INTIM TUDOMÁNY


Valahol a tudós is ember


TARJÁN IMRE

Márciusi számunkban kedvcsinálónak Tarján Imre akadémikus, a neves biofizikus, a SOTE Biofizikai Intézete alapítójának "Emlékezés" c. kötetébõl közöltünk szemelvényeket. Tarján professzor azóta sem pihen babérjain, és a Magyar Biofizikai Társaság kiadásában két további könyvecskét jelentetett meg, amelyek kiegészítik visszaemlékezéseit. Az "Ifjúságom: 1912–1950" a kora ifjúság és a pályakezdés eseményeit tekinti át, a "Jegyzetek" pedig komoly és vidám, de mindenképpen emlékezetes élmények és események gyüjteménye. Ebbõl és más, még nem publikált történetekbõl adunk most közre egy csokrot. Ha a fiatalok egyes történetek olvastán értetlenül állnak, a hiba nem az õ készülékükben van! Ha pedig a vidám történetek valakit netán meghökkentenének, emlékeztetünk rá: valahol a tudós is ember! (B. GY.)

A káderek és a tudomány

Az 50-es évek elején történt. Ratkó Anna az egészségügyi miniszter. A minisztériumban sokan dolgoztak magasabb-alacsonyabb beosztásban, akik az egészségügyrôl, az egészségügyi munkakörrôl keveset tudtak, elôzôleg munkásként dolgoztak valamilyen üzemben. Ratkó Anna is szövônô volt. Az elsô számú egészségügyi szakember Doleschall Frigyes belgyógyász volt miniszterhelyettesi rangban.

Ratkó több munkatársával elhatározta, hogy 2–3 éves tanfolyamon kibôvítik ismereteiket az egészségügy, ill. az orvostudomány területén. Dícséretre méltó elképzelés. Dabis László közegészségtan professzorral készíttettek egy képzési tervet. A terv fizikai és kémiai ismeretek megszerzésével kezdôdött. Én tartottam az elsô elôadást a Puskin utcai elôadóteremben a fizikai alapfogalmakról: erô, munka, energia stb. Legalább harmincan vettek részt az elsô elôadáson.

Alig, hogy elkezdtem mondanivalómat, Ratkó jelentkezik és kétségbe vonja, amit a munka definíciójaként megfogalmaztam: erô szorozva az irányába esô elmozdulással. Ha ez igaz lenne, vélekedik Ratkó, akkor a ló, vagy egy gép is képes lenne munkát végezni, márpedig a munka tervszerû tevékenység, munkát tehát csak az ember tud végezni. Ô, mármint Ratkó, ezt így tanulta egy marxista–leninista tanfolyamon. Az elôadó, vagyis én, tehát súlyos ideológiai hibát követ el, - állapította meg Ratkó. Válaszomban kifejtettem, hogy ugyanannak a szónak vagy kifejezésnek a különbözô tudományterületeken, vagy akár az élet különbözô területein más és más jelentése lehet. Ilyen szó pl. a sarok. A lábamnak, a cipônek, a szobának, a játék-kockának, sôt, a Földnek, mint égitestnek is van sarka. A szó ugyanaz, de a tartalom, a kép más és más. Amit mondtam a munkáról, az a fizikában és általában a természettudományban érvényes. Ratkó Anna nem nyugodott meg. Mindketten mondtuk a magunkét, míg közbe nem szólt Doleschall és be nem rekesztette a vitát azzal, hogy itt most fizikáról és nem politikai gazdaságtanról van szó, fogadja el az elvtársnô, amit az elôadó mondott.

Csak egyszer tartottam még elôadást, ezzel az egész szép terv, nyilván a résztvevôk erôs hivatali igénybevétele miatt be is fejezôdött.

