztéma

mikrobák

növények

állatok

ember

2. ábra. Az ökoszisztéma felépülése

emberek

természeti erôforrások

állatok

növények

mikrobák

élettelen természet

3. ábra. A "megôrzési etika" szerinti felosztás




E nagyon racionális és ésszerû elv tárgyalásánál Marshall felveti az "Esztétikai érvek" jogosultságát is. Ha a Hold vulkánjai vagy a bolygók gyûrûi egyszerûn szépek (bár ez a nagyon emberi kategória egzaktul aligha definiálható), akkor megôrzésük ebbôl a szempontból is kívánatos. De hogyan lehet eldönteni, hogy az emberi beavatkozás hatására szebb vagy csúnyább lett-e a holdbéli táj? Armstrong lábnyoma a holdi regolitban az emberiség számára kétségkívül szép emlék, szinte ereklye, ugyanakkor vitathatatlanul "környezetszennyezés" jellegû beavatkozás a Hold felszínén. Ha minden tájnak, még a legkisebb részletnek is önálló, az emberi szempontoktól független "belsô értéke" van, akkor az ûrkutatás-ûrhajózás minden cselekedete, amely nem távérzékelés jellegû, elítelendô és elvetendô. Ez a szélsôséges környezetvédô következtetés számunkra, ûrkutatók számára nyilvánvalóan elfogadhatatlan.

A Mars és az Antarktisz

Vizsgáljuk meg a kérdést az ebbôl a szempontból legfontosabb és legproblematikusabb égitest, a Mars esetében! Röviden összefoglalva a lényeget, a Mars bizonyos értelemben saját bolygónk testvére, bár jelenleg hideg, száraz és halott világnak tûnik. A helyszíni vizsgálatok (a két leszálló Viking szonda mérései 1976-ban a felszínen) élet nyomait nem találták, noha furcsa, máig sem teljesen értett kémiai folyamatokra bukkantak. Húsz évvel késôbb, 1996 augusztusában a NASA bejelentette bizonyítékait arra, hogy 3,5 milliárd évvel ezelôtt élhettek biznyos primitív egysejtûek a Mars talajában. Ezt az állítást azóta több oldalról vitatják. Bizonyossággal ma még csak annyi jelenthetô ki, hogy egyrészt az élet domináns jelenléte nem jellemzô a vörös bolygóra, másrészt ôsi primitív életformák jelenléte nem zárható ki jelenleg sem a Mars felszínén, még kevésbé a talaj mélyebb rétegeiben.

A Mars ilyen szempontból talán leginkább az Antarktisz belsô területeihez hasonlítható, ahol csupán mikrobák tengetik életüket, magasabb rendû életformának nyoma sincs. Ugyanakkor éppen az Antarktisz különleges jogállású szárazföld, amelyre vonatkozó nemzetközi jogi szabályozás a világûrszerzôdések mintájául szolgált. A jogi rendezés az Antarktisz erôforrásainak bizonyos mértékû kihasználását lehetôvé teszi ugyan, de az ottani tevékenységben mind a mai napig a tudományos kutatás és a nemzetközi együttmûködés dominál. Elvileg felvethetô, hogy az ottani emberi tevékenység nem veszélyezteti-e a különleges antarktiszi mikroflórát, a mikroorganizmusok behurcolása nem vezet-e késôbb az ôsi antarktiszi életformák kipusztulásához?

