PORTRÉ


Egész életemben azt csináltam, amit szerettem!


NAGY KÁROLY akadémikussal beszélget BENCZE GYULA

Nagy Károly akadémikus, elméleti fizikus, az MTA Fizikai Tudományok Osztályának elnöke nemrég ünnepelte 70. születésnapját. Nagy professzor negyedszázadon keresztül vezette az ELTE elméleti fizika tanszékét, öt éven át volt a természettudományi kar dékánja, hat évig pedig az egyetem rektori posztját töltötte be. E beszélgetésre abból az alkalomból került sor, hogy kollégái, munkatársai és tanítványai 1996 decemberében családias hangulatú ülésen emlékeztek meg kutatói és tanári munkásságáról, valamint az együtt töltött idõrõl.

Az Akadémia és az ELTE születésnapi
tudományos ülésén Kiss Ádám dékán
átnyújtja a Kar emlékérmét
(1996. december 11.)

-- A mai világban ritkaság az ilyen bensõséges és baráti hangulatú összejövetel, mint amilyen a születésnap alkalmából rendezett ünnepi ülés volt. A résztvevõk félszavakból is értettek, és nem volt hiány a baráti csipkelõdésben, humorban sem. Különösen Károlyházy Frigyes professzor elõadása keltett nagy vidámságot és jó hangulatot.

-- Amikor az elõtte való héten megtudtam, hogy egy tisztelgõ jellegû tudományos ülést terveznek -- mint kiderült, Neményi Márta tudományos titkár már hónapok óta szervezte --, elsõ reakcióm az volt, hogy nem szabad ezt csinálni, felesleges felhajtásnak tûnik. Leállítani azonban már nem lehetett, mert az elõadók -- akik egyébként régi munkatársaim és tanítványaim -- már felkészültek, és az Akadémia elnöke köszöntött fel bevezetõként. Most utólag örülök neki, hogy összejöttünk. Ha már így adódott, meghívtam néhány egyetemi jogász kollégát is rektorságom idejébõl: Mádl Ferenc professzor például a nemzetközi kapcsolatok osztályát vezette, ott dolgozott akkoriban Györgyi Kálmán, legfõbb ügyész, valamint Vékás Lajos professzor is, aki most a Collegium Budapest rektora, Király Tibor jogászprofesszor pedig a rektorhelyettesem volt. Pataki Ferenc és Prohászka János akadémikusok -- akik nem szakmabeliek -- elmondták, hogy bár a szakmai részekhez nem értettek, mégis annyira élvezték az elõadásokat és az összejövetel baráti hangulatát, hogy ottragadtak a végéig.

-- Sok szó esett Nagy Károly akadémikus pedagógusi munkásságáról. Kézenfekvõ tehát a kérdés, volt-e a családban tudós vagy pedagógus, akitõl a késztetés származhatott?

-- Nem, a családban egyáltalán nem volt pedagógus, sõt még a rokonság között sem. Mi egy dunántúli kisközségben éltünk, a neve Ete, ahol apám cipész volt. Az 1200-1300 lélekszámú községben kilenc cipész volt, így aztán nem éltünk valami fényesen. Az elemi iskolában jó tanuló voltam, ezért a tanító bíztatta szüleimet, hogy taníttassanak tovább.

Ete szín református község volt, és szinte mindenki, aki továbbtanult, a kb. 50 kilométerre lévõ pápai Református Kollégiumba ment -- ez tulajdonképpen egy bentlakásos gimnázium volt. Az elsõ évben mindenkinek kellett tandíjat fizetnie, aztán a második félévtõl kezdve a tanulmányi eredménytõl függõen kapott az ember ösztöndíjat vagy tandíjmentességet, esetleg felszolgáló diákként megdolgozhatott a kosztért-kvártélyért. A családom azonban még egy félévre sem tudta vállalni a költségeket, ezért Kisbérre jártam egy magán polgári iskolába. Az osztályfõnököm kíváló magyar szakos tanárnõ volt, ezért nagyon megkedveltem a magyar irodalmat, elnöke voltam az önképzõkörnek és az irodalmárkodásban is jeleskedtem.

