RIGÓCZKI CSABA
Világváros városképe – jó és rossz pontok Budapesten

Gyermekkorunk óta halljuk és hirdetjük a sztereotípiát, hogy Budapest a világ egyik legszebb fõvárosa. Igazunk is van, mert a helyi városkép-városszövet minden más várostól megkülönbözteti, és kevés metropolisz mondhatja el magáról, hogy városképe a világörökség része. De mi is az a városkép? Hogyan határozhatjuk meg, hogyan fejlõdött, és hogyan változik napjainkban? Többet jelent-e, mint pusztán a város csomagolása?

Nemrégiben az Egyesült Államok nyilvános könyvtárában (Public Library) végeztünk kutatást arról, hogy az utóbbi évtizedben mit írtak az angolszász sajtóban Budapestrõl. Mit látnak-gondolnak városunkról az amerikaiak, angolok, kanadaiak? A vizsgálat egyik tanulsága a városképet érintette: cikkek sora említi a „klasszicista várost” (a stílusokat elég „lazán” kezelik az újságírók), de a városkép kapcsán nem a Parlament, a Lánchíd, a budai Vár kapták a hangsúlyt, hanem az utcakép. Van, aki úgy fogalmaz, hogy „a dekoratív és nagy körutak Párizs bulvárjaihoz hasonlatosak”. Igaz, több írás jelent meg, amely egy-egy objektumot mutat be (pl. Opera, Francia Intézet, Nationale Nedarlanden épülete), de nyugatról nézve ennél fontosabb, hogy Budapest „a város, aminek lelke van”. 1998 augusztusában az Idegenforgalmi Hivatal végzett felmérést a turisták körében, és az eredmények ugyancsak a város összképének fontosságát hangsúlyozták. A városkép kapcsán tehát elsõsorban az összhatást emelik ki a vizsgált publikációk s a megkérdezett turisták, mégse feledjük, hogy a fejlett országok majd' minden városa igyekszik valami jellegzetes épülettel kitûnni. Egy építménnyel, mely az emberek „lelki szemei elõtt” azonnal a várost, és a hozzá tartozó képzettársításokat hívja elõ.

A városkép definiálása közel sem egyértelmû. Román A. (1995) állítása szerint a városkép az a látvány, amely mindenki számára szem elõtt van (pl. a Duna-part, Andrássy út, Nagykörút, Belváros). Értelmezésében nem a városkép része a sok külsõ kerület, a lakótelepek világa, de egy eldugott, belsõ kerületi utca sem. Ugyanakkor a környezetükbõl kirívó, nagy tömegû magas házak megjelennek a városképben. Ezt továbbgondolva elmondható, hogy a metrómegállók a városkép fontos pontjai, a köztük lévõ szakaszok nem fontosak. A körfolyosós bérházak utcai homlokzatai a városképhez tartoznak, belsõ udvarai nem. Az épületek alsó 1-2 szintje, amit látunk, a városkép fontos, a felsõ, figyelmünkön kívüli szintek kevésbé fontos részei. A képlet nem ilyen egyszerû. Képzeljük el New York városképét: toronyházak fantasztikus erdeje. Csakhogy aki a soksávos utakon az izgalmas kirakatok között jár, nem érzékeli, nem látja az emelettucatokat. A városkép onnan nézve mást jelent.

Megítélésem szerint a városkép a definiáltnál bonyolultabb rendszer. Ahogy a város is több, mint a házak és az emberek tömege, a városkép is több, mint néhány száz építõmûvészeti alkotás. Bonyolult mozaikkép, amelynek a társadalmi, a természeti, és a mûvi környezet is a része, sõt az illatok, a zajok is hozzátartozói. A városkép nem esztétikai kérdés, hanem a társadalmi környezet tükörképe. Ahogy Assworth, G. J. – Voogd, H. (1997) mondja, a városkép a társadalmi állapotok következménye, azoktól függetlenül nem értelmezhetõ.

Reklámok
Társadalmi környezetre példaként lásd (bár ne látnánk) a graffitiket, rongálásnyomokat, ízléstelen reklámhordozókat, hontalanok és zugárusok hadát – õk is a városkép részei. Az elsõ graffitibüntetésre 2001-ig kellett várnunk. Vajon miért nincs akarat a döntéshozó és a végrehajtó hatalomban, hogy visszaszorítsák õket? New Yorkban plakátok hirdetik: „Állítsuk meg a graffitit! Ha rongálót látsz, hívd az ingyenes telefonszámot”. A tetten ért alkotót azután közmunka várja, pl. takaríthatja a metrót egy hétig. Feltételezem, ismerik egymást a fiúk (vajon a lányok is graffitiznek?), és néhány hétnyi takarítás után nem kell kampány, hogy terjedjen a hír: a graffiti rossz üzlet. Valami tévéinterjúban azt hallottam, hogy õk mûvészek. Ha így van, akkor kapjanak „galériákat”. A Markusovszky téren, Óbudán a HÉV mellett, a külvárosi vasúti töltéseknél jut nekik tér, de mit keres kezük nyoma a Szent Rókus-kápolna falán (Rákóczi út 31., a Semmelweis kórház mellett)? Az alkotó, ha olvasná ezeket a mondatokat, bizton büszke volna, hogy róla írnak, fennmarad az utókornak, de azt hiszem, ha a Természet Világát olvasná, nem volna olyan tahó, hogy összemázolja a Szent Rókus-kápolna falát.

