Orosz László–Vellai Tibor–Fodor András–Molnár István

Orvosi Nobel-díj egy genetikai iskolának, 2002-ben

Egy aprócska fonálféreg megdicsőülése


2002-ben az élettani és orvosi Nobel-díjat a „szervfejlődés és a programozott sejthalál genetikai szabályozására” vonatkozó felfedezésért kapták Sydney Brenner angol, Robert H. Horvitz amerikai és John E. Sulston angol kutatók. E legmagasabb tudományos kitüntetéssel minden évben a korszakalkotó felismerések nyerik el jutalmukat. Igaz ez a 2002. évi Nobel-díjra is. A történet mégis rendhagyó. Két okból is. Egyrészt, mert a díjjal jutalmazott orvosi kutatásokat egy talajban élő, 1 mm hosszú állatkán, egy aprócska fonálférgen végezték. Latin neve Caenorhabditis elegans (továbbiakban C. elegans). Másrészt azért, mert ezúttal nemcsak az indoklásban kiemelt tudományos felismerés tényleges felfedezőjét, Robert H. Horvitzot jutalmazták, hanem a genetikai kísérleti rendszer kidolgozóit is: Sydney Brennert és John Sulstont. Brenner alkalmazta e fonálféregfajt elsőként soksejtű kísérleti modellszervezetnek. Ez a kevesebb mint ezer sejtből álló, kis nagyítású fénymikroszkóp alatt is jól megfigyelhető, átlátszó testű élőlény kiváló lehetőséget nyújt a sejtosztódások, differenciálódások és szervkifejlődések megfigyelésére, de ugyanilyen előnyös a genetikai vizsgálatok szempontjából is. Brenner tanítványa, Sulston írta le a C. elegans sejtjeinek leszármazási útvonalát a megtermékenyített petesejttől, a zigótától elindulva, a sejtosztódásokon és az utódsejteken át az élőlény kifejlődéséig. Kimutatta, hogy bizonyos sejtek genetikai utasításra meghalnak. Ez a „programozott” sejthalál a normális differenciálódás és a természetes kifejlődés része. Sulston azonosította az első „sejthalálgént”. Sulston tanítványa, Horvitz fedezte fel a sejthalálgének hálózatát, a gének kölcsönhatásait, hálózati kapcsolatait, alá- és fölérendeltségi viszonyait a szabályozásban. Kimutatta, hogy hasonló szerkezetű és funkciójú sejthalálgének az ember genomjának is részei, és bizonyos rákbetegségekben kulcsszerepet játszanak. E gének mutációja rákot okoz.

Sydney Brenner, született: 1927 január 13, Dél-Afrika
1947 Egyetemi alapképzés, Witwatersrand Egyetem, Dél-Afrika
1954 Ph.D fokozat, Oxford, Anglia 
1979-86 Molekuláris Biológia Orvosi Kutatások Tanácsának (MRC) igazgatója, Cambridge, Anglia
1986-91 MRC Molekuláris Genetikai Egységének igazgatója, Cambridge, Anglia
1996- Molekuláris Tudományok Intézet igazgatója, La Jolla, USA
2000- Kutató Professzor, The Salk Institute, La Jolla, USA
H. Robert Horvitz, született: 1947 május 8, Egyesült Államok
1972 Egyetemi képzés, Harvard Egyetem, USA
1974 Ph.D fokozat, Harvard Egyetem, USA
1978 Adjunktus, MIT Cambridge, MA USA
1981 Docens, MIT Cambridge, MA USA
1986 Egyetemi tanár, MIT Cambridge, MA USA
1988 Kutató, Howard Hughes Orvosi Intézet, Műszaki Tudományok Intézete, Mssachusetts
John E. Sulston, született: 1942 március 27, Anglia
1963 Egyetemi képzés, Cambridge, Anglia
1966 Ph.D, Cambridge, Anglia
1966-69 Doktori tanulmányút, Biológiai Tudományok Salk Intézete, San Diego, CA USA
1969 Kutató, MRC Molekuláris Biológiai Laboratórium
1992-2000 Igazgató, Sanger Központ, Cambridge, UK