Amikor a tanulmányaim a végéhez közeledtek, a tanárok ismét csak bíztatták a szüleimet, hogy mindenképpen taníttassanak tovább. Anyagi viszonyaink azonban továbbra sem voltak kedvezõek. Ekkor az iskola igazgatója, Kamarás Géza, maga is nagyszerû pedagógus, a nevemben kérvény írt a budapesti Kereskedelmi Kamarához, amely a jó tanulók továbbtanulását akkoriban ösztöndíjakkal támogatta. Meg is kaptam az ösztöndíjat, amely ingyenes tanulást tett lehetõvé, persze Budapesten. Némi gondolkodás után a család Budapestre költözött, ahol apám a hõerõmûben kapott munkát, így aztán a kínálkozó lehetõséget kihasználva továbbtanulhattam a Márvány utcai Kereskedelmi Középiskolában, bár be kell vallanom, a kereskedelmi és gazdasági pályák iránt nem nagyon éreztem vonzódást.

A továbbtanulásom lehetõségeit és a bátorítást tanítómnak és tanáraimnak köszönhettem. Amennyire vissza tudok emlékezni, mindig is tanár akartam lenni, egyrészt mert akkoriban a tanárokra felnéztek, másrészt én magam is nemes feladatnak tekintettem a tudás továbbadását és az ifjúság nevelését.

El kell azonban azt is mesélnem, hogy pályaválasztásomban egyszer meginogtam. Kisbéren jó rajztanárom volt, és én ügyesen is rajzoltam meg festegettem, sõt még rézkarcokat is csináltam. A matematika szakos osztályfõnököm tudta ugyan, hogy tanár akarok lenni, de értékelte rajzkészségemet is. Neki Erdélyben a gimnáziumban iskolatársa volt Barcsay Jenõ festõmûvész, akinek megemlítette, hogy van egy festegetõ tanítványa. Így adódott, hogy néhány munkámmal együtt elvitt Barcsay mesterhez. Megnézegette a dolgaimat, majd tanácsokkal is ellátott. Sokáig õriztem a vázlatfüzetemet, amelyben megmutatta, hogy kell egy portrét elkezdeni, és vázlatokat is csinált rólam. Látott bennem valami fantáziát, ezért abban maradtunk, hogy ha kedvet érzek hozzá, az érettségi után keressem meg és jelentkezzek nála a fõiskolán.

Ez a fejlemény egy kicsit megzavart, de végül mégsem a fõiskolára, hanem a Pázmány Péter Tudományegyetemre jelentkeztem tanárszakra. Ez 1946-ban történt, mivel két évet vesztettem tanulmányaim során. Egyet, mert decemberi születésû vagyok, egy további évet pedig a pápai, illetve végül kisbéri továbbtanulásom körüli huza-vona miatt.

-- Hogyan tetszett az egyetem, megfelelt-e a várakozásoknak?

-- Középiskolai tanulmányaim során csak igen kevés fizikával találkoztam, a matematikát viszont szerettem, ezért mindenképpen matematika szakos tanár akartam lenni, volt is hozzá érzékem. Az egyetemen elkezdtem Turán Pál szemináriumára járni, ahol a legkiválóbb matematikusok gyûltek össze. Ez egy számelméleti és kombinatorikai szeminárium volt, ahol egy félév után rájöttem, nincs bennem annyi ötlet és eredetiség, mint a többiekben, akik egyre-másra álltak elõ az elegánsabbnál elegánsabb bizonyításokkal és ravasz megoldásokkal.

Ekkor már fizikát is tanultunk, és érdeklõdni kezdtem a kísérletezés iránt is. A tanár szakon azonban összesen csak két félév laboratóriumi gyakorlat volt, ahol nem lehetett sokat tanulni, ezért otthon próbáltam meg kísérletezgetni. Érdekelt a rádiózás is, és szorgalmasan vásároltam a Rádiótechnika kis füzeteit, amelyekben akkoriban Magyari Endre írt rendszeresen. Itt meg arra jöttem rá, hogy a különféle kapcsolási rajzok között csak igen nehezen igazodom el, nem vagyok tisztában azzal, hogyan mûködnek az elektronikus elemek, tehát igazából a kísérleti fizika sem való nekem! Egész életemben kiváló tanuló voltam, most azonban kezdtem egy kicsit meginogni mind a matematikában, mind pedig a kísérleti fizikában.

