A magyarországi fizika kultúrtörténete*

Vekerdi László


„A tudomány, a fizika gyakran az irodalmon keresztül jut el az emberekhez” – válaszolja Simonyi professzor Staar Gyula kérdésére. „Nem véletlen – teszi hozzá –, hogy A fizika kultúrtörténete könyvem címlapjának kísérőábrája minden kiadásban ugyanaz: a középkori világnézet szerint a kozmosz felépítése, Dante Isteni színjátékából véve, ahogyan Botticelli ábrázolta.” Egy kor általános világképe, fizikai világfelfogása, irodalma és képi ábrázolókészsége Simonyi professzor előadásában kölcsönös vonatkoztatásaik és egymásra utaltságaik olykor igencsak bonyolult és áttekinthetetlen hálózatából engedelmesen rendeződik szépen áttekinthető, ám sohasem zárt sorokba, a felismerés hasonlíthatatlan élményét keltve az olvasóban: így volt, bár persze történhetett volna másképp.

Ahogyan például Bolyai János Appendixét beágyazza a nem euklidészi geometriák későbbi fejlődéstörténetébe, abból nemcsak azt látjuk be – szó szerint, szemléletes ábrák és képletek segítségével –, hogy alkalmas modellek kidolgozásáig micsoda gondot okozott Bolyai matematikai vagy pláne fizikai gondolatainak a megértése, hanem azt is, hogy egy megkésett polihisztorizmus miatt milyen emberfeletti küzdelemre kényszerült Bolyai János. A magyarországi fizika kultúrtörténetéből még világosabban látszik, mint A fizika kultúrtörténetéből, hogy szakmai és társadalmi fejlődés, jóllehet nem határozza meg egymást – mint a ma divatos „konstruktív” tudománytörténet-írás hiszi –, elválaszthatatlan egymástól. Simonyi professzor elbeszélésében a historiográfia makacs „oknyomozását” a kontingenciák mérhetetlenül finomabb játéka váltja fel, ahol kivételes lángelmék kivételesen nagy energiával valami szakmai „alagúteffektussal” átjuthatnak a társadalmi „potenciálvölgy” falán, de a folyamatos szakmai fejlődéshez másféle társadalmi „energiaeloszlás” szükséges. Levélrészletekkel, az Üdvtanból vett részletekkel, Németh László Bolyai-drámájából, Székely János Bolyai-szonettjeiből származó idézetekkel – ma divatos szóval – „kontextualizálja” ezt Simonyi professzor, és külön, expressis verbis megfogalmazza; általános tudománytörténeti érvénnyel: „Ha egy ország bizonyos időre kiesik a fejlődés előkészítéséből, tehát nem működik közre annak létrejöttében különböző saját bajai miatt, ezt egy másik ország megteszi. Találkoztunk ilyen esetekkel. Németország például a harmincéves háború miatt kiesett a fővonalból, de ott volt Franciaország, Anglia, Itália. Azonban, ha egyetlen ország, különösen ha olyan, a kultúrkör szélén álló peremország fizikájának fejlődéséről van szó, mint Magyarország – ezt a peremállapotot kissé eufemisztikusan külön is hangsúlyozzuk: mi vagyunk a Nyugat védőbástyája –, ott egészen természetesen a paradigmaváltásokat nem a fizikai törvényszerűségek határozzák meg, hanem az államalakulat eseményei. A fizika hosszú ideig nem élhet önálló életet, talán csak csíráiban, vagy abban sem, a többi, a műveltségi fokot definiáló jelenséggel teljesen együtt élve fejlődik.”