A fonálféreg mint a genetikai kutatások objektuma

A soksejtű élőlények összes sejtje a megtermékenyített petesejtből származik. Az egyedfejlődés folyamán a sejtek különböző szövetek és szervek felépítésére differenciálódnak. Az emberi testben például több száz különböző, specializált sejttípus található. Korunk biológiájának egyik központi kérdése a sejtdifferenciáció genetikai szabályozásának megismerése. Azaz, mely gének, génkaszkádok működései és mely genetikai útvonalak irányítják a folyamatot? Az emlősök vagy más, nagyszámú sejtből felépülő élőlények – mint például a genetikusok „szent” muslicája, a Drosophila melanogaster – túlságosan bonyolultak ezen alapvető probléma tanulmányozásához. Sydney Brenner 1963-ban javasolta, hogy a sejtdifferenciációt szabályozó biokémiai és genetikai mechanizmusokat egy ennél sokkal kevesebb sejtből álló, még egyszerűbb szervezeten kellene tanulmányozni. Így esett választása az 1 mm hosszú, talajban élő fonálféregre, a Caenorhabditis elegansra (1. ábra). Max Perutzhoz írt levelében négy célt tűzött ki (sietve hozzátesszük, hogy idővel megjött az étvágy újabb, C. eleganshoz kapcsolódó nagy horderejű kutatási programok elindításához is): 1. le kell írni a C. elegans minden sejtjét, azt, hogy miként helyezkednek el egymás mellett a testben; 2. fel kell tárni az állat sejtvonalát, vagyis a sejtek egymásból történő leszármazásának útvonalát; 3. meg kell vizsgálni az egyedfejlődés állandóságát, vagyis a (sejt) leszármazási útvonalak állandóságát (amit már korábban is sejtettek, de nem bizonyítottak); 4. A mutánsok izolálásával és vizsgálatával kell az egyedfejlődés genetikai szabályozását tanulmányozni, azaz meg kell találni a folyamatban szereplő géneket.

1. ábra. C. elegans hímnős (hermafrodita, fenn) és hím (alul) állat. A fekete vonal 0,1 mm-t jelöl


A C. elegans ideálisnak tűnt a genetikai vizsgálatokhoz, mert életciklusa rövid, három és fél nap szobahőmérséleten. Könnyen fenntartható laboratóriumi körülmények között, és a mikroorganizmusokhoz hasonlóan nagy számban is tenyészthető. Egyetlen kisméretű Petri-csészében (kb. 25 cm2 felületen) a szülő hatalmas családja, 320 gyermeke és sok ezer unokája eltartható. Ivarilag megkülönböztethetünk női és hímtulajdonságokat egyszerre hordozó, önmegtermékenyítő hermafroditákat, valamint hímeket. A hermafroditáknak öt pár testi kromoszómájuk (5A-val jelöljük) és két ivari, más néven X-kromoszómájuk van, míg a hímek abban különböznek, hogy csak egy X-kromoszómát hordoznak. Ezáltal a hermafroditák ivarsejtjei (mind a petesejtek, mind a spermiumok) egységesen 5A+X-kromoszómaképlettel írhatók le. Ugyanakkor a hímeknek kétféle spermiumuk van: 5A és 5A+X. Ha a petesejtet az 5A spermium termékenyíti meg, akkor az utód hím lesz, ha az 5A+X spermium, akkor hermafrodita. Ha a hermafrodita egyed hímmel találkozik, a női (anyai) szerep az övé. Mivel a hermafroditák öntermékenyítők, így elsőrendűen alkalmasak a tiszta genetikai származéksorok létrehozására és fenntartására. A hímek a genetikai keresztezést teszik lehetővé, ezáltal a heterozigóta utód létrejöttét, amely a további genetikai analízisek kiindulópontja (pl. adott gének alléljei közötti viszonyok meghatározására: dominancia–recesszivitás, episztázisok, szuppressziók, komplementációs tesztek, géntérképezések). Brenner a C. eleganson kiépített genetikai kísérleti rendszerét 1974-ben ismertette a Geneticsben: A Caenorhabditis elegans genetikája című mérföldkőnek tekintett korszakos közleményében. Demonstrálta, hogy kémiailag (etil-metán-szulfonáttal) specifikus mutációk indukálhatók a genomban, amelyek specifikus hatást váltanak ki a szervfejlődésben, és amelyek specifikus génekhez kapcsolhatók.