Egy ultrahang-készülék története

Az 56-os események után sokminden érkezett az országba segítési, támogatási céllal. Így pl. egy terápiás ultrahang készüléket kapott a Gellért-fürdô orvosi szolgálata. Több hónap után Tamás Gyula barátunk és egy debreceni "ultrahangos" kolléga szándékosan vagy véletlenül összejöttek a készülék egyik mûködtetôjével, és érdeklôdtek az eredményekrôl. Nem tudunk egyértelmû megállapítást tenni – hangzott a válasz – bizonyos esetekben voltak szép eredményeink, máskor viszont eredménytelenséget tapasztaltunk. Tamás Gyula leszerelte a készülék fedôlapját, hogy közelebbrôl is megnézze, hogy van felépítve.

Nagy volt a meglepetés, mert a dobozban semmi olyan alkatrész nem volt, amitôl ultrahangot lehetett volna várni. Amíg rajta volt a készüléken a hálózati feszültség, egy kis lámpa égett a mûszerfalon, ennek azonban semmi köze nem volt a készülék rendeltetésszerû mûködéséhez, hiszen nem volt, ami mûködjék. Ilyen állapotban érkezett a készülék a Gellért-fürdôbe és így gyógyítottak vele.

Wigner Jenô

1963-ban kapott Nobel-díjat. Talán az ezt követô évben beszélgettem róla Petényi Gézával a belsô klinikakertben egy egyetemi ünnepségen. Az ünnepi beszédre nemigen figyeltünk, mint mondám, társalogtunk. Petényi Géza az ország egyik legkiválóbb gyermekgyógyásza volt, a 2. sz. Gyermekklinika igazgató professzora. Kiderült, hogy egy idôben ô volt a Wigner család háziorvosa, így azután sokmindent tudott a családról.

Wigner papa egy újpesti bôrgyár igazgatója volt. Barátai ügyes üzletembernek tartották, akinek a kezében minden arannyá válik. Más szavakkal: szerencsés ember az üzleti életben, de szerencsétlen a gyerekeivel. Jenô fiából valami éhenkórász lett, fizikával foglalkozik. A lánya is szerencsétlen, ugyancsak egy éhenkórászhoz ment feleségül. A leány férje: P. A. M. Dirac (1902–1984), akit, azt hiszem, nem kell e körben bemutatnom, 1933-ban Schrödingerrel együtt kapott Nobel-díjat.

A 60-as évek közepe táján egy nemzetközi lumineszcencia-kongresszus zajlott le hazánkban, amin részt vett F. Seitz, az Egyesült Államok akadémiájának akkori elnöke. Erdey-Grúz Tibornak illett volna fogadnia ôt, de akkor a vietnami háborúskodás miatt "haragudtunk" az Államokra, így én bízattam meg, hogy foglalkozzam Seitzcel.

Szívesen voltam vele, szakmailag sem álltunk távol egymástól, a színcentrumok problematikája ui. összehozott bennünket. Meglátogatta intézetünket, majd meghívtam ebédre a Gellértbe. Kiderült, hogy családja, pontosabban nagyapja, Stuttgartból került az Államokba, így azután elég jól tudott németül is, ami számomra megkönnyítette a társalgást. Egyszer csak a tárcájából elôvett egy cédulát és elém tette, mondván, hogy ô nem tudja kimondani a cédulára írt utcanevet. Nagyboldogasszony útja 1. szerepelt a papíron. Kérte, hogy vezessem oda. Egy idôben ui. ebben a házban laktak Wignerék és ô, mármint Seitz, nagyon tiszteli Wignert, a mesterének tekinti. Le akarja fényképezni a házat, és ha hazamegy, a fényképpel szeretné meglepni Wignert. A Gellértbôl gyalog elsétáltunk a Nagyboldogasszony útjáig, régi és mai nevén a Ménesi útig, és Seitz elkészítette a felvételt.

