A taplógomba népi feldolgozása

Bedő Kálmán

Közgazdasági és Közigazgatási Szakközépiskola, Sepsiszentgyörgy, Románia


Napjainkban is szedünk, fogyasztunk gombákat. Közismert, hogy ezek lehetnek ehetők, ehetetlenek, gyógyító vagy mérgező hatásúak. Azt azonban kevesen tudják, hogy némely fajait régen Erdélyben a tűz csiholásához, vérzéscsillapításhoz és különféle eszközök, mindennapi és dísztárgyak készítéséhez is felhasználták és felhasználják. Ezeket a tárgyakat taplógombából és főként bükkfataplóból (Fomes fomentarius) állítják elő.

A magyar nyelvtörténeti–etimológia szótár szerint a tapló szót 1395-ben említik először „taplow” formában. A szótár bizonytalan eredetűnek tekinti, de nagy a valószínűsége, hogy török eredetű szavaink egyike.

A hajdani időkben a taplót főként hajóépítéshez, tömítésnek, valamint tűzgyújtáshoz (a gyufa feltalálásáig) használták. Az úgynevezett parázstapló (Fomes igniarius) a fűzfaligetek odvas fűzfáinak elkorhadt belsejében található. E fáknak a kevés lombja és nyomorék alakja mutatja a parázstapló pusztítását. A parázstapló termőtestét a tűzütésnél a kovakő mellé helyezve, a tüzet kiütő acéllal együtt a tűzgyújtás nélkülözhetetlen eszközeként alkalmazták.

A tapló azonban nemcsak a tűzgerjesztés nélkülözhetetlen eszköze volt, hanem hosszú századokon át sebészeti beavatkozásoknál, vérzéscsillapítóként is általánosan ismert és használt volt, s a toplászok között még ma is az. Napjainkban is, ha a taplófaragó vagy díszítő elvágja magát, azonnal taplóval kötözi be a sebét.

Molnos András korondi toplász elmondott egy esetet, amikor ő is így tett. Ez az erdőben történt, amikor taplót gyűjtöttek az unokájával és a fiával. Miután levett a fáról egy taplógombát, a fejszével le akarta vágni a gombán maradt fakérget, de véletlenül az ujjára csapott, olyannyira, hogy az a csontot is elvágta. Szerencsére a fia és az unokája a közelben voltak és tudtak segíteni rajta. Mivel semmi kötszerük nem volt, és a legközelebbi helység is több tíz kilométerre feküdt, nem is volt más választásuk, mint a régi, de jól bevált módszer alkalmazása. Miután sínbe tették az ujját, egy taplógombaszelettel beborítva bekötözték. A vérzés hamarosan elállt és a gyógyulás is gyorsabb volt, mint más módszerekkel.

A taplót a méhészek is használták füstölőszerként. Azt mondják, hogy aranyér gyógyítására is alkalmas. Végül, de nem utolsósorban említem meg a taplósapka viselésének jótékony hatását a fejfájás ellen.

Mindezen népi megfigyeléseknek tudományos alapjuk is van. A bükkfatapló és a parázstapló kemény termőtestének rozsdabarna belseje nem más, mint sűrű gombafonal-szövedék, olyan, mint egy finom likacsú szivacs. Szinte magától értetődő, hogy magába szívja a sebből kiszivárgó vért. De van még más hatása is. Ezek a taplók csersavszerű, összehúzó anyagokat is tartalmaznak, tehát valóban van a vérereket, sebfelületeket összehúzó, vérzéscsillapító, sebgyógyító hatásuk.

Szeletelőpad

Hogy az ember mikor jött rá a tapló ezen tulajdonságaira, nem tudjuk, de arról vannak feljegyzések, hogy ezt így gyakorolták a gyógyászatban, viszont a mai kor embere előtt már régen feledésbe merült, kivéve a korondi toplászokat. Érdekes azonban, hogy a valamikori vérzéscsillapítóként használt bükkfataplónak nemcsak felszívó és összehúzó mechanikai hatása van, hanem még egyéb érdekes és meglepő tulajdonságai is. A XIX. század végétől egy új kézművesség alapanyagaként szolgál és elmondhatjuk, hogy a több ezer taplóféleség közül a Fomes fomentarius valóságos diadalutat tett meg napjainkig.

