Annyira furcsa, hogy akár sikeres is lehet!


Csermely Péter 1958-ban született Budapesten. A Semmelweis Egyetem Orvosi Vegytani, Molekuláris Biológiai és Pathobiokémiai Intézetének (http://www.ovi.sote.hu) professzora és a Biorex Rt. (http://www.biorex.hu) vezető kutatója. Kutatási területe a stresszfehérjék működésével, az öregedéssel és a cukorbetegséggel kapcsolatos. Eddig négy könyve jelent meg: Stress of Life from Molecules to Man (szerkesztő), Kutatás és közlés a természettudományokban (társszerző), Stresszfehérjék, Science Education: Talent Recruitment and Public Understanding (szerkesztő Leon Ledermannal közösen). Több mint százhúsz tudományos cikket publikált. A cikkek összimpaktja 260, idézettsége 1200 feletti (http://www.chaperone.sote.hu). Tudományos teljesítménye több mint kétharmadát itthon végzett munkával érte el. 1995-ben új kezdeményezést indított el, amely ma már több mint ötezer tehetséges középiskolás diáknak nyújt lehetőséget arra, hogy a Magyarországon folyó legmagasabb szintű kutatásokba bekapcsolódhasson (http://www.kutdiak.kee.hu). A diákok egyharmada kis falvakból való, ahonnan ilyen fiatalon, más módon szinte biztos, hogy nem kötődhettek volna a kutatáshoz. Hatszáz diák Erdélyből, a Felvidékről és a Vajdaságból kapcsolódott be a munkába. Csermely Péter a Magyar Biokémiai Egyesület főtitkára és a Cell Stress Society International alapító titkára.

Beszélgetés Csermely Péter biokémikussal

– Dürr János kollégám úgy hat éve ezzel az ajánlással mutatott be nekem: „Ismerkedj meg Péterrel, volt apáczais diáktársammal, a stresszfehérjék kutatásával foglalkozik, beszéljetek meg valami jó cikket!” Bevallom, ekkor hallottam először a stresszfehérjékről.

– Ez nem véletlen, mert a stresszfehérje-kutatás fiatal tudományterület. Megdöbbentő, hogy milyen későn, csak úgy húsz éve derült ki, hogy léteznek, hogy általánosak az élővilágban és csupán tizenöt éve tudjuk, mennyire fontos szerepet töltenek be a sejtjeink védelmében, mindennapi életében. Miért nem tudtunk létezésükről korábban? Mert ezek a fehérjék iszonyúan lusta enzimek, így a tradicionális biokémiai módszerekkel csak nagyon nehezen mutathatók ki.

– A stressz szó nyilvánvalóan itt is valamiféle hirtelen környezeti változásra utal.

– Minden, a sejtre nézve káros hatás után ilyen fehérjék termelődése indul meg a szervezetben. Stressz az, ha elfogy az oxigén, és az is, ha újra megérkezik. Stressz, ha a diák vizsgázni készül, és az is, ha utána örül vagy búsul a kapott jegy miatt. Ilyenkor a sejtekben a többi fehérje képződése jórészt leáll, és így a stresszfehérjék lesznek szinte az egyedüliek, amelyek szintetizálódnak. A legelső stressz, ahol e fehérjék keletkezését és fontos védő szerepét felismerték, a hősokk volt, emiatt számos képviselőjüket hősokkfehérjének is nevezik.

– Ha a káros hatásra a sejtekben jószerével csak stresszfehérjék keletkeznek, akkor rendkívül fontos szerepük lehet a szervezetben.

– Ez így igaz. A stresszfehérjék a károsodott fehérjék szerkezetét kijavítják, helyreállítják, az újonnan keletkezetteket pedig segítik a szerkezetük megtalálásában. Ezért is nevezik őket dajkafehérjéknek. E fehérjék tehát az élet nagy rendezői, emiatt olyan általánosak és fontosak az élővilágban. Egy emberi sejtben száznál is többféle stresszfehérje van. Ezek közül az úgynevezett Hsp90-nel, vagy másképpen a 90 kiloDalton tömegű stresszfehérjével foglalkozunk laboratóriumunkban, talán azért, mert ez az összes között a legtitokzatosabb. Minden sejtünk csurig van ezzel a fehérjével, működése létfontosságú az emberi sejtekben, ennek ellenére a mai napig nem tudjuk, hogy miért kell ennyi belőle.

– Gyermekkorában az ember sok mindenről álmodozik, például arról, hogy űrhajós, netán mozdonyvezető, színész vagy tudós lesz. De hogy biokémikus stresszfehérje-kutató, arról biztosan nem.

Az építkezést már korán el kell
kezdeni, de előtte meg kell lesni,
hogyan is megy ez

– Valóban nem. Egy ideig szobrász szerettem volna lenni. Úgy képzeltem el, hogy az ember megálmodja a gyönyörű szobrot, ilyenkor Michelangelo szobrai jelentek meg előttem, és a szobor, hopp, megszületik. Amikor aztán a tévében egy riportfilmben láttam, hogy Kisfaludi Strobl Zsigmond fülig koszosan hogyan püföl egy húszkilós kalapáccsal valami éktelen kőtömböt, rájöttem, ezt nem nekem találták ki. De volt olyan időszak is, amikor régész akartam lenni, mert imádtam ásni, és mert szeretem a történelmet. Kitartó voltam ez ügyben, ezért édesapám, amikor elérkezettnek látta az időt – lehettem ekkor ötéves –, behívott dolgozószobájába, leültetett, és mint férfi a férfivel, beszélgetni kezdett velem: – Édes kicsi fiam, mit gondolsz, hány embert vesznek fel régésznek ma Magyarországon? – Nem tudom – volt a válasz. – Mondjuk, százan jelentkeznek, ebből felvesznek tízet. – mondta. – Kicsi fiam, te okos gyerek vagy, biztosan bejutsz, de gondold el, utána hánynak lesz állása. Egynek se, édes fiam – mondta, s ezzel a régészettel kapcsolatos álmok el is oszlottak. A történelem szeretete azonban megmaradt. Emlékszem, egyszer azon csípett az édesapám, hogy a Pallas-lexikonból kiírom a magyarországi várakat. Egészen jól haladtam: épp a Dammara-Elektromos gép kötetet fejeztem be. De hát letiltottak, mert mint mondták, egy hétéves normális gyereknek a parkban a helye.