Kazinczy Ferenc és Széchenyi István egyazon irányba ható pályájának a felvillantásával (önmagában a magyar historiográfia ritka szép felfedezéseinek egyike) mutatja meg Simonyi professzor, hogyan vezethet a gazdasági és a műveltségi fokot definiáló „peremfeltételek” megjavítása, sőt már az érte vívott erőfeszítés gyarapodásra. A rengeteg kép, térkép, ábra, fakszimile, idézet, illetve a hozzájuk fűzött kommentárok közül emeljünk ki a könyv szemléletének érzékeltetésére kettőt. Az egyiket Kazinczy nyelvújító törekvéséről. „Még az anyag szó tisztázatlan születési körülményeit is hajlandók vagyunk megbocsátani: ha a materia szóban benne van a mater, a magyarban legyen benne az anya.” Széchenyiről: „Kíméletlen őszintesége megdöbbentő: »Íme, nyíltan azon vallomást teszem, hogy hazánk előmenetele magasb felemelkedése legfőbb gátjai mi vagyunk, mi, tehetősebb birtokosok.«” És persze birtokos nemesség, akik „közül sokan azon az állásponton voltak, hogy nekik csak Verbőczy (Werbőczi) maradjon meg, hogy tudják, mennyi robotot követelhetnek, mennyi dézsmát szedhetnek, és mikor húzhatják deresre az ősi juss alapján jobbágyukat”.

A rendi önzés a Bolyaiak tragédiájának a háttere (mert, amint a Németh László-idézet mutatja, tragikus volt a maga módján az apa sorsa is), a Kazinczy–Széchenyi szelleme által életre keltett művelődés és gyarapodás pedig Jedlik Ányos kísérleti fizikusi és pedagógiai géniuszának kibontakozásáé. A könyv tán legszebb fejezeteinek egyike a Jedlikről szóló, az emberi és históriai megértés, valamint a szakmai részletek megértetésének remeke. Egy mondata pedig Eötvös Lorándig sőt máig előre utal: „Jedliket igazán jó pedagógussá az tette, hogy azt az örömét (Jedlik számára a kutatás, a kísérletezés az öröm, a boldogság forrása volt) másokkal is meg akarta osztani; ezen igyekezete, hogy tudniillik bemutathassa a hallgatóságnak a jelenséget, újabb eredményekhez, találmányokhoz vezetett.”

De Jedlik még „magányos sorsú, magányos alkotó”. „Iskolák, egyetemek, művelődési intézmények” sorát kellett létrehozni ahhoz, hogy az ország bekapcsolódhassék Európa tudományos életébe. Erről szól a 4.4 fejezet: „A XIX. század uralkodó eszméi.” A cím a találó Simonyi-címek jellegzetes példája; Eötvös József híres, de ma alig olvasott könyvének címével utal a feladat nagyságára, a műből vett szokatlanul hosszú idézettel pedig az ország és a kor határain messzi túlmutató, sok tekintetben ma is, vagy inkább ma újra aktuális gondjaira és kétségeire. A fejezet Eötvös József életműve köré tömörítve összegezi a negyvennyolcas „áprilisi törvényekkel a rendi struktúrát parlamentáris államrendszerré” átalakító fejlődés viszontagságos és hosszú folyamatát, amely tágabb és hatékonyabb keretekben újraélesztette mintegy a Kazinczy–Széchenyi-szerep „összjátékát”. Ez az újraélt reformkor, beleértve Eötvös József és Trefort Ágoston mélyreható művelődési–nevelésügyi reformjait, a nagy nemzeti intézmények kialakulását, illetve megszilárdulását, Simonyi professzor bemutatásában válik igazán jelenünk részévé, el egészen az akkori nagyokat idéző utcanevekig. „Igen, a Döbrentei térről megcsodálhatjuk az Erzsébet-híd budai lejárójának forgalmát, a Gellért-szobrot, a Dunát, kellemes kis zöld parkjában kipihenhetjük magunkat. A Rómer Flóris úton felsétálhatunk Budapest egyik legszebb villanegyedébe, a Rózsadombra. A Szemere utcán megközelíthetjük az Oktatási Minisztériumot.” Most már jöhet az adatgazdag és szükségképpen szakszerű felsorolás.

Ezt a jelennel számoló és jelenbe ható szemlélet alkalmazza a legszigorúbb szakmai-fizikai fokon Az Eötvös-inga és az atommag szerkezete című fejezet. Mert itt tán megint nem elsősorban az az érdekes, hogy sehonnét jobban és könnyebben meg nem lehet érteni az Eötvös-féle torziós inga általános elrendezését és a véle végzett kísérleteket, hanem a mai mérések a tehetetlen és a súlyos tömeg egyenlőségéről; és persze megint az „irodalom”, „Gellért Oszkár Naplójából”, Gellért Eötvös-versével: „… S ezért van-e, hogy évmilljók alatt / A szív mellünkben nyugatabbra billent? / S ha kettészelik is: balfelől belőle / Valamivel mindig – / Valamivel mindig több marad.”