Brenner C. elegans genetikai rendszere hatalmas biológiai vállalkozások kiindulópontjává vált. Az egyik első genomprogramban meghatározták a teljes DNS-szekvenciát, amely 97 millió bázispár hosszú. A szekvencia 19 277 potenciális gént (nyitott leolvasási keretet, ORF-et) tartalmaz, amelyből mintegy 15 000 a valós gén. A maradékok csonka vagy pszeudogének.

A gének harmada szinte tökéletesen azonos formában az emberben is megtalálható. Olyannyira, hogy emberi sejtekben (sejttenyészetekben) tökéletesen helyettesíteni tudják a megfelelő (ortológ) emberi gént. Vagyis a C. elegans és az emberi gének csereszabatosak. Az emberi onkogének, amelyek mutációja rákos sejtburjánzást okoz, fele bizonyosan, de valószínűbb, hogy mindegyike megtalálható a C. elegans génjei között. Nem meglepő ezek után, hogy nagy energiákkal folyik minden egyes C. elegans-gén funkciójának és működési kapcsolatainak meghatározása (ezt nevezik a gének annotálásának), hiszen az így megszerzett tudás nagy része igaz lesz sok-sok emberi génre is. Ez idáig minden gén hiányát, hiányának fenotípusos kihatását meghatározták az ún. RNS-interferencián alapuló géncsendesítési eljárással. Már 6000 génre van knock out allélváltozat is, ami azt jelenti, hogy a gén ezen változata teljességgel működésképtelen. A működési hiány (fenotípusos) következményeiből a gén szerepe is levezethető. Rövidesen minden C. elegans-gén knock out alléljét elkészítik a fordított genetikai eszköztárával. A gének teljes kapcsolati hálójának feltárása nagyszabású program keretében folyik az ún. élesztő két hibrid eljárás bevetésével. Ennek során olyan kapcsolatokra derül fény, amikor a gének termékei, a fehérjék egymással közös szerkezetbe épülve együttesen fejtik ki működésüket. A kapcsolati hálózatok kibogozására a DNS-csipeket is hadrendbe állították. Segítségükkel olyan DNS-szekvenciák, felszínek és célpontok meghatározása történik (pl. operátoroké, enhanszereké és más ún. cisz szabályozó elemeké), amelyekhez a szabályozó gének termékei, a szabályozó fehérjék kötődnek működésük során.

A sejtvonal, a petesejttől a kifejlett szervezetig
vezető út, a sejtleszármazási fa

A sejtvonal olyan, mint egy folyam. Valamilyen forrásból fakad, egy útvonalon – medrek közt – terelődik és végül elér történetének befejeződéséhez. Szakszerűen: a sejtvonal a szervezet sejtjeinek egymásból történő leszármazásának útja, ami leírható, mint valami sok-sok egymást követő generációt megjelenítő (sejt)családfa. Sulston fejlesztette ki azt a technikát (a DIC-, differenciál–interferencia–kontraszt eljárást), más néven a Nomarski-optikával felszerelt fénymikroszkópot, amelynek segítségével minden egyedi sejt és sejtosztódási lépés vizsgálható a C. elegans egyedfejlődése során. 1976-ban közölte a DevelopmentalBiologyban a posztembrionális egyedfejlődésre vonatkozó sejtvonalat, amely a szervfejlődés genetikai vizsgálatának alapja. Érdemes már most megemlíteni Sulston tanítványának, Horvitznak a nevét, akivel a cikket közösen írták. Kimutatták, hogy a C. elegans sejtosztódási mintázata állandó. Ez azt jelenti, hogy minden C. elegans egyedben azonos útvonalon keletkeznek egymásból a sejtek a megtermékenyített petéből a kifejlett szervezetig vezető egyedfejlődési pályán. Ezáltal, máig egyedüliként, egy soksejtű élőlény teljes sejtanatómiai feltárása, azaz – kivétel nélkül – minden egyes testi sejtnek a helye, anatómiai leírása és leszármazása, a teljes „leszármazási fa” ismertté vált.