Része-e a városképnek a budapesti aluljáró? Szerintem igen. Végigmenni rajtuk felér egy romantikus expedícióval. Klosárok, újságárusok, szórólap-osztogatók, virágárus nénik, ismeretlen eredetû zöldséget, gyümölcsöt, ceruzaelemet és bõrkesztyût kínáló, az átlagmagyaroknál hangosabb árusok, graffitik, el-elsuhanó görkorcsolyázók, táskákat cipelõ molett háziasszonyok, és eszement divatcuccokba öltözött, mobiltelefonjukat el nem engedõ fiatalok kerülgetik-lökdösik egymást a pékségek émelyítõ illatában – Ázsia.

A mûvi környezet sem csupán a házakat, azok esztétikumát, harmóniáját jelenti. A londoni utca imázsa például közel sem volna olyan, amilyennek ismerjük a taxik, és az emeletes buszok nélkül, New York utcáihoz is hozzátartoznak a sárga taxik, San Franciscóhoz pedig a villamosok (cable car). E szempontból Budapest kék buszai, sárga villamosai az imázsalakítás, a városmarketing eszközei lehetnének.

Az épületek színe, az éjszakai díszkivilágítás szintén nagy jelentõségû. A századelõn épült házakon sok a szobor, a címer, a gipszminta. Ezek pontszerû kivilágításával sok szép részletre lehetne felhívni a figyelmet, ami újabb és újabb felfedezés örömét adhatja a járókelõnek. Meglátnák, ami felett nappal elsiklik a szem. Jobb helyeken az épületek színezése sem véletlenszerû, mert a szomszédos épületek színvilágának harmonizálni szerencsés. Victor Vasarely az elsõk között kezdte kutatni az épületek színvilágát, és ma már ennek is megvannak a tudományos alapjai. (Szerintem ezek a szakkönyvek a könyvárak legporosabbjai. Sebaj, az épületeket hamar egységessé alakítja a pesti szmog.)

A városképet számtalan „részletkérdés” is befolyásolja. Például az épületek alsó szintjén, az utca esztétikáját meghatározó építészeti mikroelemek között nagy a rendezetlenség. A földszinti üzletsoroknál gyakori a tulajdonos- és funkcióváltás, és az átalakítás többnyire nincs építési engedélyhez kötve, így az utcaképi beavatkozás kiesik az építési hatóság védkörébõl.

A természeti környezet is a városkép része, mára felértékelõdött mozaikkockája. A domborzat, a zöldterületek jelentõsége mellett gondolni kell a levegõtisztaságra is. Ha ideje engedi, sétáljon fel szeles-napos idõben valamelyik budai kilátópontra. Sokkal szebb a város, amikor a tiszta levegõben minden pici részlet látszik.
Talán meglepõ, de az említett New York-i kutatásban a Duna egyetlen vizsgált publikációban sem kapott kiemelt méltatást. A folyó neve inkább csak közhelyszerû földrajzi meghatározásként szerepelt: „Budapest a Duna két partján terül el”. Utcáinkat Párizs bulvárjaihoz hasonlítják a cikkek, de folyónkat nem hasonlítják a Szajnához. A folyópart kihasználására a rakparti közlekedés miatt nincs mód. A Duna a város nem kellõen kihasznált erõforrása – akár vízen úszó mólók sorozatával – „közelebb kellene hozni” az emberekhez.
A belsõ kerületek városképe – hasonlóképp Párizshoz – egységes, mert a házak jelentõs része nagyon rövid idõn belül épült. Akkoriban még a döntéshozók is finnyásabbak voltak a város képére. Kevesen tudják, hogy az elsõ villamos a Nyugati és a Király utca között azért indult alsó (süllyesztett) vezetékkel, hogy az oszlopok és a drótok ne csúfítsák a városképet. Persze nem jött be a terv, de a szándék nemes volt. A városkép része az oszloperdõ. Ha ideje engedi, próbáljon egy-két szép fényképet készíteni a belváros épületeirõl. Olyat, amiben nincsenek drótok és oszlopok.

