Dédapáink feledésbe merült mesterségei

Velencei András

Baróti Szabó Dávid Iskolaközpont, Barót, Románia


Erdély délkeleti részén születtem, Erdővidéken, mely nevét bizonyára a környéken lévő hatalmas erdőségekről kapta. Érdekel e vidék népi kultúrája, növény- és állatvilága, az emberek, akik itt élnek, szokásaik, foglalkozásaik. Sokat olvasok ezekről a dolgokról. Így bukkantam rá Seres András „Erdővidéki szuszékok” című népművészeti dolgozatában dédnagyapám, BodaImre nevére. Mivel személyesen nem ismertem, nagytatámtól, BodaJánostól érdeklődtem róla. Vele készítettük el családfámat is, anyai ágon.

Boda Imre 1872–1916
Benedek Rózália 1879–1949
Boda Imre 1895–1971
Komporály Juliánna 1901–1968
Boda János 1935–
Lukács Magdolna 1940–1985
Velencei András 1960–
Boda Melinda 1961–
Velencei András 1988–

Dédnagyapám 1895. december 28-án született Kisbaconban. A falunak 557 lakója van, szinte mindenki református. Ez a terület Erdővidék geológiailag egyik legérdekesebb és legváltozatosabb övezete. A Dél-Hargitában mélyen felhatoló völgyek, valamint a Barót-hegység legészakibb tömbje valóságos földtani komplexumot alkotnak. Legrégebbi kőzetei a keleti helyvonulat kréta időszaki lerakódásai. A Fenyős, Súgós, Kégyos és Setét patakok völgyei érdekes földtani megfigyelésekre alkalmasak. A vidék ásványkincsekben is gazdag. Gábor Áron ágyúit például bodvai vasércből készítették, a Nagyhavas pusztájának környékén találhatók a „Kakukk-hegyi gyémántok” (vörösvasérckristályok), a vörös andezit, amely évszázadok óta a kőfaragás alapanyaga, a lignittelepek, valamint a harmadidőszaki vulkáni zóna egykori gejzírei által létrehozott féldrágakövek, opállerakódások (tejopál, füstopál, viaszopál). Ásványvízforrásokban is igen gazdag a terület. A kis falu nevét a meseíró Benedek Elek tette ismertté.


Nagybaconi szuszék

A vidék lakosságának a kevés és gyenge mezőgazdasági munka mellett fontos megélhetést biztosított a fa. Itt sok olyan mester élt, aki a szekértől, a kádféléktől a bútorokig mindent el tudott készíteni fából. Dédapám szegény sorsú földműves volt, akit az életben maradás kényszerített új mesterségek, a fa megmunkálásának és a kőművességnek az elsajátítására. Dédapám leginkább kádakat, csebreket, hordókat, famozsarat, szuszékot, villát, boronát, taligát, szénahordó szekeret készített. Jó szakértője volt a kőműves szakmának, épületi ácsmunkának, vasúti talpfák és épületfák kifaragásának. Fogaras és Szeben vidékén adott el szászoknak és románoknak gabonáért, pénzért. Ezzel teremtette elő családja mindennapi kenyerét.

A fából készült tárgyak és eszközök talán legszebbike, és a legtöbb munkát, odafigyelést igénylő darabja a szuszék. Régebben minden családnál egy, a módosabbaknál két kelengyés szuszék is volt. Az egyik az előházban (tisztaszobában), az udvarra néző ablak alatt állt és benne fehérneműt, szőtteseket tartottak. A másiknak a pitvarban (konyhában), szintén az udvarra néző ablak alatt volt a helye. Ebben ruhaneműt tartottak, magassága nem haladta meg az 50-70 cm-t, hogy ülni is lehessen rájuk. A „gúnyás” szuszékok mellett gabonatartó szuszékot és nagyobb méretű „hámbárt” is készítettek.


Virágos díszítésű szuszék

De lássuk, hogyan is készültek ezek! Dédapám a mezőgazdasági munkák befejezte után, többnyire késő ősszel s télen foglalkozott fafaragással. A megfelelő fát, ahogyan a többiek is, a falu erdejéből hordta. A régi öregek azt tartották, hogy szuszéknak fát csak szeptemberben, vagyis Albert napja után lehet vágni. Az ilyen fából készült szuszékba ugyanis „nem ül bele a szú”. Ha a fát Albert napja körül vágták, ágait csak egy hónap múlva nyesték le és kezdték meg feldolgozását. A megfelelően sima, nyílegyenes, magas növésű és egyenesen hasadó, legalább 40 cm átmérőjű fát még a havason kiválasztották. Hazahordva a fát, harcsafűrésszel a szuszék méretének megfelelő (1-2 m) hosszúságú csutakokra vágták. A kivágott tönköket ékkel, hasítóbárddal, vagy nagyfejszével hasábokra, azaz cseterekre hasították, zsindelyszerűen, hogy egyik felük deszkavastagságú legyen, a másik pedig elvékonyodjék. A felhasított deszkalapot kalócába rakva néhány napig száradni hagyták, majd félnyersen félkézbárddal és lapos kézvonóval forgatták ki az oldaldeszkákat. A deszka szélesebb felét a kézvonópadra szorítva körmöskézvonóval kisáncolták, hogy zsindelyszerűen – az elvékonyodó részét a sáncba engedve – egymásba rakhatók legyenek. A télen vágott és kifaragott faanyagot a következő ősszel, sokszor csak egy-két év múlva dolgozták fel, vagyis állították össze belőle a szuszékot.