A hermafrodita C. elegans egyedfejlődése során összesen 1090 sejt keletkezik, amelyből 131 elpusztul genetikai program következtében az embrionális vagy a lárvális fejlődési szakaszokban. Így a kifejlett hermafroditának összesen 959 testi (szomatikus) sejtje van. A programozott sejthalál folyamata a Nomarski-optikával felszerelt mikroszkóppal az élő szervezetben jól nyomon követhető, látható lépéseit Sulstonék leírták. Kimutatták továbbá, hogy bizonyos mutációk befolyásolják a folyamatot. Az első ilyen sejthalálgén, amelynek mutáns változatát (alléljét) azonosították és jellemezték, a nuc–1 volt.

A genetikusokra nagyon jellemző észjárás vezette őket: kiindulásul mutánsokat állítottak elő. Horvitz például olyan „sejtfamutánsokat” (ezeket nevezték el lin mutánsoknak), amelyek a normális (vad) típustól abban tértek el, hogy sejtosztódásuk megváltozott. Sejtosztódások történtek a test olyan tájain, ahol a sejtosztódások folyamata a vad típusban befejeződött volna már, vagy éppen fordítva, a mutánsban a normálisnál kevesebb sejtosztódás történt. Utána megvizsgálták, hogy a „sejtfa” melyik ága tért el a normálistól. Különös mutánsok voltak például azok, amelyek nem tudták a megtermékenyített petéket lerakni, hanem azok az (hermafrodita) anyában keltek ki (ilyen volt a lin–39 mutáns). Így derült fény például a vulva (a párzás és ivarnyílás szerve a hermafroditákban) kifejlődését irányító genetikai útvonalakra, amely a Nobel-díj felé vezető utat is kikövezte.

A sejteket egyedileg elnevezték, és sejttípusokba sorolták a differenciálódott szövetek alapján. A C. elegans idegrendszerét például 302 sejt alkotja. A sejtvonal későbbi vizsgálatai (Sulston és munkatársai 1983) rávilágítottak arra is, hogy a különböző szövetek összesen hat alapító embrionális sejtből származnak. Érdekes módon a bél és a csíravonal (germ line) sejtjei egyetlen alapító sejtre vezethetők vissza, míg a többi sejttípus több különböző alapító sejtből fejlődik. Ez azt jelenti, hogy hasonló funkciójú sejtek nem szükségszerűen rokon eredetűek, illetve eltérő funkciójú sejtek származhatnak azonos alapító sejtből, 2. ábra).


2. ábra. A különböző szövettípusok embrionális eredete: AB, MS, E, C, D és P4 elnevezéssel a hat alapító sejt. Lejjebb, példaként, a bélcsövet alkotó húsz sejt leszármazási kapcsolata látható