A II. világháborúban, és utána is rengeteg sérelem érte a budapesti városképet, amik maradandónak bizonyultak. Sok foghíj ma is látható, mert a tervutasítás idõszakában a városvezetõk figyelme elsõsorban a külsõ kerületekre, a lakótelepekre irányult. („Nagy/Budapest” 1950-es kialakítása megkövetelte a források külsõ kerületekre történõ koncentrálását.) Más sebhelyek azért születtek, mert a politikai döntéshozatal sokszor „felülbírálta” a szakembereket (Granasztói P. a Magyar Távirati Iroda naphegyi székházát, a Hajógyári-sziget építkezéseit említi példaként).

A rendszerváltozás után mind a megrendelõi kör, mind pedig a tulajdonosi struktúra megváltozott. A foghíjak lassan eltûnnek, de hogyan? Modern üvegpaloták épültek régi házsorok közé. Ha ideje engedi, nézzen körbe a Kálvin téren, az Astoriánál, a Nyugati téren, vagy a Hungária körút és a Váci út sarkán (ha autóval jár arra, úgyis ácsorogni fog). Minden irányban más, egymással minimális harmóniát sem mutató épületeket láthatunk. Hiányzik az elv, amelynél kezelhetõvé válik az épületek egymásmellettisége. Preisich G. (1998) azt hangsúlyozza, hogy az építészek nemcsak a környezõ épületeknek, de még saját korábbi alkotásiknak is gyakorta ellentmondanak. Bojár I. A. (1995) publikációja szerint 1990–1995 között „mintegy hatszázötven új ház épült Budapesten, és ezek jelentõs része – kétszáznál is több épület – nagy mérete, városképi elhelyezkedése, illetve kialakításának esztétikai igényessége miatt kiemelkedõ (bank, szálloda, iskola, kórház, lakó- vagy irodaház). Egymástól távoli elhelyezkedésük miatt nagy számuk ellenére elenyésznek a városi összkép rengetegében, de ha a hatszázötven új épület közül csupán a léptékükben kiemelkedõ és igényesnek szánt kialakítású házakat állítjuk egyetlen képzeletbeli utca két oldalára, kis híján egy újabb Nagykörút képe kerekedhet ki”.

Az üvegpaloták önmagukban látványosak, szépek (ízlés dolga), és egy sajátos modern városrészben hatásos városképet mutatnának, a belvárosban azonban stílustalan összképet eredményeznek. Szerencsés lett volna az építkezõket abba az irányba befolyásolni, hogy Budapest ma még beépítetlen területein koncentrálódjanak ezek a modern épületek, egy külön városrészt kialakítva, a párizsi Defense-hez hasonlóan (persze budapesti nagyságrendben).

A városképet jelentõs részben ma is a politikusok alakítják a szakemberek helyett. Ráday M. (1998) arra hívja fel a figyelmet, hogy a Nagykörút két oldalán csak akkor lehetnek egyformák az utcatáblák, ha arról a két kerületi önkormányzat meg tud egyezni. Preisich G. (1998) azt említi, hogy a Nagykörút fasorait hat kerület egyetértésével lehet felújítani. Újlak II. és III. kerületi részének összehasonlítása szintén tanulságos. E dolgozat szerzõje 1998-ban bizottsági szinten részt vett a negyedik kerületi önkormányzat munkájában, és példák sorával tudná igazolni, hogy környezeti, építészeti vagy közgazdasági kérdésekben sokszor a szakvéleményekkel ellentétes döntések születtek a politikusok személyes szimpátiája, pártelkötelezettsége, egzisztenciális motívumai miatt. Nem baj. Az idõ megszépíti ezt is. Ahogy a mai útikönyvek sem részletezik Kossuth síremléke, Erzsébet királyné szobra, Jókai emlékmûve körüli botrányokat, úgy a Nemzeti Színház körüli botrányokra is csak a történészek fognak emlékezni, az utókor pedig megjegyzi egy építész, és egy színész nevét.
 

Megfiatalodott házak
Újlakon
Önmagában talán szép, de a
környezetében...

