Népi világító eszközök

Deák Henrietta
Kereskedelmi Iskolaközpont, Sepsiszentgyörgy, Románia


A furfangos Prométheusz az istenektől ellopott tűzzel nemcsak a meleget hozta el az emberek számára a sötét és hideg éjszakába, hanem a világosságot is. A legősibb világítóeszköz bizonyára a tűzhely lángja lehetett, amelyből időnként kiemeltek egy-egy fahasábot, ezzel világítottak lakhelyük sötétebb zugaiban. A szabad tűzhely égő fáiból alakult ki az első speciális világítóeszköz, a fáklya, amely gyantázott, viaszozott farúd volt.

A középkor legfejlettebb világítóeszköze a viasz- és faggyúgyertya, amely a XIX–XX. században is használatban maradt. Erdélyben a gyertya a XV–XVI. században kezdett elterjedni, elsősorban a nemesi, főúri udvarokban. Ami a gyertyakészítés technikáját illeti, lassú fejlődés észrevehető ugyan az évszázadok folyamán, de lényeges újítás nem történt. A rómaiak korában viasszal, faggyúval átitatott lenfonál, kenderkóc vagy nád volt a gyertya. A keresztény templomokban a gyertyák előállításának kétféle módját ismerték: fonott kócból készült bél köré puhított viaszt csavartak, vagy hasonló béllel ellátott formába öntötték a megolvasztott viaszt. A faggyúgyertya készítéséhez vágóállatok zsiradékát használták, többnyire birka-, szarvas- és marhafaggyút.
 

Sárgaréz 
gyertyatartó
Petróleumlámpa

A viasz- és faggyúgyertya vidékünkön a XVII–XVIII. században tűnt fel. Készítésének két különböző módja honosodott meg a Székelyföldön: a mártogatás és a gyertyaöntés. A mártogatás archaikusabb módszer, jellegzetes eszköze a gyertyamártó edény, vagy cserép, amelybe forró vizet tettek, erre öntötték a faggyút vagy viaszt (1/3 rész forró víz és 2/3 rész olvasztott faggyú). A forró víz a faggyút mártás közben alulról melegítette. Egyszerre több rúdra felszerelt gyertyabelet mártottak bele a megolvadt viaszba, addig-addig folytatva a mártást, amíg elég vastaggá nem vált a gyertya. A mártogatási művelet hosszadalmasabb, mint az öntés.

A másik technika a gyertyaöntés, melynek fő eszköze a bádogból, üvegből készült gyertyaöntő forma. Az öntés valószínűleg később honosodott meg, főleg az iparosok foglalkoztak készítésével (pl. a kézdivásárhelyi mézeskalácsosok).

A XVIII. század közepétől a tapolcai Aporok gyertyaöntő műhelyekben készítették a gyertyákat. Az öntéshez használt forma közepébe szöszből csavart vagy kenderkócból készített belet feszítettek ki, majd az olvasztott faggyút vagy viaszt kendőn átszűrve öntötték a formába és fagyni hagyták. Ha keményre fagyott a viasz, illetve a faggyú, az immár kész gyertyát könnyedén kihúzták a formából.