Marshall erre hivatkozva veti fel az esetleges marsbeli élet védettségének problémáját. Hiszen nyilvánvaló, hogy egy ôsi, de ma is élô egysejtû a Marson összehasonlíthatatlanul értékesebb, mint egy egész faj a Földön; egy a földitôl függetlenül kialakult marsi életforma felmérhetetlen kincsesbánya lenne a biológusoknak. Mindent el kellene követni annak érdekében, hogy odaküldött kutatóeszközeink ne az idôközben behurcolt földi mikrobákat "fedezzék fel" a Marson. A COSPAR már 1959-ben megfogalmazott egy idevágó ajánlást, s ennek megfelelôen sterilizálják ma is a Mars felszínére küldött ûrszondákat. (Sajnos a költséges sterilizáció elmarad a Mars körüli ûrpályára állítandó ûreszközöknél, pedig elôbb-utóbb ezek is lefékezôdnek és becsapódnak a felszínre. Mivel nem égnek el a ritka légkörben, esetleg becsapódás után fertôzést okozhatnak.) A szakértôk azért ragaszkodnak az elôzetes sterilizációhoz, mert nem zárható ki, hogy egyes földi mikrobák túlélhetik a több hónapos utazást a világûrben, és eljutva a Mars felszínére, ott még szaporodni is kezdhetnek. Ezzel egyrészt megsemmisülne annak a lehetôsége, hogy eldönthessük, van-e egyáltalán a földitôl független élet az erre legalkalmasabbnak tûnô égitest, a Mars felszínén. Másrészt arra is gondolni kell, hogy a földi mikrobák esetleg képesek a Mars "ôslakos" mikrobáinak elpusztítására -- például úgy, hogy a környezet megváltozik és az életterük megszûnik. A behurcolt földi mikrobák aligha maradnának izoláltan a leszállóheéy körzetében, mert porviharok idején a szelek szárnyán eljuthatnának távoli vidékekre is.

A következô évtizedben a tervek szerint kétévente párosával indulnak majd kutatószondák a Mars felé. Leszálló egységeik, penetrároraik sterilizálása megoldható, bár kétségkívül fáradságos és költséges eljárás. De mi lesz, ha ezt követôen emberek is utaznak majd a Marsra? Nem vitatható, hogy az ilyen Mars-kutató expedíciók elkerülhetetlenül élettel szennyezik az idegen égitestet, másrészt az ûrhajósok esetleges fertôzôdése marsi mikrobákkal beláthatatlan következményekkel járhat. Ezért többen úgy vélik, hogy mindaddig nem szabad embernek utaznia a Marsra, amíg 100% biztonsággal ki nem jelenthetô: nincs ôshonos élet a Marson. Sajnos tudjuk azonban, hogy az ilyen negatív állítások bizonyítása nagyon nehéz, szinte lehetetlen feladat. Két leszálló egység helyszíni méréseinek negatív eredménye nyilván nem elegendô .. talán négy mérés kell? ... vagy negyven? ... vagy négyszáz? Könnyen belátható, hogy mindig marad néhány százaléknyi esély (remény) arra, hogy a szondák éppen a soron következô leszállóhelyen fognak az élet nyomaira bukkanni, vagyis a vizsgálatok ily módon soha nem zárhatók le. (Igen hasonló a helyzet a SETI-kutatásokkal is, ezért soha nem lehet megfigyelésekkel eljutni addig a következtetésig, hogy rajtunk kívül nincs sehol élet vagy civilizáció az univerzumban.)

Fordítsuk meg a helyzetet, és tegyük fel, hogy a leszálló szondákkal sikerült primitív, de kétségkívül élô organizmusokat találni valahol a Marson. Mi legyen ezután? Természetesen sterilizált robotokkal folytatható a Mars lakóinak kutatása, szervezetük és mûködésük helyszíni tanulmányozása, ami tudományos szempontból hallatlanul izgalmas feladat. De elmehet-e ezek után maga az ember a Marsra? A már említett lehetséges következmények miatt aligha. Ez nem egyszerûen egészségügyi kérdés (a védekezés a már felfedezett marsi mikrobák ellen esetleg technikailag megoldható), hanem inkább etikai okok miatt. Legalábbis jelenleg az ökológusok, a környezetvédôk és a filozófusok jó része egyértelmûen ellenzi a Mars-utazást. Megyôzôdésük -- etikai alapon --, hogy minden marsi mikroba is "belsô értéket" képvisel, vagyis nem csupán tudományos szempontból fontos, hanem egyszerûen joga van a háborítatlan életre.

E felfogás értelmében a Mars az élet felfedezése után "nemzeti park" lenne, ahová legfeljebb sterilizált ûrszondák ereszkedhetnének le. Mint látjuk, bármi legyen is az élet utáni kutatás eredménye a Marson, ez az etikai elveken alapuló felfogás tulajdonképpen elveti az emberes expedíciókat a Marsra, nem is beszélve annak esetleges nagy léptékû átalakításáról emberi tartózkodásra alkalmas környezetté (terraforming).

És a többi égitest?