– Hogyan jutott eszedbe, hogy a lexikont böngésszed?

– Annak sok oka volt. Például az, hogy szüleimmel végiglátogattuk a magyarországi várak zömét, no meg akkor ment a tévében A Tenkes kapitánya című filmsorozat. Imádtam a várakat, ezért tudni akartam, hány van belőlük. Csak azok vannak, amiket már láttunk, vagy még ezeken kívül is? Teljességre törekedtem. Vagy mindent, vagy semmit. Ha mindent, akkor viszont nagyszabású dolgot és rendet kell csinálni. Hogy a várakról hol olvashatok, azt édesapám mutatta meg egyszer.

– Édesapád igen következetes ember lehetett.

– Valóban, ahogyan a vegyészemberek mind azok. A Műegyetemen 1950-ben végzett vegyészmérnökként. Tehetséges lévén, visszahívták az egyetemre óraadónak. Mélyen vallásos, evangélikus ember volt, aki őszintén hitt abban, amit csinált. 1951–52-ben bibliaórákat tartott, ami akkoriban, a Rákosi-korszak idején nem volt túl jó egyetemi ajánlólevél. Megjósolható volt a következmény: kirúgták. Hiába hozott össze aztán a Chinoinban, ahol egész életét töltötte, több mint harminc szabadalmat, mindig úgy érezte, hogy nem végez igazán lényeges dolgokat, mert amit csinál, az nem alapkutatás. Valószínűleg ezért is volt fontos a számára, hogy kutató legyek, ha már a bátyám megvalósította a másik álmát: társtulajdonos egy festékgyárban. Édesanyám mindig apám mellett állt. Amikor kellett, mindenről lemondott családja kedvéért, pedig fiatalkorában híres magyarnóta-énekes és színésznő volt. A második világháború után végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, abban az évfolyamban, ahol Somogyvári Rudolf is. Talán az ő álmait is mi, a fiai valósíthatjuk meg valamikor.

– Az Apáczai Csere János Gimnáziumról azt tartják, igen erős a versenyszellem. Te hogyan látod ezt?

– Kell a terhelés a diáknak. A jó terhelés. Hogy a versenyek mennyire azok? Embere válogatja. Nekem bejött. Nyolc évig jártam az Apáczaiba, az általános iskola ötödik osztályát már ott végeztem, matematika tagozaton. Holics László volt a fizikatanárom, Tóth Eszter pedig, aki végzős tanárjelölt volt, a fizikaszakkör vezetője. Ebbe a szakkörbe beletartoztak a nyári iskolák is. Így kerültünk egy alkalommal Balatonfüredre is, ahol Marx György villájának a kertjében tanultunk kvantummechanikáról, tizennégy évesen. A tábor végén versenyt rendeztek, amit megnyertem Zimányi Gergely előtt, aki ma Kaliforniában professzor, és Blum János előtt, aki Svájcban szintén professzor. Ma is emlékszem, mekkora meglepetés volt ez számomra, mert nem tartottam magam annyira jónak. Fizika tagozaton folytattam a tanulást, de változatlanul úgy éreztem, ez nem nekem való: voltak nálam jobbak is az osztályban. Ezért, amikor kémiából országos versenyt hirdettek, úgy döntöttem, ott is kipróbálom magam. A kémiatanárom Varga Ernő volt, fantasztikus ember, igazi tanár, mindenben számíthattam rá. A versenyre egy választott témában dolgozatot kellett benyújtani. Fél éven keresztül jártam a legkülönbözőbb könyvtárakat és mindent elolvastam arról, hogy a fémionok hogyan lépnek kölcsönhatásba a fehérjékkel. Egészen tisztességes dolgozatot sikerült összehoznom. Akkor éreztem meg, milyen az, amikor az ember újat csinálhat, amikor nem olyan feladattal birkózik meg, aminek a megoldása már régóta ott van egy könyvben, hanem valami olyat hoz létre, ami még nem volt, tehát alkothat. Az egészben az a jópofa, hogy rengeteg kerülő út után, végül is a kandidátusi értekezéseimet, több mint tizenkét évvel később, ugyanebből a témából írtam.

Gyermekkori álmom volt, hogy eljussak a Húsvét-szigetekre

Tehát a dolgozat elkészült, és elindultam vele az országos középiskolai tanulmányi versenyen. A tét nagy volt, az első tíz helyezett felvételi nélkül bejutott az egyetemre. Én a tizenegyedik lettem… Nagy pofon, óriási csalódás volt, hiszen az elméleti forduló után még a második helyen álltam, de annyira elszúrtam a gyakorlati feladatot, hogy lecsúsztam.