Erdey-Grúz Tibor

Sok minden volt: mûvelôdésügyi miniszter, az Akadémián pedig elnök, fõtitkár, talán ô volt az elmúlt évtizedekben hazánkban a kulturális közéletben a legfoglalkoztatottabb személy. Pontosságához, következetességéhez, fegyelmezett-ségéhez, rendszeretetéhez, munkabírásához, magas szintû közéleti erkölcsiségéhez legendák fûzôdnek. Mindezt, mint vezetô, másoktól is megkívánta. Azt hiszem, túlzás nélkül igaz, hogy az ô ilyen vagy olyan fõnöksége alatt volt a legnagyobb a fegyelem az Akadémián mind a hivatali, mind a testületi vonalon. Sokan vaskalaposnak mondták. Azt hiszem, helytelen a megjelölés: nem maradi, hanem precíz volt, olyan, amilyennek fentebb jellemeztem.

Kedves, humoros esetek persze vele kapcsolatban is elôfordultak. Mint egyetemi oktató rendszeresen ellenôrizte a hallgatók laborgyakorlatait. Ilyenkor meg-megállt egy-egy kísérlezetô hallgató-pár mögött és figyelte munkájukat. Egy alkalommal valamilyen ok folytán az egyik kolléginától megkérdezte, hogy "mennyi is az Avogadro-féle szám?" A kollégina nem tudta a kérdezett adatot és azzal mentegetôdzött, hogy számadatokat nem kell megtanulni, és ezt éppen Erdey-Grúz professzor szokta volt mondani. Erdey-Grúz feltalálta magát és szellemesen válaszolt: "az ember a szerelmesének a telefonszámát sem tanulja meg, mégis tudja."

Rédei László

Gazdagok voltunk, azt hiszem, vagyunk is, kiváló matematikusokban. Rédei is a század kiválóságai közé tartozott. Fôleg számelmélettel és algebrával foglalkozott.

Márta Ferenc mesélte róla a következô bájos történetet. A 60-as évekre gondoljunk. A történet idejében a Szegedi József Attila Tudományegyetemen mûködô Bolyai Intézet vezetôje Rédei László volt. A pártközpont tájékoztatta az egyetemet, hogy Nemes Dezsô, a Központi Bizottság egyik titkára meglátogatja a szegedi egyetemet. A programban a Bolyai Intézet is szerepelt. Márta Ferenc éppen valamilyen magas beosztást töltött be az egyetemen, figyelmeztette tehát a Bolyai Intézet munkatársait, hogy készítsék fel Rédeit a nem mindennapi eseményre, mondják el néki, hogy milyen magas beosztású vendégrôl van szó.

Rédei hallgatott a figyelmeztetô szóra és valahogyan a következôképp köszöntötte a vendéget: "Tisztelt Nemes Elvtárs! Igazán nagy megtiszteltetés számunkra, hogy ilyen magas vendég látogat meg bennünket. Nem is tudom, hogy volt-e részünk valaha is ilyen szerencsében? Talán csak akkor, amikor Horthy Miklós ôfõméltósága jött el hozzánk... " Azt hiszem, Nemes Dezsô nem hatódott meg az összehasonlítástól, és a fáma szerint utánanézetett, hogy nem provokációról van-e szó.

Kovács István

A Kovács Istvánok közül a spektroszkópusról írok, aki az MTA tagja és a KFKI elsô igazgatója volt. Ô szerezte a sikeres Ezüst gitár c. dal zenéjét. Emlékezetem szerint a dal különösen a 60-as években volt rendkívül népszerû. Jellemzésül elmondom, hogy ennek a honoráriumából vette Kovács István az elsô autóját (természetesen keleti gyártmányú kocsit), ami akkor nagy teljesítménynek számított. Büszke is volt Pista barátunk az Ezüst gitárra. A történet, amit elmesélek, egy szegedi biofizikai vándorgyûlésen játszódott le, talán a 70-es években.

