BENCZE GYULA

Valóban megoldódott a koppenhágai rejtély?


Igen sokat foglalkoztatta a történészeket az a kérdés, miért nem sikerült a német tudósoknak atombombát készíteni, valamint mi történt Heisenberg és Bohr között a német fizikus 1941. őszi koppenhágai látogatása alkalmából. Az érdeklődés és az érzelmek újból fellángoltak Michael Frayn Copenhagen című nagy sikerű színműve nyomán, amelyben a szerző ismét a tudomány berkeibe, a tudósok lelki problémái közé kalauzolja a nézőt, és művészi eszközökkel megkísérli rekonstruálni Bohr és Heisenberg említett titokzatos találkozóját. A témának igen gazdag az irodalma [2–18], de magyar nyelven is bőven találhat az érdeklődő részletekbe menő információt [19–25].
 
 

Werner Heisenberg Niels Bohr

Gerald Horton, a Harvard Egyetem történésze már korábban is hivatkozott arra, hogy a Bohr család birtokában vannak Bohr Heisenberghez írt, de soha el nem küldött levelei és egyéb dokumentumok, amelyek végképpen eldöntik a vitatott kérdéseket, de ezeket a család csak 2012-ben kívánja nyilvánosságra hozni. Időközben a nagy érdeklődésre való tekintettel a család megváltoztatta elhatározását, és 2002 februárjában engedélyt adott a Niels Bohr Archívumnak a dokumentumok nyilvánosságra hozására, sőt a teljes anyag megjelent az interneten is (http://www.nba.nbi.dk).

Az új fejlemény nyomán újságírók hada eredt a történet nyomába, és egyre-másra jelentek meg a „lehullt a lepel a rejtélyről” jellegű cikkek. Ebből természetesen hazánk sem maradhatott ki. A HVG 2002. február 23-i számában Mit akart Heisenberg? címmel Illényi Balázs tájékoztatta a hazai olvasókat. A cikk befejező bekezdése poénnak lett szánva, azonban csupán a szerző hiányos ismereteiről tanúskodik:

„Bár Hitler atombombája sohasem készült el, Heisenberg a háború után egészen 1976-ban bekövetkezett haláláig igencsak felemás helyzetbe került. Noha a nyugati Németországban hazája tudományos életének újbóli fellendítésén fáradozott, szakmailag pedig egy »világegyenleten« dolgozott, Amerikában – többek között Bohr befolyásának eredményeképp – mindvégig gyanakvással kezelték. Megítélésének ellentmondásosságát jelzi, hogy míg a Wernher von Braunt befogadó Egyesült Államok tudóstársadalma kvázi kiközösítette, az antifasiszta Magyar Népköztársaság 1964-ben díszdoktorrá avatta.”

A pontosság kedvéért tegyük hozzá, hogy nem az „antifasiszta Magyar Népköztársaság”, hanem az Eötvös Loránd Tudományegyetem adományozta a díszdoktori címet. Bár a poént talán elrontja, de hasznos lett volna megemlíteni, hogy a polgári Magyar Köztársaság Tudományos Akadémiáján a Fizikai Tudományok Osztálya 2001. november 7-én ünnepi ülésen emlékezett meg Heisenberg 100. születésnapjáról. Az ülés bevezető előadását Nagy Károly akadémikus, az ELTE egykori rektora tartotta, aki 1964-ben Heisenbergnek átadta a díszdoktori oklevelet. Marx György akadémikus előadásában a „koppenhágai rejtélyt” járta körül, míg e sorok írója Heisenberg magfizikai munkásságáról emlékezett meg, amely előadás rövidített változata elérhető az olvasó számára [26].

Németországban 2001 decemberében a Bajor Tudományos Akadémia, a Max Planck Fizikai Intézet (1981 óta Werner Heisenberg Intézet) és a müncheni Ludwig Maximilian Egyetem rendezett tudományos ülésszakot a 100. születésnap alkalmából, amelyen többek között A. Watson (Leeds), M. Turner (Chicago), F. Wilczek (MIT, Cambridge), M. Peskin (Stanford), J. Polchinski (Santa Barbara), valamint E. Lieb (Princeton) tartott előadást.

Ami a helyzet ellentmondásosságát illeti, Wernher von Braun rakétái számos londoni lakos életét oltották ki, míg Heisenberg kezéhez még közvetetten sem tapadt vér. Miért „fogadták be” akkor inkább von Braunt? – kérdezheti az újságíró. Nos, mert az Egyesült Államoknak szüksége volt a rakétákra. Heisenberg ellen azonban hangulatkeltés folyt, elsősorban Niels Bohr és Samuel Goudsmit véleménye miatt, azonban a „kiközösítés” nem volt általános: 1949-ben körutat tett Amerikában, ahol volt tanítványa, Viktor Weisskopf adott számára nagy partit (éppen Weisskopf javasolta Bethével közösen Heisenberg elrablását), továbbá az 1972–73 akadémiai évben a Harvard Egyetem Heisenberget kérte fel a nagy tekintélyű „Morris Loeb-előadások” megtartására.