Hogy mi az oka a korondi toplászat meghonosodásának, elterjedésének és a napjainkig való fennmaradásának, arra több magyarázat is van. Románia nyomasztó gazdasági helyzete, meg az adórendszer egyre nehezebbé tették a megélhetést. Így sokan a fazekassággal, taplóművességgel és vízimalmok működtetésével is foglalkoztak. Tudósítónk is elmesélt egy történetet a szomszédairól, akik a taplóművességgel foglalkoztak. A családfő, miután begyűjtötte a nyersanyagot, közösen feldolgozták azt. Amikor elkészítették a taplósapkákat, a családfő szekérre ült és elment a környező vidékekre, hogy eladhassa termékeit. Legtöbbször cserélt a házigazdával, felajánlotta neki a sapkát, hogy cserébe kétszer töltse meg kukoricával vagy búzával. Így lassan összegyűlt neki is a gabona, amit ő nem tudott megtermelni. Ez az út hosszú időbe telt, legtöbbször hetekig távol volt a családjától, de meg kellett tennie. Az 1950-es években csak nagyon szegény emberek foglalkoztak a toplászattal és sokan alantas munkának tartották.

Lássuk, mit tudnak a korondiak a taplóról mint növényről. Tudják, hogy a tapló a beteg fák élősködője. A mi toplászunk szerint is a tapló kifejlődését a nagy telek idézik elő. Télen a fák a nagy hideg hatására megfagynak és a nagy szélviharban a fa kérge megrepedezik, elhasad s megbetegszik. A másik évben már a repedéseken, hasadásokon át a fa magából fújja-gyúrja ki a gázt, a taplót. De alighogy kezd fejlődni a gomba, az erdei legyek megérzik a szagát és „leszarják”, amitől a tapló megnyüvesedik. Különösen a nyári időszakban, a nagy melegek idején nehéz olyan taplót találni, amelyik nem nyüves.

A taplófejlődés a rügyfakadással kezdődik és a lombhullatással ér véget, vagyis évente háromszor is terem. Van tavaszi, nyári és őszi tapló. Ha jó meleg, esővel váltakozó idő van, akkor jó termésre lehet számítani. Az őszi és a kora tavaszi fagyok gyakran leállítják a gombák fejlődését és ezek hibásak, kevésbé értékesek, esetleg használhatatlanokká válnak.

A toplászok megfigyelése nagyon közel áll a tudományos magyarázathoz, miszerint a fatörzseken elég gyakran látható kagyló alakú, félkörös, lópataszerű, bőrszerű vagy fakeménységű tapló. A gomba alsó oldalán lévő termőrétegben érnek meg a spórák milliói, melyeket a szél messzire elhord, megfertőzve az idősebb, sérült, megrepedezett, beteg fákat. A gomba átmérője olykor eléri a fél métert, vastagsága pedig a 25 cm-t. A kidolgozásnál a kemény kalapréteget és a csöves részt eltávolították a termőtesttől és a maradékot veréssel puhították. A bükkfatapló nem valódi, hanem rendszerint csak gyengültségi parazita. Az erdészetileg jól kezelt állományokban alig lehet megtalálni.

Az adatok alapján a taplóművesség elterjedése Korondon Filep János postamester nevéhez fűződik, aki 1893-ban kilenc embert foglalkoztatott a taplógyűjtéssel. Arról is van feljegyzés, hogy a Felernéri nővérek Farkaslakán 1893-ban négy munkásnő segítségével 5000 db taplóipari cikket készítettek, melyeket fürdőhelyeken és nagyvárosokban adtak el. Azt is megtudtuk a felkutatott forrásokból, hogy ez a család korábban Oroszhegyen próbálkozott a taplóművesség meghonosításával, de 1888-ban a 4000 forint értékű raktáruk leégett, s így csődbe jutottak. Ennek következtében elhagyták Oroszhegyet és Farkaslakán telepedtek le. Korond környékén akkoriban nagy kiterjedésű bükkerdők kínáltak lehetőséget a taplógyűjtésre. Például Domokos Mihály Krizba községből Korondra költözött, így használva ki ezen nagyszerű lehetőségeket. Valóban Korond érdeme, hogy a taplófeldolgozást a népi mesterség szintjére emelte. Legendás hírű alakjai vannak ennek a többek között megélhetést nyújtó foglalkozásnak. Az első, boszorkányos Bancza Pali, akit az első taplógyűjtőként tartottak számon. De voltak a mesterségnek országos, sőt világhírnévnek örvendő művészei is, mint például Filep János és Gáll Sámuel. Az első taplókereskedők közt megemlíthetjük Balázs Pandi Balázst, aki az első világháború előtt Budapesten, a Lánchíd mellett megszólította József főherceget is, hogy vásároljon tőle jó korondi taplósapkát, olyat, amely télen fűt és nyáron hűt. Állítólag a főherceg vásárolt is, és miután fizetett, Balázs csak azután tudta meg, hogy kivel üzletelt.