Emlékszem, negyedikben, amikor a gimnáziumba mentem, úgy járt a villamosom, hogy mindennap láttam a Hotel Ifjúságot, ahol átadták az OKTV első három helyezettjének a díjakat. Mindennap elmondtam magamnak: ott, abban a hotelben az év végén át fogok venni egy díjat. És csináltam a kémiapéldákat fesztül, azt hiszem, 2500 kémiafeladatot oldottam meg egy év alatt. Második lettem. A Hotel Ifjúságban vettem át a díjat. Egyenes volt az út a kémiai diákolimpiára, ahol ismét második lettem, és az egyetemre, az ELTE vegyész szakára.

– És ekkor jött a kötelező katonai szolgálat.

– Csak három hétig voltam katona, gyorsan leszereltek. Úgy gondoltam, még jelentkezhetek az egyetemen, hogy elkezdhessem az első évet. A dékáni hivatal adminisztrátora azonban nem hagyott kibontakozni, arra hivatkozott, hogy már elkezdődött a félév. Tragédiának éltem meg a dolgot. Aztán később kiderült, hogy az adminisztrátor csak lusta volt, mert beiratkozhattam volna. Ma már végtelenül hálás vagyok ezért. A jó isten áldja meg a lustaságát. Édesapám tanácsára és segítségével ugyanis laboráns lettem az ELTE szerves kémia tanszékén, Furka Árpád csoportjában. Végeláthatatlan hónapokon át retkes, kátrányos lombikokat mosogattam. Aztán jött a csoda: megengedték, hogy szintetizálni kezdjek. Hidrazino-propionsavat kellett készítenem, ami nagyon egyszerű vegyület, szintetizálni is könnyű. Csak egy a baj vele: iszonyatos lábszaga van. A végén, már mint igazi kutató, teljesen önállóan állítottam elő vegyületeimet.

– Említetted, hogy édesapád a Műegyetemen végzett. Ott híresen jó és kemény vegyészképzés folyik. Miért nem oda jelentkeztél?

– Tetszett a Műegyetem is, mert ott biztos tudást adnak az embernek, de az ELTE-n, ha valaki azt kívánta, rengeteg extra tudást is magába nyelhetett. És én ezt szerettem, ezt akartam. Voltak olyan éveim, amikor több speciálkollégiumom volt, mint rendes. Ráadásul azt is megtehettem, hogy szabadidőmben kutatással foglalkozzam.

– Már akkor is ennyire fontos volt számodra a kutatás?

– Annyira, hogy már másodéves koromban abban a laboratóriumban dolgoztam, ahol ma is. Úgy kerültem oda, hogy Kucsman Árpád szerves kémia tanszéke, ahol a lábszagú vegyületet kellett szintetizálnom, igen jó munkakapcsolatban állt a SOTE Biokémiai Intézetével. Erre a jó együttműködésre alapozva kerestem fel az akkor legjobbnak tartott budapesti biokémiai csoportot, melyet Somogyi János vezetett. Szerencsére Varga Vince, az egyetlen ember, akit ismertem a csoportban, pár perces diskurzus után megkérdezte, nem akarok-e vele dolgozni. Mérhetetlenül meglepődtem, és igent mondtam. Nagy megtiszteltetés volt ez számomra. Ma, az asztal másik oldalán, máshogy látom ezt is: összetenném a két kezem, ha bejönne hozzám a kémiai diákolimpia egyik helyezettje, és azonnal felfogadnám, ahogyan Vince rám is lecsapott. Mert az ilyen diák kincs.

– Kutatási feladatot is kaptál?

– Kaptam, de az örömöm nem sokáig tartott. A témavezetőm ugyanis ösztöndíjjal Franciaországba ment, én meg ott maradtam irányítás nélkül. Se levél, se telefon, semmi. Dühös voltam. Ma már hálás vagyok. Rá kellett, hogy jöjjek: vagy elkezdek egyedül dolgozni, vagy abbahagyom. Attól kezdve lettem önálló kutató.

– A témát te gondoltad ki magadnak?

– Akkor még éretlen voltam ehhez. De mielőtt elment a témavezetőm, összehívott a laborba öt okos embert, Györgyi Sándort például, és ötletrohamot rendeztek. Én meg csak írtam, írtam, amit mondtak. A rengeteg ötlettel aztán egy évig elvoltam, hiszen nem volt más dolgom, csak megcsinálni őket. Fehérjéket kellett beépíteni egy mesterséges membránba, ami akkoriban, a hetvenes évek végén, még nagyon új dolog volt. A kísérlet sikerült. Igazolni is tudtam a beépülést. Teljesen körbejártam a témát, hogy mi történt a fehérjével, hogy mit okoz stb. Egész nyáron dolgoztam rajta, így harmadéves koromra elkészült a későbbi doktori értekezésem alapja. Az Akadémia egyik magyar nyelvű lapja közölte. Fél évvel később aztán, az egyik legszínvonalasabb biokémiai folyóiratban, a Journal of Biological Chemistryben amerikai szerzőktől ugyanez a téma, ugyanígy feldolgozva megjelent. Csak pár évvel később döbbentem rá, amikor ösztöndíjjal Syracuse-ban dolgoztam egy laboratóriumban, hogy itthon akkoriban bizony még a legtöbb laborban csak műkedvelő kutatás folyt. Kísérletezgettek, aztán néhanapján eszükbe jutott, hogy eredményeikről publikációt is kellene készíteni. Ezzel szemben az amerikai műhelyekben, amikor elkezded a kísérletet, már akkor határozott elképzelésednek kell lenni arról, mire használod majd azt a tudást, amit a kutatás közben összegyűjtögetsz, tudnod kell, eredményeidet hogyan és hol akarod közölni, milyen ábrákat készítesz... Hála istennek, ma már itthon is célratörőnek kell lenned.