Petróleumos csillár

Zárt térben, szobákban a gyertyákat gyertyatartóba állították, és így égették. A gyertyatartókat változatos alapanyagokból készítették. Az 1691-ből származó tusnádi kápolna javairól szóló iratban viaszból font és festékes fa gyertyatartókat említenek, a lázárfalvi kápolnában pedig ugyanezen évben fa gyertyatartókat írtak össze. Népi használatban Háromszéken 1687-ben bukkanunk először gyertyatartóra, egy futásfalvi gyalogkatona javai közt. A XIX. század elejétől kezdve csaknem minden lány hozományában feltűntek a gyertyatartók. Ekkor már főleg réz gyertyatartókat használtak. Nem is csoda, hiszen ebben a korban tűnnek fel Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen a rézműves iparosok, akik a kanóc rövidítésére használt koppantókkal együtt árusítják a réz gyertyatartókat. Ezzel egy időben jelennek meg a falusi kovácsműhelyekben készített kovácsoltvas gyertyatartók is. Ezeknek két jellegzetes típusa terjedt el, a csavart vashuzalokon csúsztatható hüvelyű, valamint a rugószerűen formált huzalon csavarható, állítható hüvelyű gyertyatartó. Léteztek olyan vas gyertyatartók, amelyeknek állványára már tükröt is rögzítettek. A gyertyatartóknak száz meg száz változata maradt ránk. Készítették fából, csontból, vasból, rézből, cinkből, ezüstből, sőt aranyból is. Az egyszerű gyertyatartóktól a harminc-negyven ágú, rendkívül díszes kandeláberekig a legváltozatosabb alakokkal és mintákkal találkozunk. Amíg a hűbérurak és főpapok ilyen tömör, súlyos és méregdrága műremekeket használtak, addig a közhasználatban az egyszerű, fából, vasból, rézből készült egykarú, talpas gyertyatartók terjedtek el. Igaz, ezekből is csak a városi polgár, legfeljebb egyik-másik „jobb módú” jobbágy tudott csak vásárolni egyet-egyet. A nyomorúságos viskóban általában a tűzhely padkájára állították az égő faggyúgyertyát, amelyről a lecsepegő faggyút gondosan összekaparták és újraöntötték, hogy szűkösebb napokra is jusson. A szegény sorsú diákok évszázadokon át úgy tanultak, hogy a kezükben tartották a gyertyák, vagy a körmükre ragasztott gyertyacsonk fénye szolgáltatta a világosságot. Ebből a korból ered az a ma is ismeretes kifejezés, hogy „körmére égett a gyertya”.
 
 

Kalapos gyertyatartó Böndőlámpás

A viaszgyertya fényűzésszámba ment, de az egyszerű faggyúgyertya sem volt nagyon olcsó, emellett nagyon füstölt, ezért állandóan őrizni, a kanócot pedig mindegyre vágni kellett. Az égő gyertyáról ugyanis a faggyú leolvadt, s a le nem égett kanócnak mind hosszabb darabja meredt ki csupaszon, amely azután erősen füstölt. A túlságosan magas lángtól a kelleténél több faggyú olvadt meg és csurgott le a gyertya mentén. Ezért kellett a kanócot külön e célra készült koppantóval időnként levágni.

Egy régi krónika szerint a színházakban faggyúgyertyák bádogokban égtek. Azokon az estéken azonban, amikor a fejedelem is jelent volt, viaszgyertyákat égettek, „nehogy bekormozódjék Ő Nagysága orrcimpája”. Külön ezeken a napokon két legény gyertyakoppantóval a kezében ide-oda sétálván levágta az elégett gyertyavégeket.

A koppantó megjelenésével módosult a gyertyatartó alakja, mert akasztóval látták el, erre került a koppantó. Koppantó csak a tehetősebb házaknál volt. A szegény ember azonban egyszerűen megnyálazott ujjhegyével csípte le az üszkös füstölgő gyertyabelet.

A mai sztearingyertyák kanóca tökéletesen elég. A gyertya lángjának legforróbb része nem a közepe, ahova nem jut el a levegő, hanem a széle, amely a több levegőt kapja. A faggyúgyertya sodrott kanóca mindig a láng közepén maradt, elüszkösödik, a sztearingyertyáé nem, mert az fonott, a vége lekunkorodik a láng külső, legforróbb rétegébe, ahol apránként teljesen elég. A láng nagyságának az állítására kalapszerű szerkezetet is készítettek, mely állítható volt és mint egy kémény biztosította a levegő függőleges irányú áramlását. Ez a szerkezet a lámpaüveg ősének tekinthető.