Túl a tudományos célú ûrkutatáson, az emberiség feltehetôen megkezdi egyes égitestek tüzetes vizsgálatát földi hasznosítás, a nyersanyagkészletek kiaknázása és az ehhez szükséges tartós letelepülés érdekében. E célból a Földhöz viszonylag közeli, légkör nélküli és gyenge gravitációs térrel rendelkezô kisebb égitestek vehetôk mindenekelôtt számításba. A szakirodalom szerint elsôsorban a Hold, a Földet megközelítô kisbolygók (NEA - Near Earth Asteroids) és a Mars két kis holdja kínál kedvezô lehetôséget. Ebbe a kategóriába a belsô Naprendszer égitestjei közül még a Merkúr bolygó tartozna, de megközlítése a Földrôl kiindulva energiaigényes és nehéz. Az elôbb említett égitestek bányászata és az ott feltehetôleg szinte korlátlanul rendelkezésre álló nyersanyag kitermelése azért tekinthetô perspektivikusnak, mert a gyenge felszíni gravitáció miatt a szökési sebességre való felgyorsítás nem nehéz feladat (például elektromágneses katapulttal is megoldható), ezért a Föld körüli geostacionárius pálya elérése ezen égitestekrôl kevesebb hajtóanyagot igényelne, mint földfelszíni indítás esetében. Ez a lehetôség természetesen csak akkor válna gyakorlatilag is fontossá, ha nagyszabású építkezés kezdôdne a geostacionárius (vagy még magasabb) pályákon. Ha ugyanis az építési anyag szállítása a kitermeléssel együtt olcsóbb a Holdról vagy egy Földet megkerülô kisbolygóról, mint a Föld felszínérôl, akkor feltehetôleg megindul ezen égitestek évmilliók óta változatlan felszínének bányászata -- ami kétségkívül annak mesterséges megzavarásával, esetleg tönkretételével járna. (A Mars kis holdjai, a Phobos és a Deimos szintén mint potenciális támaszpontok szerepelnek az ûrhajózás bizonyos távlati terveiben, csak annyi a különbség, hogy a kitermelt anyag onnan nem a Föld, hanem a Mars körüli pályára kerülne, hogy elôsegítse a Mars "meghódítását".)

Ha valakinek úgy tûnik, hogy e mondatokban túlságosan sok még a feltételes mód és a "ha" kötôszó, vagyis az idegen égitestek bányászatának etikai (és jogi problémáival foglalkozni napjainkban nem érdemes, akkor felhívom a figyelmét arra a gyors kommercializálódási folyamatra, amely jelenleg a Föld körüli térségben végbemegy. Egy-két évtizede alighanem fantazmagória lett volna arról beszélni, hogy egy Föld körüli 36 000 km magasan húzódó pálya értéket képvisel. Napjainkban azonban a geostacionárius pálya egy-egy szegmense esetleg dollármilliókért szerezhetô meg! Néhány adat kellôképpen illusztrálja, hogy milyen mértékû a Föld körüli térség benépesedése: 1986 és 1996 között a pályára juttatott tömeg évi 19,3 t-ról 69,2 t-ra nôtt, és ez a jelentôs mennyiség tíz éven belül -- éves átlagban 100-110 hordozórakéta-indítással -- el fogja érni a 150 t/év értéket. (Ez az elôrejelzés még nem is veszi figyelembe az olyan merész elképzeléseket, mint például a Teledesic cég terve, amely a közeljövôben 1000 mesterséges hold segítségével kívánja megvalósítani a közvetlen Internet-szolgáltatást helyi számítógépekhez.)

Úgy vélem, hogy a Föld körüli térség benépesülése gyakorlati célú, elsôsorban a globális távközlést szolgáló holdakkal elkerülhetetlen. Ez a folyamat egyrészt felveti a térség szennyezôdésének, telítôdésének úgyszintén környezetvédelmi jellegû problémáját, másrészt a már említett módon megindíthatja a távolabbi térségek és égitestek hasznosítását is. Vegyük figyelembe azt a tényt, hogy a Hold és a kisbolygók felszíne minden bizonnyal évmilliók óta változatlan, nincs rajtuk hidroszféra vagy atmoszféra, alig van erózió, nincs aktív vulkanizmus, legfeljebb egy-egy eltévedt meteor becsapódása rendezi át a felszínt egy viszonylag szûk körzetben. Ilyen körülmények között természetesen fokozott a természetátalakító ember felelôssége: a megbolygatott környezetet nem alakítja vissza a "természet", mint ahogy ez a Földön többnyire történik. Minden változtatás végleges és visszafordíthatatlan.

