Varsolc, az élő hagyományok bölcsője

Nagy Loránd Zsigmond
Bethlen Gábor Kollégium, Nagyenyed, Románia


Kalotaszeg, Torockó, Szék vagy akár a hétfalusi csángók szőttesei, varrottasai már a múlt század vége felé a határokon túl is komoly hírnevet biztosítottak hímző- és szövőművészetünknek. A szilágysági ínvarrásokról, kerek szemesekről, bársonycsíkú vagy szedett szőttesekről azonban még itthon, Erdélyben is csak nagyon kevesen hallottak. Pedig a hímzés és szövés éppúgy része volt a szilágysági asszonyok életének, mint a kenyérsütés. A szilágysági embert ma is elkísérik a szőttesek és varrottasok a bölcsőtől a koporsóig.

Az itt kialakult, csak erre a vidékre jellemző sajátos szövő- és varróstílus több tájegység sajátos jegyeit olvasztotta magába. A Szilágyság ugyanis századokon keresztül átjáró terület, a kereskedelemnek és a hadaknak valóságos nemzetközi útja volt. A lakosságot a háborús idők, a sok teher, a nagy adók egyre ritkították. Az így megfogyatkozott népesség mellett a különböző vidékekről jobbágyokat telepítették be. Varsolcon például az 1848-as szabadságharc idején a lakosság száma elérte az 1778 főt, míg máig is ismeretlen okokból 1890-re közel a felére csökkent, majd feltűnő gyarapodás állt be 1941-től. Nem csoda hát, hogy a sajátos szilágysági hímzésekben és szőttesekben mélyen beágyazva felismerhetünk jellegzetes székely típusokat, de Nógrád megyei palóc elemeket is, nem beszélve a környező Bihar, Szatmár és Kolozs megye hímzéstípusairól. Ennek oka valószínűleg az, hogy a fiatal lányok, mivel híresek voltak szorgalmukról, megbízhatóságukról, szolgálóként Kolozsvártól Temesvárig szinte mindenhol megfordultak. Hazatérve mint kincset hozták magukkal a különböző tájegységek hímző- és szövőstílusait. Nótás kedvük pedig már csak ráadás volt a hozományhoz, de ez a ráadás legalább olyan kapós volt a vidám kedvű varsolci legények számára, mint a kelengyés ládában sorakozó staférung, vagy kivetett ágy.

Ha Varsolcról, szülőfalumról írok – még ha kitérőnek is számít –, nem tehetem, hogy ne idézzem Beke György könyvének néhány sorát a Szilágyságról szóló leírásából (Szilágysági hepehupa). Még soha, sehol sem találkoztam a vidékünkre jobban illő tájleírással: „Elő van itt írva a kezdet. Maga a természet írta elő, mikor e tájat megteremtette. Egymásra szabadítva hegyeket, dombokat, hogy mindegyre összeugorjanak, de békítve is őket, hogy szorításuk elernyedjen, ölelés váljék belőlük. A Szilágyságról csak ezzel lehet kezdeni a krónikát: hepehupával, amely alábuktatja és kiemeli az utat, az utast, az egész tájat. Elrejt, mint oltalmazó barát. De kiad mint gonosz áruló, megcsal és megvigasztal, tövises, szamárkórós dombhátak után szőlőskerteket hoz elém, sárba süppeszt az agyag, de rézhegyre mászhatok, mint a mesében. Babits tán sosem járt itt, fenséges borzongással megérezte mégis azt, amikor a hepehupás tér … hirtelen alábukik a semmiségbe. Varsolc fölött mindig ez a kép kísért meg. Egy újabb forduló s megint előttem a táj, a falu, a házak gazdag sora, a kakasos és dupla keresztes templomok, a rétek és a patak puha ágya…”

A házak többnyire már modern stílusban épülnek, de hála Istennek, még bőven akadnak a népművészet kedvelőit hívogató, tavasztól őszig piros muskátlitól virító, kis ablakos, szerényen meghúzódó régi parasztházak is. Ilyen ház ajtaján kopogtattam be én is egy borongós téli napon, tele izgalommal, egyre hevesebben dobogó szívvel, de abban a reményben, hogy a népművészet iránti érdeklődésem első állomására érkeztem. Mosolygós, nyílt tekintetű háziasszony nyitott ajtót, a varsolciakra jellemző vendégszeretet egész lényéből sugárzott. Kérésemre Zsuzska néni gondolkozás nélkül felajánlotta segítségét munkámhoz.