A nyitónapon Nagy Elemérrel, Kovács Istvánnal együtt elmentünk este sétálni, majd betértünk egy vendéglôbe, ahol egy zongorista serényen szórakoztatta a gyér közönséget. A WC-bôl az asztalhoz visszamenet odasettenkedtem a zongoristához és elmondtam néki, hogy az asztalunknál ülô egyik férfiú (meg is mutattam néki, hogy melyik) az Ezüst gitár szerzôje, játssza el a dalt, majd jöjjön oda az asztalhoz. Minden a megbeszélés szerint történt. Pista elolvadt a boldogságtól, különben is nagyon olvadékony volt, ha személyével kapcsolatban történt valami. Nem árultam el a turpisságomat, viszont örültem, hogy boldog estét szerezhettem néki.

Jánossy Lajos

További történetkék. Leírom ôket, mert szórakoztatóak és talán ezideig még nem kerültek papírra. Nem saját élmények, a források eredetére már nem emlekszem.

Egy külföldi rendezvényen az elôadóteremhez igen sok lépcsô vezetett föl. Jánossy a lépcsôsor alján nagy beszélgetésbe bonyolódott az egyik kollégával és nem vette észre, hogy a táskájából kiesett a hajtogatott WC-papír-csomag. Közel volt a lépcsôsor tetejéhez, amikor valaki figyelmeztette, hogy már lentrôl húzza magával a lebomló csomagot. Jánossy nem jött zavarba, eltépte a harmonikás szalagot és ment tovább.

Az, egyik hûvös ôszi estén Jánossy elment hazulról, hogy kis sétát tegyen. A Gellérthegyen a Czakó utcában laktak. A ma is mûködô közeli. presszóba betért egy kupica konyakra. Pechjére megjelentek a rendôrök, razzia kezdôdött a presszóban. Jánossynál nem volt személyi igazolvány. Hiába mondta, többször is, hogy ô a tudományos akadémia tagja, sôt alelnöke, a rendôrök betessékelték a rendôrautóba. A rendôrôrszobán is ismételgette, hogy ô kicsoda, micsoda, de meghallgatás helyett mindég leintették, hogy maradjon nyugton, várjon a sorára. Felesége, aggodalmában, az akkori szokásnak megfelelôen felhívta telefonon Erdey-Grúz Tibort, az Akadémia elnökét (de lehet, hogy akkor éppen fõtitkár volt Erdey-Grúz), és elpanaszolta, hogy eltûnt a férje. Erdey-Grúz a belügyminisztert hívta föl telefonon és csakhamar, hajnal körül, megjelent a rendôrôrszobán egy rendôr alezredes, aki azután nagyon udvariasan figyelmeztette Jánossyt, hogy máskor tartsa magánál személyi igazolványát, majd mindketten távoztak a rendôrôrszobáról. Jánoss az ajtóból még visszaszólt az asztalnál ülô rendôröknek: "ezentúl már minden rendôrviccet elhiszek".

Alexits György

Alexits György, a kíváló matematikus, különleges ember volt. Az hírlik róla, hogy fiatal korában boxolt és dzsigolóskodott is. A háború alatt részt vett az ellenállási mozgalomban, sôt fegyvercsempészés miatt Dachaut is megjárta. A 40-es évek végén és az 50-es évek elsô felében magas közéleti funkciókat töltött be: a Mûvelôdésügyi Minisztériumban államtitkár volt, majd az Akadémián fõtitkárként mûködött. Az 1956-os eseményeket forradalomnak, nem pedig ellenforradalomnak minôsitette, ezért kellemetlenségei voltak. Úgy tudom, hogy a Mûszaki Egyetemen, ahol professzor volt, fegyelmit is indítottak ellene.

Balázs János mesélte a következô történetet. Alexits egyik könyvének orosz nyelvû tiszteleti példányát ünnepélyes keretek között személyesen vette át Moszkvában a Szovjetunió Akadémiájának elnökétôl. Alexits elôzôleg Akadémiánk fótitkára volt, nyilván ezért került sor ilyenszerû ünnepélyességre. Mindjárt a könyv átvételekor Alexits kifejezésre juttatta meglepetését, hogy ti. a megtiszteltetés nem egészül ki pekuniáris javakkal, és – oroszul nem tudván – meglehetôsen keresetlen módon fogalmazott: "steksz nyet?" Tudvalévôleg a steksz angolból átvett szó és az argóban pénzt jelent. Másnap nagyobb összeget kapott a Szovjetunió Akadémiájától, amit azután a magyar követségen hagyott, hogy abból segítsék a rászoruló magyar diákokat.