A szervezet felépítésében azonban nem csak sejtosztódások vesznek részt. A sejtek mozognak, egymással és a sejt közötti állománnyal kölcsönhatnak, és különböző állapotúvá differenciálódnak. A differenciált állapotok térbeli elrendeződése alakítja ki a szervezet működési mintázatát. Az előző fejezetben már kitértünk arra, hogy Brenner a C. elegans fonálféreg vizsgálatát abban a reményben javasolta, hogy annak genetikai programja és időben változó háromdimenziós térbeli (ún. fenotípusos) megnyilvánulása idővel megismerhetővé válik. Ez világosan jelzi, mit jelenthet egy élőlény fejlődésének megértése, és milyen monumentális és ambiciózus tervet szövögetett Brenner a hatvanas évek elején, nem sokkal azután, hogy az Escherichia coli baktérium és fágjai (elsősorban a T4 és a l) megismerése egyre kiterjedtebbé vált, s amelyben ő maga is oroszlánrészt vállalt. A hetvenes évek (testrészek) mintázatképződéséről vívott vitáiból azonnal kitűnik az is, hogy Brenner – előre látóan – a jövőbe ívelőt tudott álmodni.

A szervfejlődés genetikai analízise a C. elegansban,
a vulva kifejlődése

A szervfejlődés genetikai analízisének kitűnő példája a C. elegansban a vulva, a párzószerv kifejlődése. A hermafroditák párzószerve 22 sejtből épül fel, amelyek végső soron 3 ektodermális sejt leszármazottai. A sejtek osztódási és az utódsejtek vándorlási iránya genetikailag szabályozott. A nyolcvanas években Horvitz és tanítványai (az utóbbiak már az iskola harmadik, negyedik, ötödik nemzedékéhez tartoznak) számos olyan mutációt indukáltak, amelyek befolyásolják a vulva mintázatképződését. A mutációk némelyike a vulvafejlődés teljes elmaradását eredményezi, ilyen esetben a hermafroditák vulva nélküliek. Más mutációk túlzott vulvafejlődéshez vezetnek, ebben az esetben a hermafroditáknak két vagy akár több vulvájuk is van (3. ábra).
 


3. ábra. Példák rendellenes vulvafejlődésre. A felső kép egy vulva nélküli állatot (funkcióvesztéses mutáns) mutat. A fejlődő embriók az "anyában" (hermafrodita) kelnek ki, amelyet kifejlődésük során belülről felfalnak. Az alsó kép egy többvulvájú (nyilak) állatot (funkciónyeréses mutáns) ábrázol


A mutánsok analízisével azonosított gének számos jelátviteli út (genetikai) térképét rajzolták ki. A kutatások feltárták a jelátviteli utak genetikai komponenseinek alá- és fölérendeltségi (ún. episztatikus) viszonyait, illetve a jelátviteli utak találkozási pontjait. Ezek a jelátviteli utak (ilyenek pl. az RTK/Ras-, Wingless-, Notch-utak) evolúciósan konzerváltak, azaz csaknem mindenféle állatban közel azonosak, a mögöttes gének is annyira hasonlóak, hogy egyértelmű, hogy közös ősgének leszármazottai. A konzerváltság lehetővé teszi, hogy kísérleti körülmények között az egyik faj génjét egy másik faj hasonló (ortológ) génjével helyettesítsék. Érthető ezek után, hogy a C. elegans vulvafejlődésében megszerzett tudás milyen nagymértékben járult hozzá a bonyolultabb soksejtűekben, így az emberben is lejátszódó sejtdifferenciálódási folyamatok megértéséhez. Ennek embergyógyászati jelentőségét nem kell magyarázni.

A programozott sejthalál szépsége

A normális egyedfejlődés az új sejtek keletkezésének és némely meglévő sejt pusztulásának egyensúlyán alapszik. A sejthalál integráns része az embrionális fejlődésnek (például az emberi embrió ujjai között feszülő hártya – interdigitális mezoderma – programozott sejthalál révén szívódik fel) és a felnőtt test homeotikus egyensúlyának. Horvitz a hetvenes években kezdte azokat a kísérleteket, amelyeknek célja a sejthalál (szaknyelven apoptózis) genetikai kontrolljának felderítése volt. Egyik, erre vonatkozó első publikációjában (Ellis és Horvitz, 1986) jellemezte a két „sejthalálgént”, a ced–3-at és a ced–4-et, amelyek szükségesek a folyamat kivitelezéséhez (4. ábra). Később meghatározott egy másik gént is, a ced–9-et, amely ellentétesen hat a ced–3-mal és ced–4-gyel, azaz gátolja a sejthalált, és így szükséges a sejtek életben tartásához (Hengartner és mtsi. 1992). A ced–9 funkcióvesztéses mutáns C. elegansokban („nem működik bennük a ced–9 gén”) tömeges sejthalál lép fel (nincs védelem a halál ellen), ami az állatok pusztulását eredményezi, míg a ced–9 funkciónyeréses (túlműködő allélje a ced–9 génnek) mutánsokban egyáltalán nincs sejthalállal elpusztuló sejt (túlzott védelem a pusztulás ellen) (4. ábra).

