Még egyszer egy csodálatos elméről

1999-ben lelkes könyvismertetést írtam Sylvia Nasar „A Beautiful Mind” c. könyvéről, amely az 1994-es közgazdasági Nobel-díj egyik kitüntetettjéről, John Nash-ről szólt. Lelkesedésemet az váltotta ki, hogy a szerző úgy tudta lefesteni hőse zsenialitását, hogy közben nem hallgatta el Nash negatív tulajdonságát, amely részben később kibontakozó skizofréniájából fakadt. A cikk végén azt kérdeztem: vajon el lehetne-e adni annyi példányt hazánkban ebből a csodálatos könyvből, hogy kifizetődjék egy magyar kiadás? S napjainkban megjelent a könyv magyar kiadása. Mi e csoda oka?

Elkészült és Oscar-díjakat kapott Ron Howard rendező filmje, amelynek főszerepét a hollywoodi szupersztár, Russel Crowe alakítja. Erre az amerikai nagyközönség is felfedezi Nasar könyvét, és a magyar kiadó is üzletet lát a könyv lefordításában. Minden jó, ha vége jó?

Nem egészen. Az persze egyértelműen jó, hogy a magyar közönség is megismerkedhet egy kiváló ismeretterjesztő könyvvel, amelyből árnyalt képet kaphat a XX. század egyik nagy felfedezéséről, a játékelméletről. Emellett megismerkedhet az 1950–1990-es évek amerikai kutatóhelyeivel, a gazdasági-katonai komplexummal, és – végül, de nem utolsósorban – az elmegyógyintézetek világával.

Mi tompítja az örömömet? A film, amely diadalra vitte és Magyarországra is eljuttatta a könyvet. Természetesen egy alig kétórás filmtől nem várhatunk olyan bonyolult és gazdag ábrázolást, mint egy több száz oldalas könyvtől. Örülhetünk, hogy „süketek, vakok, retardáltak, bénák, haldoklók és homoszexuálisok” (VOX Mozimagazin, 2002. február, 75. o.) után most egy zseniális matematikus és közgazdász, még ha skizofrén egyéniség is, kerül a filmvászonra.

A film látszólag jól elmondja a történetet: a ragyogó princetoni kezdetet, a játékelmélet abszurdba játszó katonai alkalmazását, és a lassú gyógyulást megkoronázó Nobel-díjat. Bizonyára sokaknak tetszett az elmebaj filmszerű ábrázolása, ahogyan nem létező figurák népesítik be Nash lelkivilágát.

Mit hiányolok hát a filmből? Azt, hogy a számomra érdekes részleteket meghamisítja vagy egyszerűen kihagyja. Szinte semmit sem szól magáról a felfedezésről, a Nash-egyensúly fogalmáról. Valamit motyog Adam Smith évszázadnál is korábbi felfedezéséről (a tökéletes verseny megteremti a maximális társadalmi jólétet), de meg sem kíséreli illusztrálni Nash egyensúlyfogalmát.

A princetoni egyetemi légkör ábrázolása is nagyon leegyszerűsített. A zseni ellenfelei közepes matematikusok (lásd még Good Will Hunting). Talán nem felesleges megemlíteni egy-két személyt, akikkel Nash azokban az években kapcsolatba került. Az egyetem matematikai tanszékét olyan nevek fémjelzik, mint Neumann, Gale, Kuhn és Tucker, akik a játékelmélet elterjesztésében úttörő szerepet játszottak. Az is igaz, de kimarad a filmből, hogy nem kapott olyan állást, amelyre vágyott: be kellett érnie az MIT-vel. Kimaradt Nash katonai munkája, vagy nagyon is összekeveredett az általa képzelt kémelhárítással.

Szerelmi élete magánügy, de ha a könyvből megtudjuk az igazságot: biszexualitás, elhagyott gyerek, válás az igazi feleségtől, akkor már zavaró egy szerelmi melodrámát olvasni.

Számomra hiányzik a Nobel-díj bizottsági intrikus küzdelem is, amely a játékelmélet és a újklasszikus makroökonómia hívei között zajlott. De hát nem én vagyok a sikeres rendező, úgyhogy most csak panaszaimat mondom el. Nem is olyan rossz a film: izgalmas történetet látunk, jó színész alakításában. Csak az a kérdés, hozzájárul-e egy ilyen film a tudomány népszerűsítéséhez, vagy inkább elmélyíti a sokakban élő közhelyet: a zseniális tudósok mind hibbantak.

Simonovits András

Természet Világa, 133. évfolyam, 7. szám, 2002. július
http://www.chemonet.hu/TermVil/ 
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/


Vissza a tartalomjegyzékhez