Heisenberg és Bohr az 1936-os koppenhágai konferencián

Térjünk azonban vissza a lényegre, a nyilvánosságra hozott titkos anyagokra. A levéltári anyag bevezetőjéhez mellékelik Aage Bohr egy cikkét a témáról [28], amelyből a következő idézetet emelik ki:

„A háború kitörése után és különösen Dánia megszállása után teljesen el voltunk zárva attól, hogy követhessünk a szövetséges nemzetek erőfeszítéseit az atomenergia területén. Különböző pletykák azonban eljutottak hozzánk a németek erőfeszítéseiről, és azt a benyomást, hogy Németországban nagy katonai fontosságot tulajdonítanak ezeknek a lehetőségeknek, csak megerősítette 1941 őszén Werner Heisenberg és C. F. von Weizsäcker koppenhágai látogatása. Ők más ügyben jártak Koppenhágában, de az apámmal folytatott magánbeszélgetésekben Heisenberg megemlítette az atomenergia katonai alkalmazásait. Apám eléggé visszafogott volt és kételyeit fejezte ki a leküzdendő hatalmas technikai nehézségek miatt, de az a benyomása alakult ki, hogy Heisenberg úgy gondolta, az új lehetőségek dönthetik el a háború kimenetelét, ha az még tovább elhúzódik.*

* Robert Jungk a „Fényesebb mint ezer Nap” (Brighter than a Thousand Sun) című könyvében azt állítja, hogy a német fizikus egy titkos tervet ismertetett apámmal, amelynek célja az volt, hogy a szövetséges országokbeli kollégáival megegyezve megakadályozzák az atomfegyverek kifejlesztését. Ennek a beszámolónak semmiféle tényszerű alapja nincs, mivel ilyen terv nem került említésre sem Heisenberg látogatása alatt, sem pedig Hans J. D. Jensen német fizikus – szintén Jungk által említett – későbbi látogatása alatt. Éppen ellenkezőleg, a háború alatt a német fizikusokkal való igen gyér kapcsolatok csak megerősítették azt a benyomást, hogy a német hatóságok nagy katonai fontosságot tulajdonítottak az atomenergiának.”

Az apró betűs részben Aage Bohr kategorikusan cáfolja, hogy Heisenberg bármifajta közös megállapodást szorgalmazott volna a tudósok között. Ez teljes mértékben ellentmond azonban a Manhattan-projektben dolgozó Viktor Weisskopf visszaemlékezésének, aki 1948-ban kifaggatta Bohrt erről a találkozásról, és szerinte Bohr a következőképpen emlékezett vissza: „Heisenberg tudni akarta, hogy Bohr mennyit tud a szövetségesek nukleáris programjáról. Javasolni akarta, hogy a tudósok fogjanak össze, és hozzanak olyan döntést, hogy nem dolgoznak az atombomba létrehozásán, és a kapcsolatok javítása érdekében meg akarta Bohrt hívni Németországba. Azt az ötletet, hogy a világ tudósai foglaljanak el közös álláspontot, Bohr egyáltalán nem támogatta. Azt mondta magában: »Heisenberg vagy nem őszinte, vagy pedig a náci kormány felhasználja őt«. Arra gondolt, hogy a kormány Heisenberget arra akarja használni, hogy hátráltassa a szövetségesek munkáját a bombán. De Bohr mindig is azt mondta, soha nem volt biztos abban, mit is akart Heisenberg.” [13].

E két ellentmondást feltárva igen nehéz racionális megfontolással eldönteni, kinek az emlékezete megbízhatóbb: Weisskopfé, Niels Bohré vagy az akkor ifjú (19 éves) Aage Bohré? Gerald E. Brown, a New York Egyetem, Stony Brook fizikaprofesszora szerint, aki hosszú időn át dolgozott a Niels Bohr Intézetben a 60–70-es években: „Nem hiszem, hogy [Bohr] egyáltalán felfogta, mit akar neki Heisenberg mondani” [29].