4. ábra. C. elegansban a sejthalált szabályozó fő genetikai útvonal egy részlete (a talpas vonal gátlást, a nyíl aktiválást jelent)

Horvitz számos olyan gént is meghatározott, amelyek az elpusztult sejt eltávolításáért felelősek. Kimutatta továbbá, hogy hasonló szerkezetű és funkciójú sejthalálgének, sejthalált gátló gén, valamint „eltakarító” gének az emberi örökítő anyagban (genomban) is megtalálhatók. Ezzel az egyszerű kis fonálféreg, a C. elegans („az élő cső”) nemcsak a fejlődésbiológia, hanem számos emberi fejlődési rendellenesség genetikai modellje is lett. A humán betegségek egyik csoportjára (AIDS, neurodegeneratív betegségek, agyvérzés, infarktus) a kórosan nagy sejthalálozási folyamat, a másik csoportjára (rák, autoimmun betegségek) a csökkent sejthalál a jellemző. Nem véletlen, hogy a programozott sejthalál napjaink egyik legintenzívebben kutatott orvosbiológiai területe. Számos rákgyógykezelési stratégia a sejtes „öngyilkos” program stimulációján alapul.

A biológusok szerint a programozott sejthalálnak legalább öt funkciója van. Ezek közé tartozik a feleslegben termelt, a rendellenes módon képződött, a funkció nélkül maradt és a káros sejtek elpusztítása, valamint azoknak a sejteknek a halála, amelyek már befejezték az adott struktúrák kialakításában végzett funkciójukat. (Ez utóbbi eset szemléltetésére gondolhatunk például arra, hogy a házépítéshez szükséges zsalu vagy támfal a ház felépítése után már szükségtelen, fenntartása költséges, mozgást és kölcsönhatást akadályozó térigénye van.) Azokat a szerkezeteket, amelyek egy architektúra megformálása után már nem játszanak további szerepet, a szervezet eltávolítja magából. Részben ebben áll a halál által (is) világra hozott test bölcsessége, részben pedig a pusztulásra ítéltetett sejtek áldozatában vagy önzetlenségében búvik meg a sejthalál szépsége.

Genetikusok nagy családjának nagy ünnepe

A három díjazott negyedszázaddal ezelőtt dolgozott együtt Cambridge-ben, Brenner laboratóriumában, a Brit Tudományos Akadémia Orvosi Kutatóközpontjában (Medical Research Centre, MRC). Azóta a világ különböző pontjaira kerültek és önállóan tevékenykednek. Végül is a közös gyökér kapta az elismerést. Sulston később hatalmas szerepet játszott a humán genom program megvalósításában. Ő volt a Cambridge közelében működő kutatóközpont, a Sanger Center igazgatója, ahol az emberi DNS-szekvencia egyharmadát határozták meg. Ő volt, aki kőkemény következetességgel állt ki azért, hogy az emberi gének megismeréséből származó orvoslási előny az egész emberiséget illeti, szegényeket és gazdagokat egyaránt, s az emberi gének ismerete nem lehet a gyógyászati ipar szabadversenyes piaci áruja, nem lehet a gátlástalan extraprofit forrása.

