Grétsy László

Szily Kálmán mint nyelvész


A Szily Kálmán Kéttannyelvű Műszaki Középiskola és Kollégium 2002. szeptember 12-én ünnepséggel emlékezett fennállásának 50. évfordulójára. Az iskola bejáratánál felavatták a névadó Szily Kálmán domborművét, ezt követően tudományos emlékülést tartottak. A neves előadók az intézmény történetéről, Szily Kálmán tudományos munkásságáról beszéltek. Az alábbiakban az ismert nyelvésznek, a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat elnökségi tagjának, Grétsy Lászlónak a méltatását adjuk közre.

Aki Szily Kálmánról ír vagy szól, nehezen tud ellenállni a kísértésnek, s szinte késztetést érez arra, hogy eltöprengjen azon, vajon mi is elsősorban Szily Kálmán: természettudós vagy nyelvész. Nagyon is érthető ez a késztetés, mivel Szily azon igen kevesek közé tartozik, akik mindkét, egymástól gyökerestül eltérő területen maradandót, sőt igen jelentőset voltak képesek alkotni. Nos, én máris kijelenthetem: nem megyek bele ebbe az utcába. Az én helyemben maga Szily sem ment volna bele, aki az elméleteket, a hipotéziseket is fontosnak tartotta – gondolják csak meg, többek között az elméleti fizikának is professzora volt! –, de munkássága legnagyobb részében mégis magukat a tényeket, az adatokat vizsgálta s rendszerezte. Ezt a tudományos tevékenységet becsülte a legtöbbre. Ehhez az alapelvéhez híven, amelyet a magam felfogásához is nagyon közel állónak érzek, ezt teszem én is a következőkben, persze az idő szorításában csak nagyon vázlatosan. Vagyis legalább vezérszavakban igyekszem bemutatni Szily Kálmán nyelvészeti munkásságának főbb irányait, s pár szóval értékelni is ezt a tevékenységet.

Hadd kezdjem egy kiigazítással! A róla írók több helyütt is hangoztatják, hogy Szily csak az 1890-es évek végétől, azaz úgy hatvanéves korától tért rá a nyelvtudomány művelésére, akkor, amikor már szinte lezárhatta természettudományos tevékenységét. Ez a megállapítás nem állja meg a helyét. Még csak harmincéves volt, amikor a Természettudományi Közlöny szerkesztésével bízták meg, s ő már kezdettől fogva igyekezett az 50-60-as évek magyartalan, szinte érthetetlen természettudományos műnyelvét magyarosabbá, érthetőbbé tenni. A hetvenes évektől kezdve jó néhány nyelvtudományi vonatkozású cikke található magában a Természettudományi Közlönyben; mint pl. a „Természettudományi műnyelvről a magyar irodalomban”, „Fekhely és termőhely jó szók-e?”, „Régi magyar növénynevek”, „Természettani népies elnevezések” stb. Bátran kimondhatjuk tehát, hogy bár a pesti Műegyetem tanára, professzora, egy időben rektora volt, már ebben az időben is érdekelték a nyelvészeti kérdések, s foglalkozott is velük.

1889-től, 51 éves korától jó másfél évtizeden át az MTA főtitkára volt. Lehetetlen nem észrevenni, hogy kiváló szervezőkészségét, amellyel korábban a Természettudományi Társulatot felvirágoztatta, ez idő alatt javarészt a magyar nyelvtudomány számára gyümölcsözteti. Nem kis részben az ő érdeme, hogy ezekben az években jelentek meg az olyan nagy jelentőségű nyelvészeti kiadványok, tanulmányok, mint „Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig”, „A Königsbergi töredékről”, „A schlägli latin–magyar nyelvemlékek”; hogy ekkor vált teljessé a korszak egyik főműve, a Nyelvtörténeti szótár, s hogy hét legnagyobb szótárunk anyagát egyesítve maga Szily készítette el azt a 120 ezer szót tartalmazó címszójegyzéket, amelynek az lett volna a feladata, hogy a tervezett nagyszótár munkatársainak segítségére legyen, mintegy kiindulópontul szolgáljon.