Elsõéves koromban Szász Pál elõadásait hallgattuk analízisbõl, amit akkor differenciál- és integrálszámításnak neveztek. Volt egy vastag, kétkötetes könyve, azt adta elõ. Az elõadásokon mindig az elsõ sorban ült egy kétméteres nagy gyerek, Moravcsik Miska, aki idõnként jelentkezett, és kijavította Szász Pali bácsi hibáit! Nekem hiányoztak az elõzmények, szinte a nyelvet sem értettem, ez a Moravcsik pedig egyre csak brillírozott nagy bosszúságomra. (A néhány éve elhunyt Michael J. Moravcsik késõbb neves amerikai részecskefizikus lett, az Oregon Egyetem tanára, a halála elõtti években az UNESCO oktatási szakértõje. -- A szerk.) Rohantam az Egyetemi Könyvtárba, hogy pótoljam a hiányosságaimat, de a magabiztosságomat bizony kissé elvesztettem.

Szerencsére ekkor következtek Novobátzky Károly elõadásai az elméleti mechanikáról a második évben, és azok keltették fel igazán érdeklõdésemet az elméleti fizika iránt. Végre megtaláltam a nekem való területet! Elõadásai olyan kristálytiszták és világosak voltak, hogy problémák fel sem merültek, a téma szépsége is lenyûgözött. Ezt követte az elektrodinamika, majd pedig a kvantumelmélet. Ekkor szerettem bele az elméleti fizikába, és ezt tartom ma is a legszebb tudománynak, mert néhány alaptörvénybõl kiindulva a jelenségek óriási körét képes részleteiben is értelmezni. Mintha hályog esne le az ember szemérõl, amikor rácsodálkozik a dolgok magyarázatára. Így indult el tehát a fizikusi pályám.

Korábban úgy képzeltem el az életem, hogy egy vidéki kisváros gimnáziumában matematika szakos tanár leszek, szabadidõmben kertészkedem vagy méhészettel foglalkozom, tehát úgy fogok élni, ahogy én azt korábban láttam tanáraimnál. A mai napig sem tudok visszaemlékezni arra, hogyan történt, hogy mégis az egyetemen maradtam, az elméleti fizika tanszéken. Negyedéves koromban ugyan demonstrátorkodtam, tehát képességeim bizonyos mértékig már ismertek voltak. Amikor végeztem, 1950-ben, nagyon sok hallgatót vettek fel, fõleg tanár szakra, és szükség volt a tanszemélyzet létszámának növelésére. Ortvay Rudolf 1945 januárjában halt meg, Novobátzky pedig 1945 õszén került a tanszék élére. Õ vitte oda Kovács Istvánt, a nemrég elhunyt molekulaspektroszkópust, aztán Szamosi Gézát és Román Pált. Ehhez a csapathoz kerültünk mi hárman egyszerre: Marx György, Szabó János és jómagam.

A tanszéken kezdtem aztán megismerkedni a tudományos kutatás szépségeivel is. Az elméleti fizikán belül ma is nagy szerelmem a térelmélet, ebbe is Novobátzky Károly vezetett be. Amikor az 50-es évek elején eljutottak hozzánk a legújabb fejlemények a relativisztikus kvantumelektrodinamika terén -- vagy például 1962-ben módomban volt részt venni egy nemzetközi konferencián Genfben, ahol a nagyok, mint Heisenberg és Bogoljubov mellett ott voltak a fiatal amerikaiak is -- ezek az élmények is csak megerõsítettek abban, hogy a térelméletben találhatjuk meg a legmélyebb gondolatokat, ez az alapja az egész modern fizikának! Egész pályafutásom alatt meg is maradtam ennél a témakörnél. Így lett belõlem fizikus, a tanszéken pedig végigjártam a ranglétra minden fokát.

