Gyarmati István ravatalánál
Tisztelt gyászoló gyülekezet, szerettei, barátai, akadémikus társai, tanítványai és tisztelői az elhunyt Gyarmati István professzornak!

„Ceterum censeo Carthaginem esse delendam.”

Az utóbbi években mindig az idősebb Cato és híres, a római szenátusban gyakran ismételgetett mondása jutott eszembe, amikor István barátom, az elokvens és szenvedélyes stílusban oktató egyetemi tanár, a szigorú vizsgáztató, a nemzet és az egész emberiség sorsáért, jövőjéért egyaránt aggódó tudós osztályüléseinken felszólalt, és már a jobbító szándékú észrevételeit is „epesavakba” burkolta.

Sejtettem, de elfogadni sokáig nem akartam indulatos szentenciáinak mélyebb okait. Tévedhetek, de a végső búcsú perceiben végig kell mennem egy fonal mentén, mely két évtizedes kollegiális kapcsolatunkat, barátságunkat összetartotta. Ez idő alatt sok-sok beszélgetés esett meg közöttünk. Kezdetben általában optimista hangulatban, később egyre borúsabb légkörben. A kitinpáncéllal körülvett lélek itt-ott kibukkant, de inkább csak bezárt maradt. Művész feleségem „Mintegy ajtó” nevű alkotássorozata jut eszembe: egy palota háromrétegű szárnyas ajtója a teljes zártságtól több fázisban képes megnyílni a végső nyitottság „befogadó” állapotáig. Pista barátommal folytatott beszélgetéseim ilyen ajtónyitogatásokhoz voltak hasonlóak. Lassan egy-egy szárny félig-meddig megnyílt, hogy azután a másik, a már nyitott, hirtelen becsukódjék. Néha már azt éreztem, hogy teljesen a bizalmába fogad, aztán valamelyik ajtó csak-csak bezárult.

Távozása felold a kötelező titoktartás alól: Stockholm jóvoltából az elmúlt 20 év alatt folyamatosan 18 alkalommal jelölhettem a kémiai Nobel-díjra. A 80-as évek elején közös barátunk*, aki most is itt áll mellettem, javasolta: „Lajoskám, ha már Stockholm rendszeresen számít rád, inkább magyart jelölj, mint külföldit.” Hallgattam a jó tanácsra! Bár a 60-as évekből már felületesen ismertük egymást, néhai Lengyel Sándor segítségével ismertem meg István életművét és annak jelentőségét is. Megértettem, hogy Lars Onsager irreverzibilis folyamatok termodinamikájában felismert reciprocitási összefüggése, majd Ilya Prigogine nem egyensúlyi termodinamikájában kimutatott disszipatív struktúrái Gyarmati István: Irreverzibilis termodinamikájának általános variációelvébe mint speciális esetek épülnek be.

Talán nem megbocsáthatatlan elfogultság részemről, ha azt mondom, hogy Gyarmati az Irreverzibilis termodinamikában Bolyai Jánoshoz hasonlóan új világot épített fel. Sorsukban is van valami tragikus hasonlóság: János atyja, Farkas Tentamenjének Appendixében közli életművét, István pedig a Műegyetemi Közleményekben jelenteti meg főművét, amit bár sokan, sokat idéztek, de még többen idéztek volna, ha rangosabb folyóiratban lát napvilágot. S talán a megkésett nemzetközi „hatás” magyarázza, hogy Onsager 1968-as kémiai Nobel-díja után 1977-ben Prigogine Gyarmati mellőzésével nyeri el a kémiai Nobel-díjat.

A nagy mű elismerésének vágyával élő és lélegző Gyarmatit Stockholm döntése – mint Amfortast Klingsor dárdája – életre szólóan sebzi meg. István Non-equilibrium Thermodynamics című művét történészként forgatva Stockholm mentségére az szolgál, hogy Prigogine alapvető művei 1945–1955 között váltak ismertté, míg Gyarmati nagy szintézisének első része csak 1961-ben jelent meg a Periodica Polytechnica hasábjain. További művei 1962–1966 között ismét a Periodicában, illetve az Acta Chimica Hungaricában és egy szovjet folyóiratban jelentek meg.

Persze 1977-ig volt idő, hogy ezek a művek a szakmai tudatban felszívódjanak. Így a Springer-Verlag már 1970-ben angolul megjelentette a Nem egyensúlyi termodinamikát. Sajnos köztudott, hogy közös művek alkotóinak aszimmetrikus kitüntetése csak ritkán, és ha igen, akkor nagy késéssel jár a mellőzött pótlólagos elismerésével (például Woodward 1965-ös elismerése után Roald Hoffmann csak 1981-ben kapja meg a díjat).

Amikor 20 éve először adatott meg, hogy a méltánytalanul mellőzött Istvánt az összes releváns dokumentum csatolásával felterjeszthettem, a párhuzamosan megejtett jelölések jelentős száma reménnyel töltött el bennünket. Reménykedtünk még évekig, sőt Stockholmban a bizottság titkárával virágnyelven folytatott konzultáción még biztatást is kaptam, hogy – ha hiszek a jelöltben – folytassam a felterjesztéseket. Tettem! De ahogy múltak az évek, Stockholm egyre távolodott Budapesttől. S így lett István még keserűbb! Sajnos Pista barátom, bár példákkal bizonygattam a személyes kapcsolatok, utazások fontosságát, alig tett valamit! Fokozódó bezárkózottsága és nyelvi elszigeteltsége nem tette személyét ismertebbé.

Pedig mondjuk ki: a Nobel-díj elnyerése kellő publicitás nélkül egyre reménytelenebb, mert újabb és újabb tudományos eredmények, felfedezések jönnek és érdemesülnek a díjra. Lengyel Sándor halálával az elengedhetetlenül fontos újabb, sikeres kémiai alkalmazások publikálása is elhalt.

Ismét a pun háborúhoz kapcsolódó mondást kell idéznem: „Vincere scis Hanibal victoriam uti nescis... uti nescis.” Igen, Pistám, Te hazánk XX. századi kémiai tudományosságának fényes csillaga, a győzelmet kihasználni nem tudtad. Lelked páncélbörtöne nem engedte, hogy átlépd saját árnyékodat. Pedig Nobel-díjad nekünk és hazádnak is használt volna, külföldön és itthon egyaránt. Hitelesíthette volna a tudomány és az oktatás társadalmi elismertségéért folytatott nemes harcodat. Mélyen hittél az emberi kultúra egységében és oszthatatlanságában, amiből mi, halandók csak apró morzsákat kaparunk össze! De Amfortas sebe gyógyítatlan maradt, bár sokan akartuk neked elhozni a szent „lándzsát”. Sajnos Parsifalod én nem lehettem, fájó sebed nem enyhíthettem. Bocsáss meg, és nyugodj békében!

Ámen!

KÁLMÁN ALAJOS

Természet Világa, 134. évfolyam, 1. szám, 2003. január
http://www.chemonet.hu/TermVil/ 
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/


Vissza a tartalomjegyzékhez