Az említett Gáll Sámuel, aki Szentgericéről Korondra nősült, magas művészi szintre emelte a taplófeldolgozás díszáruválasztékát. Az 1930-as évek után szinte minden nagyobb kiállításon részt vett, és mindenikről értékes díjakkal, kitüntetésekkel tért haza, növelve a taplófeldolgozás minőségi fejlődésének világot hódító hírnevét.
 

Kalap, sapka, újságtartó Taplóminták

Mindezen toplászok szívvel-lélekkel és hozzáértéssel dolgozták fel a bükkfataplót és a nyírfataplót (Piptoporus betulinus). Hasonlóképpen van ez ma is. Korondon csaknem 75 család foglalkozik toplászattal, ebben a mindenekelőtt fazekasságáról híres faluban. A mesterség első mozzanata a gyűjtés, ami a legfáradságosabb, legnehezebb munkafázis. A taplót a bükkerdőkben az ún. Bancza-zsákba gyűjtik. A zsák névadója Bancza Pali, aki az erdőn, toplászat közben halt meg. A gyűjtést csoportosan végzik, mert egyedül toplászni menni, a messzi erdőségekben igen veszélyes. Nemcsak a vadak esetleges támadása miatt, hanem egyes, előre nem látható baleset vagy rosszullét is végzetes kimenetelű lehet. Ezt bizonyítja Gálfi János vagy Katona Erzsébet esete is, akiket holtan találtak meg az erdőben.

Tudósítónk elmondta, hogy milyen problémákkal kellett szembenézniük a gyűjtés folyamán. Az első, hogy el kellett hagyniuk családjukat sokszor hetekre vagy hónapokra ahhoz, hogy el tudjanak menni a messzi erdőkbe taplóért, mert a közeli erdőben már leszedték a többi toplászok. A második, hogy a gomba csak 1500 méteres átlagmagasságban található és csak bükkfákon. Ezért vonattal, majd alkalmi szekérrel mentek felkeresni a Kárpátok gerincén végigvonuló bükkerdőket. Egy másik gond volt az erdőjárás is. Gyakran hihetetlenül sokat kellett gyalogolniuk a nehéz Bancza-zsákkal a hátukon, hogy sok taplót találhassanak.

Nemcsak nehéz és fáradságos munka a taplógyűjtés, hanem nagy hozzáértést is igényel, hiszen nem minden tapló jó, feldolgozható. Vannak, amelyek már túl régiek, nyüvesek vagy rossz minőségűek. A fel nem készült, fiatal kezdő toplászok gyakran a saját bőrükön szereznek tapasztalatot (rossz taplót cipelnek).

A toplász legfontosabb szerszáma a toplászfejsze. Ha baltájával nem éri fel a gombát, akkor egy hosszú karóval veri le azt. A tapló levétele sem történhet akárhogyan. Az a fontos, hogy egy kis darab még ott maradjon a fán, mert akkor a következő növés hamarabb megindul és erőteljesebb lesz. A levett taplót azonnal ellenőrzi a toplász, s a hibás, értéktelen részeket fejszéjével rögtön eltávolítja, hogy ne cipeljen fölösleges terhet. „Azt a helyet, ahol gombát találtunk, megjegyezzük – de csak az elménkben – , és majd következő alkalommal is felkeressük”. A régebbi időkben szinte az egész ország bükkerdőterületét felosztották egymás között a korondi toplászok. Még ma is vannak, akik ezt tiszteletben tartják. Gyakran használták az „én fám” vagy az „én erdőm” kifejezéseket. Ez még akkor is így volt, mikor vonattal vagy autóbuszszal utaztak el egy-egy erdőig, s azt napokig, néha hetekig keresztül-kasul átjárták és erdei kalibákban vagy pásztorházakban, esetleg a csillagos ég alatt töltötték az éjszakát. Ilyenkor saját készítésű, nem túl bőséges eledeleket fogyasztottak, például vad gyümölcsöt, halat vagy otthonról vitt szalonnát, hagymát, krumplit, amit egy ércüstben sütöttek meg. Ha már sikerült összegyűjteni a taplógombákat, a hazaszállítás is akadályba ütközött. Például amikor felvitték a taplóval tele zsákot a vonatra, az előtérben kellett maradniuk, hiszen egyes nem kifejlett gombák kellemetlen szagot árasztottak, ezért mindegyre kérdezték tőlük, hogy mit visznek, mi olyan büdös.