A szélben vagy esőben az egyszerű gyertyával nem lehetett boldogulni. Ekkor született meg a lámpás, ami többnyire négyszögletes, ritkán hengeres fa- vagy fémváz volt, ráfeszített marhahólyaggal (böndőlámpás), vagy beillesztett szaru-, illetve máriaüveg lemezekkel, később pedig gondosan bevágott üveglapokkal. A levegő a lámpás tetején levő nyíláson hatolt be, de itt távoztak az égési termékek is. Lámpásokat készítettek bádogból is. Az oldalát több helyen kilyukasztották, hogy az égéshez szükséges oxigén bejuthasson és az égési termékek távozhassanak belőle.
 

Üveges lámpás Bádoglámpás

A házak belsejében, különösen az előcsarnokokban, folyosókon a mai lampionokhoz hasonló függőlámpásokat használtak.

Később a függőlámpások nagy szerephez jutottak az utcák és a terek világításában.

Nagyobb utakra induló szekérkaravánok az egyszerű kézilámpás helyett úgynevezett „viharlámpással szerelték fel magukat”. Ez lényegében alig különbözött a mécsestől: előnye, amint a nevéből is következik, abban állt, hogy a benne égő láng szélben sem aludt el. Készítése egyszerű volt. Szűk nyakú edénybe öntött olajba vagy olvasztott faggyúba csepűből összecsavart kanócot dugtak. Ez meggyújtva a legnagyobb szélviharban, vagy szitáló esőben is füstölögve, sercegve bár, de égett. Az ilyen lámpást hosszú botra tűzve, a szekér oldalához kötötték. Ennek fényénél táboroztak vagy folytatták útjukat az emberek. A viharlámpás szerepe természetesen jelentékenyen növekedett a kőolaj felfedezése után. Az eldugott, hegyvidéken élő móc szekeresek még ma is használnak ilyen viharlámpást.

A kőolajnak világítási célokra való felhasználásáról már a XIX. század elejéről vannak adataink. A kőolaj még a repceolajnál is gyengébb fényt szolgáltatott. 1851-ben szerkesztettek a maihoz hasonló petróleumlámpákat.

Csakhamar felfedezték a kőolajnak desztillálás útján történő finomítását is. A kőolaj-finomítás révén, számos hasznos mellékterméken kívül, óriási mennyiségekben állították elő a lámpákba való „petróleumot”. Előbb a keskeny lángú, majd a körégős petróleumlámák terjedtek el. A múlt század elején, 50 évvel az első petróleumlámpa megjelenése után is a falusi házakban még szinte ritkaságszámba mentek: csakis a módosabbaknak volt ilyen lámpájuk.

Kezdetben a kanóc lapos szalag alakú volt, s ezt váltotta fel még később a hengeres, cső alakú kanóc, amely kívülről és belülről egyaránt biztosította a levegő lánghoz jutását. A bemutatott petróleumlámpák lapos kanócúak. Az állólámpák előnye a petróleumcsillárral szemben az volt, hogy hordozni lehetett.

A későbbi csillárokat annyiban módosították, hogy egy szerkezettel állítani lehetett a plafontól való távolságukat. Ha lejjebb engedték, az asztalra jutott több fény, ha pedig felhúzták, egyenletesebb lett a szoba megvilágítása.

A villanyvilágítás megjelenésével egyre kisebb lett a szerepe a gyertyának és a petróleumlámpának. Néha azonban ma is előkerülnek, visszaidézik a régi korok titokzatos félhomályát.

Köszönet illeti mindazoknak a háromszékieket, akik az évtizedek során megőrizték a 100-150 éves világítóeszközöket és lehetővé tették, hogy lefényképezhessem és bemutathassam azokat.


Természet Világa, 133. évfolyam, 12. szám, 2002. december
http://www.chemonet.hu/TermVil/ 
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/


Vissza a tartalomjegyzékhez