1954-ben készítettem el a kandidátusi értekezésemet, a témavezetõm Novobátzky volt, a téma pedig az Abraham--Minkowsi--féle vita az elektromágneses tér energia-impulzus tenzorának leszármaztatásával kapcsolatban. Ez a probléma jóval korábbi keletû volt, de az 50-es évek elején Laue egy cikke nyomán ismét aktuális lett. Novobátzky ekkor egy variációs elv segítségével megmutatta, hogy az Abraham-féle tenzor rendelkezik valódi fizikai tartalommal és ez felel meg az energia tehetetlenségét kifejezõ követelményeknek is. Én azt a feladatot kaptam, hogy dolgozam ki a fenomenológiai kvantumelektrodinamikát szigetelõ közegekre az Abraham-tenzor alapján . Egy akkori dolgozatban ugyanis Jauch és Watson a Minkowsi-féle formalizmus igazát bizonygatták szigetelõk esetén. A kanonikus formalizmus alkalmazása a Minkowski-féle energia-impulzus tenzorhoz vezet, amelynek a következményeképpen azonban a foton fogalom nem tartható fenn szigetelõkben, mert képzetes mennyiség adódik a tömegükre és más patológikus jelenségek is fellépnek. Az Abraham-féle felfogás szerint adódó fotonok viszont ugyanolyan dinamikai tulajdonságokkal rendelkeznek, mint a közönséges részecskék; a foton-kép tehát átlátszó közegekben is érvényes.

1958 után jött a nagy szenzáció, a paritássértés jelensége. Ennek kapcsán akkor egy kicsit elkalandoztam a gyenge kölcsönhatások irányában. Érdemes megemlíteni, hogy Weinberg, Salam és Glashow munkája nyomán kiderült, a gyenge és elektromágneses kölcsönhatás egyesített elmélete is egy speciális térelmélet.

A tudományok doktora fokozatért benyújtott értekezésem a gyenge kölcsönhatások egy akkor nagyon aktuális kérdésköréhez kapcsolódott, nevezetesen ahhoz, hogy a kölcsönhatás jellege milyen. Azt már tudtuk, hogy vektor és axiálvektor lineáris kombinációja, de azok relatív elõjele még nem volt ismert. Szögkorrelációs vizsgálatokat végeztem, valamint az elektron-elektron szórást tanulmányoztam polarizált elektronok esetére. Ezek a folyamatok érzékenyek voltak az említett elõjelre.

A fizikai kutatásban akkor pezsgõ élet volt: az említett polarizált elektron-elektron szórás egy bizonyos tulajdonságáról egymástól függetlenül egyidõben öt dolgozat is beszámolt. Az egyik az én dolgozatom volt az Il Nuovo Cimentóban, amelyet Farkas István munkatársammal közösen publikáltam.

A közegbeli kvantumelektrodinamika problémáihoz késõbb újra visszatértem. A kristályokban az anizotrópia miatt ugyanis olyan ravasz a helyzet, hogy a fotonképhez egyszerû eszközökkel nem lehetett eljutni. Ezt a problémát oldottuk meg aztán Tél Tamás tanítványommal és kollégámmal.

-- Milyen ember és milyen fõnök volt Novobátzky?

Novobátzky Károly:
"...mint fônök is ideális volt"

-- Mint ember és mint fõnök is ideális volt. Mint fõnök nem sokat foglalkozott munkatársainak a szakmai fejlõdésével. Az volt a meggyõzõdése, hogy ha valakit maga mellé vett, mert képességei és munkája alapján alkalmasnak találta, azt már nem kell tovább irányítani. Soha fel sem merült benne, hogy munkatársai nem dolgoznak éjt nappallá téve az oktatásban és a kutatómunkájukban is. Azt hiszem, egy világ dõlt volna össze benne, ha kiderül, hogy valaki nem szolgált rá erre a bizalomra!

