Levélváltás
arról, hogy mi a konzervatív és mi a klasszikus

Kedves Robi,

Nagyon köszönöm, igazán nagy megtiszteltetés Oakeshott-tal egy térben említtetni, és nagyon érdekes is, amit írsz (Természet Világa 133, 79, 2002). De van itt valami, amit Ti – természettudósok – eltitkoltok elõlem. Én kétfajta releváns elméletét tudom elképzelni a klasszikusnak: az egyik azt mondja, hogy klasszikus az, ami ma is érvényes és eleven, a másik azt mondja, hogy klasszikus az, ami valaha nagy jelentõséggel bírt, esetleg ma is érvényes, de semmiképpen sem eleven, hanem holt ismeret. Az egyiknek a modellje a klasszikus irodalom és filozófia volna (azok számára, aki számára az nem holt tudás, hanem a mai diskurzus része vagy lehetséges része), a másiknak a modellje a klasszikus jog, klasszikus fizika, amelynek már nincs közvetlen aktualitása, bizonyos értelemben lezárult (és természetesen ennek mintájára is el lehet képzelni – teszik is – a holt anyaggá vált klasszikus irodalmat, bölcseletet stb.).

Itt, ezzel kapcsolatban semmifajta eredetiségre nem tartva számot, a következõket írtam: „Mi a helyzet az egyes specifikus diszciplínák, a szakirodalmak 'klasszikusaival'? A modern természettudományban a klasszikusnak sajátos jelentése alakult ki, amely csak részben és csak negatíve hozható összefüggésbe a klasszikus általános fogalmával. Mert míg az általános fogalomban az érvényesség megmaradásának sarkalatos szerepe van, addig a természettudományok retrospektíve az érvényesség korlátozására használják a klasszikus jelzõt, s így éppen akkor válik a fizika 'klasszikussá', amikor a kvantumfizika megvonja tõle egyetemes érvényességét. A kísérletes tudományok régi eszménye a megismételhetõség, ami a tudományok önfejlõdése szempontjából és a klasszikus kísérletek esetében funkciótlanná vált. Ugyanakkor mérték-jellegük, exemplaritásuk is nehezen határozható meg immanens módon. A modern természettudomány az igazi avantgard: valóban végrehajtja, amit számos antiklasszikus, futurista mûvészeti mozgalom a zászlajára írt: a régieket kizárja az eleven életbõl, s legföljebb a tudománytörténet nagyjaiként tiszteli.”

Már most bizonyos jelekbõl úgy látom, hogy ezt nagy marhaságnak tartjátok (Beck Miska is csak elnézõen mosolygott), de nem mondjátok meg, miért. Holott csak abból tanul az ember.

Baráti üdvözlettel,

Radnóti Sándor

 
 
 

Kedves Sándor,

Megtisztel a kérdésed, az abba rejtett invitálás a diszkusszióra. Bocsánatodat kérem, hogy nem válaszoltam azonnal, de õszintén szólva megrettentem attól, hogy mennyire nem tudunk egymásul. Ebbõl is látom, hogy ügyetlenül fogalmaztam a cikkemet. Megjegyzéseim textusának a Te egyik mondatodat választom:

„A modern természettudomány az igazi avantgard: valóban végrehajtja, amit számos antiklasszikus, futurista mûvészeti mozgalom a zászlajára írt: a régieket kizárja az eleven életbõl, s legföljebb a tudománytörténet nagyjaiként tiszteli.”

A válaszom röviden: Nem! Picit hosszabban (nem feltétlenül meggyõzõbben) a következõ. A mai természettudományos világkép alapján helyesnek gondolt felismerések nem avulékonyak. Igaznak tartjuk, és folyton használjuk is õket. Vannak régi, hamisnak bizonyult megállapítások: a mágnes nem használ szemfájás ellen, a világ nem kénbõl, sóból és higanyból áll, az égéshez nem flogiszton kell. Ezért Plinius Maior, Paracelsus vagy Stahl nem is klasszikusai a természettudományoknak, az idézett megállapítások erejéig biztosan nem azok. Akkor sem, ha a gondolkodás történetében (történetében!) nagyon jelentõs a szerepük.

Newton törvényeit nem érvénytelenítette a modernnek mondott (nyolcvanadik születésnapjához közeledõ) kvantumfizika, hanem meghatározta az érvényességi körüket. Ez egyébként a természettudomány fejlõdésének rendes útja. Arisztotelész azt hitte, a sebesség arányos az erõvel; a XVII. század óta tudjuk, hogy ez a kijelentés csak akkor igaz, ha a súrlódás az uralkodó kölcsönhatás. De akkor igaz! Engedd meg, hogy – ugyancsak az eredetiség igénye nélkül – én is idézzem egy régi szövegemet.

„Newton nagy felismerése az volt, hogy egy alma ugyanolyan törvényeknek engedelmeskedik, mint a Hold. A XX. század fizikusainak ... éppen ilyen jelentõs felismerése volt az, hogy egy atom viszont egészen más törvényeknek engedelmeskedik, mint egy alma. Nehéz volna megmondani, hogy a két kijelentés közül melyik a váratlanabb.”

Az alapvetõ, igazán alapvetõ törvényeket a gondolkodás különleges kegyelmi pillanataiban fogalmazzák meg. A mégoly színvonalas, csillagmérföldekkel az én fejem fölött folyó, de emberi aggyal mégis belátható kutatás ezeknek a fundamentális princípiumoknak az alkalmazásából áll. Szívesen elkerülném a paradigma szót, de sajnos Th. Kuhn a tudománytörténet paradigmájává tette – hát igen, errõl van szó, egy gondolkodásbeli vagy módszertani paradigmarendszert használunk-használnak az emberek. Ezek a paradigmák ezért élõk és ugyanezért klasszikusak.

Landauról mondta egy tanítványa (persze a Mester halála után), hogy az elméleti fizika legnagyobb elõadómûvésze volt. Bach klasszikus, mert senki nem akar egy jobb Wohltemperiertes Klaviert írni (remélhetõleg), de Kocsis hangversenyét hallgatva Bachot mégse csak a zenetörténet nagyjaként tiszteljük.

És ha már zene a példa: Bartók írta egy levelében Szigetinek, hogy az õ hegedûversenyérõl azt olvasta egy kritikában, nem valószínû, hogy az „kiszorítja” majd a Beethoven koncertet. Kiszorítja! – Bartók egészen felháborodott a szón. A kritikusnak nyilván zenetörténeti botfüle volt.

Hamarjában ennyi futotta érvnek belõlem. Talán áthallatszik valami belõle a kerítésen.

Baráti üdvözlettel,

Schiller Róbert

Természet Világa, 133. évfolyam, 4. szám, 2002. április
http://www.chemonet.hu/TermVil/
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/


Vissza a tartalomjegyzékhez