Napjainkban ez már kezdett megváltozni. Kiskocsikkal mennek toplászni, és mivel egymás jó toplászó helyeit megismerték, „ki korán kel, aranyat lel” közmondás alapján sokszor idő előtt még a kifejletlen (éretlen) taplót is leszedik egymás elől. A toplászat egyik legnagyobb akadálya az erdőkitermelés. Az erdészek egyre növekvő ütemben termelik ki a beteg fákat. Talán ez lesz a toplászok legnagyobb bánata.

A meggyűjtött taplót nem mindenki dolgozza fel, vannak, akik eladják olyan toplászoknak, akik már nem tudnak elmenni toplászni az öregség vagy a betegség miatt. A taplófeldolgozás az elmúlt évtizedek során nagyon sokat fejlődött és tökéletesedett.

A feldolgozás első mozzanata a füllesztés. Ezt sötétben (betakarva egy ruhával vagy egy takaróval) egy hétig végzik, de az is gyakori, hogy a begyűjtés után azonnal hozzáfognak a feldolgozáshoz.

A második mozzanat a faragás, ami szakértelmet igénylő folyamat és kimondottan férfiaknak való. A külső réteg lefaragása nehéz munka. A faragás után fel kell ismerni, és egymástól el kell választani a különböző növéseket, majd osztályozni kell, hogy melyik darabot mire lehet felhasználni. A nagyobb darabból sapkát, terítőt, újságtartót, kicsi vagy nagy táskát, vagy éppen kalapot készítenek. A kisebb darabokat is értékesítik, éspedig díszeket, tűpárnát, csíkot vagy éppen foltot készítenek belőle. Talán a legidősebb taplófaragónak Máté Vince bácsit (szül. 1910. jan. 12.) tartják a faluban, aki sok fiatalt tanított meg erre a mesterségre. 1996 őszén két olyan óriási taplót faragott ki, amelyből egyenként húsznál több taplósapka készült. Az egyik gomba 4,95 kg volt. Egyetlen taplófaragó asszony élt Korondon, a tószegi Demeter Mária.

A legfontosabb taplófaragó eszköz a taplófaragó kés, ami nem más, mint egy gabonaarató sarló, melynek hegyét levágják, recéit simára köszörülik és nagyon élesre kifenik. Általában több ilyen szerszáma is van a taplófaragó személynek. A taplófaragó egy széken ülve a lábát keresztbe teszi. A felső (általában bal) térdére gumiabroncsdarabot erősít, hogy faragás közben nehogy elvágja a lábát. A bal kézzel fogott taplót a térdére helyezi és a taplófaragó késsel lehántja a gomba kérgét, és kipucolja a nem oda való, kukacos részeket. A toplász mellett mindig ott áll a fejszéje is, mikor farag, és ha úgy érzi, hogy már nem vág elég jól a kés, hozzáfeni a fejsze nyeléhez. Ezt azért teszi úgy, mert így a sarló finom élekiegyenesedik és jobban vág. Ezután kezdi felszeletelni, és ha lát nyűutat vagy szálkás részeket, akkor azt is eltávolítja, majd gumikalapáccsal vagy akár egy fadarabbal enyhén megpotyolja. A potyolás után kezdi húzogatni, nyújtani a leszelt részt, és addig húzogatja, nyújtogatja, amíg nyúlik és finom irhabőr vastagságú lesz. A kinyújtott taplót csoportosítja aszerint, hogy mit kíván készíteni belőle.

Amint már említettük, a kisebb darabokból készülnek a díszítéshez a levelek, rózsák és más díszítőelemek, amelyekből a román népszokás szerint március l-jére, a szokásos, nőknek járó, mellre tűzhető ajándékokat, az ún. martisorokat készítik. Ez már a nők feladata. A toplászat egyik előnye, hogy a gyerekeket is fel lehet használni a munkálatok folyamán. A martisorok elkészítéséhez már késő ősszel beszerzik a nyírfataplót, amelyet majdnem falevél vastagságúra felszeletelnek a szeletelőpad segítségével . Ez a fajta tapló nem nyúlik és fehér színe miatt megfestik, majd más díszítőanyagok felhasználásával január-februárban több ezer apró melldíszt készítenek belőle. A bükkfataplót is szokták festeni, pl. a fenyődíszt is zöldre festik.