További vita tárgya volt, hogy a találkozáskor Heisenberg átadott-e Bohrnak egy egyszerű rajzot a tervezett német reaktorról. Aage Bohr ezt a tényt ismét kategorikusan tagadja, de Los Alamosban mégis Bethe és Weisskopf kezében volt a Bohr által hozott primitív rajz. Bohr rendkívül félt a németek sikerétől, és ragaszkodott ahhoz, hogy a rajz a németek atombombájának terve. Bethe ezt nem tartotta meglepőnek, mivel szerinte Bohrnak „fogalma sem volt arról, hogy néz ki egy bomba.” Weisskopf így emlékszik vissza: „Egy igen primitív ábra volt. Nem nagyon vettük komolyan. Minden tiszteletem Niels Bohré, de hihetetlen előítélettel viseltetett a németekkel szemben.” [13]. Bethe egyetlen pillantással átlátta a dolgot: „Azt mondtuk egymásnak, te jó Isten, a németek egy reaktort akarnak Londonra ledobni!” Akkor azonban Bohr erőszakoskodása miatt fel sem ötlött bennük, hogy a németek eleve csak egy reaktort akartak összeállítani.
 
 

A 60 éves Heisenberg válasza Bohr születésnapi gratulációjára

Térjünk ismét vissza a titokzatos koppenhágai eseményre. Heisenberg a következőképpen idézte fel a háború után a találkozót [24]: „1941 őszén, amikor úgy véltük, eléggé tiszta képünk van már a technikai lehetőségekről, megkértük a koppenhágai német követséget, teremtse meg számomra egy nyilvános előadás lehetőségét Koppenhágában. Ha jól emlékszem, októberben értem Dániába, és tüstént meglátogattam Nielst carlsbergi otthonában, de egészen az esti séta időpontjáig nem hozakodtam elő a veszedelmes témával. Jó okom volt hinni, hogy Niels német ügynökök megfigyelése alatt áll, ezért a legnagyobb körültekintéssel beszéltem. Célzásokat tettem rá, hogy elvben nincs többé akadálya atombombák építésének, gyakorlatban azonban emberfeletti technikai erőfeszítéseket igényel az ügy, ám a fizikusok mindenképpen odáig jutottak, hogy fel kell tennünk önmagunknak a kérdést: szabad-e tovább kutatni e téren? Igen ám, de amint a bomba puszta lehetőségét említettem, Niels annyira megrémült, hogy beszámolóm legfontosabb részét, a technikai nehézségeket már meg sem hallotta. Márpedig számomra tényleg ez volt a döntő mozzanat: ez adta a fizikusok kezébe a döntés lehetőségét, hogy próbáljunkvagy ne próbáljunk atombombát építeni. Adhattunk volna ugyanis olyan tanácsot kormányainknak, hogy a bomba semmiképp nem készülhet el a háború végéig, és így fölöslegesen kötné le a technikai potenciál jelentős részét, de mondhattuk azt is, hogy a legnagyobb erőfeszítések árán esetleg még éppen időben vethetnénk be. Végső soron mindkét nézetet egyenlő meggyőződéssel hangoztathattuk volna; valóban, mint később kiderült, még Amerika sem készült el az atombombával – a maga összehasonlíthatatlanul kedvezőbb körülményei között – a német kapituláció napjáig.

Niels, mint említettem, annyira megrémült az atomfegyver építésének lehetőségétől, hogy további megjegyzéseimre már oda sem hallgatott. Meglehet, annyi – teljesen jogos – keserűség gyűlt össze benne hazája brutális német megszállása miatt, hogy nem hitt többé a fizikusok nemzetközi összefogásában. Nagyon-nagyon fájdalmas volt látni, micsoda tökéletes elszigeteltségre kárhoztatott bennünket, németeket vezetőink esztelen politikája: saját bőrömön tapasztalhattam, hogy a háború a legtartósabb barátságot is kikezdi – legalábbis egy időre.”

Heisenberg véleményét, illetve a szerzőhöz írt levelének egy részletét idézi Jungk könyve [4], amely a vitát kirobbantotta a koppenhágai látogatás körül. A Niels Bohr Archívum által nyilvánosságra hozott levelek között szerepel egy levéltervezet, amelyet Jungk könyvének dán fordításában találtak meg Bohr halála után, és amely sokak szerint perdöntő az ügyben:

„Kedves Heisenberg,

Láttam a könyvet, „Stćrkere end tusind sole” (Fényesebb mint ezer Nap), szerzője Robert Jungk, amelyet nemrég fordítottak le Dániában. Úgy gondolom, meg kell mondanom, rendkívül meglepődtem azon, hogy a memóriája mennyire félrevezette abban a levélben, amelyet a szerzőhöz írt, és amelynek részletei a dán kiadásban is szerepelnek.