Detre László

Detre nemzetközi hírû csillagász, akadémiánk tagja volt. Többek között az un. változó csillagokkal foglalkozott. Egyetemista korában Eötvös-kollégista volt. Az ô fiai azok a Detre testvérek, akik az egyik vitorlás kategóriában olimpiai sikereket értek el.

Egy alkalommal, talán a 60-as években, a feleségem felfogadott egy takarítonôt, aki majd hetenként egyszer a lakásunkban komolyabb tisztogatási mûveleteket végez. Ugyanez az asszonyka járt Detréékhez és Pál Lénárdékhoz is. Mindjárt elsô alkalommal sok intimitást mesélt el a két családról, ami elég volt ahhoz, hogy megköszönjük néki munkáját és arra már másodszor se tartsunk igényt. Annyit mindenesetre megtudtunk, hogy Detre este lefekvés elôtt nadrágját kigombolás után csak egyszerûen leejti magáról a szoba közepén, és kilép belôle. A nadrág úgy és ott marad reggelig, akkor majd tulajdonosa újra belelép, és fehúzza.

Gyulai Zoltán

Gyulai meglehetôsen rendszeres életet élt. Szüksége is volt erre, hiszen az elsô világháborút követôen 7 évi szibériai fogság után megviselt egészségi állapotban jött haza. Reggel 8 óra körül jött be rendszerint a (debreceni) intézetbe, megvéve közben két zsemléjét és hozzájuk a vajat, délben hazament ebédelni, ebéd után aludt egy keveset, négy, fél öt körül visszajött az intézetbe és 6–7 óráig benn maradt. Vacsora után sétálni ment feleségével a Nagyerdôbe. Hazafelé menet olykor benézett az intézetbe. Ez vagy ellenôrzés volt, vagy eszébe jutott valami a másnapi elôadási kísérletekkel kapcsolatban. A világos ablakokból tudta, hogy benn vagyunk és azt is, hogy folyik a kísérletek elôkészítése. Több éven át én voltam az elôkészítô. Gyakran elôfordult bizony, hogy az új ötlet megvalósítása reggelig is eltartott, hiszen az eszközt is el kellett készíteni hozzá. Az elôadások heti 4 vagy 5 alkalommal mindig reggel 8-kor kezdôdtek, de volt olyan idôszak is, amikor már hétkor.

Gyulai érintkezési stílusa munkatársaival német mintára utalt. Mindenkit magázott és mindenkit családi nevén szólított, hozzá téve az "úr", "kisasszony" stb. megszólítást. Amikor azután valaki elérte a professzori rangot, attól kezdve létrejött a tegezô viszony. Ez utóbbi viszont már magyar stílus volt. Késôbb pl. Gegesi Kiss Pálnál is ezt tapasztaltam. Gyulai inkább a csöndes, alkalmazkodó, nem pedig a határozott, céltudatos, talán erôszakosnak is mondható embereket kedvelte, akár még a szakmai képességek rovására is.

Gyulai és Szalay Sándor

Szalay a debreceni katedrán tanársegédje volt, majd 1941-tôl utódja lett Gyulainak. Egy ifjú mindig lázong, kritizál, különösen akkor, ha természete is kedvez ilyesminek. Szalay Sándor szókimondása, kemény stílusa jól ismert mindazok elôtt, akik munkatársként vagy a közéletben jöttek vele össze. A huszonéves Szalaynál ez a stílus az ötvenes Gyulaival szemben is megmutatkozott. Egy példát említek.