A nagyobbacska taplódarabokat sapkacsutakra húzzák, és az alját megkötözik spárgával, vagy egy gumival szorítják le. A majdnem félgömb alakú darabra ráragasztják a sirmit és így megkapja a sapka alakját. Így hagyják 2-3 napig (szobahőmérsékleten), míg megszárad, és ráragasztják a díszeket. A sirmi és a félgömb alakú darab összeragasztását takarja el a fonott szalag. A sapka elejére kerül a díszítőlapi. Minden sapkánál bal oldalra kerülnek a fenyő- és a szarvasmotívumok. A sapkát a szalag szegélyezi. Minden toplásznak van több méretű sapkacsutakja különböző fejméretekre. A sapkán kívül még kalapot is készítenek, amit ugyanúgy, mint a sapkát, csutakra húzzák, viszont ezen csutaknak a teteje be van vágva. A szép, hibátlan darabokból készülnek a váll- vagy kézitáskák is, melyek díszítésére különféle mintájú dekorációkat vasalnak rá. A minták negatívját a száraz vackorkörtefába faragják (mely erre a célra a legalkalmasabb), de készülhet bükkfából vagy égerfából is. Ezeket egyszerűen nyomtatófának nevezik.

A mintának való taplódarabot ráhelyezik a nyomtatófára és egy forró vasalóval nyomtatják meg. Minél többet tartják rajta a vasalót, annál sötétebbek lesznek a minták.

A Temető utca 122. szám alatt lakó Józsa Imréné, a Fenyőkúton született Hajdó Emma évtizedeken át rejtegette, dugdosgatta azt az édesapjától való körtefa nyomtatófát, melynek színén 21 szép motívum – köztük a magyar királyi címer –, a fonákján pedig még három díszítő motívum található. István Lajos mintagyűjteményében még több mint 72 szebbnél szebb díszítőminta szerepel. A taplóminta rávasalásakor a tapló belepréselődik a mintába és nagyon szép, domború forma jelenik meg. A vasalás után a mintákat ollóval körbevágják. A különböző motívumok kivágásakor többfajta ollót is használnak. A szalagot például a cakkos ollóval (cigányollóval), míg vannak egyéb díszek, amiket más ollóval vágnak ki a megvasalt taplódarabból.

A mintákat csirizzel ragasztják rá a taplótermékekre. A csiriz előállításához enyvet és finom búzalisztet főznek össze, és a gyakorlat azt igazolja, hogy ez a legjobb ragasztóanyag. Azért nem használnak más ragasztóanyagot, mert amikor azok megszáradnak, keménnyé válnak, nem hajolnak, hanem inkább eltörnek. A taplókereskedők is szoktak magukkal hordozni egy kevés csirizt meg egypár virágot, levelet és más díszítőelemet, hogyha az áru megsérül vagy megrongálódik, akkor azonnal ki tudják javítani.

E népművészeti termékek sokaságának látványa lenyűgözi a szemlélőt. Szépségüket a népi fantázia szülte. A számtalan díszítőmotívuma ötletes, fantáziadús. Engem is olyannyira megragadott ezen termékek szépsége, hogy elhatároztam, felkeresek egy toplászt és megkérem, magyarázza el a mesterség részleteit. Ennek eredményeképpen született ez a dolgozat. Korondon a taplótermékek iránti érdeklődés és kereslet állandóan nő, és így a mesterség a felvirágzás újabb hullámait éli. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy napjainkban Korondon 78 család foglalkozik a tapló feldolgozásával.

Irodalom
Zsigmond Győző: Télen fűt, nyáron hűt. Korondi fazekasvásárok, Árcsó 1978–1997
Szűcs Lajos: Taplómunkák az árcsói fazekasvásáron.
Tudósító: Molnos András (szül. 1933-ban) Korond, Felszeg utca: 278 szám.
Kakas Zoltán néprajzkutató, Székely Nemzeti Múzeum


Természet Világa, 133. évfolyam, 11. szám, 2002. november
http://www.chemonet.hu/TermVil/ 
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/


Vissza a tartalomjegyzékhez