A következő fejezet, Bláthy és a többiek akár „önéletrajzként” is felfogható: „A jelen könyv szerzője elég öreg ahhoz, hogy emlékezhessen arra, mint egyetemi hallgató, aki nyári szakmai gyakorlatát a Ganz gyár próbatermében végezhette a harmincas évek közepén, még az egészen nagyokkal (Bláthy, Kandó) egy levegőt szívhatott, távolról csodálva őket, és emlékezzen a vég nélküli vitákra a fiatalabb generációval a H, B, M fizikai jelentéséről, méréssel ellenőrizhető voltáról és térbeli eloszlásáról egy-egy bonyolultabb szerkezetben. Ezen viták eredményei a szerző későbbi tankönyveiben csapódtak le.” Bláthyval az erősáramú elektrotechnika hazánkban a világfejlődéssel egy időben jutott el az elektromágneses jelenségeket kormányzó törvényekből kiinduló, komoly számításokra alapuló tervezés időszakába. Fontos az is, ahogyan ezt a világgal együtt lépő fejlődést a könyv bevezeti: „A történet nagyon prózai. A kéregöntéssel készült vasúti kerekeivel híressé vált és meggazdagodott Ganz Ábrahám gyárának agilis igazgatója, Mechwart András 1878-ban Párizsban járt a világkiállításon. Talán akkor győződött meg véglegesen sejtése igazáról, hogy az erősáramú elektrotechnika a közeljövő kulcsipara lesz.”

Az utolsó fejezet az 1896-os millennium kapcsán a késő kiegyezéses korszak kettős arcát mutatja be. Egyrészt hatalmas infrastrukturális, gazdasági, műszaki és tudományos fejlődést, másrészt a mélyülő nyomort. „6. ábra. A millenniumi kiállítás épületei madártávlatból. A kulisszák mögött a kápráztató fény ellenére is fel lehetett fedezni az ország gazdasági és tudományos erejét.” „7. ábra. Kivándorlók a fiumei kikötőben. A kulisszák és a káprázat egyúttal elfedték a szociális bajokat, a nyomort, amely az ország elhagyására kényszerített milliókat.”

„A millenniumból csupán nagyszabású építkezések – az anyagi javak termelőinek alkotásai – élték túl az idő múlását, a soviniszta illúziókból szőtt kulisszák hamar szétfoszlottak.” Irodalomtörténészek tanulhatnának abból, ahogyan összegezi a millenáris kor szépirodalmi hanyatlását s aztán a kiemelkedést a Nyugattal, s filozófusok tanulhatnának, ahogyan a kor honi filozófia törekvéseit összegezi. Különösen tanulságos, ahogyan – elismerten és kifejezetten saját véleményeként – Pauler Ákosról szól, akinek nyomán meg kívánta ismerni a modern filozófiát. „Pauler módszere azonban, a redukcionizmus, amellyel a minden relativizmustól és pszichologizmustól mentes abszolút igazság eszméjéhez akar eljutni, a maga steril elvontságával visszarettentette.”

Ez a személyes véleményt vállaló, de másra soha rá nem erőltető szemlélet fontos eleme Simonyi professzor historiográfiájának. Ahogyan például „A XIX. század uralkodó eszméi” című fejezetben a kor hivatásos filozófusainak az ismertetése után megjegyzi: „Azt hiszem, ezek után érthető, ha szívesebben olvassuk Eötvös József nem filozófiarendszerbe foglalt, józan, moralizáló, tanulságos gondolatait, vagy Madách Imre költői megfogalmazású bölcsességeit.” És hosszan idézi a prágai színből Kepler–Ádám monológját a Tanítvánnyal. El kellett volna olvasniuk a Tragédia mai színre hozóinak A magyarországi fizika kultúrtörténetét, akkor tán meggondolták volna, hogy egy megcsalt férj csillagnéző tornya alatti előkelő udvaronci pajzánkodássá zanzásítsák Madách költői megfogalmazású bölcsességeit. Mert ahogyan Ilia Mihály tanítja – nem lehet elégszer ismételni –: „A magyarság ízlés kérdése is.”