A magam részéről minden szavára emlékszem annak a beszélgetésnek, amelyre itt Dániában rendkívüli szomorú és feszültséggel teli viszonyok közepette került sor. Különösen mély benyomást tett Margrethére és rám is, hogy Önök ketten, Ön és Weizsäcker határozott meggyőződésüknek adtak hangot, miszerint Németország győzni fog, és ennélfogva részünkről oktalan dolog más kifejletben reménykedni, valamint vonakodni a németek együttműködési javaslatától. Az intézeti szobámban lezajlott beszélgetésre is egészen tisztán emlékszem, amikor olyan ködösen fogalmazott, ami csak megerősített abban a meggyőződésemben, hogy vezetése alatt mindent elkövetnek Németországban atomfegyverek kifejlesztésére, és felesleges a részletekről beszélni, mivel azokról mindent tudnak és az elmúlt két évben gyakorlatilag kizárólagosan ilyen előkészületeken dolgoztak. Én szótlanul hallgattam, mivel a téma az egész emberiséget érintő fontosságú volt, amelyben személyes barátságunk ellenére két, halálos küzdelmet folytató fél képviselői voltunk. Az állítás, miszerint az én hallgatásomat és komorságomat, ahogyan azt levelében említi, annak bizonyítékának lehetett tekinteni, hogy lehetséges atombombát készíteni, egészen furcsa félreértés, amelyet nagy nyomás alatti lelkiállapotának tulajdonítok. Attól a naptól kezdve, amikor három évvel ezelőtt felismertem, hogy a lassú neutronok csak a 235-ös urániumban, és nem a 238-as urániumban idéznek elő maghasadást, nyilvánvaló volt számomra, hogy az uránium szeparálásával bizonyos hatású bombát lehet csinálni. 1939 júniusában Birminghamban még egy nyilvános előadást is tartottam a maghasadásról, ahol egy ilyen bomba esetleges hatásairól beszéltem, természetesen hozzátéve, a fellépő technikai nehézségek olyan óriásiak, hogy nem lehet tudni, mikor sikerül azokat leküzdeni. Ha a viselkedésemben bármi sokkosnak látszott, az nem amiatt volt, hanem inkább azoknak a híreknek volt köszönhető, hogy Németország nagy erővel vesz részt a versenyben, hogy elsőként legyen atombombája. Mellesleg, abban az időben nem tudtam, hogy Anglia és az Egyesült Államok milyen messzire jutott, arról csak a következő évben értesültem, amikor sikerült Angliába kijutnom, miután megtudtam, hogy a német megszálló hatóságok letartóztatásomra készülnek.

Mindez csupán egy értelmezése (rendition) annak, amire a beszélgetésünkből világosan emlékszem, és amelyet később az intézetben és más bizalmas dán barátaimmal alaposan megvitattam. Az más dolog, hogy akkor és azóta is az volt a benyomásom, hogy Ön és Weizsäcker csak azért szervezték meg a Német Intézetben a szimpóziumot, amelyen jómagam elvi okokból nem vettem részt, valamint az azt követő látogatást, hogy meggyőződjenek arról, nem ért-e bántódás bennünket, és megpróbáljanak minden segítséget megadni nekünk veszélyes helyzetünkben.

Ez a levél ugyan csak kettőnkre tartozik, mivel azonban a könyv a dán újságokban már nagy vihart kavart, ezért helyesnek gondoltam a levél tartalmát bizalmasan közölni a Dán Külügyminisztériummal, valamint Duckwitz nagykövettel.”

Bohr tehát, bár nem explicit módon, de ellentmond Heisenbergnek, ő teljesen másképpen emlékezik vissza a beszélgetésre. Figyeljünk fel azonban az idézet vastag betűs soraira, amelyekben határozottan kijelenti, ő már mindent tud az atombomba lehetőségéről. Ennek ellentmondani látszik az a körülmény, ami két évvel későbbi tervezett angliai látogatása kapcsán vált ismertté.

Bohr jegyzetei. Néhány szót Margrethe Bohr írt át az olvashatóság kedvéért
(Évszám nélkül)

Bohr föld alatti csatornákon keresztül képes volt kapcsolatba lépni James Chadwick brit fizikussal, aki vezető szerepet játszott a brit atombombaprogramban [30]. Chadwick 1943. január 25-én kelt levelében meghívta Bohrt Angliába. Bohr válaszlevelén nincs dátum, a levélben elhárítja a meghívást, és azt a véleményét fejti ki, hogy nézete szerint a belátható jövőben nem lehetséges az atomenergia gyakorlati felhasználása. Saját szavait idézve: „Mindenekfelett a legszilárdabb meggyőződésem, hogy minden, a jövőre vonatkozó kilátás ellenére a legújabb felfedezések mielőbbi felhasználása a gyakorlatban nem lehetséges.” Néhány hónappal később aztán meggondolta magát, és egy másik, keltezés nélküli levélben azt írta, meggyőzte magát arról, hogy ha szilárd urániumdarabokat helyeznek egy „nehézvízzel megtöltött nagy tartályba”, akkor lehetséges atomenergia termelése. Ismét ellentmondás állapítható meg tehát néhány részletben, amelyekre Bohr feltehetően nem pontosan emlékszik vissza.