Kedden és csütörtökön járt be a tanszékre, akkor voltak az elõadásai. Dupla órákat tartott, 10-12 között, de már 8-kor a szobájában ült és készült az óráira. Az elõadása után általában mindannyian bementünk hozzá. Elszívott egy-két cigarettát, és elbeszélgetett velünk. Szinte minden téma elõjött, de azért a szakmai kérdések domináltak. Elmeséltük neki, mi újat olvastunk, mit dolgoztunk: habzsoltuk a folyóiratokat, és tele voltunk élményekkel. Õ rákérdezett egyes dolgokra, néha egy-egy cikket felhozatott a könyvtárból és azt maga is elolvasta. A munkamódszere az volt, hogy nagyon alaposan elolvasott mindent, és a gondolatatait azonnal feljegyezte, legtöbbször a margóra.

Halála után én dolgoztam fel a hagyatékát, és abban sok példáját találtam annak, milyen aprólékos gonddal emésztette meg az anyagot, amikor például középiskolai tanár korában a relativitáselméletet tanulta. A témáról az egyik híres tankönyvet Wolfgang Pauli írta, 21 éves hallgató korában. Ma is az egyik legjobb bevezetõ a témába! Ebbõl a könyvbõl tanult Novobátzky is, a margóra gondosan feljegyezve megjegyzéseit és új ötleteit. Amikor aztán néhány évvel késõbb kiadta "A relativitás elmélete" c. egyetemi tankönyvét, az már tartalmazta az összes új elképzelést, ötletet és módosítást. Ha ez a könyv akkor idegen nyelven megjelenik, nemzetközileg is kiemelkedõ, rangos monográfia lett volna belõle!

Soha be nem számoltatott bennünket a munkánkról, de mindenki kötelességének érezte, hogy elmondja tapasztatalatait és kikérje véleményét. Késõbb, amikor tanszékvezetõ lettem, én is átvettem a módszerét, bár egy kicsit hozzáigazítottam a kor követelményeihez.

-- Barátságos ember volt Novobátzky professzor, vagy inkább tartózkodó? Volt például humorérzéke?

-- Remek humorérzéke volt, de tartotta a távolságot. Ezt ki is mondta: tanár és diák között a három lépés távolságnak meg kell lennie! Így nevelték annak idején, és õ ehhez tartotta magát! Nem volt szabad bratyizni a hallgatókkal, ezért aztán magázta õket. Én is magázom a hallgatókat. Ez a körülmény eleve gátat szab az esetleges bizalmaskodásnak.

Amikor bekerültünk a tanszékre, igen nagy dolognak számított, amikor tegezni kezdett bennünket. Ez nagy megtiszteltetés volt, és nem merte õt egyikünk se visszategezni, mi csak professzor uraztuk.

-- Hogyan öröklõdött a tanszék vezetése? Hogy került kiválasztásra az utód?

Fizikusok. Nagy Károly dékán
az Eötvös Loránd Tudományegyetem
díszdoktorává fogadja Werner
Heisenberget (Budapest, 1964)

-- 1961-1966 között megválasztottak a természettudományi kar dékánjának, majd 1972-ig rektora is voltam. Mivel idõközben több lett az adminisztráció, a munka során szükségképpen leveleznem kellett a tanszékvezetõkkel. Hamarosan észrevettem, hogy a levelekre soha nem jön válasz Novobátzky professzortól, saját tanszékemtõl! Hogy elõtte mi volt a helyzet, nem tudom, lehet, hogy nem is szóltak neki emiatt, akkora volt a tekintélye a karon!