A 60. életév elérése, illetőleg betöltése egy dologban csakugyan változást hozott Szily életében, mégpedig abban, hogy ettől kezdve valóban egyre inkább felhagy természettudósi, közelebbről főleg elméleti és kísérleti fizikai tevékenységével. Már 1898-ban lemondott természettudományi társulatbeli elnökségéről, s a 90-es évek elejétől kezdve minden energiáját egy magyar nyelvtudományi társaság megalapításának szentelte. Mondanom sem kell, sikerrel. 1903 októberében a Szarvas Gábor által alapított Magyar Nyelvőr hasábjain többedmagával felhívást tesz közzé, amelyből idézek is néhány sort:

„Azt akarjuk, hogy mindenki hozzáférhessen s a maga módja szerint hozzájárulhasson a nyelvtudomány és nyelvművelés munkájához, hogy közös igyekezettel megmentsük nyelvünk lappangó és veszni indult kincseit. E végre elhatároztuk, hogy lelkes közönségünk támogatásával megalakítjuk a Magyar Nyelvtudományi Társaságot. Ezzel olyan intézmény alapjait rakjuk le, mely felölelhet mindent, ami a magyar nyelvnek történetével, szellemével és tudományos megismerésével kapcsolatos.”

Szily, aki szervezésben szinte utolérhetetlen volt, nem vesztegette az időt. Már két hónappal később, 1903. december 19-én megtartották a Magyar Nyelvtudományi Társaság alakuló közgyűlését, megválasztották a tisztikart, a társaság elnökévé pedig természetesen Szily Kálmánt. Ez a társaság, amely akkor 140 taggal alakult meg, ma is él, a nyelvtudomány egyik legfontosabb tudományos testülete, amely fennállásának csaknem egy évszázada során több száz értékes tudományos kötetet adott ki, sok ezer társasági tudományos előadást szervezett, s jelenleg mintegy hatszáz tagot számlál. Szily Kálmán nélkül ez a társulat aligha jött volna létre.

Szily, a jó szervező azt is tudta, az 1903-i alakuló ülésen ki is fejtette, hogy egy tudományos társaság csak akkor életképes, ha saját folyóirata is van. Most ismét őt idézem, mert szavai jól mutatják racionális gondolkozását, realitásérzékét. Ezt mondta: „A Magyar nyelvtudományi Társaságnak is kell tehát, mihelyt ereje engedi, folyóiratot indítani. Most, mikor még csak száz vagy százötven tagja van, nem teheti ugyan, de azért most se kívánjon a közönségtől áldozatot. Adja a tagdíjért, csereértékül, a Magyar Nyelvőrt, melynek programja sokban különbözik ugyan a mienktől, de mégis legközelebb áll hozzá. Ideiglenes intézkedés ez, mely nyomban megszűnhetik, mihelyt Társaságunknak 5–600 tagja lesz. Bizalommal fordulok, tisztelt Uraim, önökhöz, kik az előkészítő bizottság meghívására szívesek voltak megjelenésükkel érdeklődésüket tanúsítani. Legyenek a Társaság ügyének szószólói ismerőseik körében s igyekezzenek mentül többeket megnyerni törekvéseink támogatására. ”

Ehhez a megnyeréshez mindössze bő egy évre volt szüksége Szilynek. 1905 januárjában már meg is jelent a Magyar Nyelv című „Közérdekű havi folyóirat” 1. száma. Szerkesztője ki más lehetne, mint Szily Kálmán? Idézek néhány sort a szerkesztőnek Mit akarunk? című bevezetőjéből:

„Meg akarjuk a művelt közönséggel ismertetni a magyar nyelvtudomány fontosabb eredményeit, mind a nyelvtörténet, jelentéstan és szófejtés, mind a hang- és mondattan terén; lehetőleg magyar példákon be akarjuk vezetni a nyelvészeti kutatások megbízható módszereibe; le akarjuk szoktatni a nálunk még oly gyakori délibábos nyelvészkedésről, s rá akarjuk szoktatni a nyelvtények helyes felfogására. S hogy mindezt megtehessük, vagy legalább megkísérthessük, újra egyesíteni akarjuk e munkában a magyar nyelvészek szétszakadt seregét, s fölébresztve a magyar közönség érdeklődését s fölhasználva a romlatlan nyelvérzékben rejlő erőt, új segédcsapatokat is akarunk toborzani közös munkánkra.” Ezeket a sorokat olvasva az ember önkéntelenül arra gondol, hogy napjainkban is jó lenne egy ilyen bölcs tudós, akinek talán sikerülne közös zászló alá toborozni a magyar nyelvészek ma is szétszakadt seregét, s elérné, hogy a nyelvészek egymás munkájának szapulása helyett közösen építsék egyre magasabbra s egyre erősebbre a nyelvtudomány várát. Az tény, hogy a Magyar Nyelv című folyóirat ma is él, 98. évfolyamában jár, a legrangosabbak egyike, s igaz, nem évi tíz, hanem csupán évi négy számban jelenik meg, de jóval testesebb számokban, több mint 500 oldal terjedelemben. Szily Kálmán nélkül ez sem létezne.