– Speciális kollégiumok, kutatás, disszertáció, és mindeközben a Természettudományi Kar KISZ-titkára voltál. Hogyan jutott időd arra is, hogy társadalmi munkát végezz?

– Ezt az élet hozta magával. Sokáig azt hittem magamról, hogy visszahúzódó, zárkózott gyerek vagyok. Igen meglepődtem, amikor, talán harmadikos gimnazista korunkban, az egyik tanárjelölt szociológiai felmérést végzett nálunk, és ebből az derült ki, hogy az osztályból szinte mindenki velem szállna egy csónakba, ha a hajó süllyedni kezdene, rám bízná a kulacsot a sivatagban, szóval, hogy valamiféle bizalomközpont vagyok. Az egyetemen aztán ez kiteljesedett. Először csak az évfolyamban bíztak rám mindenféle képviseletet, szervezést, aztán jöttek a feladatok egymás után. Így lettem végül a Természettudományi Kar mindenese, KISZ-vezetője. Olyan embereket tudtam összebékíteni, akik addig nem álltak szóba egymással. Ebben az időszakban kezdtünk el gazdálkodni a karon, pillanatok alatt pár millió forintos költségvetésünk lett. Húsz évvel ezelőtt ez igen sokat jelentett egy ifjúsági szervezetnek. Klubot hoztunk létre, naptárakat adtunk ki... Megteremtettük a hallgatói önkormányzatot. Az oktatók hallgatói véleményezését is mi vezettük be a karon, ami nagyon jól sikerült, és a mai napig működik.

– Elkötelezett voltál?

– Igen. Azt hittem, hogy lehet tenni valamit, amitől jobb lesz az élet. És tettem is. Furcsa módon ritkán ütköztem falakba. A nyolcvanas évek vége felé már nemcsak kijelölték a KISZ-vezetőket, hanem néha érdemi választást is lehetett tartani. Így esett, hogy a középiskolások felkértek arra: legyek én a vezetőjük. Sokat gondolkoztam, elvállalhatom-e a feladatot, hiszen sosem dolgoztam középiskolában. Aztán belementem, és nem is bántam meg, mert csodálatos másfél év következett az életemben. Jártam az ország középiskoláit, és közben lázítottam a diákokat. Máig előttem van, amint megérkezem az iskolába mint valami nagy-nagy (csaknem kétméteres!) elvtárs, és leültetnek a vörös posztóval letakart asztalhoz, hogy felolvassák a jelentéseket. Én meg felállok, kimegyek az asztal mögül és leülök a diákok közé, beszélgetni arról, milyen gondjaik, problémáik vannak. Azt a tanácstalanságot, ami ilyenkor uralkodott, nehéz elképzelni. Az ocsúdás után elkezdtek kiszállingózni az asztal mögül a helyi potentátok. Tudtam, aki először kijön az asztal mögül, az lesz az én első szövetségesem, arra számíthatok. Elmenetelem után általában nagy botrányok törtek ki az iskolában, mert a diákok valóban fellázadtak néhány arra érdemes tanár ellen, amire az jogosította fel őket, hogy erre a biztatást a „központból” kapták. Diákjog? Akkor ez a szó még ismeretlen volt a középiskolákban. Persze, lehet, hogy sok helyen ma is az. A KISZ Központi Bizottsága Intézőbizottságának tagjaként rendeztem aláírásgyűjtést Bős–Nagymaros ügyében. KISZ-esként elnököltem az 1988-as veszprémi diákparlamenten, ahonnan fidesz-es barátokkal tértem haza. Fura figura voltam. Olyan, aki megpróbál a saját feje, a saját becsülete után menni. Sokan becsültek, szerettek: ma is nagyon sok barátom van ebből az időszakból.

– Az 1995-ben útjára indított Középiskolás Kutató Diákok mozgalom is bizonyítja, mennyire fontosnak tartod a középiskolások segítését, felkarolását. Hogyan született az ötlet?

– Amikor a nyolcvanas évek vége felé sorra látogattam az ország középiskoláit, az volt az érzésem, hogy bizony ma is vannak a magyar középiskolákban olyan gyerekek, akik nem tudnak az iskolában mit kezdeni magukkal. Terhelik őket, de roszszul. Kell valami több, más, kell egy kitörési esély. Mi lenne, ha a kutatás lenne az? Mi lenne, ha a kezükbe adnánk egy listát, amiben azoknak a tudósoknak a neve, elérhetősége és kutatási témája szerepel, akik hajlandók fogadni a középiskolás diákokat? Hihetetlenül nagy támogatást kapott az ötlet a magyar tudóstársadalomtól. Soha nem felejtem el Straub F. Brúnó akkor már reszkető sorait, amelyben tőlem, a kis nullától elnézést kér, hogy kora miatt már nem tud aktívan részt venni a kezdeményezésben. Azonnal mellénk állt Szendrő Péter barátom, és az Országos Tudományos Diákköri Tanács is. Az első konferenciánkon, 1997-ben Kecskeméten ötven-hatvan diák vett részt, és tartott előadást. Ma már annyian jelentkeznek, hogy regionális konferenciákat is kell tartanunk.

– Hogyan lehet bekapcsolódni a mozgalomba?