Valamit azonban tennem kellett, mert már csak a mi tanszékünkrõl nem jöt válasz. Ekkor finoman megemlítettem neki, hogy talán válaszolni kellene. Persze azonnal fel is ajánlottam, elkészítem a választ (saját magamnak), hogy megkíméljem õt a fáradságtól. Meg is csináltam, megmutattam neki, õ meg áldását adta rá és aláírta. Hamar rájött azonban, hogy ez nem is rossz módszer: végül is azért írják a levelet, hogy választ kapjanak rá. Így aztán hamarosan magától is hozzám fordult a válaszok ügyében, bár azokat mindig õ írta alá. Vagyis az utolsó években -- 1967 decemberében halt meg, 84 éves korában -- gyakorlatilag én vezettem helyette a tanszék adminisztrációs ügyeit. Nem voltam persze a helyettese, ilyen funkció nem létezett, õ felelt mindenért. Azonban jól ismertem az ügyeket és járatos lettem az adminisztrációban. Aztán amikor felvetõdött az utódlás kérdése, kézenfekvõ volt a választás. Az élet hozta úgy, hogy nekem kellett folytatni azt, amit már évek óta csináltam.

Ha már szó esett arról, milyen ember is volt, azt hiszem, nagyon kevéssé ismerte a hétköznapi életet. Ebben persze akadályozta erõs nagyothallása is. Volt ugyan hallókészüléke, de hiúságból nem használta. Ezért aztán sok mindent vagy teljesen félreértett, vagy meg sem hallott! Errõl talán két jellemzõ történetet mesélnék el.

Az öreg együtt élt két hajadon húgával, akiket kissé régiesen "nõvéreinek" nevezett, és egyikük a józsefvárosi telefonközpontban dolgozott. A koreai háború idején valami pihent agyú kitalálta, hogy a központban a következõképen kell a hívásokat fogadni: "Halló! El a kezekkel Koreától! Itt a józsefvárosi telefonközpont!" Gondolom, a testvére otthon megfelelõen kommentálva, elmesélte ezt az õrültséget, amire õ valószínûleg nem fordított kellõ figyelmet. Egy nap Szamosi Géza kollégánk (késõbb Izrael hadügyminiszter-helyettese, majd kanadai fizikaprofesszor. -- A szerk.) azzal jön be a szobánkba: "Gyerekek, megõrült a fõnökünk! Amikor telefonálnom kellett neki valamilyen hivatalos ügyben, ezzel vette fel e kagylót:

-- Halló! El a kezekkel Koreától! Itt Novobátzky Károly beszél.

-- Ejnye, de harcias tetszik lenni, professzor úr! Mi történt?

-- Mondd kérlek, te nem tudod, hogy ha valaki nem így jelentkezik, akkor leszerelik a telefonját?"

A másik történet is mulatságos. A pártállami idõkben egy darabig szokás volt, hogy a vezetõ beosztású emberek államköltségen elárasztották egymást szép kiállítású újévi üdvözlõ lapokkal. Az öreg 1957-ben az MSZMP alapító tagja volt az Akadémián és az egyetemen is, így aztán tagja lett a Központi Bizottságnak is. Ebben a minõségében rendszeresen kapott Kádár János aláírásával újévi üdvözletet. A 60-as évek vége felé rájöttek azonban, hogy ez a gyakorlat felesleges, ezért megtiltották az államköltségen történõ üzengetést.

Egy alkalommal, az év vége felé, a professzor úr behívatott magához. Akkoriban már bizalmasaként és utódjaként kezelt, ezért sokszor kérte ki a véleményem mindenféle ügyekben. Ezúttal is elmondta, milyen bonyolult problémái vannak, és milyen kínos helyzetbe került: ismét kapott Kádár Jánostól újévi kártyát, ugyanakkor az újságban azt olvasta, hogy ezentúl tilos újévi üdvözletet küldeni!

Az elsõ problémája: ha egyszer tilos újévi üdvözletet küldeni, akkor hogyhogy ez a Kádár János mégis küld neki? A második: ha már így alakult, úriembernek viszonoznia illik az üdvözletet, ami viszont most már tilos! Ha nem válaszol, akkor udvariatlannak és modortalannak fog tûnni, ha igen, akkor pedig megszegi az elõírást! Szegénynek el kellett magyaráznom, hogy saját költségén annyi lapot küldhet, amennyit csak akar, és így nyugodtan betarthatja az illemet!

-- Hogyan alakult a kutatói és oktatói pályafutás az eltöltött évek során?