Éppen ezért az ilyen halott égitestek átalakítása (például bányászata) elôzetes vizsgálatot igényel. Egyetérthetünk Marshall álláspontjával, hogy az élettelen táj is értéket képvisel, de az is kétségtelen, hogy nem mindenütt egyforma értéket. Például tucatjával említhetôk olyan ritka és különleges alakzatok a Naprendszerben, amelyek geológiai-planetológiai szempontból annyira érdekesek, hogy a védettségük szükségszerû. Ilyen például a Phobos hold árokrendszere, vagy a Valles Marineris a Marson, vagy az Uránusz egyik holdjának, a Mirandának a felszíne. Védettséget kell élveznie minden olyan helynek is, amely fosszíliák formájában ôrizheti egy egykori lokális élet nyomait (a Marson), vagy egykori dinamikai folyamatok megmaradt tanúja egy ma már halálba dermedt égitesten. Mindezeket az alakzatokat, helyeket lehetôleg változatlan formában megôrizni kötelességünk. Vagyis szükség van rezervátumok, védett területek kijelölésére minden olyan égitesten, ahol megkezdôdik a felszín bolygatása, ásványi kincsek kutatása. Persze ezzel kapcsolatban nem tagadható Marshall szkeptikus megjegyzésének igazsága, hogy a kiválasztott, védett területek megôrzése a Földön is nagyon nehéz feladat, különösen, ha konfliktus alakul ki a gazdasági érdekekkel. (A téma ezen részével egy 1989-ben tartott elôadásban foglalkoztunk, amelyre hivatkozás történt a Természet Világa 1990. évi 5. számában.)

Marshall cikkének sok megállapításával egyet lehet érteni, de a végsô következtetését nem tudom elfogadni. Etikai alapon ugyanis erre a következtetésre jut: "Bátran ki kell jelentenünk és be kell ismernünk, nem szabad, hogy rá legyünk kényszerülve a világûrben létezô erôforrások kihasználására, és fel kell ismernünk, hogy az ûrhajózás-ûrkutatás a végtelen erôforrások hasznosítása érdekében -- arrogáns és etikailag tarthatatlan politika." Úgy vélem, ez a következtetés szélsôséges és naiv. Egyetlen ellenpéldát említenék: ha az energiaprobláma az emberiséget rákényszeríti a Nap kifogyhatatlan energiájának összegyûjtésére és hasznosítására a világûrben mûködô naperômûvekkel, akkor hasznosítjuk ugyan a "világûrben létezô végtelen erôforrásokat", de ez etikailag semmiféle problémát nem vet fel. Napjainkban éppen a földi környezet védelme támaszkodik erôteljesen arra az információra, amit az ûrkutatás eszközei -- távvezérlésû mesterséges holdak -- nap mint nap szolgáltatnak. Elismerve Marshall aggodalmainak jogosságát a Naprendszer kissé elhamarkodottan tervbe vett "meghódításával" kapcsolatban, végsô soron nem tagadható, hogy minden ellenérv ellenére erre vezet a kiút Földünk globális problémáinak megoldása felé. Ezen az úton kell -- megfelelô óvatossággal -- tovább haladni a 21. században.

Irodalom

A. Marshall: Ethics and the Extraterrestrial Environment (Journal of Applied Phylosophy, 10, No. 2, 1993)

A. Marshall: Development and Imperialism in Space (Space Policy, Vol. 11, No. 1, 1995) -- Beyond Spaceship Earth, ed: E. Hargrove (Sierra Club Books, San Francisco, 1986)

I. Almár, A. Horváth: Do we need "Environmental Protection" in the Solar System? (Publ. of the American Astronautical Soc. Science and Technology, Vol. 77, Univelt, 1990)


Természet Világa, 128. évf. 4. sz. 1997. április, 165 -167. o.
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/
http://www.ch.bme.hu/chemonet/TermVil/


Vissza a tartalomjegyzékhez