A nyilvánosságra hozott dokumentumok között szerepel több levéltervezet, amelyben gratulál Heisenberg 60. születésnapja (1961. december 5.) alkalmából. Az első piszkozat a felesége kézírása, a második változat géppel készült (1961. november 30.), szövege a következő:

„Kedves Heisenberg,

60-ik születésnapján, amikor visszatekinthet élete munkájára, amely olyan gazdagon hozzájárult korunk fizikájának fejlődéséhez, mi itt, Koppenhágában valamennyien legmelegebb jókívánságainkat küldjük. Különösképpen mindarra gondolok, amit azokban az években ért el, amikor nagy örömünkre kollégánk volt itt az intézetben, valamint a Festschriftre, amelyet a születésnapján fog megkapni. Megpróbáltam visszaidézni emlékeim abból az időből, bár ez nem jelenti azt, hogy mindent elfelejtettem, ami azóta történt, és amiben olyan élenjáró szerepet töltött be. Mindannyian izgalommal kísértük figyelemmel ezekben az években tartalmas gondolatait, és nagyon várjuk, hogy többet is megtudhassunk róluk, amikor – ahogy azt Brüsszelben mondta nekem – majd tavasszal Koppenhágába látogat.

Az elmúlt években egyre inkább foglalkoztatnak a történeti kérdések, és azt hiszem, ezt már említettem magának, első erőfeszítésként éppen most fejeztem be visszaemlékezéseimet Rutherfordról és az atommag felfedezését követő fejleményekről, amit, remélem, hamarosan képes leszek elküldeni.

Remélem, hogy amikor ismét találkozunk, alkalmunk lesz elbeszélgetni sok évet átfogó élményeinkről, nem utolsósorban a háború alattiakról, amikor az országok közötti kapcsolatokban beállt hosszú szünet miatt az eseményekről és eredményekről olyan eltérő nézetek alakulhattak ki.

Margrethe és én szeretettel üdvözöljük Elisabethet és a gyerekeket, legmelegebb üdvözletünket küldjük és még sok boldog évet kívánunk.

Odaadó híve”

 A Bohr Archívum tartalmaz egy táviratszöveget is, valószínű, hogy ez jutott el végül is Heisenberghez, aki 1961. december 22-i válaszában megköszönte a jókívánságokat:

„Kedves Bohr!

Kérem, fogadja szívből jövő köszönetem gratulációjáért és a kvantummechanika megszületéséről szóló cikkért, amely élénken felidézte bennem azt a csodálatos időt, amelyet intézetében töltöttem, és mindazt, amit Öntől tanultam. Mennyire megváltozott a fizika azóta! Majdnem furcsának éreztem, hogy ismét része lehettem, mint nemrég Brüsszelben, a vélemények csatájának, és gondosan fontolgathattam az ellentmondó érveket, ahogy azt tettük 30 évvel ezelőtt Koppenhágában. A fiatal fizikusok mindezt csodálkozva figyelik, mivel feltehetően ahhoz szoktak hozzá, hogy ha elegendően sok fizikus dolgozik elegendően sok nagy berendezésen, végül majd minden a helyére kerül. De ez a levél nem panaszkodni akar, éppen ellenkezőleg! Nagyon élveztem a diszkussziókat Brüsszelben, főképpen azért, mert Ön is ott volt. Erről jut eszembe: azóta egy újabb öröm ért: a sigma, és lambda-részecskék relatív paritását, amellyel kapcsolatban vitába keveredtem Salammal és másokkal Aix-en-Provence-ban és Brüsszelben, időközben megmérték Kaliforniában, és az eredmény páratlan, ahogy az Dürr és jómagam számításaiból kijött. Vagyis kezdjük megérteni az elemi részecskék komplikált spektrumát.

Remélem, mindannyian jó egészségben vannak, és az év végén kiélvezhetik az egész család, a gyerekek és az unokák látogatását.

Elisabeth és a gyerekek velem együtt legszívélyesebb üdvözletünket küldik.

Werner”

 A nyilvánosságra hozott dokumentumok között szerepel több levéltervezet is, amelyben Bohr Heisenberg levelére válaszol, mindegyik életének utolsó két évéből származik, és egyiket sem küldte el. Finn Aaserud, az archívum vezetője, egyben az egyik angol fordító, felhívja a figyelmet arra, hogy a dokumentumoknak a kronológiai sorrendje bizonytalan, és az is óvatosságra int, hogy több mint 16 évvel az említett találkozó után keletkeztek. Bohr igyekezett minél pontosabban felidézni az eseményeket, de memóriája már nem volt tökéletes, ezt támasztja alá a találkozó dátumának ismételt eltévesztése. E változatok közül az archívumban 7. számú dokumentumként nyilvántartott levéltervezetet érdemes részleteiben is megismerni, amelynek dátuma ismeretlen, a szöveg felesége kézírása, Niels Bohr javításai pedig fia, Aage Bohr kézírásával szerepelnek (< >).