– Minden itthoni és határon túli középiskolába évente újra és újra elküldjük a mentorlistát. Közvetlen kapcsolatban állunk hatszáz középiskolai tanárral, akik felbiztatják a legjobb diákjaikat a részvételre. Vagy a diák elkalandozik a http://www.kutdiak.kee.hu honlapra és jelentkezik maga. Ebben a mozgalomban a diáknak mindent egyedül kell megcsinálnia. A jelentkezés során két kérdésre kell válaszolni. Miért akarsz kutatni? Miért gondolod, hogy különb vagy a társaidnál? A legtöbben már itt elakadnak. Ha a kérdésekre a diák válaszol, megkapja a mentorlistát a hat-hétszáz tudós kutató elérhetőségével, kutatási témájával. Ebből a listából kell a diáknak egyedül kiválasztani a mentort és önállóan jelentkezni nála. Innen indulhat a közös munka. Mi csak akkor segítünk, ha a mentor nem válaszol. Ha a kapcsolat létrejön, a mentor segítségével a diák elkezdheti kutatói pályafutását. Hetente több levelet, e-mailt kapok. Néha középiskolástól, néha már egyetemet végzett volt kutató diáktól. A levelekben vissza-visszatér, hogy sorsfordító volt a diák életében a találkozás a tudomány tisztaságával, az igazi kutató hitével, a jó műhely demokratizmusával. Lehet, hogy a középiskolásból soha nem lesz később kutató. Ezt az útravalót akkor is megőrzi egy életen át. Ha a munkájából tudományos eredmény is születik, ezerféle dolgot tehet vele: elküldheti az Innovációs Szövetség versenyére (http://www.innovacio.hu), jelentkezhet nálunk a középiskolás Tudományos Diákkörök Országos Konferenciájára, beadhatja munkáját a humán- és társadalomtudományi pályázatunkra, és végül, de messze nem utolsósorban pályázhat vele a Természet Világa diákpályázatára is.

A káptalanfüredi táborban diákjaival

Az a legjobb nyolcvan diák, akik akár a mi saját konferenciánkon, akár a mások által rendezett versenyeken, konferenciákon (mint pl. a Szabó Sándor barátom által rendezett református tudományos diákköri konferenciákon) jól szerepel, jutalomként részt vehet egy egyhetes káptalanfüredi kutatótáborban. A táborban az ország tudományos és kulturális életének nagyjaival lehet mély nyomokat hagyó beszélgetéseken részt venni. Az országos konferenciánk nagydíjasai előtt számos külföldi lehetőség is nyílik: Írország, Izrael, Németország és az Egyesült Államok legjobb egyetemein kutathat tovább. Tavaly áprilisban Leon Ledermannal, az 1988-as fizikai Nobel-díjassal együtt, a NATO és az UNESCO támogatásával sikerült létrehozni egy nemzetközi szervezetet is. Ennek jelenleg tizennyolc ország a tagja, az említettek mellett olyanok is, mint Irán, India és Szingapúr.

– Kanyarodjunk vissza a stresszfehérjékhez. Mikor kezdtél foglalkozni velük?

– A nyolcvanas évek legvégén, Bostonban a Harvard Egyetemen, amikor C. Ronald Kahn professzor laboratóriumában dolgoztam. Ő fedezte fel, hogyan működnek az inzulinreceptorok. Megérkezésem után a professzor a munkát azzal kezdte: „Édes fiam, van egy hónapod arra, hogy beszélj tíz emberrel (felírta a listát) és utána jelentkezz, hogy mit akarsz csinálni.” Nagyon meglepődtem. Itt ennyire bíznak bennem? Nehéz hónap volt. Sok töprengés után úgy döntöttem: hiába vannak olyan témák, amelyek a világ élvonalába tartoznak, én nem állok be hatodiknak kulizni. Inkább választok egy olyat, ami annyira furcsa, hogy még akár sikeres is lehet. Első kísérletemben azt kellett megvizsgálnom, foszforilálja-e az inzulinreceptor a Hsp90 stresszfehérjét. Mint minden kísérletben, itt is volt kontroll. Hsp90 egyedül. Bevittem Ronhoz az eredményeket, és elkezdtem elemezni a Hsp90 inzulinreceptor-függő foszforilációját. Ron hallgatott, hallgatott, aztán rábökött a kontrollra: „Ez a Hsp90 itt egyedül, miért foszforilálódik?” „Mit tudom én” – mondtam. „Hát akkor nem kéne megnézni???”. Ezzel kezdődött tudományos pályafutásom a stresszfehérjék területén. A munkából olyan közlemény született, ami nyolc évig tartó vitát kavart a szakmában. A kísérlet során ugyanis kiderült, hogy a 90 kiloDaltonos stresszfehérje, a Hsp90 ATP-t köt, ami befolyásolja működését. Ez a kötés azonban nagyon gyenge, a fehérje az ATP-t csak alacsony affinitással köti. Ezt fogadta kétkedve a szakma, mert a hagyományos biokémiai módszerekkel csak az erős kötés mutatható ki, a kollégák pedig ezekkel vizsgálták a jelenséget. Így, persze, tényleg nem láthattak semmit. Sok neves kolléga állította, hogy feltételezésem lehetetlen. Végül a Cell nevű, igen jó nevű újságban közölték a Hsp90 ATP-komplexének a háromdimenziós képét, és ezzel a vita a javamra eldőlt. Én azonban nem voltam boldog. Sajnos az ATP-kötő hely a Hsp90 másik végén volt, mint ahova én eredetileg jósoltam. Munkatársam és barátom, Sőti Csaba rafinált eljárások egész sorával tavaly derítette ki, hogy a Hsp90-nek nem egy, hanem két ATP-kötőhelye van, és a második kötőhely majdnem ott van, ahol tíz évvel ezelőtt megjósoltam.

– A stresszfehérje-kutatást te indítottad el itthon?

– Nem. Mire én belekezdtem, már ketten is intenzíven foglalkoztak a stresszfehérjék kutatásával, Vígh László és Venetianer Anikó, mindketten a Szegedi Biológiai Központban.