Varsolc minden nyitottsága ellenére sokkal hagyományőrzőbb, mint például a szomszédos Perecsen. Ennek különösen örülök, mert így dolgozatomhoz nemcsak a padláson porosodó szekrényekből, vagy a fészerben, illetve sötét kamrák mélyén lapuló, szúette, elhanyagolt kelengyés ládákból kell előhalásznunk a házinénivel az anyagot, hanem igenis élő, csobogó forrásból is meríthetek. Van tisztaszoba, értékes, régi bútorokkal, eredeti gerendás mennyezettel, rongyszőnyeggel. A kitárt szekrényajtók gondosan ápolt, mindennapi használatnak örvendező szőtteseket rejtenek. Van kivetett ágy, kézzel horgolt csipke párnacsúccsal és csipkés kerek szemes ágyterítővel. Az asztalon szőttes abrosz, az ablak alatt száz, vagy talán annál is többéves padláda.

A kis házban vidáman pattogó tűz áraszt barátságos meleget, ami igencsak hívogató tud lenni ezen a mogorva decemberi napon. Talán a jövetelem céljára való összpontosítás teszi, de szemem azonnal megakad a désházi fazekasok alkotásain. Három köcsögben tejet altatnak, a spóron cserépfazékból a fülébe vésett csatornán keresztül lassan csöpög az alátett edénybe a fölösleges, lecsapódott pára, miközben a levegő megtelik a töltött káposzta vendégmarasztaló illatával. A tűzhely fölött a falon még néhány cserépedény, közte tésztaszűrő is függ, ami azt sejteti a szemlélővel, hogy nemcsak dísz, hanem használati cikk is. Később azt is megtudom Zsuzska nénitől, hogy miként kerültek közvetlen kapcsolatba a désházi fazekasokkal. Én pedig, amíg ott hallgatom, gondolatban közeli célomul tűzöm ki, hogy ellátogatok Désházára is, a cserépedények híres bölcsőhelyére. Hiszen én ott is otthon vagyok, ott élnek nagyszüleim apai ágról. Ezzel a gondolattal a szívemben, ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy nagyon gazdag vagyok.

Örömömre azt is megtudtam, hogy rövidesen bekerül a kis házba a szövőszék is, hiszen vannak unokák, akik nagy hasznát veszik a kerek kendőnek, rongyszőnyegnek, árulja el mosolyogva Zsuzska néni, és látszik rajta, hogy szilárd meggyőződése, a házilag készített vászonnál nincs jobb a világon.

Megegyeztünk, hogy másnap fényképezőgéppel és jegyzetfüzettel felszerelve jövök el, miközben azon mulattunk egy jót, hogy órákon át lesz tenni- és mesélnivaló bőven, nem kell unalmas nap elé néznünk. Ezt Zsuzska néni cseppet sem bánja, látszik rajta, hogy már előre örül a másnapnak, miközben ezt mondja: „Ha maradandót akarsz alkotni, fiatalúr, nem kapkodhatjuk el, hiszen hosszú az út a kendertől a pendelyig, a szántóföldtől a tisztaszobáig.” Ebben természetesen egyetértettünk, én pedig tele izgalommal, de ujjongó szívvel tértem haza.

Bevallom, elszántságomban egyfajta irigység, bizalmatlanság is megerősített. Nemrég akadt a kezembe a Szilágysági magyar népművészet című könyv, amelyet tanulmányozva olyan jól ismert szilágysági falvak nevei sorakoztak szemem előtt, mint Désháza, Szér, Szilágyballa, Sámson, Kémer, de Varsolcról csak egyetlen helyen olvastam. A néprajzkutatóknak nyilván nem erre vezetett az útjuk. Nagy kár. Én viszont hiszem, hogy szerény kutatásommal legalább magamnak bebizonyítom, hogy Varsolc népművészeti kincsekben van olyan gazdag, mint sok más szilágysági falu.

Dénes Jakab és Zsuzsánna családi háza és annak beosztása nem sokban különbözik a szilágysági hagyományos népi építkezési módtól, esztétikailag mégis valahogy messze kiemeli az udvarra néző, széles tornác fölé emelkedő, annak egész hosszában végigfutó boltíves szerkezet. A telek beosztása szépen rendezett, tisztán tartott, bátran állíthatom, hogy akár mintagazdaságnak is beillő, ami nagyon örvendetes például a rövidesen beinduló faluturizmus szempontjából.