-- Amint azt már említettem, 1954-ben lettem kandidátus, 1960-ban védtem meg a doktori disszertációm, és 1961-ben neveztek ki egyetemi tanárnak. Ekkor mindjárt adminisztratív vezetõi beosztásba kerültem, öt évre a természettudományi kar dékánja lettem, majd 1972-ig az egyetem rektora voltam. A vezetõi feladatok ellátása mellett nyilvánvalóan kevesebb idõm jutott a tudományra, óráimat azonban mindig megtartottam, és oktatómunkámat is tisztességgel eláttam. A tudományban az új fejleményeket ugyan folyamatosan figyelemmel kísértem, azonban kutatói aktivitásom nyilvánvalóan lényegesen csökkent.

Novobátzky Károly 1967 decemberében halt meg, és engem 1968 januárjában neveztek ki tanszékvezetõnek, amely posztot 25 évig töltöttem be. 1993 szeptemberében adtam át a tanszéket az utódomnak, Horváth Zalánnak. Amikor a tanszéket átadtam, a létszám közel kétszeresére nõtt, és a kollégák legalább ugyanakkora szorgalommal és lelkesedéssel -- de ami nem mellékes, nemzetközi szinten is kiemelkedõen sikeresen -- dolgoztak, mint mi nagyszerû elõdöm idején. Ez idõ alatt 11 új egyetemi tanárt neveztettem ki. A néhai Szalay Sándor professzor, a debreceni ATOMKI megalapítója, egyszer tréfásan azt mondta, olyan a tanszékem, mint egy kis dél-amerikai ország hadserege, csupa tábornokból áll!

A pályámra visszatekintve sokat gondolkodtam azon, helyesen tettem-e, hogy tevékenységemben az adminisztratív vezetés mellett az oktatásra helyeztem a hangsúlyt. Négykötetes elméleti fizika tankönyvsorozatom megírása és korszerûsítése is legalább egy-másfél évtizedembe került, de azt hiszem, ezekkel a tankönyvekkel többet használtam, mintha helyette a magam örömére inkább szép cikkekkel járultam volna hozzá az amúgy is terjedelmes nemzetközi szakirodalomhoz.

Az egyetemi éveimet is beleszámítva, több mint 50 éve járok a Trefort-kertbe, ugyanarra a helyre, ahol mindig jól éreztem magam. Úgy érzem, szerencsés vagyok, mert egész életemben azt csináltam, azt csinálhattam, amit szeretek!

Akik ismernek, jól tudják, hogy a tanári hivatást igen nagyra tartom. Úgy gondolom, hogy a tanári munkához alázattal és nagy felelõsségtudattal lehet csak közelíteni. Ahogy tanítványaimnak és a tanszéken is mondani szoktam: az oktatás szent dolog! Folytatásként viccesen hozzá teszem: a tudományban lehet hóbortoskodni, meg mindenféle vad dolgot csinálni…

-- Ott elõbb-utóbb jön valaki, és rendbeteszi a hülyeségeket!

-- …úgy van, errõl van szó, ott helyre lehet hozni a hülyeségeket. De a tanári munkában egy egész generációt lehet tönkretenni, ha az ember hülyeséget csinál! Ezért van szükség az alázatra és a felelõsségtudatra!

-- Mi a véleménye arról, hogy manapság bõvében vagyunk az oktatást megreformálni vágyó, egyre újabb és "modernebb" tantervet kidolgozó zseniknek? Nemrég egyik vidéki pedagógiai fõiskolánk docense(!) "felfedezte", hogy kettõvel kevesebb független Maxwell-egyenlet létezik, mint azt a világ fizikusai eddig gondolták, és ezt a felfedezést már a kisiskolásoknak is tanítani kellene!