A hermányi szuszék rajza

A szuszék oldalát két-három rend deszkából állították össze, melyek végét a (négy) befáncolt lábba eresztették, likasztófuruval, majd cigányfuruval lyukat fúrtak bele és faszeggel erősítették őket egymáshoz. A szuszék hátsó oldalán lévő erős deszka alkotja a tengelyt, amely körül a lappancs, illetve fedél fordul. Az erdővidéki szuszék fedele mindig egyenes. A padláson tartott 12-20 vékás, egy-két rejtekű, vagyis odros, illetve szakaszos (rekeszes) ládát értékesebb termények: lencse, borsó, haricskaliszt tárolására használták. Készítettek nagyobb méretű, hatlábú, másfél öles, két-három szakaszos hombárt is, amelynek egy-egy szakasza 25-30 véka gabona befogadására volt alkalmas. Az erdővidéki szuszék díszítésére a nagy rácsozott háromszögek díszítősora a jellemző. A tulipán- és a bimbómotívum általános volt a vidék olyan készítményein is, mint az írott guzsalyok, vászonfeszítők, pásztorbotok, borotvatartók, sulykok, jármok. A reneszánsz eredetű cserepes virágmotívum népies leegyszerűsítésben a XVII. századtól kezdve a magyar népművészetben fokozatosan meghonosodott, a XVIII–XIX. században ezzel díszítettük hímzéseinket, csempéinket, kapufélfáinkat, festett bútorainkat.

Az 1830-as években készült szuszékokon még ritka a virágminta. Kétségtelen, hogy az erdővidéki szuszékok virágos díszítésének kialakulására a festett bútor is hatással volt. A mértani díszítést vagy virágmintát ebben az esetben nem kizárólag az anyag és a megmunkálás módja határozta meg, hanem a lakosság tartalmi és formaigénye. Amint népi vászonhímzéseinken is láthatjuk, a régi mértani formák elveszítették szimbolikus jelentésüket, felcserélődnek a stilizált virágdíszítéssel, majd a naturalista ábrázolással, ahogyan vidéki a szuszék díszítésében is az ősi mértani elemek növényi eredetű motívumokkal egészültek ki.

Az előkerült virágdíszes szuszékok készítésének helyéről, s esetleg készítőjük nevéről a Hermányban talált „Pető Izsák 1856” feliratú, valamint az ugyancsak Hermányból való „Botskor András 1848” feliratú szuszékok tanúskodhatnak. Az utóbbit a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum vásárolta meg a hermányi Bocskor családtól. Elődeiről a faluban ma is úgy tartják, hogy fafaragó, szuszékkészítő emberek voltak, s így feltehető, hogy a felirat a mester nevét örökítette meg. Sajnos, a dédnagyapám által készített szuszék nem szerepel a múzeum gyűjteményében. Egy nagybaconban talált, „Baló Juliánna Anno 1836” feliratú szuszék viszont valószínűleg egykori megrendelője nevét őrzi. Habár a hermányi és kisbaconi szuszékok jórészt megrendelésre készültek, nagy mennyiségben kerültek eladásra is. Hajdanán ősszel 15-20 szekér is indult Magyarhermányból szuszékkal Háromszékre, Fogaras, Brassó, Kőhalom és Segesvár vidékére. A szuszékot összerakva, hordószekérrel szállították. A falvak, városok tágas tereire rakták ki készítményeiket, ahol gabonáért vagy pénzért árulták. Figyelemre méltó, hogy a Csíkszeredai Múzeum néprajzi gyűjteményében is van egy virágos szuszék, amely Csíkszentimrén került elő. A szuszék értékét nagysága, díszítése és minősége határozta meg. Például egy négyköblös (egy köböl = négy véka) szuszék ára egy-két köböl gabona volt. A vásárlók igénye nemcsak a készítmény méretét és minőségét határozta meg, hanem (kelengyeládáknál) a díszítését is.

Dédapám szerszámai: a) harcsafűrész, b) nagyfejsze, c) félkézbárd, d) lapos kézvonó, e) likasztófuru, f) cigányfuru, g) cirkalom, h) hornyolókés, i) kézvonópad

Régen, de talán ma is, az embert a szükség, a nincstelenség állandó tanulásra, ügyeskedésre késztette. Így volt ez dédnagyapámmal is, hiszen népes családját eltartani, gyermekeit pedig taníttatnia kellett. Leleményességének, kézügyességének köszönhetően a családnak megteremtette a mindennapi betevőt. Igaz, csak elmesélésből ismerem őt, de csodálom kitartását és munkabírását.

IRODALOM
Seres András: Erdővidéki szuszékok
Kisgyörgy Zoltán: Erdővidék
Orbán Balázs: Székelyföld leírása


Természet Világa, 133. évfolyam, 10. szám, 2002. október
http://www.chemonet.hu/TermVil/ 
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/


Vissza a tartalomjegyzékhez