„Kedves Heisenberg,

Az elmúlt években sokfelől kértek tőlem információt az általam megélt eseményekről. Így többek között felkértek, hogy vegyek részt azokban az erőfeszítésekben, amelyek kísérletet tesznek arra, hogy felkutassanak és megőrizzenek olyan anyagokat, amelyek fényt deríthetnek a fizika fejlődésére korunkban, és amely feladatra Washingtonban az Akadémia külön bizottságot hozott létre. Hasonlóképpen felkéréseket kaptam több országban létrehozott egyéb bizottságoktól is, amelyek feladata szintén az atomfizika eredményeinek katonai alkalmazásaira vonatkozó feltárása. Különösképpen sok kérdést intéztek hozzám az Ön és Weizsäcker 1941-es koppenhágai látogatásának körülményeiről.

… az más kérdés, hogy egy ilyen visszaemlékezés milyen mértékben publikálható. Ezzel kapcsolatban gyakran kérdeznek az Ön és Weizsäcker 1941-es koppenhágai látogatásának hátteréről is. Nagyon bonyolult dolog erre válaszolnom, amint azt Ön is tudja röviddel a háború után lezajlott beszélgetésünkről Tisvildében, valamint akkor, amikor családjával Liselejében nyaraltak. Nekem teljesen más benyomásom maradt meg erről a találkozóról, mint amit Ön Jungk könyvében felidéz. Határozottan emlékszem ezeknek a beszélgetéseknek a menetére, amelyek alatt természetesen rendkívül óvatos álláspontot foglaltam el, amikor <minden bevezetés nélkül, azonnal> informált arról, hogy meggyőződése szerint, ha a háború elég soká elhúzódik, a kimenetelét az atomfegyverek döntik majd el., és <én> a legkisebb jelét sem észleltem annak, hogy Ön és barátai más irányú erőfeszítéseket tennének. Az időben semmiféle kapcsolatom nem volt Angliával és az Egyesült Államokkal, és fogalmam sem volt azokról a nagy erőfeszítésekről, amelyek már elkezdődtek ott, és mielőtt elmenekültem volna Dániából, fogalmam sem volt arról, micsoda erőfeszítések indultak meg

… hogyan áll ez az egész össze. Nyilvánvaló, hogy a háború alakulása során egy olyan okos személy, mint Ön, fokozatosan elvesztette a német győzelembe vetett bizalmát, és a végén meg volt győződve a vereségről, ennélfogva megértem, hogy talán a végén már nem emlékezett arra, mit gondolt és mit mondott a háború első éveiben. De azt nem tudom elképzelni, hogy az 1941-ben olyan magabiztosan megszervezett látogatás során megfeledkezett volna arról, hogy azzal kapcsolatban milyen intézkedések történtek a német kormányszervek részéről, és pontosan ez az, amire más kormányok érdeklődése összpontosul. Ezért nagyon remélem, hogy ha erről beszél egy kicsit, hozzájárulhat annak a megvilágításához, amely mindannyiunk számára igen kínos dolog. <ez az egész ügy>”

A levéltöredék, mint az összes többi változat, igen kevés konkrétumot tartalmaz, már ami a dolog lényegét illeti. Szinte valamennyi dokumentumban a központi téma annak valamilyen változata, hogy Heisenberg és kollégája kijelentette, hisz a német győzelemben. Bohrban, aki igen keveset tudott a való életről, valamint még soha nem élt egy totalitárius diktatúra alatt, fel sem merült, hogy ezek a kijelentések a lehallgatóknak szóltak. Nem is beszélve arról, hogy Weizsäcker kijelentései az intézet ebédlőjében, a legnagyobb nyilvánosság előtt hangzottak el. A közismerten lassú gondolkodású Bohrnak feltehetően az sem volt azonnal világos, hogy az otthonukban elfogyasztott vacsora után Heisenberg miért javasolt sétát a parkban. (A helyzet kissé életszerűbb megvilágítására talán nem árt emlékeztetni arra, hogy mai politikai életünk jobboldalán számosan vannak, akik egy-két évtizeddel ezelőtt nyilvánvaló okokból a szocializmus győzelmét hirdették, jobb meggyőződésük ellenére.)

Az Egyesült Államokban a Heisenberg-ellenes hangulat keltéséhez nagymértékben hozzájárult Goudsmit könyve [2], valamint Bohr széles körben hangoztatott, az Alsos-misszió utólagos megállapításai szerint alaptalan rémülete, hogy a németek Heisenberg vezetésével atombomba mielőbbi előállításán dolgoznak.