Egy város a „lelkét” jórészt a múltjának köszönheti. A házak a múltban épültek, a házak falai között pedig a múltban éltek azok az emberek, akik miatt ma emléktáblákat helyezünk el rajtuk. Ugyanígy a jelenben történõ építkezések a város jövõjének biztosítékai. Szerb Antal szerint „Ha megnéz, Uram, egy középkori városképet, a katedrális tornya mindig éppen épül. A kész torony modern és parvenü dolog.” A mai Budapesten akkora a sürgés-forgás, hogy egymás lábára lépnek a toronydaruk. Ez jó. Csakhogy nem mindegy, mit építenek. A városkép sok emberöltõ alatt alakul, mi viszont nem élünk sok emberöltõt, ezért ha a városról gondolkozunk, akkor fontos a kontinuitás. Ugyanakkor mindez a tervezhetõség kérdéskörét is felveti. A város tervezõinek a jelen statikus állapotát ismerve a jövõ számára kell várost építeniük. A „csinált városoknak” (Szirmai V.) épp az a legnagyobb gondja, hogy építkezéskor az akkori jelenre alapozva, akkor érvényes és sokszor ott is csak becsült normák szerint prognosztizálták a jövõt. Érdemes megemlíteni Granasztói P. példatörténetét, miszerint a lakóházak és a kocsiút távolsága közötti távolságot azért határozták meg 30 méterben, mert a szerzõhöz a döntést megelõzõen szállították a fát, és a szállításért felárat kellett fizetnie, mert a kapujuk az utcától 30 méternél messzebb volt. A Millenáris kiállításon megtekinthetõ Atlantisz elképzelt városképe – izgalmas és irreális. Szabályos, szimmetrikus kör. Csakhogy befejezett város nincs, az folyamatosan alakul, mint egy élõlény. A városfalakat is le kellett bontani, mert – ahogy Braudel, F. (1985) mondta – le kell õket vedleni, mint egy kitinpáncélt. A várostervezõ Le Corbusier és a modern lakótelep-építészek hibája is az, hogy a jelenben, a készben gondolkoztak.

Általánosan elfogadott, hogy az agyunkban képzõdött kép nem egyenlõ az objektív valósággal, hanem annak tudati leképezése. Fogjon, kérem, papírt, ceruzát, és rajzolja le öt percben a települést – fõvárosban a kerületet –, ahol lakik. Látni fogja, hogy rajza a valóságos térképtõl nagyon sokban különbözik. Lesznek területek, amelyeket részletesebben ábrázol, lesznek, amelyeket elnagyol, egyes távolságok hosszabbak, mások rövidebbek lesznek, mint a valóságos, mert ez szubjektív kép.

Az agyban képzõdött kép nem egyenlõ a pontos valósággal. Mindezt továbbgondolva, a városkép sem egyenlõ a „város képével”, hanem csak azzal, amit látunk belõle. Ez viszont interaktív folyamat, függ a környezettõl, de függ a befogadótól is, pillanatnyi érzelmi állapotától, és ismereteitõl, igényeitõl. Beláthatjuk, hogy a városkép attól is gazdagodik, ha semmi más nem változik, csak a szemlélõ ismereteket szerez róla, és így „fontossá” válnak objektumai. Biológiai törvényszerûség, hogy az ember azt látja meg, ami neki ismerõs, vagy fontos. (Kismamák a tanúim, hogy midõn gyermeket várnak, környezetükben hirtelen „megszaporodik” a bababoltok száma – észreveszik, mert fontossá váltak.)

A történelmi-kulturális emlékek akkor is erõforrásnak tekinthetõk, ha nem autentikusak, lehet az szépirodalom, legenda, folklór. Londonban a városkép fontos része Sherlock Holmes háza, Párizsban Jean Valjean csatornája, a Notre-Dame (és annak harangja); Budapest kapcsán pl. Erzsébet királyné (Sissi) „kultusza” érdemelne kiemelt figyelmet. Budapest sajátossága a köztéri szobrainak kálváriája. Úgy költözgetnek a városban, mintha vándorcirkusz színészei volnának. Erzsébet királyné, a Halárus lány, a Danaidák, Pázmány Péter már körbejárták a várost … és a szoborpark „hõseirõl” nem is beszéltünk. Ha a szobrok élete egy kalandregény, akkor a történeteik hirdetése, megszerettetése a városképet javítja. Mindez pedig a honismereti oktatás felelõségét hangsúlyozza.

A városkép – hitem szerint – egy sok-sok elembõl kiteljesedõ mozaik, amely minden ember számára egyedi, mert mindenki más és más alkotókockáit látja, értelmezi. Ennek a mozaiknak a természeti, a társadalmi és a tágan értelmezett mûvi környezetét is folyamatosan fejleszteni célszerû, új köveket kell behelyezni a képbe, és javítgatni kell a régi, sérült köveket, meg kell õrizni a rugalmasságát, ugyanakkor „marketingelni” is kell ezt a képet, hogy a városlakók és a látogatók észre is vegyék a mozaik régi és új gyöngyszemeit.


Természet Világa, 133. évfolyam, 5. szám, 2002. május
http://www.chemonet.hu/TermVil/
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/


Vissza a tartalomjegyzékhez