Néhány évvel azután, hogy Szalay hazajött Rutherfordtól, fölvetette Gyulai elôtt magántanári habilitációjának ügyét. Én a maga korában még orosz fogságban voltam – mondta Gyulai. Ha professzor úr a kútba ugrik, én nem fogom követni – riposztozott Szalay. Azt hiszem, Szalaynak volt igaza, mert nem a kor, hanem az eredmények döntik el, hogy érett-e valaki egy tudományos fokozat elnyerésére. Kifogásolható volt viszont Szalay stilusa.

Egyébként ezt annak idején megmondtam néki. A feudális stílus Nyugaton már kiment a divatból – védte magát Szalay. Az idôsebb kolléga, a fõnök iránti udvariasság azonban Nyugaton is megvan, és különben is, itt vagyunk és nem Nyugaton – mondám. Kerüljük a sértô, bántó stílust – vallom továbbra is. Egyébként a habilitáció hamarosan lezajlott.

Hasonló eset, még Debrecenben, máskor is elôfordult, nem vettem észre azonban, hogy Gyulaiban bármilyen megbántódás visszamaradt volna. Sokkal késôbb azután, az 50-es és 60-as években az akadémiai ülések befejeztével rendszerint együtt vacsoráztunk hármasban valamelyik vendéglôben, és ezek mindig kellemes, ôszintén baráti együttlétek voltak.

Szalay Sándor

Szalay mindenkivel szemben nyílt, ôszinte, és miként a fenti történet is mutatta, olykor nyersen ôszinte volt. Sokaknak nem tetszett a stílusa, pedig ez egy becsületes, jó szándékú, korrekt, mindíg segíteni akaró ember megnyilvánulása volt. Nem tudta elviselni a felületes, de öntelt tudást, a nagyképûséget, a politikai eszközök felhasználását a szakmai érvényesüléshez és ezt adott esetben meg is mondta. Ô maga széleskörû tudással rendelkezett, ami a fizikán kívül különösen a kémiára terjedt ki. Amikor határterületen dolgozott, igyekezett tudását minden érintett kérdésben, legyen az biológia vagy ásványtan, minél alaposabban kiegészíteni. Ôszintesége, szókimondása miatt, amit, mint említettem sokan nem szívesen vettek, Szalaynak jobban meg kellett dolgozni minden elismerésért, mint másnak, aki alkalmazkodóbb, simulékonyabb volt. Még akadémiai tagságával kapcsolatban is voltak ellenvélemények, jóllehet külföldi elismertsége vitán felült állt.

Részben felfogásbeli különbségek miatt (pl. káderkérdésekben), részben a nem éppen finomkodó vagy diplomatikus stílusa következményeként voltak olyan idôszakok, amikor a helyi állami és pártszervekkel sem volt felhôtlen Szalay egyttmûködése. Ma viszont büszke rá Debrecen városa.

Még egyszer Szalay Sándorról

Ennek a történetnek azt a címet lehetne adni: "Szalay Sándor adott magára". Egy alkalommal (fiatalkorunkban) éjjel kettôkor sétáltunk haza vendégségbôl, talán Honnheizeréknél voltunk egy nagy társaság részhalmazaként: Szalay Sándor, Tomka Pál és én. Közel és távol egy lelket sem lehetett látni az utcán. Könnyíteni kellett magunkon, nem nagy, csak kis problémát kellett megoldanunk. Tomka és én kerestünk egy fát, hogy annak szomjúságát enyhítsük. Szalayt is biztattuk, hogy tartson velünk. A biztatásnak nem volt hatása, lojalitása csak addig tartott, hogy megvárt bennünket. "Ti ezt megtehetitek – mondta –, de én elsô tanársegéd vagyok, nem csinálhatok ilyesmit."

Sajtó alá rendezte:
BENCZE GYULA


Természet Világa, 127. évf. 12. sz. 1996. december, 562–565. o.
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/
http://www.ch.bme.hu/chemonet/TermVil/


Vissza a tartalomjegyzékhez