A harangok régésze

Beszélgetés Benkő Elekkel


Nemrégiben jelent meg a könyvesboltokban Benkő Elek átfogó kutatásainak összegzése, az Erdély középkori harangjai és bronz keresztelőmedencéi című munka. A kolozsvári származású szerzőt a kötet keletkezéséről, a harangok sorsáról kérdeztük munkahelyén, az MTA Régészeti Intézetében.

– Az egyetemet itt végeztem, Budapesten, s a Székelyföld legszélén, Székelykeresztúron kezdtem dolgozni. Ez a kisváros közel esik Belső-Erdély vármegyéihez, a történeti Küküllő és Fehér megyéhez, és tulajdonképpen egyfalunyi távolságra fekszik a Szászföldtől, Kőhalom és Segesvár környékétől, tehát három vidék találkozási pontjánál van. A környékkel ismerkedve, a terepbejárások során számos harangot láttam, egy-egy toronyban akár több középkori harangot is. Feltűnt, hogy ezek jól elkülönülő csoportokat alkotnak. Ebből arra lehetett következtetni, hogy a darabok különböző műhelyekből származnak, de nem túl messziről, ha egy templomba, vagy akár egy toronyba két egyforma is jut.

Miért van egy toronyban több harang?

– A harangok számos célt szolgáltak. A középkorban a harangozás bonyolult ügy volt. Egyrészt a monostorokban harangoztak a kánoni órák alkalmával: a szerzeteseket harangszó hívta a templomba zsolozsmára. Bonyolultabb hangzás, több harang jelezte a misét. A városokban este nyolckor „takarodót” kongattak a harangok. Egy másik harang a halottat búcsúztatta, de harangoztak tűz esetén, vihar ellen is, mert az volt a hiedelem, hogy a harangok a vihart és a villámok erejét meg tudják törni. Ünnepélyes alkalmakkor több harang szólalt meg egyszerre.
 

A sáromberkei harang (XV.sz.)

Az öntőnek gyakran adott hangot kell „készítenie”, és nem tévedhet, mert utólag már ritkán korrigálható a hiba. Lehet ugyan esztergálni, ha a tömeg csökkentése orvosolja a bajt, de a rossz harangot általában összetörik és újraöntik.

Tegnap jöttem haza egy németországi harangkonferenciáról, ahol a legkülönbözőbb szakmák képviselői vettek részt. Arról is szó volt, hogy a második világháború végén lebombázott, de mementóként romokban hagyott drezdai Miasszonyunk templomát most újjáépítik. Parázs vita alakult ki a régi harangok tervezett újraöntetéséről. Állítsák-e vissza a harangok régi, háború előtti rendjét, vagy – mivel az eredeti egy kicsit borzas rendszer volt – tervezzenek-e újat? Ma már számítógépeket is használnak: a szakértők a laptopokat nyomkodva, különböző kombinációkat megszólaltatva érveltek.

Mi befolyásolja a hangot?

– Az elsődleges az anyag és a forma, illetve a méret. Tulajdonképpen a középkor végére kialakult egy recept a harangöntők körében: a legelőnyösebb hangot adó összetétel körülbelül 80 százalék rezet és 20 százalék ónt tartalmaz. Az arány egy-két százalékot ingadozhat, többet nem. Az ólom és a többi szennyeződés rontja a hangot. Ezt a kora középkorban nem tudták.

Egy kísérletsorozatban a legkorábbi, tehát 1000 körüli harangok pontos másolatainak az újraöntésével próbálkoztak. Kiderült, hogy ha az újabb, jobb hangzású ötvözetet alkalmazzák, akkor a harangnak egészen más a hangja, mint az eredeti, kora középkori változatnak, amely esetleg fennmaradt és még mindig használatban van.

A másik fontos tényező a harang alakja, amely a középkortól az újkorig tartó kísérletezés során alakult ki. Ahogy az alkimisták keresték az aranycsinálás titkát, a harangöntők álma a tökéletes harangalak volt.