A kendertől a pendelyig

A nagy házba (tisztaszoba) belépve, amint az ajtó becsukódott mögöttünk, úgy éreztem, hogy a jelent rekesztettük az ajtón kívül, az idő kereke pedig visszafelé kezdett forogni, mintegy 100-120 esztendőt, és magával ragadott minket is. A fényképezőgép egyfolytában kattogott, megörökítve a múlt minden apró, jelenlévő részletét, beleérve azt az áhítatot is, amelynek megtestesítője az öreg bibliája fölé hajló Zsuzska néni volt. Míg őt is megörökítettem, arra gondoltam, hogy helyében akár édesanyja, vagy nagymamája is ülhetett volna, hiszen úgy tűnt, hogy ebben a helyiségben megállt az idő.

Fényképezés után átmentünk a kis házba, ahol barátságosan duruzsoló tűz árasztotta melegét. Áhítat, megihletettség lett úrrá rajtam, amikor kényelmesen elhelyezkedtünk a rongyszőnyeggel letakart, kb. 150 esztendős padládára, egy ugyancsak 150 év körüli asztal mellé. Az asztalnak szépen megmunkált lábai igencsak magukért beszélnek. Arról, hogy a varsolci népnek is volt másfél évszázaddal ezelőtt is szépérzéke. Amikor az asztalterítőről kiderült, hogy a takács körülbelül 130-150 évvel ezelőtt szőtte, hirtelen úgy éreztem, hogy egy népmese kellős közepébe kerültem. A bűvös hármas szám művelte ezt velem.
 
 

Kényüstös, durva fonalból szőtt, 
bársonycsíkkal díszített
vőfikendő
Két nyüsttel szőtt, kivarrt
asztalkendő, rajta kétnyüstös
kerek kendők

Mosoly terült szét Zsuzska néni arcán, mesélni kezdett, én pedig csupa fül voltam, hogy egyetlen fontos részletet se mulasszak el.

Nagyon örülök – kezdte –, hogy nálunk a kendertermesztés még ma sem vált feleslegessé. Igaz, hogy nem sok kendertábla virít a határon júniusban, de mégiscsak él ez a hagyomány és ez a lényeg. A kendert májusban vetjük, majd júliusban nyűjük a virágos kendert, a magosat pedig augusztusban. A kenderszálakat fűkbe kötjük, 4-5 napig szárítjuk, majd levisszük a Kraszna patakra, és 1-2 hétig áztatjuk. Ez mindig attól függ, hogy milyen meleg a patak vize. Régebben az is megtörtént, hogy hirtelen megnőtt a patakban a víz, és mire észbe kapott egyik-másik gazdasszony, már semmit sem tudott kimenteni a kenderből, mind elvitte az ár. Amióta megépítették a gátat Varsolc fölött, ez a veszély, hála Istennek, nem fenyeget.

Úgy tudom, hogy álló vízben puhábbra ázik a kender – mondom én, és nagyon okosnak érzem magam ettől a megjegyzésemtől. Varsolcon soha nem volt kenderáztató tó? – kérdeztem.

– De igen. A szakadásban – nevezett meg egy Varsolc környéki helyet. – Az édesanyám idejében még ott áztatták, de a kollektív gazdaság bevezetése után feleslegesnek tartották foglalni vele a földterületet, amikor itt a Kraszna. A megszárított kendert előbb elcsapjuk a rúdhoz, majd tiloljuk. Ezután meghúzzuk a téhellel. Először lehúzzuk a töviről a vonszöszt, aztán a hegyiről a csepűt. Igényesebb falvakban, így nálunk is – hogy nagyon finom fonalat fonhassunk – a kenderszálat megecseljük ecselővel. Ez nálunk egész napos kalákában történik. Az istállóból kicsapják az állatokat, ott gyűlnek össze a meghívott asszonyok a munkára. A padlásgerendához hozzáerősítjük a kötelet, szabad végére rákötjük a kenderfűt, és az ecselővel – ami egyébként viaszba öntött vaddisznószőrből készült kefeszerű eszköz – megecseljük. Közben folyik a vidám beszélgetés, „eldöntjük a falu sorsát”, a fiatalokból összerakjuk a szerintünk összeillő párokat, majd a fonóban jókat nevetünk, ha ezt némelykor sikerül is eltalálni. A háziasszony napközben finom kaláccsal, borral kínál, a munka végeztével pedig jön a bőséges meleg vacsora, ez már a házban. Ilyenkor előkerülnek a szép szilágysági nóták, és betöltik a helyiséget.