– Nem gondoltad, hogy Bostonból hazatérve Szegeden vagy másutt folytasd a kutatásaidat?

– Nem, mert nagyon jól érzem magam Pesten, és mert irtózom az adminisztratív vezetői posztoktól. Nem vonz a hatalom. Engem sehová nem lehet elcsábítani azzal, hogy tanszékvezető, vagy rektor legyek. Fiatalkoromban lehettem vezető, megtaláltam ennek örömét, hátrányát. Csak akkor vállalok ilyen feladatot, részemről áldozatot, ha másokért kell. A szabadságom, a kutatói önállóságom, az elmélyült gondolkodásra kiszakított idő sokkal fontosabb nekem.

Nemcsak Pestet szeretem, hanem azt a laboratóriumot is, ahol dolgozom. 1991-ben, Amerikából hazatérve Somogyi János professzorom azzal várt, hogy a saját tudományos kutatásra kapott pénzéből félretett 1,5 millió forintot, nekem csak az a dolgom, hogy okosan elköltsem. Így adódott, hogy az ő fennhatósága alatt elkezdhettem építeni a saját laboromat. A magyar tudományban keveseknek adatik meg, hogy harminchárom évesen önálló kutatócsoportot alakíthassanak.

– Egyetemi tanár is nagyon fiatalon lettél.

– Igen, negyvenegy évesen, ami az orvosi területen valóban sokkal ritkább, mint az indokolt lenne.

– Beszélgetésünk elején mondtad, hogy a stresszfehérjék az élet nagy rendezői, emiatt olyan általánosak és fontosak az élővilágban. Megvilágítanád ezt pár példával?

– Tudjuk róluk például azt, hogy részt vesznek a sejtciklus szabályozásában, mert olyan fehérjéket tekernek, amelyek nélkül a sejtciklus nem működik. Sok jelátviteli folyamatban is részt vesznek, a 90 kiloDaltonos stresszfehérje tekeri be például a telomeráz enzimet, ami a sejt élethosszát befolyásolja. Ahogy már említettem, a mai napig nem derült ki, hogy miért van olyan sok ezekből a stresszfehérjékből a sejtben, holott azokból a fehérjékből, amelyeket be kellett tekerniük, jóval kevesebb van. Tehát rengeteg ilyen stresszfehérje hemzseg a sejtekben, ami praktikusan nem csinál semmit. De miért van belőlük annyi? Ez a kérdés foglalkoztat régóta engem, kollégáimat és más laboratóriumok munkatársait is.

Két hipotetikus magyarázatunk van erre. Az egyik az, hogy a 90 kiloDaltonos stresszfehérjék valószínűleg részt vesznek a sejt szerkezetének kialakításában. A citoplazmában ugyanis rend van, és ennek a rendnek a megtartásában vesz részt a stresszfehérje. Úgy gondoljuk, ezt azért nehéz tetten érni, mert a rendet olyan jellegű fehérjék szabályozzák, amelyek alacsony affinitásúak, tehát kis hatékonyságú kölcsönhatásokban vannak egymással és állandóan szétmászkálnak, majd összetapadnak.

Susan Lindquistnek, szakmám Nobel-díj-várományosának eredményeit továbbfejlesztve, a másik elképzelésünk az, hogy ez a 90 kiloDaltonos stresszfehérje szerepet játszhat számos betegség kialakulásában. Susan arra jött rá, hogy a Hsp90 szerepet játszik az evolúcióban, mégpedig úgy, hogy féken tartja a mutációkat. A mutációk nagy része megváltoztatja azoknak a fehérjéknek a szerkezetét, amelyeket érintett a mutáció. A funkciója azonban nem változik meg, mert ott van mellette a stresszfehérje, ami mindig visszatekeri. Így annak ellenére, hogy a mutáció egy kicsit megváltoztatta az adott fehérje szerkezetét, a stresszfehérje visszatekeri az eredeti jó szerkezetbe, s így a mutáció, noha genetikusan megvan, fenotípusosan, az élőlény szintjén nem vehető észre. Ha azonban jön a stressz, a Hsp90-t lefoglalják a károsodott fehérjék, és a mutációk hatása szabadon érvényesül. Gyümölcslegyek, dohánynövények esetén borzalmas torzszülöttek keletkeznek, amelyek közül egy-kettő akár a stresszhez jobban alkalmazkodó is lehet. A többség azonban elpusztul, vagy nem szaporodik tovább.

Susan Lindquisttel Tokióban

Mi ezt a gondolatmenetet azzal fejlesztettük tovább, hogy az emberiség történetének legutóbbi kétszáz évében a természetes szelekció erősen csökkent. Hála istennek kicsi a gyermekhalandóság, kevesebb az életveszélyt okozó erős stressz az életünkben. Egyre több olyan ember van, aki olyan mutációt hordoz, amelyek helyrehozásához a Hsp90 javító funkciója kell. Igen ám, de a Hsp90, mint minden stresszfehérje, az idős ember szervezetében ellustul. Ezzel párhuzamosan hetven-nyolcvan év felett a károsodott fehérjék meg egyre felszaporodnak. Megszökhet a mutáció, és ennek mindenféle káros hatása lehet. Akár olyan betegségek néhány fajtája is, mint a rák, az érelmeszesedés, a cukorbetegség. Jelenleg dolgozunk az elmélet bizonyításán, de már kezdeti formájában is akkora figyelmet keltett, hogy az angol New Scientistben is írtak róla.

– Ha a stresszfehérjék részt vesznek a sejtek működésében azzal, hogy a szintetizálódó fehérjéket feltekerik, és azok így működésképessé válnak, akkor a beteg sejt életét is rendbe hozzák. A beteg szervezetet is rendbe hozzák?