1932 fizikai Nobel-díjasai (Schrödinger, Heisenberm Dirac, Schrödinger felesége, Dirac édesanyja)



A Bohr Archívum nyilvánosságra hozott dokumentumai nem segítenek abban, hogy sikerüljön Heisenberget „leleplezni”. Heisenberg, akit felesége „politikamentes embernek” nevez [25], feltehetően továbbra is a történészek célpontja lesz. Személyes sorsa, ha nem a világtörténelem egy tragikus korszakában bontakozott volna ki, inkább komikusnak lenne minősíthető. Vessünk csak egy pillantást történelmi „kaleidoszkópunkba”:

Az SS lapja, a Schwarzes Korps 1937. július 15-i számában az elvakult nemzeti-szocialista Johannes Stark Nobel-díjas fizikus például heves támadást intéz ellene Fehér zsidók a tudományban című cikkében: „Hogy a »fehér zsidók« milyen biztonságban érzik magukat az állásukban, mutatja Werner Heisenbergnek, az elméleti fizika lipcsei professzorának eljárása: 1936-ban becsempészett egy tanulmányt a hivatalos pártlapba, és ebben Einstein relativitáselméletét a »további fejlődés magától értetődő alapvetésének« minősítette és a »fiatal német tudósnemzedék egyik legfontosabb feladatának az elméleti fogalmi rendszer továbbfejlesztését« tekintette…

1933-ban nyerte el Heisenberg a Nobel-díjat, olyan Einstein-tanítványokkal együtt, mint Schrödinger és Dirac – ami nem más, mint a zsidó befolyás alatt álló Nobel-bizottság demonstrációja a nemzetiszocialista Németország ellen…

Heisenberg külföldi hírneve csupán a külföldi zsidókkal és zsidó elvtársaival való együttműködésének felfújt kísérőjelensége.” [25].

Jeremy Bernstein amerikai újságíró-fizikust főképpen Heisenberg iránti érthetetlen gyűlölete vezeti a következő sommás ítélkezésben: „Heisenberg naiv, arrogáns, érzéketlen és önző volt, de nem különösebben bátor; amíg nem látok komoly bizonyítékot, semmi okom, hogy higgyek Heisenberg Németország elleni tudatos hazaárulásában.” [21].

Sir Charles Frank angol fizikus, aki Farm Hall Transcripts fordítását ellenőrizte, valamint a kötet előszavát is írta és a német tudósokat a háború előttről személyesen is ismerte, árnyaltabb véleményt alakított ki [12]: „Az ember szeretné tudni, hogy Heisenberg vagy valaki más miért nem gondolkodott el komolyan a bomba problémáján még a hirosimai bevetés előtt. Lehetséges, hogy Heisenberg azt gondolta, nem érdemes erőfeszítéseket pazarolni a számításokra, mielőtt nincsenek pontosabb adatok a nukleáris paraméterekre. Bizonyára mindannyian annyira megkönnyebbültek attól a konklúziótól, hogy nem lehet bombát készíteni a háború ideje alatt, és így nehéz döntésektől szabadultak meg, hogy készséggel elfogadták a véleményt. Heisenberg szavát a fizika terén kétségbe vonni akkoriban felségsértésnek számított volna. Miután pedig – akármilyen okból is – eldöntötték, hogy nem dolgoznak a bombán, érthető emberi gyengeség ezt a döntést erényként számon tartani.”

Korábbi tanítványa, Teller Ede, erről a következőképpen vélekedik [26]: „Dolgoztam az atombombán, ezt nem sajnálom. Ha nem mi találtuk volna fel? Tudom, az oroszok akkor már dolgoztak rajta, és nekik is igazuk volt. A németek is dolgoztak rajta, és mi ettől féltünk. Ma már tudjuk, hogy Heisenberg, a tanárom, aki ezen dolgozott, szinte nem csinált mást, csak hibákat. Pedig ő rendszerint sohasem hibázott. Az a gyanúm, hogy nemigen akart a náciknak dolgozni.”

Talán némi elégtételt jelenthetett Heisenbergnek, hogy 1976-ban bekövetkezett halála előtt még megérhette, hogy az előtte elhunyt Goudsmit végül nyilvánosan is igazságot szolgáltatott neki [1]: „Heisenberg nagy fizikus volt, mélyen gondolkodó, nagyszerű és finom személyiség, és igen bátor ember. Egyike volt korunk legnagyobb fizikusainak, de igen sokat szenvedett egyes fanatikus kollégáinak igazságtalan kirohanásai miatt. Véleményem szerint bizonyos szempontból őt is a náci rezsim áldozataihoz kell számítani.”