Meg kell említenem, hogy Varsolcon már hagyományként a kenderfűt is áztatás előtt, ugyanúgy a pátyszöszt is 12 fűs csoportba kötjük, az év 12 hónapjának megfelelően. Amikor vége a betakarításnak, úgy október végén, november elején beáll a fonó. Régen külön volt leányfonóház és asszonyfonóház.

– Ezekről aztán, főleg a leányfonóról, a guzsalyok és orsók tudnának igazán egész regényre valót mesélni – mosolygott ravaszkásan Zsuzska néni.

– A guzsalyt a lányok itt is a legénytől kapták ajándékba? – kérdeztem, mert eszembe jutott egy ehhez fűződő régi désházi hagyomány, amelyet nagymamám mesélt.

– Mivel az udvarolni kívánó legény készíti kiszemelt kedvesének a guzsalyt, fontos, hogy szép legyen, mert mindenki megnézi. Meg azért is, mert ha a fiú igazán szereti a lányt, kivirágozza úgy, hogy dicsekedhessen a kedvese, mit tud az ő szeretője. Mert a legény adta hímes guzsaly, vagy sulyok szerelmi vallomás, és a lány iránti elkötelezettség kifele is ismert jegye. A guzsalyt karácsonyra készíti a legény, valójában azonban a régi (január 6-án tartott) karácsonyt követő szombaton adja át a lánynak, esetleg egy orsófogó kíséretében. A legény anyja – a fia által óhajtott kapcsolattal való egyetértés jeleként – szépen felszalagozza, fent csokorba szedett és hosszában gombokkal díszített piros pántlikával, végén a legény faragta guzsalytűvel, és köt reá egy tépés kendert is, amelybe két orsót tűz. A legény ezt elviszi a lányhoz, aki miután a guzsalykendert megfonja, a fonalat ugyancsak egy este elviszi a legény anyjához, hogy szőjön belőle inget a fiának. Így jelzi a lány, hogy a közeledés nála is viszonzásra talál, s ez egyben első alkalom a lány és a fiú anyja közti új kapcsolatra. Ettől kezdve a legény szombat esténként eljárhat a leányos házhoz, s a fonóból késő este őt hazakísérheti, s a kapuban vele… „elbeszélgethet”.

A tovább tartó szándék jeleként a legény húsvétra elkészíti a mángorlót és a sulykot, majd a kapálás idejére, pünkösdre a kapatisztítót. Ha aztán az év folyamán még nem vehette el a lányt, a legénynek a következő karácsonyra, húsvétra és pünkösdre is kell készítenie díszes faragású ajándéktárgyakat: csörlőt, gyapottekerőt, vászonfeszítőt, vetélőt s esetleg új kapatisztítót is. A lakodalom azonban nem maradhat el sokáig, mert a lányokat 15-16 éves korukban már „elviszik”, a legények még katonáskodás előtt házasodnak, az ennél idősebbeket „vénezik”.

Bársonycsíkkal díszített vőfikendő a végéhez rögzített,
kézzel horgolt csipkével
Kétnyüstös, ballai stílussal kivarrt asztalterítő,
rajta vőfikendők

Az adományozás szertartása ma is elevenen él. És még egy ezzel járó szokás, amelyről más faluban nem is hallottam. Ha valamilyen okból mégis félbeszakad az esetleg évekig is tartó kapcsolat, tehát nem lesz belőle esküvő, a fiú is, a lány is összeszedi a kapott ajándékot, és a falu kisbírójával visszaküldi. Nemrég éppen az első unokafivéremmel is megtörtént ez.

Miután Zsuzska néni végighallgatta történetemet, elmesélt két mókás fonóházi történetet, majd folytatta a kender feldolgozásának leírását.