Amit eddig elmondtam, az leginkább az iskola névadójának szervezőképességét bizonyította. Ám Szily mint nyelvész szakíró is kiválóan vizsgázott. Másfél évtizeden át szinte egyetlen száma sincs a Magyar Nyelv folyóiratnak, amelyben ne lenne legalább egy, de inkább több cikke. Az első két évfolyamot végig is néztem. Több mint negyven írása jelent meg benne Szilynek. Igaz, vannak köztük rövidek, széljegyzetszerűek, de tízoldalas vagy még hosszabb nagy tanulmányok is. Rendkívül érdekes pl. a „Mikes törökországi levelei nyelvi szempontból” című tanulmánya, amelyben Mikesnek száznál is több érdekes szavához, kifejezéséhez fűz tanulságos észrevételeket. Pl. azt, hogy a kávéház szó Mikesnél fordul elő először; addig csak a kávés ház forma volt ismeretes. Vagy hogy a süppedez szót sajátos változatban használta Mikes, amikor így írt: „vízben sipadoztak lábai”. Az is feltűnt Szilynek, hogy a delfint Mikes disznóhalnak nevezi. Ugyancsak nagy, két folytatásban megjelenő tanulmánya Szilynek „A mágnás-czím a magyarban” című értekezése, amelyben arra próbál válaszolni, hogy a herceg, báró, gróf stb. címeknek hol van a szórendi helyük a nyelvhasználatban, vagyis hogy a név elé, vagy a név után kívánkoznak-e. Gyakorlatias érzékére mutat, hogy e kérdéskör vizsgálatához mindjárt a doktori cím szórendi helyének vizsgálatát is hozzákapcsolja, tehát nyelvhelyességi kérdésben is mer – és tud is – állást foglalni. Azt mondhatom: pusztán a Magyar Nyelvben megjelent nyelvészeti cikkeiből – holott nemcsak itt publikált, hanem a Magyar Nyelvőrben, a Budapesti Szemlében és másutt is – csinos kis kötetet lehetne összeállítani, s ma sem vallanánk vele szégyent. Remek névmagyarázatai (pl. a Barla vagy a Jolán utónévé, a Nemti helynévé), szófejtő cikkei, a nyelvújítási szavakat elemző írásai, recenziói, vitacikkei napjainkban is értékes vagy legalábbis értékelhető olvasmányok.

Nem szóltam még azonban főművéről, amely már önmagában is a nyelvtudomány kiválóságai közé emeli szerzőnket, azaz nem szóltam A magyar nyelvújítás szótárának két kötetéről, melyek közül az első 1902-ben, a másik, a kiegészítő kötet pedig 1908-ban jelent meg. Kétségtelenül a nyelvújítási szavak tanulmányozása, gyűjtése, rendszerezése volt számára a legkedvesebb területe a nyelvészetnek. Ráadásul ő teljességgel kivonta magát abból az indulatokat sem nélkülöző ideológiai harcból, amely a neológusok, azaz a nyelvet újítók és az ortológusok, vagyis a nyelv hagyományait őrzők s a nyelvújítási mesterséges alkotásokat elutasítók között dúlt. Megint azt kell mondanom: neki volt igaza. Ő megértette a hagyományőrzők anyanyelvféltését, de támogatta az újat is, akkor, ha az sikeresen megküzd a létéért. Idézek tőle néhány sort egy még 1896-ban, a Magyar Nyelvőrben megjelentetett cikkéből:

„A törvénytelen alkotású szók is tagjai annak az élő szervezetnek, amelyet nyelvnek nevezünk. Nekik is, hiszen élnek, megvan a maguk élettörténete.A társadalom nem állapít meg külön vizsgálati eljárást a törvénytelen születésű honpolgárok számára, miért tegye ezt a nyelvtudomány? … A fattyú is élni akar, és ha annyi lenézés és üldözés közt is meg bírt élni, fel bírt nőni, helyet bírt foglalni az igaz ágyban szülöttek között, még akkor is külön törvény alatt álljon s a cigánysoron lakjék? …Vajjon nem méltóbb feladat-e a nyelvtudomány számára azt vizsgálni, miért élt meg ez vagy az az új szó, mi védelmezte meg az elpusztulástól a természetes kiválasztódás során?” (I.h. 120–21.) Íme, a természettudós bölcsessége a nyelvészetben is nagyon jól érvényesül! Szily Kálmán Nyelvújítási szótára, amely nem a kérészéletű, hanem az időtálló nyelvújítási szavakat tartalmazza, óriási kincs. Nem véletlen, hogy napjainkban, egy évszázaddal első megjelenése után, reprint kiadásokban is sikert arat. Méltán.

Szily munkabírása hallatlan, fiatalokat is megszégyenítő, de amit tett a nyelvészetben, azt nem magamutogatási készségből, szereplési vágyból tette, hanem belső késztetésből; mert használni akart. Azt is tudta, mikor kell visszavonulni, nemet mondani. 1921. december 27-én, 84. évében azt a kérelmét terjesztette elő, hogy a társaság mentse föl mind elnöki, mind szerkesztői tiszte alól, mert attól tart, hogy ereje fogyatkoztával már nem tudna megfelelni a reá háruló súlyos feladatoknak. Természetesen próbálták lebeszélni, kérlelték, hogy másítsa meg szándékát, de ő ebben is következetes volt. Nagyon sokan, mint a kutya a koncot, őrzik megszerzett címüket, rangjukat, nimbuszukat, akkor is, ha mindezeknek már nem tudnak megfelelni. Szily Kálmán nem ilyen volt. Ő azt sem bánta, ha bírálták írásait, munkáját, sőt, ő maga biztatta erre kollégáit, nyelvésztársait. Figyeljék csak meg, hogy ír legnagyobb művének, nyelvújítási szótárának előszavában:

„Íme, amit ígértem, kedves olvasóim, előttetek fekszik »a magyar nyelvújítás krónikája«, szótári alakban. Semmi egyéb, mint krónika; se nem teljes, se nem tökéletes. Sok dátum-tévedést s egyéb hibát, de még több hiányt fogtok benne találni. Sokról, amit újnak mondok, be fogjátok bizonyítani, hogy már jóval előbb is megvolt;sokról, amit csinált szónak tartok, ki fogjátok mutatni, hogy megvolt a nép nyelvében is. Ne bízzatok bennem, a kijelölt nyomokon menjetek, ahol lehet, előbbre és cáfoljátok meg mentül több állításomat. Ez lesz munkámért az én legnagyobb jutalmam.” Lehet, hogy kiváló természettudós is, aki így ír, de nyelvészként mindenesetre a legszerényebbek – ami már eleve nagy emberi érték –, ugyanakkor pedig a legjelesebbek, legbölcsebbek közül való.

Szily Kálmánról, a jeles tudósról s közéleti személyiségről 1933-ban utcát is neveztek el Kelenföldön. Az utca, amely az akkori Leiningen u. és Parádi u. között terült el, 1974-ben területrendezés következtében megszűnt, sőt azóta már a Parádi u. is nevet változtatott: Bánk bán u. lett belőle. Szívből örülök, hogy ha utcanév nem is, de iskola, a Szily Kálmán Kéttannyelvű Műszaki Középiskola és Kollégium, amely 50 éves évfordulóját ünnepli, továbbra is őrzi a jeles tudós nevét, és ilyen gazdag és szép rendezvénysorozattal adózik emlékének.


Természet Világa, 133. évfolyam, 12. szám, 2002. december
http://www.chemonet.hu/TermVil/ 
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/


Vissza a tartalomjegyzékhez