– Idős emberekben és betegekben ezek a fehérjék jóval kevésbé mozgósíthatók, mint a fiatalokban. Ezért minden olyan beavatkozás, ami ezeket a stresszfehérjéket felpumpálja, az eredeti mechanizmust helyreállítja. Léteznek már olyan molekulák, amelyek képesek kedvezően belepiszkálni ebbe a mechanizmusba, tehát a stresszfehérjék szintézisét aktiválják. Például ha a szívet bármilyen károsodás éri, mondjuk infarktus, a szívizomsejtekben stresszfehérjék keletkeznek, amelyek már jobban védik a szívet a második infarktus ellen. Úgy mondják a kardiológusok, hogy prekondicionálják a szívet, tehát a védekezőképességet növelik. Az agyvérzésre is igaz ez.

Az Alzheimer- és Parkinson-kór, bár különböző betegségek, arra vezethetők vissza, hogy fehérjezárványok keletkeznek a sejtekben, tehát kibonthatatlan, romos szerkezetű fehérjék tömege gyűlik fel nagyon sokféle sejtben, főleg az idegsejtekben, mert az idegsejt nem hal meg. Ebből aztán óriási galiba származik, mert ha egy kulcsidegsejt kiesik, főleg ha ez tömegesen történik (ekkor már egyik idegsejt sem tudja átvenni a másik szerepét), funkciókiesés lesz. Ha a stresszfehérjéket valahogy helyzetbe lehet hozni, fellépnek a zárványképződés, a szerkezeti romlás ellen, és akkor a betegség később fejlődik ki.

– Amellett, hogy kutatsz és biokémiát oktatsz a hallgatóknak a Semmelweis Egyetemen, egy gyógyszerfejlesztő cégnél is dolgozol.

– A Biorexnél, ami gyógyszerfejlesztő cég Veszprémben. Két éve mint vezető kutató dolgozom ott, ami szerencsés pozíció, mert gondolkodnom kell, és nem adminisztrálnom. Az a feladatom, hogy felügyeljem és irányítsam a mechanizmuskutatást, hogy miként hatnak a szerek, és ezzel párhuzamosan szervezzem azt a jól kibontakozó hálózatot az országon belül és nemzetközi szinten is, ami segíti a Biorex kutatásait. Ma már egy tisztességes gyógyszerfejlesztő cég nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy kutatásait a házon belül szervezze, akármennyire is szeretne titkolózni. Tehát meg kell találni és meg kell fizetni azokat a kutatócsoportokat, amelyekkel együtt lehet működni. Ezek javarészt nem itthon, hanem külföldön vannak. Az európai uniós csatlakozás is egyre több lehetőséget teremt erre, ugyanis az EU-pályázatok igen nagy előnyt kapnak akkor, ha bennük a Biorexhez hasonló kisebb biotechnológiai cégek is részt vesznek.

– Hogyan zajlik az életed ebben az állandó megosztottságban?

– Amikor a Biorexnél elkezdtem a munkát, a hét java részét, négy napot ott töltöttem, most már csak egyet-kettőt, a többit pedig az egyetemen. Az internet korában azonban mindegy, hogy hol vagyok, az információk utolérnek. Ha kell, az egyetemen végzem a Biorex dolgait, vagy fordítva. És mindegyiket otthon is tudom csinálni. Az elején féltem attól, hogy „No, Csermely, ebből meg mi lesz? Találkozol a kollégákkal a kardiológián?” Az új hely, az új kihívás azonban új energiákat szabadított fel bennem. Rengeteget tanultam. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer valamit sejteni fogok arról, mi az a toxikológia, farmakológia, klinikai vizsgálat. Nagyon ráfért a kemény vegyész fejemre mindez a tudás. Ma már sokkal bátrabban állok a hallgatók elé az orvosegyetemen.

– Ilyen feszített munkaritmus mellett mikor van időd pihenni? Mikor jut időd a családodra és Fruzsinára, a kutyádra?

– A feszített munkaritmusból fakadó terhek csökkenthetők. Számomra az egyik titok az életem strukturálása. Ez egyrészt azért jó, mert fontos, hogy az ember rendet tartson az életében, másrészt pedig azért, mert ha csak egy kicsi munkafázist is befejeztél, van sikerélményed, még akkor is, ha az messze van még az egésztől. Általában otthonra jut az alkotó elmélyült gondolkodás, a munkahelyre pedig a tevékenykedés, a szervezkedés.

Az otthonülős családi életre alkalmatlan vagyok. Azt hiszem, nagyon kevesen viselnék csak el azt, hogy alig vagyok otthon, hogy a kutatásra és az emberek segítésére fordítom az időmet. Fogadott fiamra és kutyámra sem tudok mindig annyi időt fordítani, amennyit igényelnének és amennyit igazán szeretnék.

A pihenés nálam három dolgot jelent: úszást, zenehallgatást és beszélgetést, mert ezek csodálatosan feltöltenek. Ha úszom, a vízben szétoldódik minden. Szeretem a vizet, az embereket benne, a pálmákat a víz mentén, az eget fölöttem. Szeretem a Jóistent. Zenét utazás közben hallgatok, Veszprém és Budapest között, a másfél órás út alatt. Hihetetlen mélységei vannak egy Bach-muzsikának. Hallgatása közben az ember részese lehet a teljességnek. Mozart lefegyverez. Hogy lehet úgy játszani, önfeledten gagyogni, hogy minden, de minden taktusban ott feszül a rend? Ha időm engedi, beszélgetek. Nem az időjárásról, nem a politikáról és nem is Zsanettről a Big Brotherből. Az emberről. A bennünk rejlő hitről, ami a holnapot szüli. Mindenkinek megadom a bizalmat, mert mindenkiben található valami, ami értékes. A feladat csak az, hogy ezt ő is megtalálja. Az a tapasztalatom, hogy a bizalom nemre, korra tekintet nélkül mindenkit lefegyverez.