A legkorábbi harangok méhkas, tehát nyújtott félgömb alakúak, enyhén kihajló peremmel. A hangjukat ma már zörejszerűnek tartanánk. Később fejlődött ki a terültebb, fordított virágcserépszerű forma, amelyet ma harangalaknak mondunk. Itália területén rendkívül hosszú, nyújtott alakot találtak ki, amelyet szinte napjainkig használnak. Német területen inkább zömökebb formát készítettek. Kiderült, hogy ugyanazt a hangot ezzel a két változattal egyaránt el lehet érni. A gótika idejére dolgozták ki itt is, ott is azt a formát, amiről ma már tudjuk, annyiban tökéletes, hogy nem lehet tovább fejleszteni.

Élt a XV. század utolsó éveiben, a XVI. század elején egy Németországban is tevékenykedő holland harangöntő, bizonyos Gert vagy Gerard van Wou, aki az erfurti Gloriosa harangot, a legismertebb, legszebben szóló, középkori európai harangot öntötte. A hangot ma állítható hangvillával mérik. A mértékegység a félhang tizenhatod része. A megengedett eltérés két egység. Ez a Gert van Wou hagyományos tervezéssel és technikával is tudott e tűréshatáron belül eső harangokat önteni.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy egy-egy jelentős városi templom harangja többtonnás is lehet. Meg kell tervezni a méretét, és egészen pontosan meg kell rajzolni az alakját. Egy központi tengely körül forgatható sablonnal agyagból elkészül a harang belső magja, ami a kész harangban üres. Egy másik sablon adja meg a külső vonalat, és a kettő közötti részt kiöntik. A különféle számításokkal, körzővel, elég sok spekulációval elkészített sablont deszkából kell kifűrészelni.

A harang alsó átmérője is fontos paraméter. Nem lehet akármekkora a peremnél a falvastagság, a váll felé folyamatosan csökkenő vastagság, a tömeg. A harang hangját ma már egyszerűbb kiszámítani. A „hangolás” a középkorban minden iskola féltve őrzött titka volt.

A mai harang-összejöveteleken a hangvillákkal felszerelt szakemberek megszállnak egy-egy tornyot, és az összes harangot végigmérik. Sokat nyom a latban például az ütő formája, anyaga, az ütés helye, a harang dőlésszöge, amikor az ütés éri. Ezt ma fizikusok is vizsgálják. Vannak próbaállványok, amelyekre fölszerelnek egy harangot, és különféle anyagú, összecsavarható, különböző alakú ütőkkel szólaltatják meg a fémet. Téli és nyári használatra más-más ütőt javasolnak. A számítógépes elemzéseket azonban egyszerű megoldások is kiegészíthetik. Az egyik tekintélyes úr, a passaui székesegyház harang- és orgonaszakértője előadta, hogy a harang hangját kedvezően meg lehet változtatni úgy is, hogy egy műanyag- vagy bőrdarabot kötnek az ütőre; ez különösen télen előnyös. Az ő tapasztalatai szerint erre egy régi cipő a legjobb.
 
A brassói keresztelőmedence (1772)
A harang felfüggesztésének is külön tudománya van. Figyelnek arra, hogy a torony belsejében milyen a harangszék, az az ácsolat, amelyen a harangok lógnak. Hiszen egy tornyot tönkretehet, ha a gerendákat belefalazzák, és a tonnás tömegek rázzák az épület falát. Ezért az állványok keményfából, rendszerint tölgyfából készülnek, függetlenek a faltól, és felveszik a rázkódást. De engem nem ezek a kérdések izgattak.

Az érdekelt igazán, honnan került Erdélybe a nyersanyag. A közhiedelemmel ellentétben a középkori Erdélyben nem volt réz. Ón sem volt. Az erdélyi rézlelőhelyek XVIII. századi felfedezések. A nyersanyag Nagybánya környékéről, illetve a felső-magyarországi, Besztercebánya, Selmecbánya körüli lelőhelyekről érkezhetett. Ez a réz budai átrakással haladt Németország és Velence felé. Egyrészt azért, mert itthon nem tudták annyira tisztítani a rezet, hogy az ezüstöt is kivonják belőle, másrészt „nemzetközi maffia” szakosodott a rézkereskedelemre nürnbergi kereskedők és más nagyvállalkozók vezetésével. Tehát a felső-magyarországi réz oklevelekkel igazolható úton eljutott Erdélybe is, ami abból a szempontból érdekes, hogy Erdély bekapcsolódott egy nagy nemzetközi folyamatba, a kereskedelembe.