Ami tehát a rejtélyes koppenhágai találkozót illeti, arról továbbra is csak találgatni lehet. Az ismertetett ellentmondások Niels Bohr, Aage Bohr, és Weisskopf, valamint Aage Bohr, Bethe és Weisskopf visszaemlékezései között nem sok alapot adnak bármiféle történeti tény megállapítására.

Heisenberg díszdoktorrá avatása kapcsán emlékezetes szemináriumi előadást tartott 1964-ben Budapesten az ELTE D épületének Puskin utcai szemináriumi helyiségében (a táblát a híres nemlineáris téregyenlettel, Heisenberg kézírásával, azóta is őrzik az ELTE elméleti fizikai tanszékén), ahol személyisége nagy hatást gyakorolt a fiatal kutatókra. Ennek alapján – perdöntő bizonyíték hiányában – különös tekintettel Sam Goudsmit idézett szavaira, tiszta lelkiismerettel jelenthetjük ki, az ELTE nem szorul védekezésre amiatt, hogy 1964-ben díszdoktorrá avatta Heisenberget, a XX. század egyik legnagyobb fizikusát, a kvantummechanika és az elméleti magfizika egyik megalkotóját.
 

Irodalom

[1] Michael Frayn, Copenhagen, Methuen Publishing Ltd., New York, 2000.
[2] Samuel Goudsmit, Alsos, Henry Schuman, 1947.
[3] Arthur Compton, Atomic Quest, Oxford University Press, 1956.
[4] Robert Jungk, Brighter Than a Thousand Suns, Harcourt, Brace, 1956
[5] Leslie R. Groves, Now It Can Be Told, Harper & Brothers, 1962.
[6] David Irving, The German Atomic Bomb, Simon and Schuster, 1967.
[7] Boris Pash, The Alsos Mission, Award House, 1969.
[8] Otto Frisch, What Little I Remember, Cambridge University Press, 1979.
[9] Jeremy Bernstein, Hans Bethe: Prophet of Energy, Basic Books, 1980.
[10] Richard Rhodes, The Making of the Atomic Bomb, Simon and Schuster, 1988.
[11] D. C. Cassidy, Uncertainty: the Life and Science of Werner Heisenberg, W. H. Freeman, New York, 1992.
[12] Operation Epsilon, The Farm Hall Transcripts, University of California Press, Berkeley. Los Angeles, Oxford, 1993.
[13] Thomas Powers, Heisenberg’s War, The Secret History of the German Bomb, Little, Brown & Co. , Boston, New York, 1998.
[14] Paul Rose, Heisenberg and the Nazi Atomic Bomb, University of California Press, Berkeley, Los Angeles, 1998.
[15] Mark Walker, German National Socialism and the Quest for Nuclear Power, Cambridge University Press, Cambridge 1990.
[16] Jonothan Logan, The Critical Mass, American Scientist, 1999. May/June
[17] Jeremy Bernstein, Building Hitler a Bomb, Commentary, 1999. május, 49–54 old.
[18] Jonothan Logan, A Strange New Quantum Physics, American Scientist, 2000. July/August
[19] Bencze Gyula, A német atombomba mítosza, Természet Világa 1991. március, 138. old.
[20] Palló Gábor, A fizikus dilemmái, Világosság, 1994/1, 45–7. old.
[21] Jeremy Bernstein, Vacsora a kastélyban, Világosság, 1994/1, 58–75. old.
[22] Bencze Gyula, Az epszilon hadművelet, Természet Világa, 1994/5, 211–215. old.
[23] Bencze Gyula, Heisenberg, a „rossz mérnök”, Magyar Tudomány 1999/11, 1362–1366 old.
[24] Werner Heisenberg, A rész és az egész, Gondolat, Budapest, 1975
[25] Elisabeth Heisenberg, Egy politika nélküli ember politikus élete, Holnap Kiadó, Budapest, 1993.
[26] Teller Ede és Zeley László, Légiposta, Háttér Kiadó, Budapest, 1990.
[27] Bencze Gyula, Heisenberg, a magfizikus, Természet Világa 2001/12, 531–533 old.
[28] Aage Bohr, „The War Years and the Prospects Raised by the Atomic Weapons”, pp. 191–214. In Stefan Rozental (ed.): Niles Bohr: His life and work as seen by his friends and colleagues, Amsterdam, North Holland, 1967.
[29] Letters Aver Physicist Supported Nazi Bomb, Science, vol. 295, 2002. február 15, 1211. old.
[30] Heisenberg’s Visit: An Exchange, Reply by Tomas Powers, The New York Review of Books, 2001. szeptember 20.


Természet Világa, 133. évfolyam, 6. szám, 2002. június
http://www.chemonet.hu/TermVil/ 
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/


Vissza a tartalomjegyzékhez