„Kapni a boltokban mindenféle cifra portékát,
de az nem olyan, mint amilyet mi szövünk…”

– Ha a fonal elkészült, kezdődhetett a szövés. Szinte minden háznál volt szövőszék (eszteváta), még ma is sok van a faluban. Nyárára felszállítják a padlásra, ahol a gondos háziasszony ugyanúgy összeállítja, mintha szőne rajta, hogy az egyes alkotórészek ne formálódjanak el, mert akkor már nem úgy lehet szőni vele, ahogy kell.

Február végétől, március elejétől folyt a szövés nyár elejéig. A varsolci asszony a hagymát kirakodni és gyomlálni a szövőszékből járt el. Nagyon is igaz a megállapítás, hogy a szilágysági embert a varrottasok elkísérik a bölcsőtől a koporsóig. Úgy ötven évvel ezelőtt még szinte minden háznál ezekből készült minden használati, díszítő- és ruházati cikk. Mivel igen széles körű a felhasználási terület (ruhanemű, ágynemű, kendőfélék, hammas, zsák, abrosz, pokróc), nagyon változatos a szövési mód is. Így például a legvékonyabb és legsűrűbb vásznak, valamint a rongypokróc is két nyüsttel készülnek; a mintás anyagok három- és négynyüstösök (macskanyomos/borshímes, rózsás, fenyőágas, barackmagos); a zsákokat, hammasokat négy nyüsttel szövik, hogy jó sűrű és erős legyen. A bársonycsíkosokat és szedetteseket dohányfűzőtűre vagy orsóhegyre szedik. A varsolci asszonyok mindig örömmel tanultak meg újabb és újabb mintákat, és szívesen adták tovább új tudományukat.

Zsuzska néni is eljárt még a szomszédos falvakba is (Perecsen, Récse), hogy mutatós rózsás mintához befogja a fonalat.

– Háború után nem lehetett kapni gyapottat, így a szép mintázású anyag szövése átmenetileg kimaradt, de szerencsére ma újra szőhetjük.

Az elkészült vászonra azután a szorgos kezek nyomán szebbnél szebb kerek szemes minták kerültek fel. És milyen igazuk van, hogy a háziszőttes más, mint a vásári! Ez a másság elsősorban a minőségben nyilvánul meg. Mintha csak megállt volna az idő fölöttük. Hiszen a képen is jól látható, hogy a 100-150 éves darabok mintha csak ma készültek volna. Megdöbbenve hallgattam az asszonyokat, akik elmondták, hogy ezeket a felbecsülhetetlen kincseknek nagy részét potom áron csalták el tőlük a viszonteladó műkereskedők. Valahogy az az érzésem támadt, hogy asszonyaink nincsenek teljesen tisztában munkájuk valódi értékével.

Kelengye, hozomány nélkül egyetlen lány sem mehetett férjhez Varsolcon sem. A mennyiséget az elvárások alapján a valamelyik rétegbe való beletartozás határozta meg. Varsolcon is, mint a legtöbb faluban volt szegények, közepes gazdák, valamint nagygazdák rétege. Ezt régebben mindenhol, helyenként ma is figyelembe veszik. A szülők nem is adták áldásukat a társadalmilag különböző, vegyes házasságokra. Ez a tény nagyon sok szomorúságra, már gyökerében elrontott házasságra adott okot. Itt Varsolcon például 20 év házasság után váltak el a felek, mert ennyi idő sem volt elég ahhoz, hogy legalább megszokják egymást.

A kelengyés ládát, amelyben a szőttesek nagy része helyet kapott, Varsolcon „gyalogládának” nevezik.

Más falvaktól eltérően, nálunk a párnacsúcs 12-20 cm széles, kézzel horgolt csipkéből készült. Alá a párnára piros anyagot rögzítettek, hogy mutatósabb legyen. És az is volt. Aki még tovább akarta cifrítani a kivetett ágyat, négy párnasarkot nagy, piros masnival kötött össze. A kerek szemmel hímzett ágyterítőkre, abroszokra, falvédőkre szokás volt a tulajdonos nevét is ugyanazzal a hímzéssel kivarrni. Ha már volt férjjelölt, az ő nevének kezdőbetűi is felkerültek a falvédőkre. A legszebb fali dísz Varsolcon a szőttesekre varrt házi áldás volt. Hímzéssel díszítik még a téka vászoncsíkjait, a laskanyújtótartót és a fésűkefetartót is. Mindenki azon igyekszik, hogy mindenhol meglássék a háziasszony keze munkája. Így a falusi ház elengedhetetlen tartozéka a rongypokróc is, mely nemcsak a padlót díszíti, hanem a padládákat, lócákat valamint gyalogládákat is. Ha mindez együtt van, akkor már nem is meglepő, hogy a mennyezet nem vakolt, hanem annak rendje és módja szerint mestergerendás, deszkázott padlás.