A következő kérdés az volt, milyen műhelyek használták a fémet. Említettem korábban a harangok különböző csoportjait. Ez a felosztás művészettörténeti megközelítés: a tárgyakon jellegzetes díszítmények vannak, s ezek összekötnek, illetve elválasztanak bizonyos csoportokat. Nagyon hosszú időbe telt, amíg olyan harangokat sikerült találni, amelyeken felirat és díszítmény is volt. Meg lehetett mutatni, hogy egy dísz melyik dísszel és felirattal fordul elő. Ez szintén alátámasztotta a csoportosítást.

A műhelyek ugyanezekkel a díszítményekkel és feliratokkal keresztelőmedencéket is öntöttek, bár azokon már hosszabb feliratok, mesternevek, helynevek is megjelentek. A kettő együtt kirajzolta, hogy a legfontosabb szász városokban létesültek műhelyek, Nagyszebenben, Segesváron, Besztercén, később Brassóban. Székelykeresztúrhoz közel feküdt a középkori segesvári műhely, amelynek a termékei a Székelyföldnek ezt a részét is ellátták. Amikor a műhely a XV. század végén megszűnt, pár évvel később a konkurens nagyszebeni műhely termékei öntötték el a vidéket.

Érdekes nyomon követni, honnan jöttek a mesterek és hova mentek tovább. Ezek az emberek ágyút is öntöttek, és a városi ágyúöntő műhelyek átjáróházak voltak. A mesterek a német nagyvárosokból, Szilézia, Magyarország különféle városaiból, Erdély szomszédos szász településeiből érkeztek. A vándorlás a motívumok alkalmazásából is kitűnik. A díszítmények elárulják, hogy a mester valamilyen közép-európai helyről jött, mivel olyan keresztelőmedence-formát alkalmazott, amilyet például csak Magdeburg tágabb környékén használtak. Az is jellegzetes, hogy a harangot ötvösműszerű, nagyon gondosan kidolgozott reliefekkel, illetve ezek nyomatával díszítették. Az esetek többségében felirat és szegélyező motívum is van, de hogy kimondottan nagyméretű reliefek legyenek a harangon körbe, sajátos és nem magától értetődő eljárás. Ez inkább a keleti német területekre jellemző: Brandenburg, Szászország, Türingia harangjainak sajátsága. Az ember azt gyanítja, hogy a szászországi komponens erősebb, mint egy nyugati, Rajna menti hatás.

Miért díszítik a harangokat?

– A harangot nem kell föltétlenül díszíteni. Inkább bizonyos középkori iskolákban lehetett igény a rendkívül aprólékos díszítésre. A díszek többsége vallási jellegű: például keresztre feszítés, evangélisták, Veronika-kendő. Ugyanazok a motívumok jelennek meg a türingiai harangokon, rendkívül meglepő hasonlósággal. Ezek az egyezések más területekkel nem mutathatók ki, illetve minimálisak. Úgy tűnik, hagyomány írta elő, hogy a keresztelőmedencéket, a mozsarakat és a harangokat, gyertyatartókat, mindazokat a nagy bronzokat, amelyeket öntenek, ötvösműszerű pontossággal díszítsék. Ez inkább egy műhelynek vagy rokon műhelyeknek a szokása, elvárása, mert funkciója nincs. Attól kezdve, hogy a harangot felhúzták a helyére, senki se látja.

Mária megkoronázása. Medalion a kisselyki keresztelőmedencén (1477)


Most, amikor az ember fölmegy a toronyba, hosszasan viaskodik, amíg a madarak ürüléke alól kibontja a felületet.

Hogyan boldogul a magasban az óriási haranggal?

– Fölveszem a szerelőruhámat meg a sapkámat, a derekamon egy vászonzacskó, amiben mérőeszközök, súrolókefe, rongy és gyurma van, amivel elkészítem a lenyomatokat. Szögeket is viszek, mert hol van létra, hol nincs. Ha kell, akkor az ember szögeket ver a gerendába és fölmegy. Egyensúlyoz, tisztogat, aztán valahogy leadja a szerszámokat egyenként, és visszamegy fényképezni, mérni. Le kell satírozni körben a feliratot, le kell írni, észre kell venni az érdekességeket. Vannak hozzáférhetetlen feliratok, amelyeket nem tudok lesatírozni, ezeket valahogy lenyomom csíkokban, és a kiöntött mintát rajzolom át. A harangok felkutatása zűrös, enyhén életveszélyes munka, hiszen az ember korhadt gerendákon, lépcsőkön közelíti meg a tárgyakat.