A diplomás matematikus és közgazdász Horvitz eredetileg a tudat mechanisztikus alapjait akarta megérteni, majd a DNS kettős spirál egyik felfedezőjének, James Watsonnak a laboratóriumában doktorált, s onnan vezetett át útja az óceán innenső partjára Brennerhez, illetve Sulstonhoz. Horvitz az, aki azóta is kitart a C. elegans mellett.

Sydney Brenner a „C. elegans-i időszámítás” előtt, már az ötvenes–hatvanas években a genetikusok emblematikus alakja volt. A fággenetika (elsősorban a T4), a genetikai analízisek páratlan virtuóza. Mai molekuláris biológiai tudásunk egyik megalapozója. Kísérleti bizonyításai a genetikai kódolás és információáramlás természetéről a tudományos megismerés legcsodálatosabb alkotásai közé tartoznak, amelyek minden, valamit magára adó biológiakönyv alapvető fejezetei. FrancisCrick (a DNS kettős spirál társfelfedezője) társa volt a genetikai kód „3 betűs, nem átfedő, vesszőmentes” természetének igazolásában, amelyet a művészi finomságú „frameshift algebrával”, kizárólag genetikai kísérletekkel, fágmutánsok izolálásával, genetikai térképezésekkel, szintetizáló és analizáló próbakeresztezésekkel („backcross” és „tesztcross”) oldottak meg. Brenner volt az, aki káprázatosan elegáns kísérletvezetéssel bizonyította a genetika kolinearitási alaptételét, vagyis azt, hogy a kódok sorrendje a génben azonos az aminosavak sorrendjével a gén által kódolt fehérjében. Brennernek meghatározó szerepe volt a nonszensz (stop) kódok felfedezésében, valamint a messenger RNS valós létezésének igazolásában. A későbbi genomprogramok gondolata is egyenes leszármazási viszonyban van vele. Nobel-díját évtizedek óta várta a genetikusok nagycsaládja, s a Nobel-bizottság bölcs döntése egyöntetű, a rég várt örömmel és megelégedéssel fogadtatott.

Brenner munkásságát már a hatvanas évek elejétől ismeri a hazai genetikusok akkor még nagyon kis létszámú közössége. Ezen írás szerzőit fiatalságuk meghatározó alapélményei fűzik szellemének és személyének megismeréséhez. A fággenetika után a C. elegans genetikája is gyorsan közkincs lett idehaza. Brenner híres, 1974-es „Genetics” publikációja – megjelenése után – szinte azonnal bekerült Szegeden, a József Attila Tudományegyetem genetika anyagába a biológus, és a biológia–kémia tanár szakokon. Sok évfolyamot kiszolgáló magyar nyelvű molekuláris genetikai tankönyvben az egyik alapvető fejezet építkezett belőle. Rendkívül alkalmasnak bizonyult ugyanis a genentikai törvényszerűségek megismertetéséhez. Teret nyert a hazai kutatásban is. Ma a C. elegans genetikája a törzsanyag része az ország természettudományi karain folyó egyetemi képzésnek.

Irodalom

Brenner, S., 1974: The genetics of Caenorhabditis elegans. Genetics 77: 71–94.

Sulston, J. E. és Horvitz, H. R., 1977: Post-embryonic cell lineage of the nematode, Caenorhabditis elegans. Dev. Biol. 56: 110–157.

Sulston, J. E.; Schirenberg, E.; White, J. G. és Thomson, J. N., 1983: The embryonic cell lineage of the nematode Caenorhabditis elegans. Dev. Biol. 100: 64–119.

Ellis, H. M. és Horvitz, H. R., 1986: Genetic control of programmed cell death in the nematode C. elegans. Cell 44: 817–829.

Hengartner, M. O.; Ellis, H. M. és Horvitz, H. R., 1992: Caenorhabditis elegans gene ced-9 protects cells from programmed cell death. Nature 356: 494–9.


Természet Világa, 134. évfolyam, 2. szám, 2003. február
http://www.chemonet.hu/TermVil/ 
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/


Vissza a tartalomjegyzékhez