A második kiadásban, ha egyáltalában lehetséges, ez az „ízlés”, már csak a külcsín tekintetében is, a tökéletességig fokozódik. Tán épp ebben a szellemben kerül a negyedik rész mottójául választott rövid Eötvös József-idézet helyébe „A XIX. század uralkodói eszméi”-ből az egész passzus, folytatólag: „Nem akarom, hogy a tudomány Magyarországon mint egy karácsonyfa állíttassék föl, fölékesítve mindenféle csecsebecsékkel…”. És az idézet szellemének megfelelően bővül a szöveg visszafelé, a Ratio Educationis irányába is, részletes utasításokat tartalmazó táblázatok fakszimiléivel, s az útmutatóval, hogyan kell a közép- és főiskolai oktatásban hasznosítani a célszerűen felszerelendő múzeumok lehetőségeit. Szemmel láthatóvá válik itt, hogyan gyökereztek a reformkor törekvései és eredményei a felvilágosodás összeurópai szellemiségében, a Széchenyi által saját kezűleg készített vázlat a Lánchídhoz az építésnél alkalmazott munkagépek képével pedig tájékoztat a korabeli mérnöki kultúráról. Ennek megfelelően a megelőző Előzetes áttekintés Helyünk Európábanná bővül, beszédes képekkel illesztve be a magyar reformkort a Szent Szövetség korába. Bővül a Bolyai-fejezet is, elsősorban a marosvásárhelyi Református Kollégium történetére vonatkozó adatokkal, képekkel, fakszimilékkel, s azzal az elismeréssel, ahogyan ezeket Simonyi professzor Weszely Tibornak megköszöni. Szép meglepetés a marosvásárhelyi Bolyai-múzeum kistermének a fényképe, a fából esztergált pszeudoszféra-modellel. Még az úgy ahogy van tökéletes Jedlik-fejezet is bővül korabeli fizikatankönyvek összehasonlítására késztető fakszimilével, így például Gyulai Pál, Trefort, Veres Pálné, Teleki Blanka, Leövey Klárával, Erkel, Liszt Ferenc ünneplése, Brassai Sámuel (akiről a korrektúrák tanúsága szerint nagyon bajos volt megfelelő képet keríteni), Böhm Károly képével, fakszimilével a Vasárnapi újságból, A falu jegyzője, A Karthausi címlapjáról, és így tovább, ezzel a sok képpel és kompetens, tömör képaláírásaikkal ez a fejezet a fizika fejlődésének tükrében ablakot nyit az egész magyar XIX. századra. A 4.5 és a 4.6 fejezet pedig tömör és hiteles tudósítás a magyar századfordulóról, a fizika, a technika, az irodalom tükrében. Teljes és tökéletes összegzés, és mint ilyen, definíciószerűen nyitott. A 10. ábra Kövesligethy Radóról, a Radnai Gyulára hivatkozó, fizikatörténeti felfedezésnek számító képaláírással, valamint a 9. ábra Zemplén Győzőről, a képaláírást kiegészítő búcsúztató cikk fakszimiléjével, és Szabó Dezső Elsodort falujából a Zemplénről mintázott Parády Viktor-részlet idézésével szelíden és hathatósan figyelmeztet rá, hogy mi minden kutatnivaló akad még gyakran agyonműveltnek vélt művelődéstörténetünkben. De azzal az ízléssel és mesteri alázattal kell hozzányúlni, amire Simonyi professzor mutatja a példát, egyebek közt ennek a könyvnek a még tökéletesebbre csiszolásával. A műgonddal munkálkodó ember elszántságával, amit Bibó István a demokrácia kritériumaként írt le, szemben a látványra, csillogásra és magamutogatásra kész arisztokrata mentalitással.
 

*A könyv sajtóbemutatóján, 2002. március 19-én elhangzott előadás nyomán.


Természet Világa, 133. évfolyam, 6. szám, 2002. június
http://www.chemonet.hu/TermVil/ 
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/


Vissza a tartalomjegyzékhez