A régészt inkább a földön, ásatásokon képzelném el.

– Nem határoztam el előre, hogy harangokkal foglalkozom, hanem belebotlottam egy rendkívül kvalitásos anyagba. Azt láttam, hogy bizonyos motívumok öveknek, csatoknak, ereklyetartók borításainak, zarándokjelvényeknek a lenyomatai. Régészként rájön az ember, hogy a díszek többsége valójában tárgy, melyről olyan pontos lenyomat készül, hogy a szeglyukak is látszanak. Tehát a mester egy ötvöstárgyról készített negatívot, a negatívba öntötte a viaszt, és a megdermedt viaszt montírozta arra az álharangra, ami a harang modellje volt.

Felhasználható a gyakorlatban ez az összegyűjtött, hatalmas anyag?

– A harangokat és a keresztelőmedencéket ki tudják mozdítani a helyükről. Azért fogalmazok ilyen óvatosan, mert egy harang el is repedhet. Sajnos nem méri fel minden gyülekezet, hogy az elrepedt középkori harang műtárgy. Egyszerűen kétszáz kiló bronznak látják, és újraöntetik. A mester azonban azt mondja, hogy a régi harangot nem önti be, hanem ad új bronzot helyette, és a régit félreteszi, el is felejti, honnan való. Néha megtalálom az ilyen harangokat, és a rajzok, méretek, feliratok alapján azonosítom.

A keresztelőmedencéket azonban elkezdték lopni az utóbbi években. A segesdit szerencsésen megtalálták, de az eljárás során bizonyítani kellett, hogy a rendőrség által lefoglalt tárgy valóban azonos a segesdi keresztelőmedencével. A tettesek azt állították, újkori utánzat, nincs mód a bizonyításra. De kiderült, hogy van mód, ha az ember rendelkezik gipszöntvényekkel, lesatírozott feliratokkal, részletfotókkal, ahol törések, hiányok, öntési hibák láthatók. Anyagvizsgálattal azt is bizonyíthatjuk, hogy jellegzetes középkori bronzzal állunk szemben. A középkori ötvözetek rengeteg szennyezést tartalmaznak, például bizmutot, arzént, antimont, kevés cinket, aranyat, ezüstöt. A mostani hamisítványok ezt a hallatlanul összetett anyagot nem tudják utánozni.

Tehát az adatok a bizonyítást elősegítik, de a lopástól nem tudják megóvni a műtárgyakat. Az alcinai kereszetelőmedencét nemrég lopták el. Megvannak róla a fényképeim, gipsznyomataim. Most azt várom, hogy megtalálják, és bebizonyíthassuk, az eredeti műtárgy került meg.

Meddig szólnak még a középkori harangok?

– Ha vigyázunk rájuk, akkor sokáig. Olyan harangokat is használnak Erdélyben, amelyek már a nándorfehérvári csata idején öregek voltak. Egy harangot akkor lehet sokáig használni, ha vigyáznak rá és értenek hozzá.

A kérdés szomorúbbik fele, hogy mi történik, ha az egyházak elnéptelenednek. A mai erdélyi Szászföldön tömegesen találni kiürült falvakat. Két dolgot tehetünk. Az érintett egyházaknak létre kell hozniuk legalább egy olyan egyháztörténeti múzeumot, ahová az elhagyott templomok harangjait elhelyezhetik, esetenként pedig a szászoktól a magyar gyülekezetek átvehetnék a harangokat. A legnagyobb tragédia, ha a harangok magukra maradnak s az elharapózó színesfémlopás és -kereskedelem tönkreteszi őket. Pedig még európai viszonylatban is ritkaság, hogy egy kis helyen ennyi középkori harang maradjon fenn, mint Erdélyben.
 
 

Az interjút készítette: Silberer Vera

Természet Világa, 133. évfolyam, 12. szám, 2002. december
http://www.chemonet.hu/TermVil/ 
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/


Vissza a tartalomjegyzékhez