-- Életem egy szakaszában hat évig a Nemzetközi Fizikai Unió (IUPAP, International Union of Pure and Applied Physics) oktatási bizottságának tagja voltam. Ott tapasztaltam, hogy a világ szinte mindegyik országában vannak tehetségtelen, az oktatásban szélhámoskodó emberek! Magyarország sem kivétel, nálunk is hosszú idõn keresztül uralkodtak az oktatás terén nem kívánatos nézetek. Nem vették ugyanis tekintetbe a gyerekek életkorának megfelelõ absztrakciós képességüket, és olyan tudálékos, elvont tanokkal traktálták õket, amelyeket a többség fel sem fogott.

Ezeket a vadhajtásokat ugyan az élet kigyomlálja, a baj csak az, hogy a hamis próféták addig generációkat tesznek vele tönkre! Véleményem szerint a Fizikai Társulatnak erélyesebben fel kellett volna lépnie a nálunk is oly divatos ilyesféle õrült próbálkozások ellen.

A tanítás és kutatás mellett mindig érdekeltek az oktatás és tudománypolitika országos jellegû kérdései. Egyetemi vezetõ koromban módomban állt megismerkedni ezekkel a kérdésekkel és részt vettem a hazai felsõoktatás tartalmi fejlesztését célzó munkákban. Alkalmam volt kitekinteni a külföldi viszonyokra, és amit azokból itthon érdemes volt hasznosítani, azért dolgoztam is.

1965-ben lettem tagja Akadémiánknak és ilyen minõségemben kötelességszerûen részt vettem a magyar tudományos élet alakításában is, elõbb a fizika és matematika területén, majd késõbb az elnökség tagjaként országos jellegû tudományos kérdésekben is.

Az Akadémia egyik közgyülésén javasoltam, hogy tûzzék napirendre a Nemzeti Alaptanterv (NAT) problémáját, mivel a közoktatás országos ügy. Sajnos nem sikerült elérni, hogy az Akadémia állást foglaljon a kérdésben.

A Fizikai Tudományok Osztálya szakbizottságai azonban részletesen megvizsgálták a fizika tanterveit, és tételesen felsorolták a tarthatatlan hibákat, tévedéseket. Ezeket az észrevételeket aztán osztályelnökként megküldtem a minisztérium illetékeseinek. Amikor a téma napirendre került az Országos Köznevelési Tanácsban -- amelynek három évig tagja voltam --, szomorúan kellett megállapítanom, hogy a fizikusok jogos észrevételeibõl lényegében semmit nem vettek figyelembe, felajánlott segítségünkre "szakértõik" nem tartottak igényt!

Az Akadémia negatív véleménye ellenére végül a Köznevelési Tanács -- mindössze három ellenszavazattal -- elfogadta a Nemzeti Alaptantervet. Ehhez nincs mit hozzátennem, csak sajnálkozni tudok, hogy ilyen a helyzet az oktatás terén!

-- Most, hogy egy sikeres kutatói és oktatói pályafutás után jó kezekben hagyja az elméleti fizikai tanszéket, milyen terveket szándékozik még megvalósítani?

Ha a fizikai erõm engedi, tovább akarok oktatni. Persze nem a négyórás nagy stúdiumokat, hanem a fizikailag csak kevéssé megerõltetõ tárgyakat. Másrészt van még egy-két tudományos kérdés, amelyet tisztázni szeretnék nyugodt körülmények között. A legfontosabb tervem pedig a tankönyveim további karbantartása, fõleg az elektrodinamika, amely idõben a legrégebben íródott. E könyvvel kapcsolatban van némi tennivaló, mivel megírása idején még nem használták az SI rendszert. A korszerûsítés az elektrodinamikában különösen a tanárszakosok számára fontos, de mindegyikre ráfér a korszerûsítés, mivel könyveim számukra készültek tudományos "háttéranyagként". E munka közben természetesen a pályafutásom során felhalmozódott új pedagógiai trükköket és módszertani újításokat is fel kívánom használni, valamint a stílust is fel akarom frissíteni. Ez igazán örömteli munka lesz, és nagyon várom már, mikor kezdhetek neki!


Természet Világa, 128. évf.3. sz. 1997. március. 98-101. o.
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/
http://www.ch.bme.hu/chemonet/TermVil/


Vissza a tartalomjegyzékhez