Fogadott fiamban, Istvánban is megbíztam mindig. Amikor találkoztunk, tizenöt éves, állami gondozott gyerek volt. Félig cigány származással, nyakig merülve hátrányos helyzetében. De küzdeni akart, és a szíve jóra termett. Lépésről lépésre haladt: először alapítványi iskolába került, és végre tisztességesen elvégezte az általános iskolát. Aztán megpróbálta a gimnáziumot, de nem ment. Az egyik tanárja a szemembe mondta: cigánynak ez az osztály nem való. Két szakmát is kitanult: műbútorasztalos lett és vagyonőr. És nem adta fel. Most huszonnégy éves, és megint gimnáziumba jár. Sikerrel. Ő volt az iskolai diákönkormányzat elnöke hosszú éveken át, a suliba visszavárják tanárnak, ha végez. Mit ad isten? Visszakapta azt a tanárát is, aki korábban cigányozott. A buktató embertől ötösöket hoz haza.

Fruzsinát, a kutyát is István hozta hozzánk. Ha itthon vagyok, mindig én sétáltatom. A Pillangó utca környékén kutyát sétáltatók valószínűleg bunkónak tartanak, mert amíg ők azért mennek le, hogy szocializálódjanak, én azért, hogy rendezzem gondolataimat. A kutyában azt szeretem, ahogyan a szeretetét, a ragaszkodását ki tudja mutatni. Fruzsina a második kutyám, az elsőt gyermekkoromban a szüleimtől kaptam. Volt teknősöm is, amit pedig azért szerettem, mert nyugodt, megfontolt, stabil állat, és ettől olyan megbízhatónak tűnik. Az indiaiak szerint például a teknősökön áll a világ. Most már élő teknősöm nincs, csak amolyan élettelen, de abból vagy háromszáz. Rengeteget utazom, és nem tudom, miért, de valahogy egy-egy teknős mindig belekeveredik a csomagomba.

– Van olyan része a Földnek, amerre nem jártál még?

– Van bizony. Afrikában, Ausztráliában, Óceániában és Ázsia egyes területein még nem voltam. Otthon, a szobám falán van egy térkép, azon jelzem gombostűvel, merre jártam már.

– Konferenciákon, díjátadó ünnepségeken, fogadásokon néha atillát viselsz.

– Az atilla gyönyörű régi öltözet, ami már a magyarsághoz tartozik, nekem nagyon tetszik, ezért viselem. Mostanában, persze, nem szerencsés hordani, mert olyan politikai színezete van, amit egyértelműen nem vállalok. Külföldön azonban osztatlan sikert arat. Mindig el kell mondanom, hogy ez sajátosan magyar specialitás, hogy nevét Attila hun nagykirályról kapta. Nemegyszer előfordult már, hogy a szabóm címét is elkérték, arra az esetre, ha Pesten járnának.

– Számos lehetőséged lett volna arra, hogy kint maradj egy élvonalbeli külföldi kutatóintézetekben. Mégis hazajöttél.

– Én itthon érzem jól magam. Négy évet töltöttem Amerikában, Syracuse-ban, Bostonban és Washingtonban. Nem tetszett odakint. Nem tetszett az, ahogy felszínesen fecsegnek, nem tetszett a végletekig vitt praktizicmus. Nem tetszettek a felületes barátságok, a köldöknézés, az, hogy Amerikán túl megszűnik a világ. Az amerikaiak nagyon közlékenyek, a liftben mindenkinek elmondják bajaikat, akivel együtt utaznak, de egyáltalán nem biztos, hogy másnap még emlékezni fognak rád.

A laboratóriumban kollégáimmal

Aztán azért is jobb itthon, mert imádok tanítani. Egészen más, ha angolul kell előadást tartani és nem magyarul. Igazán csak az anyanyelvén tud az ember tanítani. Csak ebben tudja átadni azokat a rendkívül finom érzelmi tartalmakat, ami a tanítással jár. Enélkül egyszerűen nem érdemes belekezdeni. Anyanyelven lehet jól megértetni a tudományt másokkal. Kevés alkalom volt, amikor olyan jól éreztem magam, mint a 2001-ben a Vince Kiadónál megjelent Stresszfehérjék című könyvem írása közben. Folytak ki a sorok. Szép ez a nyelv. Öröm élni vele.

Amerika mellett kutattam Japánban, Németországban és Franciaországban is. Sokat jártam Indiában. Beutaztam a világot. Mindenhonnan az köszönt vissza: borzasztó a nyugati civilizáció. Azoknak is borzasztó, akik benne élnek, de azoknak talán még inkább, akik most nyomorodnak bele. Nem lehet, nem szabad úgy élni, hogy mindent meg kell tennem, amit meg tudok tenni. Nem lehet úgy élni, hogy minden, ami új, az jobb. Nem lehet a dolgokat mindig és csak a birtokunkba venni. Elvész így a szépség, a mélység, a hit és a szabadság. Márpedig aki ember, aki kutató, az ezek nélkül halott.
 
 

Az interjút készítette: KAPITÁNY KATALIN

Természet Világa, 134. évfolyam, 1. szám, 2003. január
http://www.chemonet.hu/TermVil/ 
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/


Vissza a tartalomjegyzékhez