„Bő gatyában konfirmáltam, abban is temessetek el!”

Aki ezt hallja, vagy olvassa, azt hinné, hogy ez valamikor réges-régen hangzott el egy haldokló hagyatékaként. Pedig nem így van. Alig egy hónapja halt meg az általam sokat emlegetett Zsuzska néni édesapja, ő kérte ezt a családtól. Lehet, hogy Varsolcon az utolsó bő gatya szállt a sírba a néhai András bácsival? Nem tudom. De az biztos, hogy vászoning, fekete posztóból készült gombos lájbi és csizmanadrág csizmával még akad bőven a faluban. Ma már nem sokan viselik, de őrzik unokájuknak, az utókornak. Időnként előveszik, kölcsönadják a beöltözni vágyó fiataloknak. Neves falu- és egyházi ünnepeken ugyanis a fiatal lányok és fiúk népviseletben jönnek templomba, így fogadják a meghívott vendégeket is.

A férfiöltözet tartozékai közül legmutatósabb a lájbi, amit elöl három sorban, metszett porcelángombok (pitykegombok) díszítenek két rend vitézkötéssor mellett, hátára pedig tömör zsinórdíszt varrnak.

A nők alsószoknyája vászonból készül, rajta gyócsfodorral kiegészítésképpen. Ilyet négyet vagy ötöt vesz fel a varsolci nő, előtte erősen kikeményíti és kivasalja. A felsőszoknya szövetből, selyemből vagy más vásári anyagból készül. Szőttes vászonból felsőszoknyát csak a háború után készítettek, hogy kíméljék a meglevő ünnepi öltözetet. Erre a célra megfestették a vásznat, például rézgáliccal, hamulúggal sárgára, fagyalbogyó levével vörösre stb.

A pendely mellett az ingblúz is többnyire vászonból készült. A buggyos ujjú lájbi és kötő a felsőszoknyához hasonlóan vásári anyagból készült. Mutatós tartozéka a varsolci női öltözetnek a ragyogó színekben pompázó ká(z)smírkendő. Nagyon értékes örökségnek számít a mai világban, hiszen egyre gyakrabban viselik a fiatalok modern öltözködéséhez is.

Hála Istennek, Varsolcon van remény arra, hogy a népművészet, népviselet és néphagyományok örökké éljenek, hiszem, hogy ezt a célt fogja szolgálni a küszöbön álló, rövidesen beinduló faluturizmus is.

Befejezésül Sütő András egyik regényrészletének záró sorai jutnak eszembe, miszerint az öreg szülők nem költöznek egyik elszármazott gyermekükhöz sem, otthon maradnak, hogy a gyermekeknek legyen okuk mindig a hazatérésre… akkor is, amikor ők már nem lesznek az élők sorában.

Varsolcon is mindig visszavárják gyermekeiket a pendelyes édesanyák, fekete lájbis, bokszcsizmás édesapák. Vissza a családi tűzhely mellé, emlékezni, mesélni, szeretni. Ha jól viselkednek, lehet, hogy felpattan a gyalogládika fedele, és mesélni kezd. Mesél a régmúlt valóságról, ami már szinte csak mese, és a mostaniról, ami csak rajtunk múlik, hogy ne váljon csupán mesévé, hanem maradjon meg a maga módján mindig a valóság kedves részének.

Az írás szerzője Diákpályázatunkon a Természettudományos múltunk felkutatása kategóriában II. díjat kapott

Könyvészet

Beke György: Szilágysági hepehupa, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1976
Dr. Horváth Mihály: Magyar Kultúrtörténet, University, 1996
Dr. Kós Károly: Népélet és néphagyomány, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1972
Dr. Kós Károly, Szentimrei Judit, dr. Nagy Ernő: Szilágysági magyar népművészet, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1974

*** Szilágysági magyarok, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1999
 


Természet Világa, 133. évfolyam, 6. szám, 2002. június
http://www.chemonet.hu/TermVil/ 
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/


Vissza a tartalomjegyzékhez